Említettem már, hogy valahányszor nagy izgalmak ejtettek rabul,
izgatottságom rendesen magamagát emésztette fel. Egy idő mulva
fölfedeztem, hogy fázom, át vagyok ázva és hogy körülöttem apró
víztócsák borítják a lépcsőre felfutó szőnyeget. Csaknem gépiesen
fölemelkedtem, bementem az ebédlőbe, megittam egy kis whiskyt és
átöltözködtem.
Ezután fölmentem a lépcsőn dolgozó-szobámba; de hogy miért, azt nem
tudom. Dolgozószobám ablaka a fák és a vasútvonal fölött a horselli
mezőség felé nyílt. Annyira siettünk a távozással, hogy ez az ablak
nyitva maradt. A folyosó sötét volt s a szobában, amint benyitottam,
áthatatlan sötétség fogadott, az ablakkeretbe foglalt kilátás éles
ellentéteül. Megálltam az ajtóban.
A mennydörgés megszünt. A keleti kollégium tornyai és körülötte a
fenyőfák nem voltak már sehol s nagyon messze élénkvörös világosságban
látható volt a mezőség a homokbányák körül. A világosságban óriási
fekete alakok, furcsák és groteszkek, sürögtek-forogtak ide-oda.
Mintha arrafelé az egész vidék égett volna – egy széles domboldalon apró
lángnyelvek libegtek, csavarodtak az enyésző vihar szélrohamaiban, vörös
visszfényt vetve a magasban nyargaló felhőkre. Hébe-korba valami
közelebbi tűzből füstgomolyok hömpölyögtek tova az ablak előtt, elfödve
a Marsbelieket. Nem láthattam, hogy ezek mit csinálnak, sem azt nem
láttam tisztán, hogy milyenek, sem azt, hogy mik azok a fekete tárgyak,
amiken szorgalmasan dolgoztak. A közelebbi tüzet sem láthattam, bár
visszfénye ott táncolt a dolgozószoba falán és mennyezetén. Éles,
gyantás égésszag terjengett a levegőben.
Az ajtót nesztelenül betéve, az ablak felé közeledtem. E közben a
kilátás kiszélesedett jobbra a wokingi állomást környékező házakig,
balra a megszenesedett, feketére vált byfleeti fenyőerdőig. Lefelé végig
a domboldalon és a vasút mentén egészen a híd közeléig világosság volt.
A Maybury-országút mentén s az állomás közelében levő uccák hosszában a
legtöbb ház égő romokban hevert. A vasútmenti fény eleinte
meghökkentett. Valami fekete tömeget, vörös ragyogást és jobbra egy sor
hosszúkás, sárga négyszöget láttam. Csakhamar észrevettem, hogy
összeroncsolt vonatot látok, amelynek eleje kiugrott a sínekből s
lángokban állt, hátsó kocsijai pedig még a síneken állanak.
E három fő világító középpont: a házak, a vonat és a Chobham felé égő
táj között szabálytalan alakú sötét tájrészletek terültek el, melyeket
itt-ott halványan izzó, füstölgő földdarabok szakítottak meg. A
legkülönösebb látvány ez a tűzzel behintett, elnyúló feketeség volt.
Leginkább éjjeli agyagedény-égetésre emlékeztetett. Embert eleinte egyet
sem vettem észre, bár kimeresztett szemekkel nézegettem mindenfelé.
Később a wokingi állomás fénye mellett egy csomó fekete alakot láttam
egymás után keresztül szaladni a pályatesten.
Ime, ez volt az én kis világom, amelyben évek hosszú során át
biztonságban éldegéltem, ez a tűzben álló káosz! Mi történt a legutolsó
hét óra alatt, azt még mindig nem tudtam. Nem tudtam azt sem, bár
kezdtem már gyanítani, minő összefüggés van a gép-szörnyetegek s azok
között az esetlen tömegek között, amelyeket a hengerből láttam előbujni.
Sajátságos, határozatlan érdeklődés támadt bennem. Az íróasztalom előtt
álló széket az ablakhoz fordítottam, ráültem és a fekete tájra, de főleg
arra a három óriási, fekete valamire bámultam, ami ide-oda járt a
homokbányát elárasztó ragyogásban.
