– 1. A hamartia. 2. A katharzisz. –
Minden Arisztotelesztől van, azt lehet jóformán mondani. A tragoedia
egész theoriája és egész irodalma alig egyéb, mint magyarázata,
kibővitése, kiegészitése és átirása az ő tanitásainak. Nem Arisztotelesz
az oka, ha az uj theoriákban fődolgokká lettek, a miket ő nem tekintett
azoknak s mellékes szavaira épittettek uj rendszerek, a melyekről ő nem
álmodott.
Az ő könyvének a költészetről nyoma van minden irodalomban, még az
arabsban is. A filozofusok – minden utána következett idők bölcsei –
kiragadták belőle azt a mi legnehezebben látszott megérthetőnek, a mi
legközelebben volt félre magyarázható s abból konstruáltak elméleteket s
arról irtak könyveket. Az idők poétái pedig különösen a franczia u. n.
klasszikusok a magok darabjainak igazolására magyarázták Arisztoteleszt.
Legszükségesebbnek látszik tehát az ő tanitásaival szemben az
elfogulatlan józan elme.
A „Peri tész poétikész“ VI. fejezetének 2. §-ában van megmondva, mi a
tragoedia és pedig:
„A tragoedia tehát, ugymond, egy jelentős és teljes cselekménynek
bizonyos terjedelmü utánzása művészi nyelven, azonkivül az egyes
részekben más más fajával az ékitésnek, eszközölvén, és pedig cselekvés
és nem elbeszélés utján félelem és részvétel által való megtisztitását
ugyan ilyen indulatoknak“.
E szerint a tragoedia befejezett komoly cselekmények utánzása; eszköze a
más művészi eszközökkel is fölékesitett élő szó; czélja részvétel és
félelem gerjesztése által a gerjesztettekkel rokon vagy hozzájok
hasonló, vagy ugyanazon – tón toiútón pathématón – indulatok
megtisztitása (Katharzisz.)
Más helyen igy szól Arisztotelesz (9. fejezet 11. §.):
„Minthogy azonban (a tragoedia) nem csak egy teljes cselekmény utánzása,
hanem félelmesé és részvétkeltőé is, az eféle pedig jobban támad akkor…“
stb.
E szerint a tragoedia félelmes és részvétkeltő eseményekből áll, és
annál jobb, mentől alkalmasabbak az eseményei arra, hogy részvétet és
félelmet keltsenek. Leghatásosabb tényezői Arisztotelesz szerint a
tragoedia ilyetén czéljának. 1) A fölismerés (egymást nem ismerők közt a
válságos pillanatban; 2) A fordulat (peripeteia), midőn egy
előkészittett és várt hatás a maga ellenkezőjébe csap át és 3) A
drasztikum (dráó), ádáz, sulyos, gyilkos cselekedetek. Erre vonatkozólag
mondja a 11- fejezet 4. §-a:
„Az ilyetén fölismerés (és fordulat) pedig vagy részvételt vagy félelmet
gerjeszt, a mit gerjesztő cselekvények utánzásának épen a tragoediát
mondottuk…“
A 13-ik fejezet az, mely a még idézni valókat a következőkben
tartalmazza, u. m.
„Mit kell követni, mit kell kerülni a mese megalkotásában és honnan van
a tragoedia hatása, a most elmondottak után az legyen okoskodásunk
tárgya. Minthogy már a legszebb tragoedia alkotásának (összetételének,
kompozicziójának) nem egyszerünek, hanem bonyolodottnak kell lennie, de
ilyenségében is félelmes és részvétkeltő dolgokat utánzónak (ez lévén az
ilyetén utánzás sajátsága), világos először, hogy nem kell sem
szerencséből szerencsétlenségre jutandó kegyes jámbor férfiakat
feltüntetni, (mert ez se nem félelmes se nem részvétkeltő, hanem
utálatos,) se nem kell szerencsétlenségből szerencsébe jutandó
becsteleneket (alávalókat), minthogy ez valamennyi eset közül a
legkevesbé tragikus, (mert semmivel se bir abból a mivel birnia kellene:
se nem emberséges – (filanthropon, méltányos) – se nem részvétkeltő, se
nem félelmes); se nem kell a nagyon alávalót szerencséről
szerencsétlenségre vetni, mert az ilyen feltevésben volna ugyan
méltányosság (igazság) de se részvétel se félelem; mert az egyik a
méltatlanul szenvedőt illeti, a másik a magunkhoz hasonlót: a részvét t.
