Leatherhead körülbelül tizenkét mérföldnyire van a Maybury-dombtól.
Pyrfordon túl tele volt a lég a buja rétek fölszálló szénaillatával s
két oldalt sövények húzódtak végig mosolygó csipkerózsákkal. A heves
tüzelés, amely akkor tört ki, mikor lefelé hajtottunk a Maybury-dombról,
oly hirtelen megszünt, mint ahogy kezdődött. Az este békét és nyugalmat
lehelt. Kilenc óra tájban minden baj nélkül Leatherheadbe értünk. A
lovakat egy óra hosszáig pihentettem. Ezalatt megvacsoráztam az
unokatestvéreméknél s rájuk bíztam feleségemet.
Feleségem gondolatokba mélyedve hallgatott az egész úton. Úgy látszott,
rossz sejtelmek gyötörték. Bátorítottam, kimutatva, hogy a Marsbelieket
rendkívüli súlyuk annyira az üreghez láncolja, hogy legfölebb egy kis
darabra mászhatnak ki belőle. De feleségem mindenre csak igennel vagy
nemmel válaszolt. Ha nem tettem volna igéretet a korcsmárosnak, azt
hiszem, nagyon könyörgött volna, hogy éjszakára maradjak ott
Leatherheadben. Bár ott maradtam volna! Úgy emlékszem, hogy arca nagyon
sápadt volt, mikor elváltunk.
Egész nap lázas izgatottság uralkodott rajtam. Valami harci lázhoz
hasonló érzés pezsgett ereimben, aminő néha-néha hatalmába szokta ejteni
a művelt államokat, s őszintén szólva, nem igen bántam, hogy még az
éjjel vissza kellett mennem Mayburybe. Szinte féltem attól, hogy az a
lövöldözés, amelyet hallottam, a támadó Marsbeliek végét jelenti.
Legjobban az a körülmény jellemzi lelkiállapotomat, hogy csaknem
kívánkoztam a halálos veszedelem után.
Körülbelül tizenegy óra volt, mikor visszaindultam. Az éjszaka
várakozásom ellenére sötét volt; amint a kivilágított folyosóból
kiléptem, valósággal feketének tűnt fel. Oly nyomasztó volt a forróság,
mint nappal. A magasban a felhők gyors mozgással kavarogtak, bár
körülöttünk szellő sem rezdítette meg a bokrokat. Az unokatestvérem
legénye meggyujtotta a kocsin mind a két lámpát. Szerencsémre nagyon jól
ismertem az utat. Feleségem a kivilágított kapu alatt állt s aggódó
pillantásokat vetett rám, míg fel nem ugrottam a bakra. Ekkor hirtelen
megfordult és bement, otthagyva a rokonokat, akik egymás után szerencsés
utat kívántak.
Egy darabig eleinte rám is átragadt feleségem félelme; de gondolataim
csakhamar visszatértek a Marsbeliekhez. Akkor még fogalmam sem volt
róla, hogy folyt le az esti küzdelem. Azt sem tudtam, mi idézte elő oly
hirtelen az összeütközést. Ockhamon hajtva keresztül (mert ebben az
irányban tértem vissza, nem Send és Ó-Woking felé), vérvörös fényt
vettem észre a nyugati láthatáron. Amint közeledtem, a fény lassan a
magasba emelkedett. A kavargó fellegek, a gyülemlő vihar előjelei,
fekete és vörös füstgomolyokkal keveredtek össze.
Ripley főuccája elhagyatott volt s a faluban egy-két kivilágított
ablakon kívül nyoma sem volt az életnek; de ahol az út Pyrfordba fordul,
csaknem belehajtottam egy csoport emberbe, akik háttal álltak felém.
