Irodalmunknak egy felettébb érdekes műve van, a mely kitünő tragoedia
hirébe kevertetett és e nemben nálunk sor szerint a második helyet
foglalja el jelesség dolgában. Első helyen áll Bánkbán, kivel e könyvben
sokat foglalkoztam, a másodikon „A kegyencz“, Teleki László gróf műve;
lehetetlen, hogy a tragikumról könyvet irván, hallgatással menjek el e
mű akademiai hire mellett. Nem érdekes-e, hogy két hires tragoediánk
tárgyában majdnem azonos? Itt is, ott is a hős a nején tett gyalázatot
megy megboszulni. Itt is, ott is a boszu végrehajtatik és a hős életben
marad. Mindenikhez egy kissé hasonlit Hamlet, a ki szintén egy gaztett
megboszulására van elhivatva. Mind a három találkozik abban, hogy a
bünös, a ki ellen a boszu a hőst felfegyverzi, biborban, trónon ül. A
további paralella messze vinne bennünket. A versenyben Hamlet nagyon
elhagyná két magyar versenytársát, és Bánk épen annyira a Kegyenczet.
Mégis nem lehet csodálkozni a Kegyencznek irodalombeli nagy hirén. A
schéma szerint ez egy oly tökéletes tragoedia, hogy „példának okáért“
alig lehetne külömbet találni. Az iskolai meghatározások tökéletességét
viszont alig próbálja jobban darab ennél. Hogy mi a tragikai vétség, az
arisztotelesi peripeczia, a tragikai szarkazmus, a tragikai bukás: azt e
darabból minden kétséget kizárólag meg lehet bizonyitani. Mert szinte
mindent bizonyit ez érdekes mü, müve egy kétségkivül rendkivüli
szellemnek, még azt is, hogy birhat egy mü az iskolai tanitás minden
szabályával, mindazzal, a mi e tanitás szerint a jó tragoediához
megkivántatik, és lehet mégis egy teljesen elhibázott alkotás. A
kegyencz nem teszi sem egy jó darab, sem egy jó tragoedia benyomását.
Nem is látszik alkalmasnak szinpadi előadásra; lehetetlen, hogy egy
közönség, a mely a szinházban nem szabályokban, hanem emberekben és
eseményekben kiván gyönyörködni, annyiszor a mennyiszer inszinuálják
neki az ellenkezőt, el ne háritsa magától e müvet Mindazonáltal e mű
nyelve rendkivüli erőt, a kifejezésekben ritka találóságot és
merészséget, fényes szellemet, mély és sokoldalu gondolkozást, egyes
jelenetek dialogjában virtuozitást, a szövevényben találékonyságot és a
cselekvény megalkotásában tökéletes szabályosságot mutat, a már fent
érintett értelemben s hozzá szilaj páthoszt a hangban, a mely csak
ritkán nehézkes és mindig tartalmas. Mind e tulajdonságok igazolják
irodalmi hirét, de erőtelenek arra, hogy a nagy közönség szivét
meghóditsák részére. Mi az az ellentett erő, a mely mind ez erények
munkáját sikerétől megfosztja? Mi okozza azt, hogy annyi kétségbeesett
jóakaró kisérlet is, mely e művet a játékrendbe beilleszteni iparkodik
és ebbeli törekvésében ki nem fárad: mind hiu és hasztalan? Hogy oly
fényességek oly kifogástalan szabályosság keretében nem képesek
jogaikhoz jutni? Mi okozza ez aranyból vert szörnyeteg ilyetén tragikus
sorsát?
