MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
33. KÖTET
A SZÁMŰZÖTT LEÁNYA
Irta
DEGRÉ ALAJOS
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
[Illustration]
A SZÁMŰZÖTT LEÁNYA
REGÉNY
IRTA
DEGRÉ ALAJOS
GERGELY IMRE RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.
DEGRÉ ALAJOS.
1820–1896.
A mult század elején egy Degrée nevű franczia menekült telepedett meg
Lippán és magyar kisasszonyt, Rácz Annát vett nőül. Ebből a házasságból
született 1820-ban Degré Alajos vagyis inkább Degré Lojzi, olyan magyar,
a kinél pingálni sem lehet különbet.
Abból a tíz századból, mióta a nemzet itt él, talán épen az a félszázad
volt a legérdekesebb, melyre a Degré életének dereka esik. Szerepelt a
régi Magyarországban és szerepelt az uj Magyarországban. Elvégezvén a
jogot Nagyváradon, juratus lett (Vukovics Sebő mellett), majd kis követ,
táblai jegyző az 1843-iki rendi országgyűlésen Pozsonyban, hol Kuthyval
együtt vezérszerepet visz az országgyűlési ifjuságnak mozgalmában, mely
ez idő szerint szinte fontosabb, mint magoknak a megyei követeknek a
működése.
Degré csinos, köpczös, gyíkelevenségű, nyugtalan szellemű ifjú, kinek
sok bátorsága, férfias föllépése, megnyerő modora van. S azonfelül a
meghatottságig jó pajtás. A Dumas három testőre közt egy negyedik. Nagy
szó ez a pajtáskodó országban. Azonfelül pompás tolla van – a mi a másik
nagy szó, mert még ritkaság. Egypár dolgozata: novellája, utirajza már
nyomtatásban is megjelent imitt-amott, sőt a pozsonyi szinészeknek
darabot ír, alapjában felette gyengét, de melyet nagy tetszés és
falrengető juratusi tapsok közt játszanak el. Mind ez ma rossz jel
volna, akkor bűvös ajánló levél és szilárd alap a jósolásra, hogy szép
jövő vár rá.
S tényleg az várt. Szebb életfolyamat a Degréénél alig lehet. Ez az
ember minden édességből és minden kötelességből kivette részét, a mi az
akkori magyar életviszonyok keretében fiatal emberre elérhető volt.
A jurátusságból elkerült a kanczelláriához Bécsbe, a hol a magyar
testőrséggel ösmerkedik össze, velök tart s mulatozik. Mire Pesten
kezdett kiforrni a szabad eszmék mustja, akkora ő is odaérkezik, s
vezetni fogja az ifjuságot, annak egyéb vezéreivel. Sőt az irói világ
különleges társadalmában, a Pilvax-asztalnál is egyik fő-főember. Hogy,
hogy nem, bejut a hires «tizek» közé, (ez fogja képezni öreg korában
büszkeségét) a márczius tizenötödikét együtt csinálja Petőfiékkel. Aztán
a szabadságharczban szolgál mint huszárkapitány egész Világosig. 29 éves
korában bujdosó. (Ott tart már az apja mesterségénél.) Később internált
fogoly Aradon, a hol ráér teljesen az irodalommal foglalkozni. Az
amnestia szabad emberré teszi, de ő neki még hiányzik valami a
következményekből – nem száműzött. Fölkerekedik hát s utána megy a
számüzötteknek Párisba s ott éldegél, sóhajtozik a haza miatt és a haza
után Teleki László, Gorove, Jámbor Pál és Almásy Pálékkal.
Bezáródván a régi Magyarország és a tizenkét évig tartó Csehország
Magyarországon, midőn a harmadik réteg, az uj Magyarország kezdődik a
maga sajátos parlamentarismusával, Degré ebben is szerepet kap,
népképviselő lesz (a váczi kerület választja meg) s természetesen az
ellenzéken foglal helyet, mert sorsa, hogy holtig elégedetlen maradjon.
Főleg aradi internáltsága és 1870-iki képviselősége közé esik nagyobb
termékenysége. Első regényeit 53-ban, 54-ben irja _Két év egy ügyvéd
életéből_, a _Kalandornő_ képezik a nyitányt, azontul minden évben jön
egy-egy kötet: _Salvator Rosa, A sors keze, Az ördög emlékiratai_.
Azután jön a saját külön regénye: megnősül 1857-ben és családot alapít.
De ez csak nagyobb munkásságra ösztönzi. Megirja _A számüzött leányá_-t,
a _Kék vér_-t. Változatosság okáért szindarab irással vegyíti a
regényköltést. Dehogy is mulasztaná az egyetlen tér elfoglalását, ahol
még lehet valamit tenni, hogy t. i. ébren tartja és szórakoztatja
elbusult nemzetét.
Daczára annak, hogy Jósika még mindig sokat ír, hogy Jókai mesésen
emelkedik a hírnév szárnyain, Degrét szívesen olvassák. Művei nem igen
dicsekedhetnek eredetiséggel, nem egyebek mint a franczia szalonregények
utánzatai. Alakjai latakiát színak, jaquemar keztyűt viselnek, selyem
balzacon heverésznek s egymást «Uram»-nak, «Asszonyom»-nak szólítva
csevegnek. De hiszen épen ez az, hogy csevegnek, kellemetes
semmiségekről, a mi veszedelmesen hasonlít valami csodálatos finomsághoz
és előkelőséghez – és még hozzá a jaquemar keztyűk és a mahagoni
butorok. Nagyon szép az! Ki ne olvasná szivesen? Kivált ha falusi
kisasszony az illető.
Alapjában bizony papirból csinált pálmák ezek, felületesen azt a
benyomást teszik, mint az igaziak, de természetesen nem lehelnek ki
oxigént.
A közönség mindamellett kedvelte e regényeket. Ma nehéz megmagyarázni
miért, mert ma már mindenki tud csevegni, de akkor még csak Degré
csevegett.
Ám ha vesszük, hogy a Degré meséi, bár ócska eszközökből, jól és
érdekfeszítőn voltak fölépítve, s ha hozzáadjuk az uralkodó divatot,
mindenben a francziát hajhászni, a Degré hatása magyarázatot talál.
Különben méltányolta őt a Kisfaludy Társaság is, mely 1867-ben tagjai
közé választotta, kebelében aztán állandó tevékenységet fejtett ki, mert
bár szép kort ért, irói tollát végkép soha le nem tette. Hajlott korban
is gyakran volt a felolvasóasztalnál, forradalmi élményeiből irván meg
némelyeket. Hogy semmi modern positio ne legyen előtte terra incognita,
a nyolczvanas évek közepén megint uj munkában találjuk, az _Ország
Világ_-ot szerkeszti. Mig végre 1896-ban épen a halottak napján, olyan
szerényen a mint jött, eltünt a földi viszontagságok szinhelyéről, arra
a végleges gyülekezési helyre, a hol már nagyobb részt együtt vannak a
honvédbajtársak, az elesettek, a számüzöttek és a többi jelesek. Bizvást
oda lehetne irni sirkövére a neve után: «A közügyek igaz szolgája, nagy
idők tanuja, nagy emberek pajtása.»
_Mikszáth Kálmán._
A SZÁMŰZÖTT LEÁNYA.
_Első kiadása megjelent 1865-ben._
I. (Fiatalság példánya.)
Divathölgy teremébe lépni, a kellemesb érzések egyike; a szemfény rend
és választékosság gyönyöreibe merül, az idegeket ingerlő illat izgatja
fel, s a duzzadó pamlagok, támszékek kényelmes pihenésre csábítnak. A
tündér igéző megjelenését várjuk, kinek nesztelen léptei a perzsiai puha
szőnyegen szellemalak közeledését sejtetik, s a mi a képzeletet még
fokozza, a selyem ruha suhogása.