Úgy látszott, hogy iszonyuan el vannak foglalva. Kérdeztem magamban:
ugyan mik lehetnek? Vajjon nem értelmes gépezetek-e? Éreztem, hogy
ilyesmi képtelenség. Vagy talán mindegyikben egy-egy Marsbeli ül, aki
úgy kormányozza, igazgatja, használja, mint a koponyában székelő agyvelő
az emberi testet? Összehasonlítottam őket az emberi gépezetekkel s
életemben először kérdeztem magamtól, vajjon egy alsóbbrendű értelmes
állat miket gondolhat egy-egy páncélos hadihajó vagy egy-egy gőzgép
láttára?
Elülvén a vihar, az égboltozat kiderült és nyugaton az égő talajból
fölszálló füstgomoly fölött a Mars halványuló, gombostűfejnyi, kis
fénypontja hanyatlóban volt, mikor a katona megjelent kertemben. Gyönge
kaparást hallottam a kerítés felől s felriadva a letargiából, amely
elfogott, letekintettem s láttam, amint a félhomályban keresztülmászik a
palánkon. A másik emberi lény láttára zsibbadtságom elmult s hirtelen
kihajoltam az ablakon.
– Pszt! – szóltam suttogva.
Tétovázott s egy percig ülve maradt, szétterpesztett lábakkal a
kerítésen. Majd leugrott s keresztülment a gyepen a ház szögletéig.
Lehajolva, halkan járt.
– Ki van ott? – szólt susogva s megállt az ablak alatt és fölnézett.
– Hová megy? – kérdeztem.
– Isten tudja!
– El akar bújni?
– Igen!
– Jöjjön be a házba! – szóltam.
Lementem, beeresztettem és az ajtót újra bezártam. Arcát nem láthattam.
Feje födetlen volt s kabátja ki volt gombolva.
– Istenem! – szólt, mikor behúztam őt magammal.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Mi történt? – A homályban is láttam kétségbeesett mozdulatát. –
Kiirtottak bennünket… egyszerűen kiirtottak, – ismételte újra meg újra.
Utánam jött, csaknem gépiesen, az ebédlőbe.
– Igyon egy kis whiskyt, – mondtam, töltve neki.
Megitta. Azután hirtelen leült az asztal mellé, fejét a két karjára
hajtotta és elkezdett zokogni és sírni, mint egy kis gyerek,
szenvedélyes felindulással, míg én, furamód megfeledkezve saját
kétségbeesésemről, ott álltam mellette csodálkozva.
Jóideig nem volt képes annyira összeszedni magát, hogy kérdéseimre
felelhessen s azután is csak zavarosan, szakadozottan válaszolt.
Tüzérkocsis volt s csak hét óra tájban került a tűzvonalba. Ekkor már
megkezdődött a tüzelés a mezőségen és hallotta, amint mondták, hogy a
Marsbeliek első csapatja egy ércpaizs védelme alatt lassan a második
henger felé közeledett.
Később ez a paizs három lábon botorkált tovább s átalakult azzá a
csatagéppé, amelyet először láttam. Azt az ágyút, amelyet katonám
hajtott, Horsell közelében állították fel, hogy uralkodjék az egész
homokbányán. Megérkezése siettette az ütközetet. Mikor az ágyútaligás
tüzérek hátra vonultak, lova egy lyukba lépett s elesett, ledobva őt egy
mélyedésbe. Ebben a pillanatban az ágyú mögötte elsült, a munició
felrobbant, minden lángba borult s szénné égett emberek és lovak
torlódtak fel körülötte.
– Fekve maradtam, – így szólt, – magamon kívül a megdöbbenéstől, egy ló
eleje alá kerülve. Ki voltunk irtva! S az az iszonyú szag, – Uram Isten!
Az az égett hús-szag! A rám esett ló megsebezte hátamat s ott kellett
hevernem, míg össze nem szedtem magamat. Egy perccel előbb mintha
díszkivonuláson lettünk volna és rögtön rá a futás, a vereség!
– Kiirtottak mindnyájunkat! – szólott.
Egy ideig az élettelen ló alatt maradt elrejtőzve s lopva végig-végig
pillantott a mezőségen. A Cardigan-ezredbeliek rajvonalba oszolva
rohamot kíséreltek meg az üreg ellen; de egyszerűen elpusztultak
valamennyien. A szörnyeteg ezután lábaira emelkedett s elkezdett
kényelmesen ide-oda járkálni a mezőségen a között a pár ember között,
aki menekülni próbált. Fejszerű csuklyája ide-oda forgott, mint valami
csuklyás emberi lény feje. Valami karfélével bonyolult szerkezetű
érctokot tartott, amely körül zöld lobbanások szikráztak s amelynek
tölcséralakú csövéből szóródott ki a hősugár.
