– Tönkre teszi s azonfelül romlásba dönti magát – és…
– És kit?
– És sok gondot fog még okozni kegyes pártfogónéjának.
– Abba nem őszülök bele.
Igazat szólt, mert fodrásza oly szép álhajakkal látta el, hogy azokba
soha, de soha egy ősz szál nem vegyült.
– Csakhogy nem beteg – folytatá kis szünet után Valeria – és most
megtréfálom, mert e mulatság bizonyára sokba került. – Ezzel Kázmérhoz
közeledék, szeretetteljes pillantást vetett rá, s oldalzsebébe hat darab
százast csusztatott.
A társalgónő bálványnyá vált, s csaknem kétségbeesetten sóhajtá:
– Istenem! Gyula úrfi minő nemesen használná fel ez összeget.
– Igen, kamatra adná, vagy gyémántot vásárolna rajta. Maholnap úgyis
váltóüzletet, vagy ékszeres boltot nyit.
Midőn Valeria Dömének e látogatásról titoktartást parancsolt,
eltávozott. Útközben sokszor rázogatta fejét, s még többször jóízüen
felkaczagott, végre komoly arczot öltve, mondá:
– Már nem lehet késnem, meg kell őt házasítni.
– Boldogtalanná teend egy nőt.
– Mit ért ön ahhoz? Boldoggá teendi, mert őszinte, nyílt, eszes és
jószívű.
– Könnyelmű, korhely, tékozló.
– Kérem, e véleményeket tartsa magának.
– Nagyságod tehet, a mit akar.
– Reménylem, s ön engedelméből teszem is.
– De ha nekem oly öcsém volna, mint Gyula úrfi, szememfényének
tekinteném.
– Tekintse kérem annak.
– Meg is érdemli, szerény, józan életű, takarékos, művelt, szép…
– Hizelgő, alattomos, haszonleső és irígy.
– A szentek életét is félre lehet érteni.
– De képmutatókét soha.
A társalkodónő rémülettel emelé szemeit éghez, s ajkait olyatén mozgatá,
mintha imát rebegne.
E közben a fogat haza robogott.
Valeria, ki kevéssel azelőtt hatszáz forintot oly könnyedén kiada,
szakácsnéjával zajt ütött azon hallatlan tékozlás miatt, hogy
pecsenyének fogolyt hozott, mikor kappan is jó lett volna. A
füszerszekrényből, éléstárból legszigorúbb mérték szerint maga adott ki
a főzéshez, azután szobájába vonult, s oly mohón látott kézimunkájához,
mintha abból kellene megélnie.
Tekintsünk vissza Vizeki Kázmérhez. Épen jókor, már felébredt s legénye
áll előtte.
– No Döme – szólt Kázmér – egy nappal megint öregebbek volnánk.
– Mondja inkább nagyságod, egy éjjel.
– Az együtt jár.
– De nem ily rémséges éj, hisz ez egy évi életet sodor magával.
– Annál jobb, legalább számtanod szerint huszonnégy óra alatt többet
élünk, mint mások egy év alatt, s következőleg január 1-től deczember
végéig háromszáz hatvanöt évet élünk. Mit gondolsz öreg, csúffá teszszük
a vén Mathuzsalemet?
– Zsidó azon úr?
– Gondolom az volt.
– Úgy hát ő tesz minket csúffá.
– Ohó!
– Bizony, künn várakozik.
– Mathuzsalem?
– Azt nem tudom, hogy hívják, de hogy hitelező, arra megesküszöm.
– Lám, lám, ma az ő napjok van. Szomorú nap az igaz, de végre ennek is
el kell mulni. Mondd meg, délután öt óráig nem fogadok el senkit.
Döme fejcsóválva elindult.
– Megállj! – kiálta rá Kázmér – előbb készíts átöltözködéshez, mert ma
tömérdek végzendőm van.
És, mint számtalan ember tenni szokta, ha ruhát cserél, zsebeit
kimotozza, Kázmér is ösztönszerűleg zsebeibe nyult. – Szörnyű
meglepetésére oldalzsebéből tele marok százast vont ki.
Szemeit a bankjegyekre mereszté, aztán Dömére.
Döme pedig Kázmérra, aztán a bankjegyekre.
Mind kettőjük szava elállt, s csak pillantásaik beszéltek, de e beszéd
merő kérdéseket tartalmazott.