Egy csekélység. Az a titok, hogy a tragikum nem egy tragikai vétség
elkövetésében, és a tragoedia nem az e vétség tana szerint megkonstruált
szabályok megtestesitésében rejlik, hanem magában a hősben. Nem akadály
a szabály: a szabályok mind meglehetnek egy műben s e mű kitünő is
lehet. Sőt ott, a hol a hős elvétve nincsen, ott sokkal lazább
kompoziczióban is elemi erővel hat a tragikai momentum. Az elhibázott
embert ellenben nem menti meg a legmesteribb szerkezet sem. A tragikum
egy ember oly mérvü nagyságában áll, a mely a fenálló világrend szerint
igazaihoz nem juthat Ez a lényeges. Petroniusz Maximusz előkelő római
III. Valentinián császár udvarán, s második házasságban él Juliával. A
kéjencz császár megkivánja a szép nőt s hamis koczkajátékkal elnyeri
Petroniusz gyűrüjét, a melylyel Juliát a császári palotába csalják. Dult
lélekkel rohan onnan haza a boldogtalan asszony, nem mintha az alávaló
cselt siker koronázta volna, hanem mert azt hiszi, hogy férje is részes
a gyalázatosságban, mely ellene elkövettetett. Csakhamar meggyőződik
azonban Petroniusz ártatlanságáról a cselben, de viszont Petroniusz nem
hajlandó többé hinni neje abbeli állitásának, mintha csakugyan épen
menekült volna ki az asszony a kéjvadász körmei közül. Azt hiszi, ezt
Julia csak az ő megnyugtatására mondja s szilaj elkeseredéssel kiált
boszut! De hogyan? „Caesar! Caesar! – mi leend a váltság? Csupán nyomoru
buja életed? rothadó tetem lélekért?“ Igy kiáltoz. Az asszony ne
esküdözzék ártatlansága mellett. Hiszen már elhiszi. „De hogy is ne? igy
folytatja. Ha lehető volt játszó asztalnál aranyban köbözve, téged
veszitni el: miért lenne rögtön oly hihetetlenné, hogy elveszve mégis
megmaradj, s szeplősitve tiszta légy? Egy kevés türelmet, neki szokik
agyvelőm a csoda rendszernek, s végre megtanulom érteni azt is, miként
lehet embernek élni, gyilkolva önmagát, s miként válhatik gyámoltalan
polgár mérgiből habzó tenger, mely egy hatalmas fejedelmet biralmastul
elborit.“ Mintha Bánkot hallanók: „Mily gondolat lesz agyamvelőmben első
születésikor már meghatározás! Épülj fel, izmosodj meg gondolat!“ De ez,
a Bánké nem „csodarendszer,“ hanem természetes boszu. Egy csodarendszer
feltünhetik egy feldult lélek előtt pillanatokra, de csak káprázat
marad. Rendkivülit várunk a hőstől, de csodarendszert nem szabad
reméllenünk.
És mi az a csodarendszer, a mely a tragikus helyzetben, mely ily
megdöbbentő gyorsasággal Petroniusz elé lépett, lelkébe rajzolódik?
Föladata a boszu; de nem „lebökni“ egyszerüen a buját Ez kicsi boszu
volna Megőrleni, lejáratni, helyére a trónra ülni és aztán elbánni vele.
Nos, ez sem a csodarendszer. Abban a világban ez nem is olyan nagy
dolog. Petroniusz igen szerény, mikor magát „gyámoltalan polgárnak“
nevezi. Ő igen előkelő, elsőrendü udvarbeli, romai nemes, befolyásos,
hatalmas, dúsgazdag, tehetségekben kiváló. Mindenféle eszközökkel
rendelkezik e boszujához, és a mi nincs meg, könnyen megszerzi. De ne
téveszszük őt magát szem elől, mert ez a fő. Egy becsületes ember,
szerető férj, a kinek boldogsága, becsülete hirtelen fel van dúlva? ki
ezért boszut liheg, kvalifikált boszut. E boszu utja kissé hosszu s
lehütő, ha gyötrelme kitöréseinek hitelt adunk. Az, hogy császár akár
lenni s ugy boszut állani a császáron: nem teszi ránk a benyomást,
mintha nagyobb lenne tőle a boszu; csak későre marad, s veszit hevéből,
erejéből, közvetlenségéből és igazságából. Oly kitörések után, a
fájdalom oly süvitése után eredményül egy nem szükségszerü perhalasztás:
ez lehangoló; feldult boldogsággal, mely után csak a boszuért érdemes
egy nagy léleknek életben maradni, még száz cselszövésbe kezdeni, hogy
trónra jutván, boszuját végrehajtsa: felesleges bonyolitása egy egyszerü
dolognak. Még akkor is, ha egy jól őrzött, általán szeretett, jól
uralkodó császár ellen indulna is, a mi felette megnehezitené a
feladatot, és nem egy – bocsánat a kifejezésért – oly operette-császár
ellen, minő talán valóságban volt III. Valentinián, de minő a
tragoediában csak silány ellenese Petroniusznak.
Ha azonban a boszuterv már kétséget támaszt bennünk amaz indulatok
igazsága iránt, melyekből fejlődni látjuk, egy ujabb fordulat teljesen
leveri rokonszenves érdeklődésünket. És ez az a „csodarendszer“.