i. a méltatlanságot szenvedőt, a félelem a magunkhoz hasonlót, e szerint
az eset se nem részvétkeltő se nem félelmes. Hátra van e szerint a
közbül eső; olyan, a ki se erény által nem tündöklik és igazságosság
által, se rosszaság és elvetemültség által nem jut szerencsétlenségre,
hanem valamely hiba által (hamartia) és a ki nagy diszben és
szerencsében él, minő Oedipusz és Thyesztesz és más ilyetén
nemzetségekből eredett kitűnő férfiak. Szükséges azután, hogy a szépen
készült mese inkább egyszerü legyen ne kétágu, mint némelyek mondják és
ne forduljon balsorsból szerencsébe, hanem ellenkezőleg szerencséből
balszerencsébe, s ne gonoszságért hanem nagy hibáért, még pedig olyan
emberéért, a milyen mondatott, vagy inkább még jobbnak mintsem
rosszabbnak hibájáért. A példa is ezt bizonyitja. Eleintén ugyanis a
költők minden kinálkozó mesét számba vettek, most pedig csak kevés
nemzetségről alkottatnak a legszebb tragoediák, minő Alkmaion és
Oedipusz és Oresztes és Meleagron és Thüesztesz és Télefon és a kiknek
más ilyeneknek jutott rettentőt elszenvedni avagy véghez vinni. Eképen
van alkotva tehátlan a művészet szerint való legszebb tragoedia (azért
is hibáznak azok a kik épen azért gáncsolják Eüripideszt, hogy eképen
cselekszik tragoediáiban és nagy részét balvégzettel fejezi be. Ez épen,
valamint megiratott, a helyes. Legkiáltóbb jele ennek, hogy a szinpadon
és a versenyeken az ilyenek mutatkoznak legtragikusabbaknak ha jól
adatnak elő, és Eüripidesz, noha egyfelül nem jól gazdálkodik, másfelül
mégis a költők közt legtragikusabbnak látszik). Második csak az a mit
némelyek előbbre valónak mondanak, a melyiknek kettős kifejlődése van,
mint teszem az Odüsszeának, és ellenkezőleg végződik a jobbakra és
rosszabbakra nézve, de ugy látszik, ez csak a közönség gyengeségéből
lett előbbrevaló, mert a költők a nézők kivánsága szerint cselekedve
alkalmazkodtak. Ez azonban nem a tragoediáktól várandó gyönyör, hanem
inkább a komoedia sajátsága; mivel hogy ebben, ha kik a
legellenségesebbek is a hagyomány szerint, minő Oresztesz és
Aigiszthosz, végül megbarátkozva távoznak el és egyik sem öli meg a
másikát“.
A ki ez idézeteket, melyek a lehetőségig hiven vannak forditva,
elfogulatlanul olvassa, nem tart megértésökre készletben egyebet mint
fogékony józan eszét, se rendszereket, se műszókat, szókhoz kötött uj
fogalmakat, az, ugy érzem, hamar tisztába jön Arisztoteleszszel.
Az idézetben mind az benne foglaltatik, a mi valaha fontosnak vagy
lényegesnek tartatott a tragoedia elméletének vizsgálata körül: benne
van, mint a tragoedia czélja a részvétel és félelem keltése, a hamartia
s a katharzis. A mi ezenkivül a tragoediáról Arisztotelesz
költészettanában foglaltatík, az inkább vizsgálata a görög tragoediák
anyagának, szerkezetének és eszközeinek. Majdnem gyakorlati utmutatások
görög drámairók számára, valamint egész vizsgálata is a dráma körül
csupa gyakorlati kérdéseket fejteget s nem vész el a művek bölcsészeti
és ethikai méltatásában. Definicziója maga tisztán a műfaj hatására
redukálja magát, hatásában keresi czélját, és többi fejtegetéseinek
tételeit mind e hatás szerint birálja el. Minden neki csak annyit ér, a
mennyiben jó vagy jobb tényezője e hatásnak. E hatás szerint osztályozza
a költőket, műveiket, és a művek alkatrészeit. Ez által egy oly félre
nem érthető és egyszerü vezérvilágosság van a bölcs művében, a mely
rásüt okoskodásának minden részére s egybe foglalja, átlátszóvá teszi az
egészet. Mindig és mindig csak ez egyre, a hatásra, mint okra és czélra
térünk vissza, és minden csak ezért vagy ettől jelentős és becses. És ez
olyan közértetü, hogy mindenkinek be kell látnia, a ki közönséges okos
dolgok belátására alkalmas értelemmel bir.