– Mi történt itt? – kérdé végre Kázmér.
– Azt nagyságodnak jobban kell érteni, mint nekem.
– Kinevezett tudóssá váljak, ha értem. Tündérek jártak itt, vagy… ah!
igen, az a jó lélek! Ugy-e Döme, te tudod, kedves nagynéném, az én
őrangyalom látogatott meg? – Könnyelmű kifejezése komolyra változott,
szemeibe könyek nyomultak, s elmélyedve, maga elé merengett. –
Szerethetne-e jobban édes anyám?… Ő volt itt angyali szívével, kinek oka
volna reám neheztelni, és jósággal halmoz: én estélyeit mellőzöm, s itt
tivornyázok; boldog, ha a whistnél vele szemben ülök, s én ez alkalmat
kerülöm, hogy másutt szerencsejátékban eltékozoljam, és ő még sem
kárhoztat, pedig megérdemelném, hogy kitagadjon. A mily nemes ő, oly
hálátlan vagyok én.
Döme nem tudott szólni, hanem Kázmér kezét megragadva, azt könnyeivel és
csókokkal halmozá.
– Mi lelt öreg?
– Bocsásson meg – hebegé Döme – a megindulástól szólni alig tudok.
Örülök, hogy nagyságod oly elismerő és jó. Nem sokára új életre fogunk
ébredni.
– Azt hiszed?
– Bizonyos vagyok, most szívébe láttam, és ott oly szép jövőre találék.
– Meglehet, de most siessünk a jelen bajaiból kibontakozni. Pénz van,
váltóim lejárnak, sietek a szabadalmazott rablók száját betömni.
Alig egy órával később izgatottan és szikrázó szemekkel nyitott be Zárai
Gyulánál.
Zárai hideg nyugalommal fogadta az érkezőt. Arczából meglátszék, hogy
csatát vár, de még nem tudja magát tájékozni, mely oldalról lesz
megtámadva, egyuttal azon önhittséget is lehete leolvasni, miszerint
erős állásban érzi magát, s minden támadást vissza verni kész.
Erősen és huzamosan néztek egymás szeme közé, Kázmér reszkető, és Gyula
mosolygó ajkakkal.
Gyula szakítá meg a csendet:
– Isten hozott.
– Talán vártál?
– Miért?
– Hogy számadásinkat kiegyenlítsük.
– Ej, öcsém, az nem oly sietős.
– De én annak tartom.
– És miért?
– Mert egy nyomorult örökség reményében te velem gyalázatos játékot
űzesz.
Gyula pillanatra elhalaványult, de csakhamar visszanyeré nyugalmát és
szólt:
– Igen leköteleznél, ha jobban értelmeznéd szavaidat.
– Mit míveltél tegnap?
– Sok mindent.
– Magán ügyeid nem érdekelnek, de te nagynénénknél jártál.
– Azt naponként cselekszem.
– Az igen szép tőled, hanem arra kérnélek, hogy érdekemben ott ne tégy
soha semmit.
– E tekintetben nyugodt lehetsz.
– És tegnap?
– Az estélynél néhány elismerő szót ejtettem rólad.
– Valóban?… és ez az egész?
– Ez az egész.
– És adósságimról?
– Pfuj! ilyet teszesz fel rólam?
– Tehát minő ürügy alatt kérted tőle a pénzt?
– Minő pénzt?
– A melylyel váltóim kifizetéd?
– Ő sem váltókról, sem pénzről mit sem tud.
– De váltóim kifizetvék.
– Én fizettem.
– És minő pénzből?
– Sajátomból. Tudod, én takarékosan élek, s nehány ezer forintot
meggazdálkodtam.
Kázmér arcza elsötétült, mint mikor terhes felhő borul a nap elébe.
Olyatén lépett vissza, mint ki roppant mélység szélén, lábai alatt a
földet szakadozni érzi. A legbizalmatlanabb tekintettel végig mérte
Gyulát, s aztán elfojtott tompa hangon mondá:
– Sajátodból, önkénytesen?… Ember, te tervelsz valamit?
– Mi mást, mint téged a bukástól megóvni? Mi mást, mint lelkednek
megszerezni a nyugalmát, s nénénket kímélni a szomorúságtól.
– Gyula!
