– Shylok, Leontesz. –
Azt, hogy mi nem tragikus, nem rosz tragoediákon kell bizonyitani. Rosz
tragoedia voltaképen a szó ily értelmében nincsen is. Lehet valamely
darab tragoedia vagy nem tragoedia, de nem lehet rosz tragoedia, csak
rosz szindarab. A tragoedia egy műforma oly tartalommal, melyhez közepes
költők képességei fel nem érnek. Rendkivüli embereket képzelni,
szavaikban és cselekedeteikben nekik életet adni, életök folyását az
élet törvényei szerint művészi és erkölcsi igazsággal feltárni,
küzdelmeiket szemléltetni s egy katasztrófával az emberiség
gyönyörüségére, tisztulására és megnyugvására befejezni: mily feladat,
Olympusz istenei, mily feladat! Egy-két kiválasztott kedves emberének
adta Apollo! A többi sokasága a költőknek e feladatokból tud egyetmást,
sok sokat, még több keveset, ezerekre megy az oly irók száma, a kik
semmit sem tudnak belőle, de különféle ügyességekkel ékesek. Azt a
legfőbbet, midőn a rendkivüli egyén sérelme kinjában vagy szertelen
vágya lázában forradalmat támaszt magában s maga körül, kilép a
közsorból s rendkivüli erőben fénylik, rendkivüli uton jár és rendkivüli
végre juttatja magát és juttat másokat: ezt igaznak, tehát
rokonszenvesnek, félelmesnek és megnyugtatónak lemásolni egyeseknek
adatott. És e rendkivüliségek rajzának kontráriumát, a tragikussal
szemben azt, a mi nem tragikus, helyesen ismét csak ez egyes
kiválasztottak oly műveiben vizsgálhatjuk, a melyeket e nagy szellemek
ilyeneknek, nem tragikusoknak irtak meg. Ezeknél van a tartalmi
tökéletesség. A poéták többi seregeinél csak részeket találunk és csak
formai tökéletességeket. Az életből és Shakespeareből mutattuk ki mi a
tragikum, ezektől kell a nem tragikus konczepcziók iránt is
felvilágositást kérnünk, ha oly felvilágositást akarunk, a mely
gyertyáját az ellenkezőhöz, a tragikumhoz is oda tartsa. Mert a
tragikumnak ellenkezője nem a komikum, hanem az, a mi nem tragikus. A
komikus az valóságos mellékképe a tragikumnak, teljesen rokon, majdnem
azonos vele: erős tulajdonságok exczessusa a nevetséges felé ez, a
tragikum pedig erős tulajdonságoké a szomoru felé. Alapjában egy
dolognak más-más irányu végletes elágazása. A legjelesebb komikus
művészi alkotások akárhányszor szinte át is csapnak a tragikus
hangulatba, megoldhatatlanságuknál fogva. A nem tragikusok csak
hangjával élnek, eszközeit, fegyverzetét használják: hangulatát,
benyomását soha sem teszik.
A tragikum kontrariumát tehát nem ugynevezett rossz tragoediákon vagy
épen komédiákon kell bizonyitani, hanem nem-tragikus hősü komoly
szinműveken. S ha az eddigiekben láttuk egy felől a művészet tragikus
alkotásait és a tragikumot az életben, – nézzük meg a művészetben ama
termékeket, melyek a vétség s az indulatok mérveinél fogva a tragikus
alkotások körébe látszanak tartozni, és mindazonáltal nem tragikus
megoldást nyertek a költő kezéből Shakespeare ismertebb művei közt kettő
van ilyen, mely kiválóképen magára vonja a figyelmet: a Velenczei kalmár
és a Téli rege Mindkettő megoldása szerint középfaju dráma,
indulataiban, hangjában, cselekvéseiben azonban erősen tragikus izü
mindenik, elannyira, hogy nem tudom mióta, – mert nem hiszem, hogy
mindenkor igy volt volna, – a szinpadon mind a kettő valóban tragikus
felfogással adatik elő. A hőst ebben is abban tragikus ábrázolók játszák
kiváló szeretettel s el is látják félelmes szinészi temperamentumuk
minden erejével és szilajságával. Én ezt egy sértő tévedésnek tartom, a
mely fényes tanuságot tesz ugyan egy szinészi erő közvetetlen
hatalmáról, a mely az egyszeregy elmondásával is egy társaságot könyekig
tud inditani – mindazonáltal nem szünik meg hamisitásnak lenni. Az
érdeklődés és hatás, melyet vele a szinész elér, nem ugyan az, a melyet
a költő czélzott, sőt inkább egy neme az erőszaknak, melyet tehetségei
iránt való érzékeny fogékonyságunkon gyakorol. Hatalmas egyénisége,
szinészi eszközei: hangja, arczjátéka, szenvedélye rabul ejti képzelő
tehetségünket és kénye szerint bánik el velünk, erkölcsünkkel s a –
költővel.