Mint bánik a szerető Bánk meggyalázott Melindájával, – és mint
Petroniusz Juliával! De a két hős közt nincs más hasonlóság, mint hogy
boldogságuk kifosztatott és boszuért sir megsebzett szerelmök; e szerint
az asszonynyal való bánásmódjukban is lehet külömbség köztük Én azt
óhajtanám, hogy Petroniusz ölné meg Juliáját, azután induljon – ekkor
már akármily hosszu – utjára a boszunak. Tehetne mást is, csak azt ne
tenné, a mit épen tesz. Feleségét, a kiért boszut állani készül a
császáron, a miért ez meggyalázta: átadja szeretőül a – császárnak, hogy
lekötelezze s közelebb férvén hozzá, jobban követhesse boszuló terveit.
Ez alávaló és felháboritó cselekedet. Az az ember, a ki ezt teszi,
további érdeklődésemre számot nem tarthat. Az nem egy nagy, az nem egy
rendkivüli, az még csak nem is kicsiny ember, az egyszerüen nem is ember
többé. Központjává teszi magát csodarendszerének, a mely ezt tanitja: ha
egy gazember, a ki náladnál nagyobb ur, feldulta családi szentségedet,
annak lökd oda imádott és szánandó feleséged erényének romjait, hogy igy
elámitván kifoszthassad őt te is. Ha kifosztottad, vedd ismét vissza a
maradékot, a mi még netán meglesz feleségedből, s éld vele világodat. Ki
mondhatja, hogy ez boszuállás a hitvesért? Ez egy eszeveszett, egy
állati játék az emberi gondolkozás segitségével. E pontnál dráma,
tragikum, minden meg van ölve. Ha tán Petroniusz a cselekmény fejlődése
folytán oly kelepczébe jutna, a melyből csak e cselekedet által tudna
szabadulni: akkor talán meglehetne e szörnyüséget érteni. De világos
szükség, sőt kényszeritő hatalom nélkül a nőt, a kinek sérelmeért él
csak, a kinek sérelme nélkül soha csak eszébe se jutott volna trónra
vágyni: e nőt odavetni a sértőnek ocsmány áldozatul: ez tul megy azon, a
mit embertől elviselni képes vagyok. Itt Petroniusz nem ember többé,
cselekedeteit nem vehetem komolyan, a tragoedia zátonyra jutott, el van
veszve hősével, hőse által, a ki diszqualifikálja magát. Ha trónra
vágynék, tehetné; ha csak kegyencz akarna maradni, tehetné; de
hitveséért, tartozó boszujáért nem teheti meg ugy, hogy embertársai
tapsaira is számitson. Az ok és az elhatározás kizárják, lehetetlenné
teszik egymást emberi gondolkozás szerint.
Egy további fordulat, ha lehet, még jobban kivetkőzteti emberi
formájából Petroniuszt. Nem csak trónját, nem csak életét akarja elvenni
a császárnak – hiszen ez mind nem bir rá nézve becscsel, csak mint
boszu, – hanem, midőn oda adja a bujának saját imádott feleségét,
ugyanakkor elmegy ő viszont bujálkodni a – császár felségével:
becsületét is elveszi ő felségének. Sulyosbitó körülmény, hogy a szegény
Eudoxia császárné fiatal korában szivében hordta Petroniuszt és most
annál könnyebben lesz csábitásainak áldozatává. (Különös, hogy az
elvetemedett férfiak e csunya társadalmában, alapjokban merő jó, derék,
szánalomra méltó asszonyok vannak!)
Hogy ember, jó ember, egy távoli boszuért ily hidegen alávaló legyen és
szimpathiánkra is számitson: az egy megtévedt kisérlet. Egy gazembertől
elnézzük mindezt érdeklődéssel. Egy becsületes embertől megundorodunk,
ha ilyenbe sülyedni látjuk.
Mondjam-e tovább? Petroniusz eléri boszuját egész mértékben, s felakarja
magához a trónra emelni Juliát, de e boldogtalan asszony akkor már
mérget ivott s meghal. Ime, Petroniusznak teljes mértékben megérdemlett
büntetése vétségeiért és mégis, ki szánja ezt a ficzkót? Ki hisz neki?