– E bizalmatlan felkiáltás koránt sem sért. Nem te vagy oka, mindig
akadtak jó emberek, kik üdvösnek találták köztünk az egyenetlenséget
éleszteni; te, megbocsáss e kitételemért, de igaz, te gyengébb valál és
hittél nekik, én kevésbé hevesvérű, máskép gondolkozám, és vártam, mert
tudtam, hogy eljő az idő, mikor meggyőzhetlek önzéstelen rokoni
szeretetemről; tudtam, hogy eljő az idő, mikor bizalmadra szert tehetek,
s ha még nincs itt, el fog jönni.
Kázmér aggodalmasan rázta fejét s vontatott hangon kérdé:
– Ha már kétes hitelű papirokra kiadtad pénzedet, mit szándékozol velök
tenni?
– Mit?
– Na igen, valami czélodnak csak kell lenni?
– Van. – Ekkor három váltót Kázmér elé tárt e kérdéssel – a te
aláirásod-e?
– Igen.
– Mind a három?
– Igen.
Gyula összegyűrve, a kandallóba veté, pillanatra lobbot vetett, s
ötezerkétszáz forint érték hamuvá lőn.
Kázmér szoborrá vált.
Gyula egész jószívűséggel szemei közé mosolygott.
– Értesz? – kérdé Gyula.
– Most kevésbbé, mint valaha.
– Nem tartozol senkinek, és nem tud a dologról senki.
– De neked!
– Nekem tartozol bizalommal és szeretettel, ez az egész.
– Gyula! – kiáltá Kázmér – én félreismertelek, bocsáss meg, te sokkal
nemesb és jobb vagy, mint hogy nekem tévedésemért megbocsátani ne
tudnál. Oh! mint szégyenlem magamat. A tartozást lerovom még ma, jó
szándékod mély gyökeret vert itt szivemben. Oh ne mondj ellent kérlek,
pénzednek még ma meg kell lenni, mert nagylelkűséged annál inkább égeti
agyamat, minél érdemetlenebbnek érzem rá magamat.
Ezzel elrohant.
Gyula a kandallóban elhamvadt papirokra tekintve mondá:
– Akár ő lesz az örökös, akár én, e magot jó földbe vetettem, s bő
aratásra számíthatok.
VI. (Megzavart álomért egy szép ábránd.)
Korosb hölgy egyik főélve a délutáni szendergés. Nem tudom, ha a multak
szép emlékei merülnek-e fel ez édes álomban, vagy a reményteljes jövő
képei lebegnek az éber lélek előtt? annyi bizonyos, hogy a mahomedán
hatschis mámorának nem oly rabja, mint a koros hölgy délutáni álmának, s
inkább elmulaszt három látogatást, két látványt, mint egy ily álmot;
inkább lemond a szépítő szerről, mint lemondana e gyönyörről. A délutáni
álom a koros hölgy életének költészete; ez tündérvilága, melyben magát
ujonnan megifjodva érzi.
E tündérvilágba leendő utazásában lőn Valeria megzavarva. Ha szemei még
bírnának annyi tűzzel, villámokat szórna, oly felindulásba jött, midőn
ajtaján kopogni hallott, de a jövő pillanatban a harag eltünt szemeiből,
s ajkira a szigor kifejezése helyébe nyájas mosoly költözött, mert
Kázmér lépett be. Ő Kázmért még délutáni álmánál is jobb szereté. Észre
sem vette, hogy az ifjú arczából egészen kikelt, színe rendkívül
halavány.
Kázmér ingadozó léptekkel közeledék Valeriához, kinek kezét ajkihoz
voná.
– Mi lelt? – kérdé Valeria – kezed reszket, ajkad hideg. – És jobbját
legnagyobb gyöngédséggel Kázmér holló fürteibe fürösztve, az érdekes főt
kissé hátra nyomá, jóságos szemeit több pillanatig szeretettel legelteté
a kedves arczon, s mielőtt szólna, ajkait a nyilt, magas homlokra
illesztve, megindulással mondá:
– Csak nem ért valami baj?
– Kedves néném, ma szerencséltetett.
– Ráakadtál látogató-jegyemre? – mond nevetve Valeria.
– Jóltevő kezének nyoma mindenütt látható, hol egyszer jár. A helyzet,
melyben talált…
– Nem a legrendesb életre mutat.
– Én úgy szégyenlem.