Leontesz szicziliai király – a Téli Regében – vendégül fogadja ifjukori
barátját, a cseh királyt udvarán. Még mielőtt vendége távoznék, föltámad
a gyanuja, hogy neje és barátja közt bűnös szerelmi viszony fejlődött
ki. E nyomon tova haladva, féltékenység által gyötörve, végre nejét
börtönbe vetteti, halálra itélteti, s a szegény királynénak börtönbe
született kisdedét szintén megöletné, – ha hű embere, a kire a
végrehajtás bizva van, mind e vérengző szándéknak csellel utját nem
állná. A királynét elrejtik s a kisdedet tengerre bocsátják. A király
husz évig siratja meggondolatlan ádáz tettét, a királyné ugyan addig
rejtve marad, a kis leány idegen földre vetve szerencsésen
fölnevelkedik, hazakerül s husz év mulva minden jó véget ér.
A király féltése tölti be a darab első felét. E féltés ép oly szertelen,
mint akár Othelloé. A különbség annyi, a mennyi a különbség Othello és
Leontesz között Leontesz feleségéhez illő férj külsőre és származásra
nézve és király, királyi hatalommal és kezében eszközeivel egy királyi
boszunak. És valóban, a mig a mór sajátkezüleg lesz Dezdemona hóhéra,
addig Leontesz törvényszéket, tanácsot (mondhatnám országgyülést) és
orákulumot mozgósit, hogy királyi pompával és csalhatatlansággal essék
meg a bosszu műve. A vétség persze ugyan az marad: a gyanusitott asszony
elpusztitása. A törvényszék előtt külömbséget tehet, hogy Leontesz csak
hiszi, hogy elölte feleségét, a kit egy becsületes miniszter elszántsága
megmentett, ellenben Othello nem ad rá módot, hogy Dezdemona
megmeneküljön; de a muzsa vagy az erkölcs szemében az egyik olyan
gyilkos mint a másik: sőt Leontesz a gyilkosabb, a ki hatalmánál,
királyi voltánál fogva még a földi igazságszolgáltatás alul el is
vonhatja magát. Hiszen ő a legfőbb biró, az utolsó forum. A féltékenység
tehát itt is, ott is ugyanaz, következményei is ugyanazok, csak az
eljárás más, a mi tisztán a hős más-más voltán fordul meg. Ha nem jönne
tekintetbe más, csak a féltékenység és a vétség, melyre e lelki kórság a
hőst ragadja, akkor Leontesz ép oly tragikai hős volna mint Othello,
vagy az utóbbi ép oly kevéssé volna az, mint Leontesz. Hol keressük
tehát a különbséget? Ott, a hol a tragikumot megtaláltuk: az emberben, a
hősben.
Othelloról ugy találtuk, hogy tragikus momentuma nem a féltésben rejlik,
hanem szertelen szerelmében, melynek a féltés csak excesszivus
elfajulása. Tragikuma, hogy erkölcsi világrendünk nem nyujtja e szerelem
léte föltételeit a velenczei mórnak. Ez érzelmi nagysághoz hasonlót
Leonteszben hiába keresünk. Szerette feleségét, kétségkivűl, szerette
ugy, azt is megengedem, a hogy a földön legjobban szeretni – szokás.