Indulatokat kelt fel bennünk minden jelenség a világon, a mi érzékeink
által reánk hatását gyakorolja. Minő indulatokat egy, minőket más
jelenség: ez a tudós ember vizsgálatának tárgya. A görög tudós
vizsgálata szerint a tragoedia félelmet és részvételt. De nem
bármiképen, hanem csak mint cselekmények, események és jellemek
egybefonódott művészi utánzása.
Van-e ember, a ki ne tudná, mi a részvét és mi a félelem? Igen, van
millió és millió, a ki nem tudja megmondani, hogy félelem a lélek
nyughatatlansága, bizonytalan állapota egy bekövetkezhető veszedelem
vagy csapás érzetében vagy tudatában. A részvét pedig rokonszenves
fölgerjedés másokat ért csapás vagy szenvedés láttára. De ha ezt igy
vagy eképen a sokaság nem is tudja meghatározni, még is minden ember
érez félelmet és részvételt és a mint ez érzések meglepik, az ép elméjü
csalhatatlanul meg fogja mondani tudni, hogy „most félelem, most részvét
tölti el keblemet“, és nem fogja összecserélni e két felindulást sem
egymással sem más felindulásokkal, minő az öröm, a bánat, az irigység,
az undor vagy más eféle, sem ismét ezeket egymással. Mindenki tudja
tehát azt, mit kell az alatt érteni, hogy a tragoedia félelmet és
részvételt gerjeszt Ez azt teszi, hogy a tragoediában oly eseményeknek
vagyunk szemtanui, a melyeknek gyötrelmeiért vagy veszedelmeiért és
egyéb sulyos következményeiért szánakozunk azokon, a kiken ama
történeteket megesni látjuk, és ez események félelemmel is eltöltenek
bennünket. Mért? Talán azért, vagy azért is, mert azonképen rajtunk és a
hozzánk más hasonlókon is megeshetnek: senki, a legjobb is nincsen a
nagy szerencsétlenségtől biztosságban és a nagy szerencse nem okvetetlen
állandó. Ezt látjuk a tragoedia külsőleg valószinü belsőleg igaz
eseményeiben és méltán száll meg a bizonytalanság, a kényelmetlenség, a
félelem érzete bennünket. Legszebben éri el pedig e felindulások
fölgerjesztésének a hatását a tragoedia akkor, mondja Arisztotelesz, a
mikor sem nem jámbor lesz szenvedővé persze jámborságának okáért, a mi
csak elkeseritene bennünket; sem nem mikor a gonosz jut szerencsére, a
mi felháboritó, vagy akár szerencsétlenségbe is, a mi csak igazság
lenne, tehát sem félelemre sem részvételre nem indithatna bennünket, sőt
inkább megelégedésre: – hanem az a legtragikusabb, a mikor a jó, és
inkább a jobb mint a kevésbé jó ember saját hibájából jut szerencséből
szerencsétlenségre.