– Hogy fiatal vagy és mulatsz? Van jó dolgod. Tudom én, hogy meg fogsz
változni.
– Esküszöm, e perczben már megváltoztam.
– Ne oly hirtelen, ifjú ember, különben kétkedni találok.
– Fél óra óta más elvem, más meggyőződésem van. Én átváltoztam.
– És mi okozá e varázst?
– Oly esemény, mely meglepőbben ért, mintha csatazajban leli fel az apa
rég elvesztett fiát.
– Csendesülj, édes fiam, e felindulás megárt.
– Csendesüljek? Előbb fojtsák el jobb érzésemet, aztán majd csendesülök.
– De Kázmér!
– Oh néném! A mi ma velem történt, az rendkívüli! Én úgy meg vagyok
szégyenítve önmagam előtt, hogy pirulok rágondolni, s ha eszembe jut,
mily igazságtalan volt szívem, szeretném kitépni keblemből.
– Te elrémítesz.
– Én Gyulát sohase tartottam őszinte barátnak, szerető rokonnak.
Valeria kesernyés mosolya bizonyítá, hogy e nézetben él ő is.
– Mennyire csalódtam! De ki hitte, hogy jégtorlasz alatt virág
illatozzék?
– Én most sem hiszem.
– De azt higyje el, hogy Gyula keblében a legnemesebb szív dobog.
– Ha örömet szerez neked, elhiszem.
– Meg fogom róla győzni – sóhajtá Kázmér.
– Ülj ide, beszélj – mond Valeria, a pamlagon maga mellé mutatva.
– Nem akarok szépítni semmit – kezdé Kázmér – én könnyelmű, tékozló és
játékos voltam; kedves néném jótettei helyett korholásait érdemlém.
Valeria vállat vonított, s kezével olyatén módon inte, mely ezt látszék
kifejezni: «hadd el, nem érdemes erről szólni!»
– Rendetlen életem és más körülmények, adósságba kevertek. Ma, jó
angyalom által adományozott pénzzel, siettem lejárt váltóimat
hosszabbítni, s képzelje meglepetésemet, midőn hallám, hogy kifizetvék;
sietek a másikhoz, harmadikhoz, mindenütt tisztázvák adósságim, kérdem,
ki tevé ezt? a válasz velőmet járta át, mindenik azt felelé, hogy: Zárai
Gyula.
– Gyula?
– Igen ő.
– Nem jó szándékkal tette.
– Én is azt hittem, sőt árulkodással gyanusítám, mert nem képzelheték
mást, mint hogy kedves nénémet szomorítá meg e hírrel, s a pénzt kedves
jóltevőm szolgáltatá e czélra. Legnagyobb felindulásban sieték hozzá, ő
nyugalommal fogadott. Megtámadtam tettéért, s kérdőre vontam, hogy mi
czélja magához vásárolt váltóimmal? Ő mosolyogva előmutatá, s aztán egy
csomóba gyűrve, a kandallóba veté.
– Ezt tette Gyula?
– Igen, önzés és érdek nélkül, hogy engem a zaklatásoktól megmentve,
jobb útra térítsen.
– Ezt nem szabad elfogadnod. Mennyi az összeg?
– Sok, nagyon sok!
– Halljam, tán kitelik még.
– Ötezer kétszáz forint.
– Ugyan mire költötted?
– Mások költötték azt el?
– No már mindegy – viszonzá Valeria, s szekrényébe nyult; összeszedett
benne készpénzt és állampapirokat a szükséges összeg erejéig. – Itt van
– mondá – siess Gyulát kielégíteni. Köszönd meg nevemben is a
jóakaratot, de lekötelezettje huszonnégy óráig se légy.
Kázmért e jóság annyira megindítá, hogy szólni sem tudott. Némán voná
Valeria kezét ajkihoz, s mialatt csókkal illeté, forró könnycseppet
hullata rá.
Ez Valeriára rendkívül hatott; a delejesség ösztönével ragadta meg
kétfelől Kázmér fejét, s előbb homlokát, aztán ajkait össze-vissza
csókolva, sírni kezdett.
– De hát nem én vagyok e világon neked legközelebb? – tördelé a
zokogástól elfojtott hangon Valeria – nem érdemeltem-e több bizalmat?