A mily elragadó ezt lelni hölgynél, ép oly fonák és nevetséges férfinál.
Pedig Zárai Gyulánál így néz ki.
Szobájának rendezése akármelyik divathölgy izlésének becsületére válnék;
azok a nehéz selyemfüggönyök, bársony butorok, rózsafa asztal, tele
válogatott albumokkal, állvány, tele ritka csecsebecsékkel, gazdag
aranyozású csillár, fogantyúk és keretek, mi fényűzéssel határos
kinézést ad az egésznek: a barna vörös bársonyos tapette pedig a szép
olajfestményeknek sok előnyére van.
Zárai Gyula szépen fürtözött szöghaját nagy gonddal rendezgeté: selyem
és bársony házi öltönyéről finom illat áradozott, midőn egyik tükörtől a
másikhoz lebegett, mint bálba készülő leányka. Annyit igazíta magán,
hogy érdekes találkozóján alig lehetne kétkedni, főleg ha azt is
figyelemre méltatjuk, miszerint inasa két terítékű asztalt tolt a
kandalló elé.
Zárain az öltözet s szobájában a rend, a legfeszesb csínra mutatott.
A fehér márvány kandallóra helyzett gyönyörű bronz óra tizet vert.
Az inas kérdőleg tekintett urára.
– Csak készíts el mindent, nem várunk – parancsola Zárai, mire az ezüst
forraló, gyönyörű thea készlet, bordeauxi és madeirai lepé el az
asztalkát.
E pillanatban érkezék a várt vendég.
– Isten hozott Hugó!
– Jó reggelt kedves Gyulám!
Ezzel a két ifjú legnevetségesb kaczérsággal lebegett egymás elé kezet
szorítni.
– Szaporán a reggelit – mond Gyula inasához, mialatt Hugót, mint valami
bájos leánykát, átkarolva a kandallóhoz vezeté.
Az étkek felhordattak, az inas eltávolíttatott s a bizalmas társalgás
megindult.
– Nos Hugó, mit végeztél.
– Meg vagyok elégedve.
– Óhajtom, hogy én is az legyek.
– Semmi kétségem benne.
[Illustration: Zárai Gyula.]
– Tehát a dologra.
– Im, Bella válasza leveledre.
– Ebben nem is kétkedém – mond Gyula elbizakodva, s a levelet bontatlan
csusztatá zsebébe.
– De nem akart írni.
– Mintha először volna.
– Tehát miért vonakodott?
– Nem volt hozzád bizalma.
– Az elég nem szép, de majd ha jobban ismer…
– Barátságával fog megajándékozni.
– Azt reménylem is.
– Méltán. No de menjünk tovább.
– Kár, hogy nem iszol bort, ez a Laffitte felséges!
– Örömömre szolgál, ha ahhoz értő vendégem élvezi.
– No, én értem.
– Annál kedvesb nekem. Még abból a kagylóból, aztán lássunk az
őz-szeletekhez.
– Mindenre ráérünk, hisz a hitelezők csak délkor jönnek.
– Tehát feltaláltad őket.
– Nem volt nehéz, egyik a másiknak nyomába utasított.
– Kaptak rajta úgy-e?
– Majd szétszaggattak örömükben.
– És Kázmér?
– Nem is gyanítja. Tegnap újra sokat vesztett.
– Következőleg ma este…
– Nem megy nénétek estélyére, hanem nála jő össze társaság.
– Jól van, de Hugó – mond Gyula, s mutató ujját ajkaira illeszté.
– Istenem! hát mi lenne belőlem, ha hallgatni sem tudnék.
– Arra nagyon is számolok. Most pedig érts meg jól, te nénémhez a lehető
legkésőbben érkezendesz, koholj ki rá valami mentséget.
– E készlet mindig bővében létezik nálam.
– Aztán ha látod, hogy Kázmér csakugyan nincs ott, jelentsd betegségét.
– Mire azt?
– Bízd rám a többit, szereped csak ennyiből áll.
– No, hogy ezt jól eljátszam, sem sok fejtörés, sem nagy ügyesség nem
szükséges.
– És az előadandó műben mégis döntő eseményt képez.
– Akármiként legyen, rám számolhatsz.
– Számolok is. Ezzel tisztában volnánk, mint te a kis Czeczillel.
– Vége!
– Czeczillel.
– Örökre.
– Hűtlen lőn?
– Meghalt volna értem.
– Úgy hát te nem szeretted többé?
– Imádtam.
– Mi vetett hát véget a viszonynak?
– Jószivűségem. Tudod, mily jószivű bolond vagyok. Lepkei báró benső
barátom, sok mindenféle miatt lekötelezettje is vagyok, látta
Czeczilemet, lángra lobbant, beteg lőn, őrjöngött, s én kigyógyítám.
– De miként?
– Bemutattam Czeczilnek, s neki tért engedve, magam visszavonultam. A
leányka eleinte szerelemféltő volt, aztán epedett, végre boszút forralt,
s a boszú eredménye, hogy ma Lepkei a boldog imádó, én pedig feledve
vagyok.
– Te csakugyan különös ember vagy.
– Csupa szív vagyok, tetőtől talpig szív. Én mások boldogítására
születtem.
– De csak úgy, ha a boldogítás haszonnal jár.
– Boldog Isten! hisz élnem csak kell. Ha időmet, tehetségemet, sőt
érzelmeimet, s nem ritkán biztonságomat is másoknak hozom áldozatul,
csak kell kevés kárpótlásról is gondoskodnom.
– És azért, szerencsére, pártfogásod mindig olyanokat ér, kik nem
maradhatnak soká lekötelezetteid.
– Más szavakkal, hogy haszonleső vagyok?
– Nem épen, de szerencse, hogy barátaid mind előkelők és vagyonosak.
– Azzal már dicsekedhetem.
És méltó dicsekvését azzal erősíté meg, hogy a madeira utolját kiüríté,
miután a Laffitte elfogyott s theához látott, miből Zárai a harmadik
csészét élvezé, bőven tejezve, mert ajka boros poharat soh’sem érinte.
Hugó még sem szegődött a tejhez, hanem helyette csészéjébe bőven öntött
cognacot, s most szivarozni vágyott, de ezzel már nem kinálta meg Gyula;
gyülölte a füstöt, s bálványozá butorait. Hugó tehát szörpölés közben
csak fogait szívogatta.
A második csésze thea után Hugó nekigyuladt arczczal távozásra készült.
Gyula egyetlen szóval sem marasztalá. Tudta, a mit tudni akart, kiadta
utasítását, most többé nem volt szüksége barátjára.
– Édes Gyulám – mond Hugó felkészülődve – tudod, a legrendezettebb
emberen is megesik, hogy néha pénzzavarba jő.
– Te pedig, ki soh’sem vagy rendezett…
– E pillanatban megvallom, még a rendezetlenségnél is rosszabbul vagyok.
– Következőleg…
– Igen leköteleznél száz forinttal.
Lealázott ellenségnek soha egy gyáva sem nyújtott nagyobb megvetéssel
alamizsnát, mint minővel Gyula adá át a száz forintot.
És soha nagyobb megnyugvással egy napszámos sem tette zsebre
megérdemlett filléreit, mint tevé Hugó a száz forintot.