Saját hibájából tehát vagy „valamely hibánál, valamely nagy hibánál
fogva“ mint a bölcs mondja. Ez a „hamartia.“ De mit tesz ez? Tesz-e más
egyebet, mint hogy ok nélkül, az illetőben magában rejlő ok nélkül
senkit szenvedésre vetni nem tanácsos a művészetben? Az élet se igen
teszi, de az élet nem mindig láttatja az okot s az összefüggést. A
művészet hatása a gyönyör. Gyönyörködni ártatlan szenvedőkben nem lehet,
sem a gonoszság fertelmeitől való felháborodás nem gyönyörködtető,
valamint magában a félelem sem. Lehet-e általában a szenvedésben? Lehet
ott, a hol a részvételhez, melyet a szenvedő szerencsétlensége támaszt a
szemlélőben egy más felgerjedés is járul, a mely zabolázza, egyensulyban
tartja a részvételt, korlátok közé szoritja, a fokozott érdeklődést
teszi a közönségesebb ellágyulás helyébe, a merő passziv szánalom
helyébe az érdeklett részvételt. Ez a másik fölgerjedés a félelem, a
mely személyes momentum a tárgyi szánalom mellett, félelemből és
részvételből van elegyitve az a csodás érzés, melylyel az életben is a
nagy szerencsétlenségeket szemléljük: ezt jól kitalálta a nagy bölcs. A
hol ez elegyiték meg van, ott meg van az a lázas, izgatott érdeklődés, a
melylyel ma teszem azt, szenzácziós eseteken kap a közönség. Nem
egyszerü kiváncsiság, hanem érdeklett, a melyben részvétünk és félelmünk
a főtényezők és fokozott, izgatott érdeklődésünk alapjai. Ezt kivánja
Arisztotelesz hatásképen a jó tragoediától. Nem vad félelem maga, nem
halálos rémület külön, sem nem lágy és tehetetlen szánakozás magában,
hanem ez megedzve amaz által, amaz megenyhitve ez által. A vasnak és
aranynak szilárd és becses keveréke. Ez czélja és hatása a tragoediának.
Meg is lehet forditani az okoskodást: van az élet sorsváltozásainak egy
neme, melyben jó, derék, jeles, előkelő embereket látunk
elkerülhetetlenül balsorsra jutni, nem véletlenségből, nem buta esetleg
szerint, nem is érdemök szerint, de mégis az ő hozzájárulásukkal,
belőlük, lényükből folyó egy vagy több okért, valamely hibájukért,
valamely nagy hibájokért. És ezek az esetek jobban meghatnak, jobban
vonzanak, jobban érdekelnek bennünket, mint más, nem ilyen esetek. Mért?
Mert a hatásuk reánk nem olyan egyszerü és világos, mint más eseteké.
Vannak esetek, melyek megfélemlitenek bennünket, a mi egy kinos szorongó
érzése a bizonytalanságnak, vagy egy fenyegető bajnak: vannak mások, a
melyek szánakozásunkat keltik fel, és sirásban vagy tehetetlen lelki
gyötrelemben kimeritenek; ismét mások más fölgerjedésre inditanak, a mi
mind tisztán és világosan vagy fárasztó örömre kelt, vagy emésztő
gyülöletre, testet lelket leszerelő felháborodásra stb. Ha már most
látunk egy esetet, melyben egy derék férfiu szerencsétlenségre jut, a ki
a szerencsétségét okozta ugyan önön hibájából, de meg nem érdemlette: az
ilyet szánnunk kell, mert érdemetlen szenved; esete félelmet támaszt
bennünk, mutatván, hogy a jó ember is szerencsétlenné teheti magát. Itt
már nem oly egyszerü a hatás. Itt egy kettős hatás elegyitékében fürdik
szivünk. Ily eset művészien feldolgozva adja Arisztotelesz tragoediáját.
A ki ily tárgyról ir tragoediát, tanitja Arisztotelesz, az az élet
legjobb tárgyát utánozta tragoediájában s az a legtragikusabb költő, a
hogy magát kifejezni szereti.
Ennyit egyelőre a félelemről és részvételről. Áttérek a hamartiára: a
hibára.
Arisztotelesz összes okoskodásában nincsen árnyéka se annak az
elméletnek, a mely azt tanitja, hogy a tragikum abból áll, hogy egy
kiváló hős a tragikai vétséget elkövetvén, kihivja maga ellen az
egyetemest, mely harmoniára törekszik s nem türi, hogy harmoniája
megbontassék s elégtételt vesz magának a hősön a kit elejt. Magában az a
körülmény is gyanussá teszi ez elméletet, hogy legszellemesebb hivei nem
képesek abban megegyezni, hogy mely magyar szóval forditandó le helyesen
Arisztotelesz hamartiája; minek lehet vagy kell mondani: bünnek-e,
tévedésnek-e, vétségnek-e? Pedig a görög hamartiát, mely minden lexikon
szerint „hiba, bün“, teljesen fedezi a magyar hiba és bün, a mit
mindennél világosabbá tesz ez a szójárás: Othello kitünő ember volt,
csak az az egy hibája volt, hogy nagyon féltékeny természetü volt.