– Kímélni akartam, s inkább széttépettem volna magamat, mint kedves
nénémnek szomorúságot okozzak. Ámde most kettős ok vezérle e
nyilatkozatra, hogy Gyula szívét ismerni tanulja, s nekem módot nyujtson
őt kártalanítni.
– Ez megtörtént, édes Kázmérom, most hát beszéljünk kissé komolyan.
– Parancsoljon velem.
– Isten őrizz, hogy eddigi életed miatt szemrehányást tegyek. Mostanig
jó volt ez így, de örökké, úgy-e, hogy nem tarthat?
– Lemondtam, drága néném, s a világ legelvetemültebb ficzkójának
tartanám magamat, ha ennyi kegy és szeretet nem bírt volna
átváltoztatni.
– Nézzük hát, kedvemért elbírnád-e magadat valamire határozni?
– Az csak legjobb lehet, mit kedves néném velem akar.
– Sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy nősülj.
– Akarata előtt meghajlok.
– Szívesen?
– Egész lelkemből, sőt mondhatom, eszméink találkoztak.
– Tudod, kit választék?
– Pálmay Angeliquet.
– És te igent mondasz?
– Szeretem őt.
– A többi az én dolgom – kiáltá elragadtatással Valeria, és úgy a
nyakába esett Kázmérnak, hogy csókjai árja alatt az ifjú már fuldokolni
kezdett.
Soha se hitte volna Valeria, hogy egy megzavart délutáni álom ily
gazdagon kárpótolva lehessen. Tapsolt, nevetett, s álhaját örömében hol
jobbra, hol balra taszigálá. Annyi szép ábrándjai valósulóban voltak,
két kedvenczét egyesítheté; ez oly boldogság, minőről csak legjobb
kedvében álmodozott. Miután még egyszer agyba-főbe ölelte és csókolta
Kázmért, elbocsátá, mondván:
– Menj, fiam, intézd el Gyulával ügyedet, és ne feledd, mit igértél.
Részemről oly nászt csapok nektek, minő nemzetségünkben még senkinek sem
volt.
Kázmér tele hálával és jó szándékkal, távozott.
Valeria még darabig elragadtatásának élt, nagy öröme közé szép terveit
szőve, azután órájára tekinte, ha az illem szabályai szerint tehetne-e
már látogatást? Még igen korán volt, tehát addig is házi dolgai után
látott. Először a kocsist szólíttatá elő, kinek parancsa volt zab után
nézni.
A kocsis kétféle mutatványt hozott, egyiknek mérője harmadfél forint, a
másiké két forint húsz krajczár.
Valeria úgy rendelé, hogy az olcsóbból kell venni.
Hiába állítá a szegény kocsis, hogy az könnyű, szemetes, ellenben a
harmadfél forintos erőteljes.
– Gazdálkodni kell, maradjunk az olcsónál.
– De, bocsásson meg nagyságod, az nem gazdaság, mert felét elszórják a
lovak.
– Álljon mellette, hogy el ne szórják.
– Akkor sem eszik.
– Egy szó, mint száz, nem fognak rászedni, csak az olcsóbból rendeljen.
A kocsis kölletlen rázta fejét, s dümmögve távozott.
Később a komornára került a sor, ki tömérdek szappant enged fogyasztani.
Végre a szakácsnéra perelt, kinek kiadásait túlzottaknak nyilvánítá, s
az élelmi szerekkel való bőkezű bánás miatt is megrótta.
Az inast e pillanatban rossz csillaga vezérlé Valeria elébe, ő is
kikapta az olajpazarlás s a maradékgyertyák elsikkasztása miatt a maga
részét.
E sajátságos időtöltés után öltözéshez látott, mit nagy gonddal és sok
művészettel bevégezvén, fogatát előrendelé.
Pálmayékhoz kocsizott, hogy örököse számára Angeliquet megkérje.
Angelique szemlesütve mosolygott.
Pálmay báróné méltóságteljesen adá beleegyezését.
És egész családi bizalmassággal kezdették a tervelést, a jövőből oly
képeket szőve bele, mikre Angelique egész ártatlansággal elpirult, de a
beszélgetőket még sem hagyá magukra. Hja! a dolog őt érdeklé legjobban.