Szerencse, hogy nem tükrözik magukat a gondolatok az emberek homlokain,
különben mindkettő méltó nevét megtalálta volna, midőn nyájasan egymás
szeme közé mosolygva meleg kézszorítással bucsút vettek.
– Hogy ily emberek is vannak – dörmögé Gyula a távozó után – no de jók
arra, hogy felhasználjuk. Sokszor egy ily jellemtelen ficzkó
boldogulásunkhoz jobban segít, mint ezer szilárd férfi. Az effélének
csak pénz kell, s pénzért olyan lesz, a minővé akarjuk. Ma erényes,
holnap ledér; ma kormánypárti, holnap veres tollas; ma férfi, holnap vén
asszony; ma vigad a vigadókkal, holnap sír az elszomorodottakkal, s
mindezt tiszta meggyőződésből teszi, ha hasznot lát belőle. Ő azt
gondolja: a világ ámíttatni akar, hát ámíttassék. De az ámításról jut
eszembe, hogy rám levél vár. – Ezzel a levelet zsebéből elővoná, s
kényelmes ülést foglalva, olvasott:
«Egyetlen Gyulám! Nehezteléssel kellene szólanom, de az lehetlen; én
önre csak szeretettel tudok gondolni; két végtelen napig nem láttam, mi
voltam én ez idő alatt? Egy elhagyatott, epedő teremtés, mert távol volt
lovagom, hősöm, sőt, ki merem mondani – bálványom. Így szeretem én önt,
azért legyen kiméletes, s oly embert, mint Verdesi Hugó, ne avasson
érzelmeink titkába. Reszkettem neki soraimat átadni, de ön óhajtá, s ez
nekem szent. Ön védelmezi magát elmaradásáért, erre soha sincs szüksége,
van nálam önnek oly szószólója, minőt a világ leghatalmasabb embere sem
képes előteremteni, s ez szerető szívem; védelmezi ez önt eszem minden
vádjai ellen mindaddig, míg verni tud, s míg ön legkisebb hajlamot mutat
irántam. Hogy gondjai vannak, elszomorít… ossza meg velem, ketten inkább
elviselhetjük, csak kérem közbenjáró nélkül, személyesen, mert csak így
édes nekem minden, még a fájdalom is. A viszontlátás után sóvárgó
Bellája.»
Közönyösen gyűré a levelet otthonkája zsebébe, s ajkait elvonva mondá:
– Ezek a szerelmes levelek úgy hasonlanak egymáshoz, mint egyik váltó a
másikhoz, csakhogy egyik kisebb, másik nagyobb összegről szól; egyiket
rögtön kell fizetni, a másikat hosszabbítjuk. Szerencsére ezt
hosszabbítni lehet.
Szellemes elmélkedésiből inasa zavará fel e szókkal:
– Három úr jelenti magát.
– Neveiket?
– Azt mondák, nagyságod rendelte ide.
– Ők? bocsásd be – s midőn az inas távozott, megjegyzé – hogy siettek a
tiszteletben álló rablók! – és oly állást vőn, mint győztes hadvezér, ha
az első hódolatokat fogadja.
Három urias kinézésű egyén lépett be. Mélyen és ferdén bókoltak.
Gyula alig billenté meg fejét.
– Önök tékozló öcsémtől váltókat bírnak.
Mindhárman «igen»-t intettek.
– És mennyiről szólnak? mikor van a lejárat?
– Enyém kétezer forint, s holnap jár le.
– Enyém ezerhétszáz forint.
– Reménylem, a hétszáz kamat?
– Csak törvényesre adtam.
– Mi is, mi is.
– Elhiszem. Határidő?
– Harmadnap – viszonzá a második.
– És ön? kérdé Gyula a harmadiktól.
– Ezerötszáz forint. Lejárat hat nap mulva.
– Ön, látom, sokkal jobb szívű, csak ötven kamatot szed.
– Kérem, készpénzben szolgáltam.
– Mi is, mi is.
– Jól van. Tehát mennyi leszámítással engedik át nekem váltóikat?
– Csak teljes értékben.
– Határozottan?
– Nagyságos uram, mi szegény emberek vagyunk, nem dobhatjuk ki
pénzünket.
– Nem bizony!
– Tehát kifizetem.
A borulni kezdő arczok kiderültek, a hátak meggörnyedtek, s tíz percz
mulva a pénzzel zsebeikben rettentő hajlongás közt távoztak.
Gyula e szókkal:
– Ez jól fog kamatozni – a kifizetett váltókat szekrényébe rejté,
felöltözködék, s a városligetbe kocsizott.
II. (Rendetlen élet.)
Minden kényelemmel, de legkisebb fény nélküli hálószobában, férfias
ágyán mosolygó arczú ifjú szendergett.
Mint súlyos betegnél virrasztó orvos, oly aggodalmas kifejezéssel rázta
őszbeborult fejét egy elég közönséges kinézésű ember, s míg a
mellékszobából vidor zaj hangzott át, ő részvéttel tekinte az alvóra.
Végre valamit maga elébe dörmögött, s az ifjút vállánál érinté.
Az ifjú felrezzent, s merően a férfi szeme közé tekintve kérdé:
– Miért zavarsz fel ily korán?
– Hiszen már delet harangoztak.
– Úgy hát nincs korán.
– Aztán meg valaki van itt.
– A mint kiveszem a hangokból, hát többen is.
– Azok látogatók.
– Szolgálj nekik szivarral.
– Nem vártak kinálást, már tele füstölték a szobát.
– Hát kináld meg italokkal.
– De nincs itthon semmi.
– Van az Európában.
– Van ám, de számadásunk is van ott elég nagy.
– Az a fogadós gondja, jó öreg, és nem a tied. Hozz szaporán néhány üveg
madeira dry-t.
– No, no.
– Egyúttal rendeld meg, hogy estére tíz órakor tizennégy személyre
teríték, válogatott ételek, jó borok és kitűnő szolgálat legyen itt.
– Még az is?
– No ne morogj, neked is jut belőle.
– Boldogabb volnék, ha kevesebb jutna.
– Akkor mi a manóért élnél?
– Hogy egykor nyugodtan halhassak meg, hogy a túlvilágon az én jó
nagyságos uramnak számot adhatnék viseletemről, jó híreket vihetnék
fiáról.
– Döme! hagyj fel az ilyen érzékeny dolgokkal, korán reggel az ember
másra van hangolva.
– Korán?… délkor?…
– Akkor van korán, mikor az ember első álmából ébred, s ha hét órakor
fekszünk le, nem ébredhetünk fel fél hétkor.
– Elég rossz.
– De ha lehetlen.
– Csak meg kellene kisérleni.
– A lehetlent?
– Hét órakor lefeküdni, s fél hétkor felkelni.
– Nem értelek.
– Csak tessék ma este hétkor lefeküdni, majd meglátja holnap reggel,
mily könnyű fél hétkor felkelni.
– Hahaha! ez aztán a teljes lehetlennél is lehetlenebb. Siess, szolgálj
vendégeimnek.
– Hát annak a várakozónak mit mondjak?
– Ki az?
– Nevét sem akarom kimondani, nem szenvedhetem. Istenben boldogult
nagyságos uramnak is sokszor mondtam, hogy kígyót táplál, nem hitte, meg
is adta az árát.
– Ah! Fogaras uram? bocsásd be.
– Inkább parancsolná, hogy kidobjam – viszonzá Döme s távozott.
Ez a Fogaras Vizekinek valaha gazdatisztje volt, később haszonbérlője, s
mint Döme szokta mondani, megrontója. Valóban, a jóhiszemű és
mindenkitől szeretett öreg Vizekit a derék Fogaras oly ügyesen tudta
hálójában tartani, hogy az öreg úr sírja szélén sem vette észre, mily
közel áll a bukáshoz.