Égett tűrhetetlen lánggal mint vőlegény, czélt ért a lakodalom által,
kivette részét a mézeshetek édességeiből, azután lett egy rendes szerető
férj, egy boldog papa, a ki mint egykor menyaszonyát, utóbb ölébe
ültetgette gyermekeit Azért van neki a darabban fia is, a kis Mamiliusz,
a mit felettébb fontosnak és jellemzőnek tartok. Gyanuja nem annyira
szerelmét sérti, mint becsületét, hiuságát, méltóságát; nem vesztesége
elviselhetetlen, hanem szégyene, pironkodása. Hogy őt igy meglehetett
csalni! Vigyázzatok férjek! Ez a sorsotok! Most már azt sem hiszi, hogy
Mamiliusz az ő fia volna és brutális gúnynyal támad a kis ártatlan
gyermekre. Egy közönséges kis lélek, teli nagy szavakkal, kicsinyes
kedvteléseivel egy sebzett hiuság boszuságának; nevelése és a királyi
palást menti meg sorsa folyásának előbbkelő stilusát. Hol látjátok őt,
mint Othellot, vesztesége gyötrelmeiben bucsuzgatni az élettől,
egyenkénti felsorolásával mindannak, a mi becses és drága volt benne
előtte: isten veled harczi mén, trombita, ágyuk dörgése! Othello tudja,
hogy az élet becse ránézve elveszett Dezdemonával, Leontesz addig nem is
sejti, hogy életét fosztja ki kecsegtető részeiből, ha feleségét
pusztitja el, a mig meg nem tette. De az élet, akármilyen, azontul is
drága neki. És boszuja! Semmi rendkivüli nem lévén benne, az ő
boszujának is elégségesek a társadalom s az állam nyujtotta eszközök.
Forma szerint, törvényes uton itélteti el vádlottjait; a birák
segitségével áll boszut, semmit sem kiván, a mi a közrend szerint nem
lehetséges. Még az isteneket is belevonja ügyébe, hogy formai hibát ne
tegyen valamiképen. Elküld orakulumért, hogy minden rendesen menjen. Nem
az ő szertelensége követelései, hanem a törvények és szokások szerint Ez
a rendes ember az ő tulságaival, botlásaival, hibáival, tévedéseivel,
melyek következményeinek mértékeig lakolni van hivatva: nem pedig a
rendkivüli, a ki tragikus bukással engeszteli ki nagyságát. Ez a
középfaju dráma, szemben a tragoediával. Leontesz husz évig özvegyi
sorsban epeszti magát, mert feleségét botorul eltette láb alól;
gyermektelenül, mert kis lányát odaadta elemészteni, fiát pedig elvették
tőle az istenek. Meglakol büne mértéke szerint. Szép és szerető
feleségétől megfosztotta magát, lelkifurdalásban, magányos gyötrődésben
tölt el élete virága; vénségére kapja vissza feleségét és lelki
nyugalmát, a mikor már mindenkép ez utóbbi a becsesebb. A fennálló
közrend által nyujtott eszközökkel volt módjában boszut állani
jóhiszemüleg egy képzelt sérelemért; a közrend engedte őt tovább élni,
mint a hogy élt az előtt, de viselve botorsága következményeit a méltó
meglakolás mértékeig. Bün és büntetés fedezik egymást, érzéseink
megzavart egyensulyát az igazságos mérték helyezi vissza A királyi
oktalanság elvette büntetését. De – mivel nem Lear módjára, a kinek
indulatait csak saját indulatainak intézkedései tudják kielégiteni, s a
ki eltapossa, számüzi azt, a ki neki jó tanácscsal szolgál, – maga
intézkedett, hanem a törvényes instrukcziók eljárása: ő, a ki inditotta,
befolyásolta, királyi tekintélyével ugyszólván erőszakolta ez eljárást,
meg is lakolt azzal, hogy kincseit elvesztette; de visszanyerte végül
lelke nyugalmát, öregsége békéjét. Igen gyönyörü darab, kiváló remekmű,
méltó testvére a nagy tragoediáknak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Shylok talán ma érdekesebb az elmélkedésre mint valaha. A szép Jesszika
apja és sorsosai akkoriban sem voltak nagyon népszerüek, Velenczében
sem. Uzsorásoknak voltak kikiáltva és Shylok védelmezi is magát e vád
ellen, még pedig az ó testámentomból, Lábán történetéből. Az csak jogos
nyereség, türelemmel, találékonysággal és koczkáztatással szerezve, a
mit ők zsebretesznek. Igaz, hogy a kik által ők vádoltatnak, azok