Avagy: Lear kitünő ember volt, de nagy hiba volt benne a hirtelensége.
Nagy hiba a makacsság, nagy hiba a nagyravágyás, az érzékenység stb.
benne; abban t. i. a kiben hiba, ott a hol hiba, akkor a mikor hiba. Mi
kell még egyéb a hamartia megmagyarázásához. Ebben a magyarázatban is
csak egy nagy hiba van: az, hogy igen egyszerü, igen természetes, józan
és világos. Nem kell a mysztikus tan a kiválóság gyarlóságáról, az
egyetemesnek a tragikai vétség által megbontott harmoniájáról, hanem meg
kell mondani a dolgot: egy jeles ember, a ki mindazonáltal csak ember, a
kiben hiba van. Errare humanum est. És ha nagy ember, jeles ember,
kitünő ember lesz egy nagy hiba áldozata: az a tragikus ember az
életben; a művészetben pedig az a „legszebb tragoedia“, a mely ily
esetről készül, és az a „legtragikusabb költő“, a ki ily esetről költi
darabját, igy mondja Arisztotelesz. Ennyit a hamartiáról.
De itt még egy tanulság van. Ha ez a legszebb tragoedia, akkor nyilván
van kevésbé szép is; ha ez a legtragikusabb, akkor van nyilván kevésbé
tragikus is, már t. i. Arisztotelesz értelmében. És valóban van is. Az,
azt mondja ő, a hol kettős kifejlődése van a tragoediának: más a jók,
más a gonoszok számára; a hol t. i. a jók elnyerik törekvéseik jutalmát,
a gonoszok büneik vagy hibáik, vagy törekvéseik büntetését. Ilyen
tragoediákat szoktak a görög szinműirók irni a – publikum kedveért. De
az ily kifejlés inkább illeti Arisztotelesz szerint a komoediát mint a
tragoediát, mert a halálos ellenségek is ebben kibékülve hagyják el a
szint és „egyik sem öli meg a másikat.“
Mit kell a görög bölcs költészettanának e részéről tartanunk? Egyebet
is-e, mint hogy ő és nemzetbeliei a mi megkülömböztetésünket a középfaju
drámákról nem ismerték? Nekik csak tragoediájok és komoediájok volt. A
mi az egyik nem volt, az a másik volt és megforditva. Voltak e szerint
legszebb tragoediák és kevésbé szépek, a melyek megfeleltek a mi
középfaju drámánknak. Ezek kielégitették a nézők igazságérzetét
(filanthropia) és népszerüebbek voltak, mint a legszebbek, melyek nem az
igazságérzet kielégitésére munkáltak, hanem félelem és részvétel
keltésével hasonló felindulások megszürését, megtisztulását
eredményezték. Nem a következőket jelenti-e ez: A mely konfliktus
megoldható igazságszolgáltatással, az a középfaju dráma, a mely
összeütközés nem oldható meg igazságszolgáltatással, hanem csak
katasztrófával, az a tragoedia.
Nem egyet mondunk-e, én a szegény magyar s ő a századok során mindig
gazdagabbá lett görög?
Én állitom: a mi igazságszolgáltatással helyesen elintézhető, az a
középfaju dráma.
Ő azt mondja: ez a rosz tragoedia, bár a publikum ezt szereti jobban,
vagy is ez népszerübb.
Állitom: a mi igazság szolgáltatással nem intézhető el, hanem
katasztrófával, az a tragoedia. Ő azt mondja: ez a legszebb tragoedia.
Mindenkinek a czélja szerinte félelmet és részvételt kelteni és hasonló
felindulásokat meg-megtisztitani. Az első fajta ezt roszul vagy kevesbe
jól eszközli mint a második fajta. Ezért legszebb ez és kevesbé szép
amaz, mindig Arisztotelesz szerint. Ma e tekintetben másképen itélünk.