Ki vett részt érzelmeivel brutális cselekedeteiben? Ember nem! A tudós
bámulhatja a mű szabályosságát, az emberi sziv becsukódik embertelen
fordulatai elől. A tény az, hogy a közrend akkori állapota megadta
Petroniusznak a módot arra, hogy boszut vegyen: meggyalázta, a trónról
ledöntötte és végre megölte ellenfelét s maga a római nép tapsai közt a
császári trónra ült. Ellenben elvesztette fiát és elvesztette nejét. De
mit vesztett e kettőben? A fiában vesztette fiát, a kinek boldogságát
(kedvesét, a császár leányát) töprengés nélkül feláldozta
boszuterveinek. Nejében elvesztette azt a nőt, a kiről már korábban maga
lemondott utált ellenfele javára, szintén boszuja érdekében. Mi nagy
veszteség ez szemben azzal, hogy boszuja teljesen sikerült? Érdemes,
hogy mi, nézők, megsirassuk érte a hőst? Avagy csak arra is, hogy
komolyan vegyük az ő siralmait?
És a tragoedia vége: a közrend visszahelyezése in integrum? Ez abból
áll, hogy a közrend főőre, biztositéka ezentul ez a Petroniusz lesz, a
kit szemünk előtt tőn boszuja képtelen alávalóságok elkövetőjévé. Jobb
lesz-e a közrend Rómában ő alatta mint volt III. Valentinián alatt, a
kin végre is Aëtiusz, a katalaunumi hős gyakorolta döntő befolyását, a
mig Petroniusz cselszövényei folytán meg nem öletett? – Semmi sem
biztosit bennünket erről. És igen jellemző, a mit a hős mond, minek
utána Aëtiusz lekaszaboltatott: „A főakadály el volna háritva! ugy mond
Már most kettőnké (övé s a császáré) a világ: együtt forditandjuk azt ki
sarkából, az egész nemzedék daczára“ Igy is történik. Azaz a világ
jóformán ki van forditva sarkából már is, a közrend bomlott és rothadt,
hogy olyanabb se lehet már, és Petroniusz egy tragikai hős secundum
regulas artis, a ki nem hogy visszazökkentené, hanem inkább csak tovább
forgatja, tovább görgeti a világot sarkaitól.
Tisztelettel és kegyelettel adózom Teleki rendkivüli szellemének. Egy
tragikus rendkivüliség, egy tragikus természet volt ő maga, a kin sorsa
be is telt; de midőn megkisérlé e téren az alkotást, az irodalomban,
elvétette az embert, s elvétette vele a tragoediát.
Érdekes, hogy ő maga mit mond előszavában. „Mit kivántam, azt mondja e
munkámban fösteni, mi legyen azon főeszme, melyet az egész igazolás
gyanánt előadni s szinmüvemen keresztül ügyekeztem vinni: azt itt
fejtegetni fölösleges; mert ha kitüzött czélomat nem vétettem volna
egészen el, ugy az olvasó fölvilágositó jegyzetek nélkül is érteni
fogna, ha pedig elvétettem, s szindarabom maga magának nem elég
megfejtés, ugy – szerencsétlen teremtő én! csak silány holttetemet tudék
alkotni, melynek semminemü, bármi mesterségesen összeszőtt előszó sem
fog soha lelket adhatni.“
Gondolom világosságot vet a költő szándékára, tán többet, mint a mű
maga, a Liviuszból vett kettős mottó. Az egyik azt mondja, hogy a mint
Róma neki indult a lejtőnek s rohanni kezdett lefelé, oly időkre jutott,
a melyekben bűnei is meg e bűnök orvossága is már elviselhetetlen volt A
másik pedig azt mondja, hogy elmerülve a kéjgyönyörökbe az a vágy
szállta meg az embereket, hogy fényűzés és fajtalanság által
pusztuljanak el. Oly idő e szerint a melyben nincs jó, nincs szent,
nincs hűség, nincs család, nincs barátság, csak dőzsölés, szeretkezés,
csalás, ámitás, vérontás, gyilkosság. És mégis; a kegyenczben látunk egy
férjet, a ki imádja második házasságabeli feleségét, sőt felháborodik a
gyalázaton, a mely rajta esik, s mi több még boszura is gondol! Ez a hős
nem e kor gyermeke. Látunk egy nőt, a ki egyhosszu éjen át megtudja
védeni hitvesi tisztaságát egy császár csábitásai és attakjai ellen; mi
több, az ellene szőtt merényleten fölháborodik mint valami példátlan