Elhajtottam mellettök a nélkül, hogy megszólítottak volna. Nem tudom,
tudtak-e arról, mi történik a domb túlsó oldalán, s azt sem tudom,
vajjon a hallgatag házakban, amelyek mellett elhajtottam, aludtak-e az
emberek, biztonságban érezve magukat, puszták és üresek voltak-e a
házak, vagy virrasztottak-e bennök nyugtalankodva, rettegve az
éjszakában.
Ripley és Pyrford között, a Wey völgyében eltűnt előlem a vörös fény; de
amint felhajtottam a pyrfordi templomon túl levő kis magaslatra, a fény
újra elém került. A fejem fölött függő vihar első szele végigborzongatta
körülöttem a fákat. A pyrfordi templom órája éjfélt ütött mögöttem,
mikor a Maybury-domb sziluettjét megláttam. A fák s a háztetők éles
feketeséggel váltak ki a vörös fényből.
Hirtelen sárgazöld fény ömlött végig mögöttem az országúton, úgyhogy a
messzeségben láttam a fákat Addlestone felé. A gyeplő megrándult a
kezemben. Láttam, amint a kergetőző fellegeket valami zöldes tűzszalag
hasította keresztül, amely, hirtelen bevilágítva a felhők zavaros
összevisszaságát, lehullt baloldalt a mezőre. A harmadik hulló csillag
volt!
Nyomban rá kipattant a gyülemlő viharból a villám. Az erős ellentét
következtében vakító ibolyaszíne volt. Olyat dörgött, mintha valami
óriási rakétát sütöttek volna ki fejem fölött. Lovam beleharapott a
zabolába és vágtatni kezdett.
A Maybury-domb aljához vezető szelíd lejtőn ügettünk lefelé. Amint a
villámlás megkezdődött, egyfolytában követték egymást a lobbanások.
Sohasem láttam még ily sűrű villámlást. A szakadatlan dörgések,
amelyeket valami különös recsegés kísért, mintha valami működésben lévő
óriási villanygépből pattantak volna ki, egészen máskép hangzottak, mint
a rendes mennykőcsapások. A lobogó fény vakított és kábított s ritkás
hegyes jégeső verdeste arcomat, amint lefelé hajtottam a lejtőn.
Eleinte nem igen láttam egyebet, mint magam előtt az országutat; de
hirtelen valami megragadta figyelmemet, ami sebesen mozgott lefelé a
Maybury-domb szemben lévő lejtőjén. Az első percben azt gondoltam, hogy
valamelyik nedves háztető; de a szakadatlan villámlás fénye mellett
láttam, hogy nagy gyorsasággal gördül előre. Vizió, pillanatnyi káprázat
volt a sötétben; de rögtön rá villámlott, hogy szinte nappali fény
támadt, s ott láttam magam előtt tisztán, élesen, ragyogóan a dombtető
közelében fekvő árvaház vörös falait, a fenyőfák zöld koronáit és ezt a
megfoghatatlan valamit.
S mi volt ez a valami!? Hogy írjam le? Házmagasságú, rémséges háromláb,
amely keresztül lépdelt a fiatal fenyőfákon, félrevagdosva őket útjában;
járó gépezet csillogó fémből, most már a mezőségen lépdelve; acél
lánckötelek lógtak le róla s amint haladt, csattogása összevegyült a
mennydörgések lármájával. Villámlott s tisztán látszott egy percre,
amint egy lábon az úton állt s két lábát a levegőbe emelte. Eltűnt, de
rögtön rá újra villámlott s a háromláb száz yarddal közelebb volt. El
tudtok képzelni egy fejéshez való óriási széket, amint erőszakkal tovább
gördítik a földön? A villanások fénye mellett körülbelül ezt a benyomást
tette rám. Csakhogy a fejéshez való szék helyébe képzeljetek egy három
lábon álló hatalmas géptömeget.