Bezzeg megtudta örököse, Vizeki Kázmér, ki azért mégis áldotta atyja
emlékét, s a hol csak képzelé, hogy valami árnyék fér nevéhez, sietett
azt eloszlatni. Akadt aztán, ki a fiú ezen áhítatával visszaélt, ki
keresetet űzött belőle, mint például Fogaras úr.
No de egyet mégsem tagadhatunk meg tőle. Kázmér előtt örökké legmélyebb
tisztelettel jelentkezett, most is, hogy belépe, csupa lábcsoszogás és
hajlongás közt közelíte az illő távolságig, hol szemlesütve megállt.
– No – szólt Kázmér – már kezdek öntől félni.
– Soha sem volt rá oka, nincs is, de nem is lesz.
– Tán atyám számadásai közt megint talált egy kis hibát, melyet szép
összeggel kellene kiegyenlítenem?
– Nem tartozott vele nagyságod, azért bíztam nagylelkűségére.
– Vagy, mint három hó előtt, újra akadt kezei közé valami ezerötszáz
forintos kötelezvény?
– Csak nem gondolja nagyságod.
– De bizony gondolom, s jó, hogy eszembe jutott, én akkor a kívánt
összeget váltóra vettem, s az holnap lejár. Valamire mégis jó volt, hogy
jött, legalább emlékeztet.
– Részemről kérni jöttem.
– Ne kérjen – esék szavába Kázmér – mert nem adok, követeljen, ha van
mit, s akkor kiteremtem a föld gyomrából is.
– Ismerem bőkezűségét, ha boldogult uraatyja nevéről van szó. És csak
áldhatom sorsomat, hogy uraatyjávali feledhetlen összeköttetésemet, mit
a halál széttépett, a nemes szívű és lovagias gondolkozású fiúval
folytathatom.
– De csak annyiban, hogy atyám ellen felhozott sok rendbeli követeléseit
pör nélkül kifizetém.
– Sőt, mondhatnám, szó nélkül.
– Csak a dologra.
– Tudja nagyságod, én szegény ember vagyok.
– Hogyan? elvesztette tőkéit, háza összeomlott, vagy elpörölték?
– Isten őrizz! e csapások egyike is koldússá tenne.
– Úgy hát csak azért nevezi magát szegény embernek, mert nem Rothschild.
– Hehehe! mindig elmés, mindig jó kedvű; no de ez ékíti a fiatalságot.
Nagyságod azért mégis tudja, hogy szegény ember vagyok, azt is tudja,
mily drága nálam a becsület?
– Azt tudom, mert e czikkből néhányszor vásároltam öntől egy keveset,
de, mondhatom, méreg drágán.
– Nem fogy ki az élczeskedésből s mondhatom, jóizűeket tudnék nevetni,
ha nem hozott volna oly komolyan aggasztó ügy ide.
– Halljam.
– Nagylelkűségéhez folyamodom.
– És erszényemre hivatkozik?
– Nem, nemes szívére.
– Kiváncsivá tesz.
Fogaras komolyan zsebébe nyúlt, levelet vőn elé, s azt Kázmérnak
nyújtva, kérdé:
– Ismeri ez irást?
– Nem kerül fejtörésbe, mert Zárai Gyula van aláírva.
– Tessék csak olvasni.
Kázmér mosolyogva átfutá, s ezen megjegyzéssel kézbesíté Fogarasnak:
– Bizony, csinos szerelmes levél.
– És tudja, kinek szól?
– Ön megijeszt. Csak nem nejének?
– Leányomnak.
– Azt rendén találom, leánya igen csinos.
– Zárai úr nagyságodnak rokona.
– Unokabátyám.
– Uram, nekem e leány szememfénye.
– Az egy atyának csak becsületére válik.
– És ön unokabátyja,… no de olvassa a levelet.
– Úgy látszik, fülig szerelmes bele.
– De én nem afféle divaturacsnak neveltem.
– Az nem az én hibám.
– Nagyságod igen könnyedén veszi a dolgot.
– A patvarba! hát én unokabátyám gyámja, vagy ön leányának őre vagyok.
– Nem, de segíthet a dolgon. Lássa, az a szegény leány már el van
bolondítva.
– Mit tehetek én róla? Leányának azért van szíve, hogy szeressen; önnek
pedig azért van esze, hogy tudja, mit kell tennie.
– Eszem e lépést tanácslá.
– Én meg viszont azt tanácslom, hogy őrizze leányát, ha olyan, kit
őrizni kell.
– Hisz nagyságodnak oly kevésbe kerül, hogy engem nagy aggodalomtól
megmentsen. Beszéljen komolyan urabátyjával, hogy hagyjon fel oly
lépéssel, mely vagy sikertelen, vagy romlásra vezet, de boldogságra
semmi esetre. Ne akarjon egy fiatal leány jó hírnevét, s egy atyai
szivet összetiporni; legyen méltó rokonihoz, önhöz, ön feledhetlen édes
atyjához, és a névhez, melyet visel.
Kázmér felegyenesedék; homlokát egy redő metszé át, midőn szemöldeit
összevonva, Fogaras elé lépett. Átjáró tekintetét rászegzé s darabig
néma maradt. Végre elnyomott indulat hangján szólt:
– Uram! minek tart ön engem? Jószivű bolondnak, az megjárta; előállt
meséivel, odaadtam pénzemet; jött holmi elavult, vagy eltévedt
irományokkal, s atyám ellen újra követelést támasztott, drága pénzeket
szedtem fel és fizettem; most kifogyott, vagyis inkább látja, hogy én
fogytam ki, hát új tervet koholt s valakinek jelleméhez, vagy, mi öntől
jobban kitelik, erszényéhez engem kulcsnak akar felhasználni. Köszönje,
hogy nincs itt Döme…
– De nagyságos uram!
– Szót se! irtózom öntől, s követelem, hogy többé küszöbömet át ne
lépje. Éljen boldogul.
Fogaras ajkába harapott, s midőn az ajtón kilépe, visszatekintve mondá:
– Megállj, büszke koldus! még a szemeten foglak látni. – És elrohant,
mintha csakugyan félne Dömével találkozni.
Kázmér hahotázva lépett a mellékszobába, zajongó barátai közé.
– Képzeljétek – mondá kézszorítás közt – korán reggel milyen kalandom
volt.
– Tán valami kettős játékban visszanyerted a tegnapi veszteséget.
– Reménylem, ez nem hasonlít hozzám.
– No, no, jegyzé meg a másik, mindig mondtam, hogy Kázmér titkos Don
Juan.
– Ellenkezőleg, barátom, szerelmi villámhárító.
– Ez új valami.
– Reménylem – mond a harmadik – maga a hölgy fáradt ide kérelmével.
– Nem bizony, hanem atyja.
– Minő szemtelen.
E pillanatban lépett be Zárai Gyula.
– Ime, kalandom hőse – kiáltá Kázmér.
Gyula megdöbbent s félhangon susogá maga elé:
– Csak nem tudja még?
– Üdvözlünk – zúgák valamennyien – üdvözlünk, te veszedelmes bárány!
– De barátim! – rebegé Gyula – én nem értelek…
– Már kezdünk ismerni, te titkolódzó szerzetes.
– Szerencsés kalandodra igyunk egyet.
– Tudjátok, sohsem iszom.
– Kezdem hinni, hogy ez is titkos erényeid közé tartozik s csak akkor
élvezed, ha senki sem látja.