VII. (Egy estély, mely jól kezdődik.)
Pálmay ő méltóságuknál a legvirágzóbb házi körülmények közt sem lehete
annyi fényt látni, mint mennyi meglepte a mai estélyre érkezett előkelő
társaságot, s ennek előidézésében Valeria bőkezűsége nagyon szerepelt,
óhaja levén, hogy Angelique eljegyzése ez alkalomkor ünnepeltessék. A
boldog nagynéne oly gyémántokat ajándékoza a kecses arának, minők egy
uralkodó-nő fején is méltó helyet találnának.
Gazdag teremek, gazdag világítás, gazdag díszletek, gazdag öltözékek,
gazdag asztalok és fényes bérruhás cselédség tündérvilági képet nyujta.
A bemenetel, teremek szögletei és ablakmélyedések, a siberiai tél
daczára, legdéliesb növényekből és virágokból csodaszép csoportozatok
helyévé lőn, mi nemcsak a szemnek vala élvezet, de a roppant világítás
és sokaság által tikkadozó légnek is üdítő frisseséget kölcsönze.
A zene vígan szólt, a táncz szele gyertyalángot és virágleveleket
ingásba hozott.
Az általános vígság közepette Angeliquen valami nyugtalanság
mutatkozott; szemei gyakran pihentek a bejáráson, s minden érkezőnél egy
borus árnyalat vonult végig arczán. Ezt Kázmér észrevenni látszott, s
merengővé lőn.
– Min tünődik? – kérdé Angelique.
– Ábrándozom – viszonzá mosolyogva Kázmér.
– Ön nagyon átengedi magát borus ábrándinak.
– Mondja inkább, sejtelmimnek.
– Mi az a sejtelem?
– Ha az üdv küszöbén állunk, a rettegés, hogy onnan egy véletlen
eltaszít; ha boldog álomban ringatódzunk, a félelem, hogy abból
felriasztanak; ha imádott Angeliquem szerelmében bízva, egykor átlátnám,
hogy elbizakodott valék.
– Adtam, vagy adok erre okot?
– Nem, nem! a világért sem! de ép mert oly végtelen boldog vagyok, a
boldogsághoz nem szokott szívem elszorul.
– Nem vagyok-e arája?
– De még nem nőm.
– Isten és kedves szülőim akaratából, aztán meg – tevé hozzá erőltetett
mosolylyal – saját választásomból rövid időn az leszek.
– Az idő!? Hisz ez az, mi sokat, nagyon sokat változtat.
– És tán hoz is – susogá félig maga elé Angelique. Nem szólhatott
többet, mert tánczba vivék. Kázmért ott hagyá, hogy annak értelmét, mit
most hallott, találgassa.
– Tudná eltalálni nagysád – kérdé Verdes Hugo egy felpiperézett
vénségtől – miért oly lelketlen e szép estély?
– Mert az estély lelke hiányzik.
– Lám, ily éles ész előtt nincs titok. Nem is tudom, Dell’ Orto barátom
hol maradt?
– Tán másutt jobban mulat.
– Az egekért, meghallhatná valaki.
– Szegény Angelique! ilyenek a férfiak!
– Milyenek kérem?
– Elragadtatásuk perczében eget-földet igérnek, de mily apróság képes
igéreteikről megfeledkeztetni. Ah! – tevé utána nehéz sóhajjal – én a
férfiakat nagyon ismerem, s azért legközelebbi beszélyemben…
– E beszélyre kiváncsi vagyok.
– Tárgya…
– Már kész – vágott bele Verdesi – beh szép dolog, lángelmével bírni.
Kérem, az életből van?
– Én az életet az eszményivel összeolvasztom.
«Hm – gondolá magában Verdesi – mint számos éveidet fiatalon kaczér
öltözékeddel.»
– Itélje meg tárgyamat…
– Ah! – kiálta fel Verdesi – bocsánat, kötelességem elszólít, Angelique
nagyságát látom – s ezzel elrohant.
– Izetlen barázdabillegető! – sziszegé utána a beszélyirónő – hogy is
tudtam e hígvelejűvel szellemi társalgásba ereszkedni? No de szükséges,
tapasztalás kell, ki tudja, ily alakot hol használhatok.
És igaza volt.