Ma ismerünk kitünő szinmüveket és jeles tragoediákat. Amazokat
igazságérzetünket kielégitő befejezéssel, emezeket oly véggel, mely
megnyugtató, noha nem igazságszolgáltatás. Rosz tragoedia voltaképen
nincsen. Vagy tragikus valamely eset vagy nem. Ha az, akkor mint
tragikai konczepczió jó, csak mint szindarab lehet hatástalan vagy
csonka hatásu. Ilyen Bánkbán Ha nem tragikus, akkor nem is tragoedia
bárminő katasztrófával végezze is eseményeit a költő. Ilyen a kegyencz,
mert se részvételt nem kelt se félelmet, csak sorba megbotránkozást,
felháborodást és kinos szorongást. Nem is középfaju jó dráma, mert
igazságot se tesz.
Ennyivel áttérek a Katharzisra.
Mit tesz részvételt és félelmet megtisztitani.
A költő keresi a részvét és félelemkeltő eseményeket és ugy alakitja
egységes müvészeti kompoziczióvá, hogy kifejlődésük, noha e kifejlődés
nem igazságérzetünk szerint (filanthropiának mondja Arisztotelesz)
történik, mégis megnyugtató legyen, mégis önmagunkkal és a világgal,
melynek a látott esemény része, tehát tükre, – megbékitsen. Mi lehet ez
más, mint hogy a keblünkben feltámasztott félelmet és részvételt, bármi
zaklatott volt légyen is, megenyhitse, megnemesitse, elviselhetővé, sőt
tán becsessé tegye ránk nézve.
Nem vonakodom kimondani, hogy valamikor csak Arisztotelesz e szót
használja tragikus, tragikusabb vagy legtragikusabb (mondván, hogy ez a
tárgy vagy ez a költő, vagy ez a módszer legtragikusabb) mindannyiszor
csak azt szabad és semmi mást nem szabad alatta értenünk, hogy ez a
legmeginditóbb, azaz a részvételt és félelmet legjobban felinditó; és
semmi esetre sem szabad azt érteni alatta, a mit mi ma nevezünk
tragikusnak. Sőt inkább az alatt, a mit mi ma tragikusnak mondunk,
tisztán csak Arisztotesz Katharzisza értendő. Vagy is az, hogy egy
konfliktus a mi megnyugtatásunkra oldódik meg a nélkül, hogy
igazságszolgáltatás lenne, a nélkül, hogy hiba és lakolás, a nélkül,
hogy bűn és bünhödés, a nélkül, hogy vétség és vezeklés helyes arányban
állanának egymáshoz.
A tragikumot oly értelemben, mint mink ma használjuk, e szó alatt
legalább, Arisztotelesz nem ismerte. Ő tragikusnak csak azt mondja, a mi
e műfajban félelmet és részvétet kelteni alkalmas. Ez a tulajdonsága
valaminek nála a tragikus. Mi ellenben tragikumnak nevezzük a tragikus
megoldásoknak azt a momentumát, a mely az erőszakosságot megenyhiti, a
katasztrófát kibékitővé teszi anélkül, hogy igazságérzetünk
közreműködését igénybe venné. Ezt a momentumot, ezt a titokzatos
tényezőt, a mely rendesen elintézhetetlen esetek erőszakos elintézését
ránk nézve elviselhetővé, sőt gyönyör forrásává teszi, külön tárgyalva
nem találjuk Arisztoteleszben. A mennyiben azonban benne van, mert benne
kell lenni, minthogy a tragoediákban is bennök van, ezek pedig benne
vannak Arisztotelesz művében teljesen, – tehát a mennyiben benne van,
nem kereshetjük másban mint a Katharziszban, az Arisztoteleszi rendszer
legtöbbet vitatott fogalmában, melyről azonban maga Arisztotelesz
legkevesebbet beszél.