– Uraim! beszédetek mindig rejtélyesb – csodálkozék Gyula.
– Mindjárt megérted – mond Kázmér – karhatalomért folyamodtak hozzám
ellened.
– Ellenem?
– Igen, egy atya leányát akarja visszafoglalni.
Gyula könnyebben lélekzett.
– Valami félreértés – szólt szenteskedő mosolylyal Gyula – vagy izetlen
tréfa az egész.
Kázmér gyöngéden karon fogta Gyulát, s azt súgá neki:
– Kezemben volt az okmány, maga Fogaras közlé velem.
– És te?
– Kérdheted-e? elutasítám.
– Tapasztalni fogod köszönetemet.
– Ah, mit látok, Vilmos – szólt Kázmér egy szőke ifjúhoz – még nem mult
el a huszonnégy óra, reménylem csak látogatáskép jöttél s nem pénzedért,
melylyel a tegnapi játéknál adósod maradtam?
– Ha nem ismernélek oly jól s nem becsülném annyira gondolkozásodat –
viszonzá a megszólított – e nyilatkozatot sértésnek venném. Sőt, légy
meggyőződve, mihelyt négy szemközt szólhaték veled, megkértelek volna,
hogy csak alkalmilag fizess.
– Tudom, tudom – mond Kázmér, melegen szorítva kezet az ifjúval – jó fiú
vagy. És most barátim! bocsánat, öltözködéshez fogok, mert látogatást
kell tennem.
– Nagynénénknél? – kérdé Zárai.
– Kérlek, ments ki annál a jó néninél, őt véghetlen szeretem, de
estélyeitől félek, pedig ha ma meglátogatom, ott fog.
Zárai Gyula győzelmesen mosolygott.
III. (Egy kedves teremtés.)
A Pálmay ház nagyon divatban volt. Az előkelő világ sok élvet,
szórakozást és fényes estélyeket köszenhete e termeknek.
Pálmayné, született Lilienthal bárónő, imádta a fényüzést, s Pálmay, ki
hallatlan szerencsének vélte, hogy neje bárónő, boldog volt két marokkal
szórhatni a pénzt, még győzte, mikor már nem győzte, adogatott és
zálogolt el egymásután minden jószágot, de a háztartásnak fényéből nem
volt szabad veszíteni, mert ez lesújtaná a bárónőt.
Mivel Pálmayné bárónő, leányát Angeliquet is bárónőzték, s ezen a réven
Pálmay is bitorolta a méltóságos czímet.
Napjainkban ez nem szerénytelenség, hisz most az üzletétől visszavonult
hentest is nagyságolják. Ez újabb korban minden politikai törekvéseink
vívmánya.
A méltóságos úr pénzt ment hajhászni.
Angelique pipereasztalánál ült s a hajlékony komorna az utolsó
simításokat végzé választékos öltözetén.
A bárónő egykedvűen nézegette a zsebkendő rendkívül fáradtságos
hímzését.
[Illustration: Angelique pipereasztalánál ült.]
– Rebekka! – kezdé Angelique, iszonyún kellemetlen arczot mutatva –
nagyon elégületlen vagyok.
– De kérem, bárónő – mond a komorna, úrnőjét köröskörül végig tekintve –
mivel?
– Az egész öltöztetéssel.
– Csak parancsoljon, mit másítsak, vagy igazítsak.
– Hát én törjem azon fejemet? miért tartom?
– Hogy szolgáljam, hogy parancsainak engedelmeskedjem.
– És hogy jól öltöztessen.
– Hisz én, tőlem minden telhetőt teszek.
– No, ha nem telik öntől több, hát szép kis komorna.
– Kérem bárónő, mi ellen van kifogása?
– Szerencsétlen izlése ellen.
– Esedezem, a bárónő választott ma halavány kék szineket s azt hiszem, a
színek öszhangzása ellen nincs kifogása.
– Minden oly túlhalmozott.
– Oh! ha nagysádnak ez kifogása, pillanat alatt segítve van – s
bámulatos gyorsasággal csokrokat, szedegete le. – Nos, mit mond most?
– Azt, hogy az előbbinél is sokkal izléstelenebb. Elmehet.
A komorna könnyben úszó szemekkel távozott.
– Angelique! – szólalt meg a bárónő – ma megint türelmetlennek látszol.
– De kedves mamám! hol vegyem a türelmet? különben is, csak egy angyal
bír többel, mint én, de ezek az ügyetlen cselédek még az angyalokat is
türelmetlenné tennék.
– Küldd el, s maradj nyugodt.
Angelique csöngetett s a belépő komornához fordulva, mondá:
– El van bocsátva.
– Köszönöm bárónő. Mehetek négy nap mulva?
– Négy nap mulva? hova gondol?… ki fog öltöztetni a csütörtöki bálra?…
egész hónapon át az estélyekre?… mindennap a szinházba?… legyen esze és
maradjon.
A komorna mély térdhajlással távozott.
– No lássa mama, ezek a teremtések semmit sem tudnak, s még kérni kell
őket, hogy maradjanak. Régenten is így volt ez?
– Régenten leányom, nem tudom, de az én időmben valóságos rabszolgák
voltak.
– Boldog idők!
– Valóban, nagyon boldog idők! – sóhajtá a bárónő.
Angelique újra csengetett.
Rebekka vértanu arczczal megjelent.
– Vetkőztessen le – szólt Angelique – mert szerencsétlennek érzem
magamat.
– És minő öltözéket parancsol?
– Nem bánom, csak szépet és izletest. Ma Bényei gróf Dell’ Orto grófot
fogja nálunk bevezetni.
A bárónő sóhajtott.
Angelique hasonlót tőn, s szünet után kezdé:
– Oly magas műveltségű egyén, mint Dell’ Orto gróf, ritkaság; mindenről
úgy beszél, mintha tanulmányozta volna. London, Páris, Florencz, Nápoly,
Madrid, Lissabon, úgy hangzik ajkain, mintha mind szülőhelye volna;
tánczol, mint egy szellem s énekel, mint egy cherub.
És belejött a dicsérésbe oly fokig, hogy a bárónő többször nyugtalan
feszelgett és köhécselt.
A komorna dolgát végezvén, most az egyszer roszalás, de egyszersmind
megelégedés nyilvánítása nélkül lőn elbocsátva.
Alig távozott, a bárónő Angeliquet figyelmezteté, hogy helyzetében
vigyázóbb legyen más – főleg cseléd előtt – férfi dicséretében.
– De kedves mamám, egy vonást sem túloztam.
– Elhiszem és értem, sőt osztom is lelkesedésed; de, édes gyermekem,
érzelminknek sokszor korlátot vet az ész. Nekem is más álmaim voltak,
hanem az életben a való után kelle nyúlnom,… no de nem bántam meg soha –
tevé utána nemes megadással, s mélyen sóhajtott.
Angelique kelletlen vonta félre szép ajkait s hófehér vállát olyszerű
mozgásba hozta, mintha füzője bántaná, de az egész csak kicsinylés
kifejezése volt.
– Kedves Angeliquem! – mond a bárónő, leánya kezét nyájasan megfogva –
más a költészet és más az élet; mulatni, tánczolni, magának
udvaroltatni, ez költészet; férjhez menni, ez az élet. Neked maholnap
életre kell ébredned és hála Isten, nem legszomorúbb kilátással. Az én
lelki barátnőm, a te gazdag keresztanyád, már megkért örököse számára.