Egyszerre csak, mint mikor az ember kétfelé hajtja a törékeny nádat, ha
keresztül akar törni rajta, a fenyőerdő fái kétfelé nyíltak előttem, egy
nyesésre végig zuhantak a földön, s egyenesen felém rohanva, a rémséges
háromláb párja bukkant elő. S én éppen feléje vágtattam! Amint a második
szörnyeteget megpillantottam, teljesen elvesztettem lélekjelenlétemet. A
nélkül, hogy a fékezésre gondoltam volna, oly erővel rántottam jobbra
lovam fejét, hogy a következő pillanatban a kocsi ráfordult a lóra, a
rúd szétroppant, én oldalt kirepültem a kocsiból s belezuhantam egy
pocsolyába.
Azonnal feltápászkodtam s lábammal folyton a vízben, egy rekettyebokor
alatt húzódtam meg. A ló mozdulatlanul hevert (szegény pára! nyakát
törte) s a villámok fényében láttam a fölfordult kocsi fekete derekát s
a lassan még mindig forgó kerék sziluettjét. A következő pillanatban a
rengeteg mechanizmus mellettem lépkedett el, föl a dombon Pyrford felé.
Közelebbről hihetetlenül különösnek tűnt föl s mozgása közben többnek
látszott egyszerű értelmetlen gépezetnél. Mindenesetre gépezet volt;
menetközben meg-megzörrentek érclábai; furcsa teste körül lebegve,
csörögve, hosszú, hajlékony, csillámló tapogatószervek lógtak, amelyek
közül az egyik egy fiatal fenyőt ragadott meg. A gépezet, amint tovább
lépdelt, az utat gondosan megválasztotta s az a sárgaréz csuklya, amely
belőle kiemelkedve ide-oda mozgott, az első pillanatra maga körül
tekintgető fejnek a benyomását tette rám. A gép hatalmas teste mögött
óriási halászkosárhoz hasonló fehér érctömeg látszott s amint a
szörnyeteg mellettem elrohant, eresztékeiből zöld füstcsomók gomolyogtak
ki. Egy pillanat mulva messze járt tőlem.
Ennyi volt az, amit láttam, mindent nagyon határozatlanul, mert amint a
villámok ki-kilobbantak, a vakító fényesség szüntelenül sűrű fekete
árnyakkal váltakozott.
A gépezet haladásközben ujjongó, süketítő ordítást hallatott: «Elú!
Elú!», túlharsogva a mennydörgést; a következő pillanatban utólérte
társát s félmérföldnyire tőlem, ráhajolt valamire a mezőségen.
Kétségtelen, hogy az a valami ott a mezőségen a harmadik volt a tiz
henger közül, amelyet a Marsból lőttek ki földünkre.
Pár pillanatig fekve maradtam az esőben és a sötétségben s a megújuló
villámok fénye mellett oda bámultam ezekre az ércszörnyetegekre, amint a
sövényeken keresztül lépdeltek a messzeségben. Ritkás jég kezdett
hullani. A szörnyetegek hol homályba vesztek, hol tisztán látszottak.
Olykor szünet állt be a villámlásban s az éjszaka teljesen elnyelte
őket.
Fölülről a jégben, alulról a pocsolyás vízben álltam. Jóideig eltartott,
míg elképedésemből némileg felocsudva, arra gondoltam, hogy felmászom a
töltésre valami szárazabb helyre s általán véve, míg eszembe jutott,
hogy halálos veszedelemben forgok.
Nem messze tőlem egy egyszobás kis zsellér-fakunyhó volt, amelyet
krumpliskert vett körül. Végül feltápászkodtam s meglapulva és
kihasználva minden kis fedezéket, a kunyhó felé szaladtam, zörögtem az
ajtón, de senki sem hallotta, ha ugyan volt valaki a kunyhóban.
Kisvártatva abbahagytam a zörgetést s az út nagyobb részén egy árkot
használva fel, csúszva-mászva eljutottam a Maybury felé elnyúló
fenyőerdőbe, a nélkül, hogy a gépszörnyetegek észrevettek volna.