Ismétlem tehát, a tragikum abból áll, hogy vannak az életben esetek, a
melyekben a földi hatalmak, a társadalmat szabályozó rend és
törvényesség igazságosztó serpenyője elégtelen az igazságtételre; a
mikor a polgárból, a felekezethez, a családhoz, a rendekhez, a pártokhoz
tartozóból kitör az ember, kitör „Ádám“ és keresi egyénisége jogát, vagy
torolni indul egyénisége sérelmét, mit amaz osztályok kötelékeiben meg
nem talál, vagy el nem érhet. Félelmes és részvétkeltő látvány ez; nemes
részvétellel nézzük a hős küzdését, mely környezetéből áldozatokat szed,
tehát sokak veszedelmével jár, a sokaság helyzetét, vagy legalább
másokét bizonytalanná teszi, tehát ha közülünk támad föl ily alak, a
mienkét is. Ez természetes félelemmel tölt el bennünket, azért
félelmetesek a tragikai események. De végig nézvén fejleményeiket
látjuk, hogy a hős maga a legnagyobb és legbiztosabb áldozata a maga
küzdelmének; mert sokan megmenekülnek környezetében, de ő maga soha sem
menekül meg, utána pedig – a mi nem lehetett meg az ő sorsában –
egyensuly, igaz mérték, belátás, rend és béke áll be a közviszonyokba, a
melyekben mi, a sokaság élünk és tovább élünk. Félelmünk ezzel egy nemes
tanulság megnyugtató révébe tér, megtisztulva, és melléje ül szintén
megtisztult részvételünknek, mely nem méltatlanra volt pazarolva, hanem
a legérdemesebbet ölelte.
Ez én nekem a Katharzisz, és ez a tragikum nekem.
Az-e Arisztotelesznek is: feleljen rá magának figyelmes olvasóm. Én azt
tehetem csak itélete megkönnyitésére, hogy Arisztotelesz módszereként
próbálom vizsgálni, mit kell az alatt érteni, hogy a félelem és részvét
által ugyanezek a fölgerjedések, megtisztuljanak. Minő proczesszus ez?
A kérdést föltévén, mindenek felett azt kell megállapitanunk, hogy mit
jelent a megtisztulás. A megtisztulás jelenti valaminek eltávolodását
egy más valamitől, vagy valamiből, a minek anyagában, vagy fogalmában
vagy rajta idegen, hozzá nem tartozik, belőle eltávolitandó. Ez a
megtisztulás egy értelemben. Más értelemben, a mi azonban másnak inkább
csak látszik, van egy tisztulás, a mely nem egy látható anyagnak
szemlélhető eltávolitásában, hanem inkább egy látszólagos átváltozásában
rejlik, de ez sem inditó eszközök vagy anyag nélkül. Ez kémikus uton jön
létre, teszem azt bornál, savaknál, levegőnél s eféléknél. De itt is
csak – bár kemikai proczesszus utján, – eltávolitásáról lehet szó a
zavaró vagy kiválasztandó elemnek. Az érzelmek tisztitását is csak
eképen lehet felfognunk. Érzelmeink minőségileg igen nagy skálát
mutatnak. Szellemiebbek egynél, érzékiebbek másoknál. Egymás által is
szaturáltak vagy többé kevesbé áthatottak. Az egyéni diszpoziczió
szerint változik vegyülékök, mely becsüket meghatározza és a rájok
gyakorolt behatások csökkentik és fokozzák a változásokat, melyeket
szenvednek. Péter félelme csak oly félelem, e szó fogalmát tekintve,
mint Pál félelme; de a kettő mégis megnyilatkozásában, eszközeiben,
czéljaiban, érzékenységében, természetében igen nagy külömbségeket
mutathat és valamely hatás, melyet rá gyakorlok ugyanaz eredményt vagy
ellenkező eredményt hozhat létre a kettőnél. Esetleg Péter minden
bátorságát elvesztheti attól, a mitől Pál félénksége vitézséggé
fokozódik, de mindkettő gyáva és mindkettő hős is lehet egy azon behatás
alatt. Okszerü behatások ismétlése e szerint fejlesztőleg gyakorolhat
hatást a bennünk lakozó indulatokra. Ez a nevelés dolga, a mely a
roszból kevesbé roszat, a jóból jobbat, kitünőt van hivatva fejleszteni.
Az indulatok megszüretnek, fegyelmeztetnek, fejlesztetnek és
korlátoztatnak, tisztittatnak, nemesittetnek a helyes nevelés által. Az
élet ellenben neveli itt, zavarja ott az indulatokat váltakozó és ki nem
számitott behatásai által. A tény az, hogy az indulatok ilyen
megtisztitásának és megzavarodásának proczesszusa állandó az életben, és
indulatok megtisztulásáról ép ugy lehet beszélni, mint egyéb
megtisztulásokról.