Valéria szavatartó s ha mégis eszünkbe jutna szavaiban kétkedni, mire
valók az írott szerződések. Teher nélküli vagyona megér négyszázezer
forintot, ezt tartsd szem előtt és…
E pillanatban Vizeki Kázmér látogatását jelenték.
– Óvlak, eszeden járj – fejezé be anyai tanácsát a bárónő s mindketten a
terembe léptek látogatók elfogadására.
A teremben várt azon szeretetreméltó ifjak egyike, kikről mondani
szokás: kedves egyéniség, öltözéke nem kifogástalan, fekete haja nem
rendezett, inggalléra nem feszes, kendőjének csokra nem kimért, de még
arczvonásai sem szépek s mégis oly megnyerő az egész alak. Ajkán mosoly
ül, szemeiben tűz lángol, mi kissé dúlt vonásaival festői ellentétet
képez. Nincs rajta semmi különczség s mégis annyira elüt más fiatal
emberektől; nem fitogtatja sem tetteiben, sem viseletében az úgynevezett
genialitás-t s mégis máskép néz ki, mint mindennapi ifjuságunk.
Ez Vizeki Kázmér. Minden társaságban kedves, minden körben otthonos, s
minden osztálynál népszerű.
Fiatal hölgyek érdekesnek találták; a koros nők könnyelműnek, a
szegények jószívűnek, a csalók jóbolondnak s társai nélkülözhetetlennek
vallák. És mindezeknek igazuk volt, valamint igaza volt az öreg Dömének
– hűséges legényének – ki azt állítá, hogy urát fentebbi tulajdonai
egészen megrontják.
– Képzelje Vizeki – mond Angelique – ön fogadásom tárgya.
– Nagysád hiúvá tesz.
– Tán csak hiúbbá, akará mondani.
– Mire? hisz Angyalkám kezét még nem birom, s vannak pillanatok, mikor
reményem ingadoz, mert adott szavának más értelmet, szép igéreteinek
elhomályosítását látszik keresni.
– Hova czéloz ily beszéddel?
– Kérem, én nem mondtam Angeliquet, hanem Angyalkát, pedig kis Angyal
több is lehet, ámbár én mind csak ily szőke fürtös és kékszeműnek
képzelem.
– Nem is kiváncsi, hogy mire fogadtam?
– Fogadja, hogy nőm lesz, hogy szeretni fog s én égni fogok a
kiváncsiságtól mindaddig, míg teljesül.
– Még ezzel várjunk kissé.
– De meddig?
– Míg az illetők döntenek.
– Hát nálunknál illetékesbek is vannak ez ügyben?
– Részünkről már bevégzett tény – mond Angelique, kecsesen nyújtva
szobormintául teremtett kezét Kázmér felé. – És most hallja fogadásomat.
– Istenem! lássa Angelique, ez az, mi engem sokszor elbúsít,
reménytelenné tesz, hogy valahányszor legszentebb eszmémhez érünk,
pillanatig sem hagy érzelmim drága világában merengni, hanem csak úgy
átsiklik rajta, mintha félne tőle és siet új irányt adni
társalgásunknak.
Angelique hidegen mosolygott s olyatén rázta bájos fejét, hogy Kázmér az
egészből azt értelmezé, miszerint a tündér imádója beszédét izetlennek
találja. Nem is késett hangját, tartását, sőt még arczkifejezését is
átváltoztatni s miután vonásain a dacznak egy árnyéka átlebbent,
könnyelmű mosolylyal kérdé:
– Tehát a fogadás?
– Jövő estélyünk hangversenynyel kapcsoltatik össze, én tehát fogadtam,
hogy ön is zongorázni fog.
– De arra nem fogadott, hogy jól?
– Nem, mert arról mindenki bizonyos.
– Kivéve a szakértőket.
– Az itészetet bízza másokra, öntől csak igent vagy nemet várunk.
– Érdekében áll nyerni, vagy veszteni?
– E kérdést nem értem.
– Sokszor fogadunk, s óhajtjuk a vesztést, mert legszebb alkalom,
valakinek emléket nyújtani, mely aztán könnyen érzelmi tárgy lesz.
– Nővel fogadtam.
– Akkor nyernie kell.
– Köszönöm.
A bárónő, ki az iménti beszélgetés kezdetén elhagyá a termet, visszatért
s a társalgás napi eseményekről folyt, miben Angelique igen kevés részt
vőn s a hozzá intézett kérdésekre vagy szórakozottan, vagy épen nem is
válaszolt.
A bágyadt társalgást két látogató érkezte felvillanyozá: Bényei és Dell’
Orto grófok, Angelique részéről oly szivélyes előzékenységgel fogadvák,
hogy Kázmér tisztán kezdé látni, miért volt Angelique csak az imént oly
elfogult és szórakozott s mi bűvölte így át? Ehhez nem is kellett valami
látnoki képesség, mert a két látogató megjelenésére Angelique szemei új
tüzet nyertek, arcza átszellemült s beszéde egyszerre oly folyékony, oly
elmés lőn, hogy Kázmér minden más körülmények közt a
legszeretetreméltóbb és legbájosb hölgy közelében érezte volna magát, de
most összerezzent, mintha kígyó sziszegne rá. Alig bírt annyi erővel,
hogy ez érzést el ne árulja, de – küzdve bár – mégis uralkodott magán.
A társalgás eleinte általános volt s míg ez így tartott, a három férfi
udvariasságban s egymás iránti barátságos nézetben versenyzett.
Lassanként azután úgy alakult a helyzet, hogy Angelique egészen
elfoglalta Dell’ Orto grófot, Bényeit pedig a bárónő vette igénybe s
Kázmér egy nagy olajfestménynyel szemközt, egyedül és elfeledve találta
magát. Ez több volt, mint megbírná, ez távozásra inté.
Elbucsúzott s midőn a teremből kilépett, fejcsóválva suttogá maga elé:
– Hogy voltak perczeim, midőn azt hivém, szeretem e nőt! mennyire képes
magát ámítni az ember?! Megesküdtem volna, hogy szeretem, pedig ha úgy
volna, most kétségbe kellene esnem,… nem, nem, hála isten! én őt nem
szeretem. És mégis, mi dúl keblemben? Az első tavaszi vihar, mely, ha
elzúgott, kettős örömmel engedi élveznünk az üdülő természetet. Szent
igaz, a mit gondoltam – kiáltá hirtelen megállva, s arcza kiderült – már
kezdem élvezni a nap áldását. – És édes merengéssel támasztá fejét egy
márványozott oszlophoz.
Andalító szép dallam volt az, mi megragadá lelkét. Ha a léleknek bánata
van, s valami azt enyhítni képes, úgy az csak lélekhez szóló dal; ha
szívünk vérzik, s valami sajgását feledtetni képes, úgy az csak érzékeny
dal; oh! a dal varázsa nemcsak idegeinket járja át, hanem ereinkben a
vért is felhevíti; nemcsak érzékinkre hat, de szellemünket is elbűvöli.
Szép gondolat volt, dalban imádni az istent, én azt hiszem, hogy a
szellemek országába hamarébb eljut egy szép dal, mint a legvelősb
beszéd. A dal több mint földi zengemény s azért lehet-e máskép képzelni
az angyalokat, mint dallal szent ajkaikon; lehet-e a szellemek világában
más közös nyelv, mint a dal?
Érczes fiatal női hang zengé a dalt, mely Kázmért lebüvölé, még pedig
annyi erővel, oly iskolázott művészettel, hogy akármelyik fővárosi
színpadon is meglepte volna.
– Felséges! mennyei! – susogá – Kamilla kis tündér!