Az erdő védelme alatt, nedvesen, dideregve saját házam felé nyomultam
tovább. A fák között igyekeztem rábukkanni a gyalogösvényre. Nagyon
sötét volt az erdőben, mert most már ritkábban villámlott s a jégeső,
amely úgy zuhogott, mint a hegyipatak, a sűrű lombozat résein oszloposan
tört keresztül.
Ha tisztában lehettem volna a látott dolgok jelentőségével, bizonyára
Byfleeten keresztül a chobhami út felé törekedtem volna, vissza
Leatherheadbe, feleségemhez. De a sok rendkívüli dolog között, ami az
éjjel történt körülöttem s abban a nyomorúságban, amelybe egész
szervezetem jutott, nem is gondoltam erre. Össze voltam törve, el voltam
csigázva, bőrig áztam, belesiketültem és belevakultam a viharba.
Valami határozatlan gondolatom volt, hogy jó volna házamba menni. Ez
volt az egyedüli ösztön, amely bennem működött. A fák között botorkálva,
beleestem egy árokba, térdemet belevágtam valami karóba s végre
kiláboltam az útra, amely a kollégiumtól lefelé vezet. A szó szoros
értelmében ki kellett lábolnom, mert a vihar árja magával ragadva a
homokot, iszapos hegyi patakban zuhogott le a domboldalon. Ekkor a
sötétben egy férfi botlott belém, úgyhogy hátratántorodtam.
Rémülten felkiáltva félreugrott s elrohant, mielőtt annyira
összeszedhettem volna magamat, hogy megszólítsam. A vihar éppen ezen a
helyen oly erővel dühöngött, hogy a legnagyobb erőfeszítésembe került
felfelé menni a domboldalon. A baloldali kerítés mellé szorultam s a
palánkokba fogózva, törtettem előre.
A dombtető közelében megbotlottam valami puha tárgyban. A villám
lobbanásai mellett lábaim között fekete posztócsomót s egypár csizmát
láttam. Mielőtt tisztán ki tudtam volna venni, hogyan fekszik az az
ember, akibe belebotlottam, a villámfény kilobbant. Állva maradtam s
vártam a következő lobbanást. Erőteljes férfi volt, egyszerű, de nem
szegényes ruhában. Feje begörbült teste alá. Összekuporodva hevert,
szorosan a kerítés mellett, mintha erősen hozzávágódott volna.
Leküzdve azt a természetes ellenszenvet, amelyet mindenki érez, aki
sohasem ért még holttesthez, lehajoltam és hátára fordítottam, hogy
szívéhez férjek. Halott volt. Nyilvánvalóan nyakát szegte. Harmadszor
villámlott s megláttam arcát. Talpra ugrottam. A «Tarka kutya»
korcsmárosa volt, akitől kölcsön vettem a kocsit.
Vigyázva keresztül léptem rajta s rohantam fölfelé a dombtetőre, el a
rendőrállomás és a kollégium mellett, házam felé. A domboldalon nem
égett semmi, bár a mezőségről még egyre idevilágított a vörös fény s
vöröses füstgomolyok viaskodtak a szakadó jégesővel. Amennyire a
villámlás fénye mellett elláthattam, a körülöttem fekvő házak teljesen
épen álltak. A kollégium mellett valami fekete rakás hevert az
országúton.
Az országútról, a Maybury-híd felől, hangokat és lábdobogást hallottam,
de nem volt bátorságom kiáltani, vagy odamenni. Kapukulcsom segítségével
beléptem házamba, a kaput betettem, bezártam és elreteszeltem s a lépcső
aljáig botorkálva, leültem. Magam előtt láttam folyton a hosszú
léptekkel haladó érc-szörnyetegeket s a kerítéshez vágódott holttestet.
Ott kuporogtam a lépcső alján, hátamat a falhoz támasztva s iszonyúan
dideregve.