Ha azonban az élet fölváltva teszi behatásai által egyszer tisztábbá,
egyszer zavarosabbá eredeti indulatainkat, azaz ront és javit rajtunk
vegyest: tüzheti-e ki magának föladatául ugyan ezt az élet művészi
utánzása is, és nem inkább az-e a czélja a művészetnek, hogy
indulatainkat mutatványai által ne salakosabbakká, hanem tisztábbakká,
nemesebbekké tegye? Kétség kivül ez az utóbbi a feladata. És ha a komoly
dráma czélja, a föladata félelmünk és részvételünk fölinditása, ezt
nyilván nem oly behatások által kell elérnie, melyektől ez indulataink
elvadulnak, értékükből veszitenek, hanem ellenkezőleg olyak által,
melyek jótékony hatásukkal fölgerjedéseink nemesebb tartalmát
gyarapitják és aljasabb elemeitől megfosztják. Nem czéljuk, hogy a
félénk emberből gyávát csináljanak, vagy a gyávából vakmerőt; sem nem,
hogy a lágyabb szivüből pityergőt, érzelgőst, az erősebb természetüből
pediglen szivtelent; sőt inkább czéljuk, hogy a félénkből bátrat, a
vakmerőből is bátrat csináljanak, a ki pedig bátor természettől, ennek
ez erényét és öntudatosság által becsben emeljék. Azonképen, hogy az
érzelgősből ép ugy, mint a szivtelenből férfiasan résztvevő szivet
formáljanak.
Hogy mi módon érik ezt el tanitók és szülők és egyáltalán azok, a kik az
ifjabb s még jobban formálható nemzedék nevelésére hivatva vannak, azt
bőven fejtegetni nem tartozik ide. A leghathatósabb eszköz ebben sem a
tanitás, hanem a megfelelő szöveggel vagy tanitással kisért példa. És ez
az az eszköz, a melylyel a művészet is ugyan e czélokra a
legsikeresebben munkál.
Minden indulataink közül a félelem és a részvétel az, a melynek
megtisztitása a komoly drámának s rokon fajainak a föladata. A kérdés
csak az, költő és lélekbuvár miként fér tisztitó kezével ez
indulatokhoz, a tisztitásnak, mely módja kinálkozik – tekintve a
tisztitásnak fentebb kifejtett módjait – e testetlenségek, ez anyag
nélküli jelenségek megtisztitására?
Kiválóképen mind ama módok közül, a melyeket az anyagok tisztitására
mint alkalmasokat ismerünk, egyet tudok csak mondani, a mely e
szándékunkban sikert igér! Ez ugyanaz, a melyet az érczek tisztitására
használunk: a hő, a tűz. A vasat tűzbe dobjuk, megolvasztjuk, hogy
salakjától megszabaduljon. Nos, gerjedelmeinket is tüzbe dobjuk,
fölizgatjuk, megolvasztjuk, hogy megtisztitván, megedzzük. A
tragoediában félelmünket és szánakozásunkat fölgerjesztjük,
megolvasztjuk a félelmes és részvételkeltő események kohójában, hogy
megtisztulva, megedzve vigyük onnan vissza.
Ez azt hiszem Arisztoteles katharzisza: fölgerjesztett két indulatunknak
saját fölgerjedése tüzében való megtisztulása.
Nem hinném azonban, hogy Arisztotelesz azt gondolta volna, hogy egy vagy
akárhány trageodia minden félénkből bátrat, minden szentimentális
emberből egészséges érzésü embert csinál; sem tanitása azt nem
tartalmazza, hogy Othello sorsa a féltékeny természetüeket kijózanitja,
vagy Romeoé a szerelmeseket észre tériti. Arisztotelesz csak annyit
tanit, hogy a ki kellő fogékonysággal tudja kitárni keblét egy-egy
tragoedia hatásának, arra nézve e tragoedia egy valóságos élmény becsére
emelkedik, az e hatástól az élet harczaiban és esélyeiben edzettebb,
erősebb, harczképesebb lesz, mint nála nélkül lett volna. Nem in
concreto lesz okosabb vagy vitézebb, hanem egész erkölcsi tartalma lesz
értékesebb az által, hogy indulatainak egy része nemesebb, edzettebb,
tisztább lesz.
És ezzel elmondtam Arisztoteleszből mindazt, a mire könyvem tárgyának
szüksége volt.