És félig lehunyt szemekkel tovább ábrándozott, szívta dagadozó keblébe a
fiatal leányka hangjától rezgésbe hozott léget.
Sokáig, maga sem tudta meddig, volt e helyzetben, csak a távozó két gróf
zajára riadt fel.
Elrohant, de a gyönyörű hang, a kedves dallam egész nap fülében zengett.
IV. (A nagynéne.)
A termek fényesen világítvák; kettőben játékasztalok, minden szegleten
ezüst gyertyatartókkal s a zöld posztóra félkörben elterített kártyákkal
ajánlják a szórakozást, a harmadikban zenekészletek; a negyedikben dúsan
terített asztalok, ezüsttel és különösségekkel a görbülésig megrakva.
Drága bérruhás inasok ácsorogtak mindenfelé.
Háziúr? nincs.
Háziasszony? az sincs.
Hát mi van? – házikisasszony. Hatvan éves, önálló, ép, egészséges, víg,
tele életkedvvel.
Valeria kisasszony, Vizeki Kázmér és Zárai Gyula édes anyjok nővére.
Harminczezer forint évi jövedelmét megőrizte, de egy hajszállal sem
szaporította; elköltötte évenként utolsó fillérig, de soha sem többet,
sem kevesebbet. És mindig azt szokta mondani:
– Ez épen elég.
És miként költé el jövedelmét?
Tízezer forintot rendesen elosztogatott; tizenötezer forintot
elvendégeskedett; ötezer forintból aztán élt, cselédeket fizetett,
páholyt és fogatot tartott. Persze, ha egyedül volt, szűken főzetett s
abból is, a mi megmaradt, sajátkezűleg eltevé s másnap ismét asztalra
került; a zabot maga méreté ki lovai számára, s ha nem volt elfogadási
napja, társalgó és hálószobáján kívül mást nem fűttetett.
A nagy mulatságokat, estélyeket és ebédeket kivéve, hetenként kétszer a
maihoz hasonló játéktársaság gyült hozzá, mikből Zárai Gyula soh’sem
hiányzott. Más estéken Valeria kisasszony álhajas társalkodónéjával
színházba kocsizott, páholyába ült és rendesen első álmát ott aludta ki.
Mindig választékosan öltözött, de soha nevetségesen. Szeretett
ékszereivel tündökölni, de soha túlhalmozva nem volt. A kit szeretett,
egekig dicsérte; a kire megharagudott, üldözte, s követelte mindazoktól,
kikkel jól van, hogy üldözzék.
A korosabbaktól megvárta, hogy elmondják, minő szép volt ifjú éveiben, a
minek nyomai a hatvan ősz daczára is meglátszottak. Ő aztán elkezdett
beszélni negyvenév előtti szerelméről, állhatatosságáról, mit aztán
következő történetkével rekesztett be:
«Húsz éves koromban arája valék a testi és lelki tulajdonokban oly
gazdag Torday Lajosnak. Szemeimről gyönyörű költeményt írt, megvan
eredetiben, mindjárt felolvasom, s e hálátlan szemek megölték őt. Igen
uraim! hiába csodálkoznak, akadt vakmerő, ki szemeimet rútaknak s
Lajosom költeményét izetlennek állítá; ebből szóvita, a szóvitából heves
összezörrenés, ebből becsületsértés támadt; másnap megverekedtek, és
Lajosom elesett.»
Ezt negyven év óta rendes vendégei évenként negyvenszer végig hallgatták
és ő sohasem mulasztá el az elbeszélés után szemeit mindig megtörleni,
valamint Zárai Gyula sem késett kezeit bensőséggel ajkihoz vonni s a
kegyetlen sors ellen nehány megható szóban kifakadni.
Ilyenkor Valeria mélyen felsóhajtott s ajkai e szókat rebegték:
– Ha Kázmérnak volna ily szive hozzám. – Aztán egy gyémántokkal kirakott
arany szelenczét vőn elő, megnyitá s az ember azt hinné, hogy kicsinyben
Lipszky földabrosza, mit abból kitereget, mert a hány hajtás van a
papiron, annyi darabból áll s úgy összeillesztve, a darabok selyemre
ragasztvák; a papír elsárgult s a betük körül vereses szín terjengett,
persze, negyven év ezt is megviselé. Ez a Valeria szemeihez írt
költemény vala. A tisztelt tulajdonosnő nemcsak írás nélkül tudta az
egészet, de még azt is, hogy ebben vagy abban a sorban a tizedik vagy
huszadik betű micsoda? De ő mégsem szavalta emlékezetből soha, hanem a
becses ereklyét elővette és felolvasá.
Zárai Gyula mindig el volt ragadtatva a költemény nagyszerűségétől.
A játszókörök megalakultak, Zárai két agg delnővel és Valeria
kisasszonynyal ült asztalhoz.
Valeria fejcsóválva mondá:
– Kázmér, Kázmér! az a rossz fiú megint nincs itt.
– Dehogy rossz – ellenveté Zárai – de tudja édes néném, ő más véralkatú,
zajosb társaságot keres.
– Soha se szépítse édes Zárai – mond az egyik delnő – Valeriának igaza
van, rosz fiú, elhanyagolja nénjét.
– Azt nem, azt nem – mond hévvel Valeria – ő szeret, azt bizonyosan
tudom, de estélyeim elől, ha csak szerét teheti, megszökik.
– E szerint – jegyzé meg a másik delnő – mi nem tetszünk neki;
szerencse, hogy izléseink találkoznak.
– De nagysád – szólt Zárai – ez ellen ünnepélyesen kell tiltakoznom.
Lehet-e valaki társaskörökből oly műveletlen, hogy nagysádtokkal
társalogni ne számítaná kitünő szerencsének.
– Higyje el kedves Zárai, nem mindenki gondolkozik úgy, mint ön. A mai
fiatalság! no ön, az igaz, kivétel, de mintául is vehetné lentről fentig
minden fiatal ember.
Zárai szerényen meghajolt.
– Ez nem akart bók lenni – folytatá a delnő – ez mindnyájunk véleménye,
tudniillik azoké, kik a világban az értéket a látszattól meg tudjuk
különböztetni. Valeria barátném önre büszke lehet.
Valeria is bólintott egyet, azzal kiosztá a kártyát.
– Még Kázmérból is lehet – jegyzé meg a másik delnő – hisz oly fiatal.
– Másfél évvel ifjabb nálamnál.
– No lám, s ha mindig ily példát lát maga előtt, hát lehetlen, hogy ne
ragadjon valami rá.
– Adja Isten – mond az iménti delnő, s hitetlen rázta fejét.
Az igaz, egy anya sem nézte jó szemmel, ha Kázmér udvarolgatott
leányának, ellenben Zárai Gyula minden vénasszonynak eszménye volt.
Valeria igen jól mulatott, de hogy is ne, hisz Zárai Gyula, ha vele
játszott, kitünő figyelmet fordított a játékra, s Valeriának minden
kijátszását vagy ütését megdicséré; ha pedig Valeria ellen játszott,
hibákat követe el, úgy, hogy Valeria mindig nyert, pedig ő nemcsak
követelte a jó whistezést, de büszke is volt rá, következőleg Zárai
játéka jó hangulatban tartá.
Minden oly szép unalmasan folyt; nehány néző szendergett, s míg a mamák
kártyáztak, az a két-három lány jól betanult darabját a zongorán
lecsörömpölé.
Mint tikkasztó nyári melegben a mezei munkásra hat egy hirtelen támadt
szellő, úgy hatott a társaságra Verdesi Hugó megjelenése. Zajosb lett a
játék, a társalgás, s a zongoradarabok ismételvék. Szegény leánykák
kaptak rajta, hogy jött valaki, akárki, csakhogy velök is foglalkozzék.