dolgon; de gyötrelme tetejét abban a gondolatban éri el, hogy az ellene
szőtt komplotban férje is bűnös lehet Mind közönséges dolgok abban az
időben s a ki ezek ellen erkölcsi kitörésekkel, egy naiv sziv
jajgatásaival védekezik, az nem ama kor leánya. De még a császárné is
egy nemes római anya és asszony, a mig ifjukori ábrándjainak romjai közt
Petroniusz galádul meg nem ejti; a császár leánya oly tiszta szüz és oly
ideális, hogy a lovagkorban sem sohajtozott nálánál külömb az
erkélyeken; szerelmese, a fiatal Palladiusz, Petroniusz fia, egy
romlatlan és egyenes jellem, hogy a római köztársaság virágzó korában
termett csak hasonló. Aëtiusz egy komoly ember, Boëthins szintén;
Fulgentiusz egy tiszteletet gerjesztő alak, Ezek főbb személyei a
kegyencznek, és ezekben lássuk ama romlott idő tragoediáját? Itt van, a
mi tévesztett utjára csalta Teleki zsenijét. Mintha azt akarta volna
megmutatni, hogy abban a bomlott időben a jók s nemesek se lehetnek jók,
nekik is gonosz és elvetemedett eszközökhez kell folyamodniok. Terhükre
voltak a vétkek, terhükre orvosságaik. Ezt látszik bizonyitgatni a
drámairó, de bebizonyitni nem tudja, mert semmi kényszeritő ok egy
helyen is fen nem forog arra, hogy mind annak ugy kell történnie, a hogy
történik. Petroniusz boszujának nincsen rá szüksége, ép oly kevéssé mint
Bánkénak és Hamleténak, csak annak van rá szüksége, a ki drámája
feladatának nem azt nézi, hogy jó tragoediája legyen egy üdvéből
kifosztott férj boszujának, hanem azt, hogy jól bizonyitsa a történetiró
szavait. Azonban e czél is, azt hiszem el van tévesztve. Nem mintha
Teleki nem jól festette volna művében az V. század erkölcseit, hanem a
mennyiben a dolog hősére vonatkozik. Petroniusz Maximusz vagy olyan
volt, minőnek Teleki festi s akkor nem cselekedte azokat, a miket a
drámában végrehajt; vagy cselekedte mindazt, de akkor meg más jellem
volt, mint minőnek a drámában feltüntetve van. A szakadást jelleme,
természete, lelkülete és cselekedetei közt, nem tölti be semmi kor,
semmi idő, a legszörnyübb se. Akár milyen volt a kor, ő más volt, s
cselekedetei nem lehetnek az időéi hanem az ővéi maradnak mindig; tehát
nem az időhöz, hanem ő hozzá kell hasonlitaniok. A kornak van befolyása
az emberekre; de ha a kor az embert, gondolkozását, jellemét nem tudja
átalakitani, nincs hatalma arra, hogy a lélek és gondolet
megtestesülését: a cselekedetet s elhatározást tegye mássá mint milyen
az ember. Az idő, a kor kétségkivül gyakorolja hatását a jellemre: vagy
ellenállásra ingerli, vagy simulásra csábitja. Nyilván az idő hatalma,
hogy Petroniusz Maximusz, a ki alapjában jó, nemes jellem, a többi
léhával együtt a bohócz császár tivornyáin lopja a napot, sőt többet
tesz: koczkáz a léhákkal. Egy nemesebb irányu korban a nemesebbek
munkáiban venne épen igy részt. A mikor azonban az idő léhaságai őt
támadják meg legszentebb jogaiban, a melyeknek szentsége ő neki nem
szünt meg szentnek lenni: akkor fölkél a benne alvó oroszlán ez idő
ellen és forgatja, de a saját félelmetes fegyvereit, nem másokéit, s
épen a legnyomorultabbakéit. Cselekedni indul és cselekszik a helyzet
kedvezése vagy kényszere szerint, de saját lelke törvényeinek alapján,
nem a korrumpált koréin.
És maga az a rémes ötlet, melyet egy kitünő aeszthetikusunk
fejtegetéseiben is olvastam, mintha egy bomlott idő a nemes anyagu
embert arra csábithatná – mert a kényszerüség esete nem forog fen a
kegyenczben, – hogy jelleméből kilépve az idő álorczájában játsza végig
saját tragoediáját, s ne a maga cselekedeit hajtsa végre, hanem
társadalma többségéit: ez maga egy rettentő tanitás. Enyhitő körülmény,
hogy Teleki zseniális botlásának mentségére van feltalálva.