szintén kereskedők, tehát szintén jogos nyereségből élnek és
gyarapodnak. Ezek megvetik Shylokékat, Shylokék ellenben gyülölik
ezeket. De se az egyik, se a másik érzelem nem személyes, nem egyesekre
irányul, hanem az általánosra. Sőt az egyesek üzleti összeköttetésbe, de
nem ritkán más összeköttetésbe is lépnek egymással. Shylok pénzt ad
kölcsön Antonionak, egy fiatal keresztény legény pedig elszereti
Jesszikát, az öreg zsidó leányát. Hogy a keresztények megvetése a
gyengébb érzelem és a zsidók gyülölete az erősebb, mutatja a példa,
megmagyarázza ez érzelmek tápláléka. Mikor Antonio Shylokot ebédre hivja
magához – tehát minden megvetése mellett eltürné asztalánál, az öreg azt
feleli: adok-veszek veletek, de nem eszem veletek egy asztalon. Világos,
hogy a nem zsidó megveti a zsidót nem vallásáért, hanem azért, hogy
milyen; milyen gondolkozásban, milyen magaviseletben, ruházkodásban,
életmódban, üzleti elveiben és a többi. A zsidót ellenben törvénye
táplálja a keresztények iránt való érzelmeiben, a törvény, mely a vele
való közösséget, asztala, étele megosztását tiltja neki. Ismétlem tehát,
az összeütközés forrása nem személyes, vagy legalább csak igen csekély
mértékben, a mennyiben tudniillik Antonio a legelőbbkelő keresztény,
Shylok a legelőbbkelő zsidó kereskedők közül való volt s igy általános
érzelmeiket volt mód kölcsönösen egymás irányában kifejezniök a
kereskedő helyeken előfordult érintkezéseik alkalmával. De más-e azért
lényegében, mint más érzelmek? Nem szeretjük-e az asszonyokat általában,
de csak Juliáért halunk meg különösen? Nem zsarnokoskodunk-e általában,
de csak gyermekeink lázadása őrjit meg bennünket?
Antonio, hogy egy barátján segithessen, kölcsönpénzre szorul és
Shylokhoz fordul. A remény, hogy e legbüszkébb velenczei kereskedő, a
kinek előkelősége és gazdagsága oly független helyzetet biztosit, hogy
tartózkodás nélkül éreztetheti megvetését az uzsorás zsidóval, valamikép
körmei közé kerülhetne, temperamentumos fajának minden
keresztény-gyülöletét Antoniora konczentrálja. Mint Romeo Róza után
megtalálta Juliáját, Shylok mások után Antonioját. E pillanattól fogva e
két ember fel van avatva a dráma két ellenséges felévé, s nekünk már
most csak a hős minemüségét kell vizsgálnunk, Shylok uralkodó
szenvedélyét, hogy Shakespeare konczepcziójának természetével tisztába
jöjjünk.
Shylok gyülöli – most már előttünk – Antoniot, gyülöli egy életen át
elfojtva volt gyülölet tulságaival, szókészletével és érzelmi
hevességével. Gyülöli oly ellenállhatatlan erővel, hogy kéjélvezettel
forgatja gondolatában azt a lehetőséget, hogy el is vesztheti,
elpusztithatja gyülölete tárgyát.
De itt a lényeges pont.
Hogyan veszitse el? Kést üssön bele? Bravokat fogadjon, – mert pénze
temérdek van s akkorában a bravo elég olcsón dolgozott Olaszországban.
Titkos mérgeket is, hatásukban fölismerhetetleneket árultak jo pénzért
Velenczében s az olasz városokban. Vagy mely más csalhatatlan módon
hütse ki boszuját a gyülölt Antonion?
Mindezektől a jó Shylok gyülölete igen távol van. Ő secundum regulas
artis, ő törvény szerint, a társadalmi rend keretén belül akarná
boszuját gyakorolni. Ha lehet jó, ha nem lehet hát ugy is jó. Megélt
eddig nála nélkül, ezentul is meg fog élni; de ha sikerül, annál jobb.
Shylok valóságos polgári szerződést köt, adóslevelet, melyben boszujának
egy – egyelőre szinte lehetetlennek látszó – eshetőséget tüz ki
czéljául. Ad kölcsön pénzt, de arra az alig képzelhető esetre, hogyha
Antonio a terminusra nem tudna fizetni, neki – Shyloknak joga lesz
Antonio testéből akárhonnan egy font hust kivágni. A dusgazdag Antonio
könnyen aláirja a kötést. Shylokra nézve is az kezdetben inkább egy
gyülölködő tréfa értékével látszik birni, semmint a reménynek komoly
becsével.