Hugó minden asztalnál elmondott egy-egy ujságot, minden koros hölgy
előtt megszólt valakit s minden leánykának tudott oly nevet említeni,
minek hallatára a kis ártatlanok elpirultak.
Hugó sokáig forgolódott s mire Valeriához ismét visszakerült, részvéttel
mondá:
– Szegény Kázmér! sajnálom, hogy itt nem lehet.
– Miért ne lehetne, ha akart volna?
– Mert azt hallottam beteg.
– Beteg?
– Még pedig komolyan – erősíté Hugó.
Valeria kezéből a kártya kihullt.
– Gyanítám – kezdé szünet után – különben meglátogatott volna ma, ő azt
nem szokta elmulasztani. Szegény Kázmérom! szegény jó fiam!
Zárai arczán keserű kifejezés tükrözé magát, mit Valeria észre vőn, s
mondá:
– Szemedből látom Gyula, te is sajnálod őt.
– Minden esetre – mélyen sajnálom.
– Lássa, kedves barátném – szólt Valeria azon delnőhöz, ki Kázmért
megszólta – lássa, nem volt igaza.
– Ha beteg, az más.
– Nem hallja, hogy beteg?
– De hallom és nem is késedelmezek ellenkező véleményt adni róla.
Valeriának jókedve eltünt; rossz kártyákat kezdett kapni, társa hibákat
csinált, türelmetlen feszelgett, s az estelit sürgeté.
Midőn asztalnál a társaság egy körbe olvadt, bágyadt lehangoltság kezde
uralkodni, mert Valeria levertsége a vendégekre is elragadt, Gyulát és
Hugót kivéve, kik néhány titkos pillantást váltva, diadallal mosolyogtak
egymásra.
Az esteli a szokottnál jóval korábban véget ért, s a vendégek siettek
eltávozni.
A zaj megszünt, de Valeria izgatottsága nem s most a cselédséget kezdé
korholni; a szolgálat botrányos volt, az étkek ehetlenek, s még a
terítés ellen is tömérdek kifogást tőn. Végre szobájába vonult, de
lenyugvásról szó sem volt, hanem elkezdett elmélkedni: «Szegény Kázmér!
milyen kiméletes, nem akarta estélyemet elrontani. Lehetne-e szerető fiú
anyja iránt gyöngédebb? És ő betegen fekszik… tán veszélyesen? és el van
hagyatva… oh istenem! miért van ily késő éj? miért nem tudtam előbb?… de
holnap máskép lesz.» Ezzel beszólítá komornáját, kinek pongyoláján a
késő éj csakugyan meglátszott.
– Klára! korán reggel egy szobát rendezzenek, minden kényelemmel, beteg
számára.
– Nagyságod?…
– Nem én, Kázmér fiam veszélyesen, tán halálosan beteg. Itt fogjuk
ápolni, gondozni, s felette őrködni. Az ágy melletti falat szőnyeggel
vonják be, az egész padlatot beszőnyegezzék, hajnalban itt legyen a
kárpitos. Az ablakok jól záródjanak s a kemenczét még ma ki kell
füttetni. Szegény, szegény Kázmér! agyon busulom magamat.
– De azt ne tegye nagyságod.
– Ne tegyem? tán nem érdemli? Azt mondom, ne rágalmazzátok azt a fiút,
mert több szív és ész van benne, mint ez a rossz világ érdemel.
– Hogy merészelném rágalmazni? vagy volna-e rá okom? hisz oly nyájas,
szíves – hogy bőkezű is, azt csak gondolá.
– No jól van, most lásson dolga után.
A komorna távozott.
«Mi lenne belőlem, mi lenne szép terveimből, ha Kázmér megtalálna halni?
oh! ezt túl nem élném, – okoskodék Valeria, merőn tekintve maga elé, –
és ki fogná majd egykor vagyonomat élvezni?… Gyula?… meglehet érdemes
rá, magasztalja is az egész világ, én sem vagyok ellensége, de
őszinteségében nem bízom, s félek tőle, hogy képmutató.»
Valeria senkire sem haragudott, de Kázmér szemefénye volt; Kázmér után
az egész világon leginkább szerette gyermekkori barátnéját, Pálmay
bárónőt, s innen veszi származását azon igéret, hogy Angelique férje
leend a tisztelt nagynéne örököse.
Mit tán soha sem tőn Valeria, ma reggel tíz óra előtt társalkodónéja
kiséretében kikocsizott, s egyenesen Kázmér szállására.
Szegény öreg Döme, majd a falhoz szédült, midőn csöngetésre ajtót
nyitván, álmatlan szemei a nagyságos látogatónéra estek.
– Hogy van Kázmér? – kérdé Valeria.
– Oh nagyságos asszonyom! – sóhajtá Döme.
– Öreg! te meg vagy zavarodva.
– Hiszen én nem tehetek róla, Isten látja lelkemet, én eleget imádkozom,
hogy máskép menjen.
– Hát oly rosszul van?
Az öreg Döme ökölnyi könnyeket morzsolt szét szemeiben, s roppant
bánatosan vállat vonított.
Valeria reszketve sietett az ajtó felé.
Döme összekulcsolt kezekkel elébe állt, és esde:
– Nagyságos asszonyom! kimélje magát, és ne menjen be.
– Öreg! elrémítesz – kiáltá Valeria s választ sem várva, berohant, hol
előbb meglepetésből felsikoltott s aztán hangos nevetésre fakadt.
V. (Nagylelkű rokon.)
Ki látott dühöngő vihar után szétdult kertet? Itt egy fa, tőből
kisodorva, a legszebb rózsaágyon terül végig; a liliomok derékban
eltörve, kelyheikkel földre borulnak; az utak telvék viráglevelekkel, s
a szárak korona nélkül szomorkodnak; a fák dísze, a legterebélyesebb
ágak, letörötten, a földet seperve ingadoznak ide-oda; a pázsitok tele
hordvák galylyakkal és cserepekkel. Ez hasonlít némileg Kázmér
szállásához.
Valeria – hála az égnek! – sok szép tavaszt élt, következőleg akár hány
ily dulást látott, de Kázmér szállása mégis meglepte. A padlón elszórt
kártyák, összetört poharak, félig elszítt szivarok hevertek; az
asztalokon tartókban tövig leégett gyertyák, evőszerek, tálak, pezsgős
üvegek, feldöntögetett poharak, és bordeauxi vagy champagneiban uszkáló
kártyák tarka képletet nyujtának. A butorok szerte szórvák, s az egész
mintha ködben usznék, úgy vette ki magát a sürű dohányfüstben. A
mellékszoba ajtaja nyitva lévén, a nagynéne ott látta kedves öcscsét –
teljes öltözetben – pamlagán elterülve, bizonyosan nem állíthatni, alvó
vagy mámoros, de mindenesetre öntudatlan állapotban.
[Illustration: Ott látta kedves öcscsét pamlagán elterűlve.]
– Itt máskép mulattak, mint nálam – mond társalkodónéjához Valeria.
– Istentelenség! Ezt Gyula urfi nem teszi.
– Lassú víz partot mos.
– Menjünk innen, mert nagyságodnak ártani talál a füstös lég, s e
kellemetlen látvány megtámadandja idegeit.
– Mi jut eszébe? Hisz rendet látok otthon eleget, de ilyesmi ujság
előttem, ez érdekel. Engedjen körültekinteni.
– Nem irtózik?