A legbomlottabb társadalom, a legfékevesztettebb közerkölcs nem másitja
meg az erkölcs törvényeit és a lélekéit, a melyeket a jó követ, nem mert
parancsolva vannak és egy szigoru őre a közérdeknek vigyázz reájok,
hanem mert a jónak ez szükség. Nem tehet mást. Tévedés dolga nála bünt
követni el, vagy erkölcsi kényszeré, de nem elhatározásé. Sőt tovább
megyek: a legbomlottabb közrendben, a hol legtöbb szabadsága van, ott
mutatja csak az emberiség igazi arczát, nem egy szigoru, rendőrileg és
nem tudom miképen fegyelmezett köztársaságban. Amott nyiltan, utczán jár
a feslett erkölcs, a tivornya, a bün, az erkölcsi nyavalyák farsangi
bohóczserege; de mellettük van a jó is, a nemes, az igaz, a hü ember, és
csak annál tündöklőbb. A megfegyelmezett, az erényeire féltékeny
társadalomban őrzik és ellenőrzik az erkölcsöket, vigyáznak rettentőn az
illendőségre, s a forumon legnagyobb szája van a legnagyobb képmutatónak
vagy a legostobább erényhősnek. Miben különbek a mai társadalmak az V.
századéinál? Formában, külső illendőségben. Csak egy futó tekintetet
vessetek feléje: a kik a hangadók, száműznek, stigmatizálnak, üldöznek
könyvben, szinpadon mindent, a mí ha haloványan is, képére emlékezteti
őket annak, a mit az erényes máz, melylyel a társadalom magát kendőzi,
eltakar. Társadalmunk jelszava: látszani nem lenni! Látszani
önzetlennek, és köz és magánvagyont sikkasztani: látszani idealistának
és pénzért eladni magát; látszani munkásnak és lottón, börzén, kétes
vállalatokon, alapitásokon szédelegve szerezni vagyont; uzsora törvényt
hozván, látszani evangeliomi erényünek és lovagolni váltón, űzni
uzsorát, tűrni uzsorátüző vállalatokat, korcsmát, uzsora-bankokat;
látszani erényesnek, erkölcsösnek, de szeretőt tartani; birálni
közerkölcsöket és járni az erkölcstelenség tanyáira; ott hagyni nőt és
gyermeket, s uj házasságokra lépni meglágyithatatlanul; üldözni,
rendőrileg betiltani darabot, mely erényt és bünt merészebben mutat fel
a nézőnek, de megtürni egy rendőrséget, mely a prostitucziót
spárgaágyként tenyészti – magának; megtürni, hogy a vesztegetés
közbenjárói minőségben polgári keresetképen szervezkedjék; a
klikkségeket, a közigazgatás lelkiismeretlenségeit, a hivatal
vadászatot, mandatumok áruba bocsájtását s mindazt, a mit korrupczió
alatt egymásnak négyszemközt beszélünk asszonyokról, a kik a feldult
családi életből a halálba menekülnek; a katasztrófák okairól, a kik
szerepelnek nyilvánosan s tapsainkra számolnak (és a kiket mi meg is
tapsolunk!) éretlen ifjakat, a kik az élet küszöbén pisztolyt szegeznek
mellüknek… Mind ez valóban nem a minta társadalom. Könnyü volna rajta
kétségbe is esni, ha meg nem enyhitené az ember, a gondolat, hogy végre
is az ember – ember. Mióta van, lényében nem változott. Mindig ilyen
volt, mindig alkalomszerinti szint játszott! Ha volt rá alkalom, kitört
belőle a salak; máskor másik tulajdonsága került szem elé, a melynek
épen kedvezett a – levegő. De benne meg van mindig valamennyi. A
mihypokrita világunknál egyben még szebb a kegyencz kora is. A nemes
ember anyaga ott fénylik, mert mindenki a maga anyaga szineit hordja: a
nemes az aranyét. Nálunk ma mindenki arnyozva iparkodik járni s nem
ritkán rugja félre a buta ón, nemeslevéllel a kezében az aranyat: félre
erkölcstelen! Én akarok fényleni az erény szinében!…
De hova jutottam! Ennyi mindebből a tanulságom: Mindenha voltak jó
emberek, mindenha voltak gazok: III. Valentinian idejében és a mai
időkben egyaránt. Akkor a szabadosság ragadta el a többséget: a gyenge
lelkek nagy seregét a gazok táborába; ma a – szédelgés, a képmutatás
sodorja azokat, a kik a szél után mennek. Az önálló jellemek akkor is
azoknak a törvényeknek hódoltak, a melyeknek ma hódol a karakter. Ez
Petroniusz Maximusz tragoediájának a halálos itélete.