De egy fordulat Antoniot fizetésre képtelenné teszi s a gyülölködő
tréfából gyülöletes, ádáz valóság lesz, egy jog a gyilkosságra. Más
izgalmak és közbejött események is hozzájárultak, hogy Shylok indulatait
a végsőre felkorbácsolják: lánya megszökött egy keresztény fiuval és
drágaságai egy részével; de a gyülőlet boszuszomja szemben a boszu
lehetőségével minden egyébnél erősebben ég szivében. Meg is jelenik a
törvényszék előtt, félkezében egy élesre fent késsel, félkezében a
világos kötést magasra tartva, szemében baljós tüzekkel és követeli
jogát, a melyet a velenczei közrend, a birák szája által neki meg is
itél Itt van most a kritikus momentum A nagytudományu Belário, bolognai
jogtudós elmés segélye – Porczia birói parókában – közbejöttével oda
módositatatik az itélet, hogy igenis, egy font hus illeti Shylokot
Antonio testének bármely részéből; de csak is egy font hus, sem több,
sem kevesebb, és semmi egyéb. Ha akár többet, akár kevesebbet vágna ki,
akár egy csepp vérét eresztené (a mire a kötés jogot nem ád) vagy épen
meg is ölné Antoniot, a mire a kötés szintén nem hatalmazza fel,
Velencze törvényei szerint maga lenne halál fia.
És Shylok gyilkosnak látszó gyülölete annak mutatkozik a mi: egy
felfuvalkodott hólyagnak, a mely nem pattan el a mérges gázoktól, hanem
szépen lassan lelohad, megereszkedik és összehull. Ha itt Shylok neki
megy Antonionak, beleüti a kését és kihasitja a szivét, és
megbizonyitja, hogy bosszu nélkül nem tudván élni inkább meghal boszuja
végezetten: akkor az ő gyülölsége tragikus nagyságu, és ilyennek kellene
lennie ahoz a felfogáshoz képest, a melyben e szerepet szinészeink
játszák. De Shylok távol áll e végzetes fordulattól. Ő csak arra
vállalkozik, a mire a társadalmi rend neki módot, jogot és eszközt ád. Ő
szivesen lenne gyilkosa is ellenfelének, de csak ugy, hogy a
felelősséget a közerkölcs viselje. A maga szakállára ő ilyenre nem
vetemedik. Ő adni venni és tovább gyülölni akar, nem pedig hősködni
egyéni felelősség mellett. Egész vállalata nem volt egyéb egy kis
üzletnél a társadalmi renddel, s kis hija, hogy az uzsorás rá nem szedte
ezt is. A végső perczben rajtavesztett, meghunyászkodott és elvette
mértékes büntetését azért, hogy a közlelkiismeretet akarta gyilkossá
tenni maga helyett az ő ellenségén. Ha gyülölete jogaihoz nem juthat a
társadalmi rend keretén belül, ugy szólván rendes polgári per utján,
akkor inkább ne jusson. Shylok megvetve ellenfeleitől s gyülölve
ellenfeleit inkább tovább akar élni, mint sem hogy bosszuszomját
kielégitve, elpusztitsa magát. Akár mily ékes szólóvá teszi polgári
gyülölete, jellemre nézve ő maga marad egy kis lélek, egy közönséges
ember.
Ez a középfaju dráma szemben a tragoediával. Shylok nem egy erős,
hatalmas, rendkivüli tragikus jellem, mint inkább egy heves, erőszakos
természet, a ki kifakadásaiban az indulatok legfőbb hurjait is
megpenditi, de nem ritkán meltatlan tárgyakra pazarolva e fölséges
zenét, és cselekedeteiben annyira számitó és józan, hogy hangjának
páthosza, siralmainak méltatlan tárgya és furfangos cselekedeteinek és
számitásának ad absurdum vitele őt egy valóságos tragikomikus hőssé
avatják. Méltó anyaga egy geniális és ambuciozus szinész próbájának, a
ki a régiek, bár mily nagyok hagyományát is csak birálva követi.