Verdesi nem közönséges alak; hegyes orr, hegyes áll, hegyes könyök,
hegyes térd, hegyesre pödrött bajusz, keskeny, színetlen ajk,
bágyadtszőke és ritka haj; öltözete mindig feltünően kiáltó, s
ellentétes színek összealkalmazása által egyetlen, s ha már színekben
nem tündökölhet, mint estélyeken, hát a szabás által rítt ki. Szívében
örökké egész halmaz szerelem, s ajkain özön lovagiasság volt. A magánál
csekélyebbeket megveté, a magához hasonlókat kerülé, de a magánál magasb
állásúak barátságáért, vagy csak társaságáért kész volt gúnyt és
megvetést tűrni; egy rangosbnak kedvéért lótni-futni főboldogsága volt,
sőt ilyenek részére leglángolóbb szerelméről lemondani, s a magának
kivívott előnyöket azokra átruházni, egész lélekkel érdekökben működni
nem ellenkezett sem érzelmeivel, sem meggyőződésével, úgy, hogy ő
sohasem szeretett magának. Udvarolt mindenkinek, de minden tekintélyesb
versenyző elől visszavonult. Ő a rangnak feltétlen hódolt. Arczán mindig
gondatlanság sugárzott, szemeiben hiúság és boldog elégültség mosolya.
Társaságokban egyik hölgytől a másikhoz, nem mondhatni ment, de lebegett
örökké, betanult, kimért tartással, hol mazur-, hol polkaléptekben. Ő
nem követelt észt, nem hazafiságot, csak azt, hogy ízlése van, hogy a
divat ellen soh’sem vét, s hogy társaságokban nélkülözhetetlen. Igaz,
még rendkívül lovagiasnak is tartá magát, a mennyiben egy elejtett
legyezőt sok bájjal tudott tulajdonosának visszaadni; a rábízott
szerelmes leveleket példátlan ügyességgel juttatá rendeltetése helyére;
a titkokat – ha jól megfizetvék – a sír sem őrzi jobban; a tánczból
kimaradt lánykákat – ha előkelők – mindig kész a zavarból kisegítni…
valóban oly tulajdonok, mikkel a nagyvilágban sok szerencsét
csinálhatni.
[Illustration: Verdesi nem közönséges alak.]
Angelique elé lebegett; bal lábával erős állást vőn, a jobbal félkört
vonalzott, s lábujjhegye földnek szegezve maradt, úgy, hogy hegyes térde
jó előre kigörbült; kalapját két kezével gyomra fölébe emelé, nyakát
előre nyujtá és meghajolt.
– Hogy Dell’ Orto nem jött el? – mond kecses fejbillentés után
Angelique.
– Vigasztalhatlan vagyok. Csak az tarthatja vissza – mondá – ha ég és
föld összeomlik.
– De ég és föld nem omlott össze.
– Fájdalom!
– Oh! ő bizonyosan jól mulat másutt.
– Fájdalom!
– Tehát eltaláltam.
– Nem képzelem.
– Sőt tudja, különben miért sóhajtá, fájdalom!
– Mert nincs más szóm rá, ha nagysádat búsulni látom.
– Engem? Csalódik, én mulatok, mulatni akarok, sőt mondja is meg neki,
hogy nagyon jól mulattam. – Szemei meghazudtolák ajkait, no de semmi, e
pillanatban egy deli ifjú tánczra kéré őt, s bájjal veté magát karjaiba.
Bódító valami lehet az a táncz! Láttam angyalszép hölgyet bánatosan
merengni, vonásairól bú beszélt, szemeiben könny rezge, s hullámzó
kebléből fohász fakadt; és néhány órával később láttam e hölgyet fényes
teremben egy közönbös ifjú karján lejteni. Át volt bűvölve; szemei élvet
sugárzottak, vonásain derültség ömle el, s egész kifejezése gondtalan
vígságra mutatott; minden mást e világon feledni látszék tánczán és
piperéjén kívül. – A zene borongós lelkét felvillanyozá, minden hang
izgatott idegein rezge át, és – – – és egész szenvedélylyel tánczolt. –
Másnap kétségbeesése kettőzött vala.
A tánczban varázskéjnek kell rejleni.
Angeliquet is elragadá a pillanat üdve, alig fonódott az ifjú karja
hajlékony karcsú dereka köré, szemei, vonásai átszellemültek, Dell’
Ortót, neheztelését, s minden mást e polkán kívül feledni látszék.
Kázmér Angelique minden tettét, mozdulatát, s néha szavait neheztelő
mosolylyal kiséré.