Néhány pillanat mulva, amennyire a katona elláthatott, nem maradt
élőlény a mezőségen. A fák és bokrok vagy fekete vázak voltak már, vagy
lánggal égtek. A huszárokat nem látta, mert az országúton álltak, túl a
kanyarodón. Hallotta, hogy a Maxim-ágyúk ropogni kezdtek; de csakhamar
elnémultak. A wokingi állomást s a környező házsorokat megkímélte az
óriás; de végül hirtelen oda irányozta a hősugarat s a városka tüzes
romhalmazzá változott. A szörnyeteg ezután elzárta a hősugarat s hátat
fordítva a tüzérnek, elkezdett afelé a hamvadozó fenyőerdő felé
botorkálni, amelyben a második henger volt. Ugyanakkor egy második
csillámló titán emelkedett ki az üregből.
A második szörnyeteg az első nyomában haladt. A tüzér erre nagy
vigyázattal Horsell felé kezdett kúszni a mezőséget borító forró
hamuban. Sikerült elevenen elérnie az országút mentén huzódó árkot s
ebben Wokingba menekült. Története itt szakadozottá vált. Wokingon
lehetetlenség volt áthatolni. Úgy látszik, hogy néhány ember élt még
ott, de eszméletlen volt; sok megpörkölt, égett holttest hevert az úton.
A katonát a tűz eltérítette útjából s mikor az egyik Marsbeli óriás
visszafordult, elbujt valahol a még csaknem perzselő romok között. A
szörnyeteg üldözött valakit; mikor utólérte, fölkapta egyik
acéltapogatójával s odacsapta fejét egy tölgyfához. Végre a beálló
éjszakában a tüzér hirtelen rohanással eljutott a vasúti töltésre.
Azóta a töltés mentén rejtőzködve Maybury felé közeledett, azt remélve,
hogy ha London irányában halad, kijut a veszedelemből. Az emberek
árkokba és pincékbe rejtőzködtek s az életben maradottak nagy része úton
volt Woking és Send felé. Szomjúság gyötörte, míg a vasúti híd közelében
rá nem akadt egy összezúzott vízvezetéki csőre, melyből a víz szökőkút
módjára bugyogott ki az országútra.
Ez volt az a történet, amelyet szakadozottan elmondott. Beszéd közben,
mialatt meg akarta velem értetni, mit látott, kissé nyugodtabb lett.
Mint beszélgetés közben említette, dél óta nem evett semmit. Az
éléskamrában találtam egy kis ürühúst és kenyeret s behoztam a szobába.
Nem gyujtottunk lámpát, mert féltünk, hogy a Marsbeliek figyelmét
magunkra vonjuk s kezeink minduntalan érintkeztek evés közben. Míg
beszélt, a dolgok körvonalai homályosan kiemelkedtek a sötétségből és az
ablak mellett tisztán látszottak a letaposott bokrok és az összetört
rózsafák. Egész csapat ember vagy állat rohanhatott keresztül a
pázsiton. Lassacskán kivehettem fekete, rémült arcát. Ilyen volt
kétségkívül az én arcom is.
Evés után fölmentünk halkan a lépcsőn dolgozó-szobámba s újra
kitekintettem a nyitott ablakon. A völgy egy éjszaka alatt tele lett
hamuval. A tűz mindenfelé szünni kezdett. A lángok helyét gomolygó füst
foglalta el; de az összeroskadt, puszta házak s a fölperzselt fekete fák
romjai, amelyeket előbb az éjszaka elrejtett, ott hevertek most
kietlenül, félelmesen a virradat kegyetlen fényében. Itt-ott volt
egy-egy tárgy, amely szerencsésen elkerülte a pusztulást. Itt egy fehér
vasúti jelző, amott egy üvegház vége maradt meg fehéren, épen a
romhalmaz közepette. A háborúskodások hosszú történetében sohasem volt
még példa ily különbséget nem ismerő, általános pusztításra. S a hasadó
hajnali fényben a három ércóriás ott állt forgó csuklyákkal, ragyogva,
az üreg körül, mintegy szemléttartva a pusztítás szörnyű munkája fölött.
Úgy látszott, mintha az üreg szája kiszélesedett volna. Újra meg újra
élénk zöldszínű füstgomolyok emelkedtek ki belőle a ragyogó virradatban.
Kiemelkedtek, kavarogtak és széthasadozva elenyésztek.
Az üregen túl ott álltak a tűzoszlopok Chobham körül. Az első napsugár
érintésére vérvörös füstoszlopokká váltak.