Mikor visszatértem a rétre, a nap már hanyatlóban volt. Woking felől
csoportosan, sietve jöttek az emberek; hazafelé alig egy-kettő ment. Az
üreg körül a tömeg megszaporodott. Az égbolt citromsárga világítása
mellett mintegy pár száz főre rugó sokaság feketéllett a réten. Ingerült
hangok hallatszottak, mintha egész kis ütközet folyt volna az üreg
környékén. Sajátságos képzelődések suhantak át lelkemen. Közelebb
nyomulva, Stent hangját hallottam.
– Vissza! Vissza!
Egy gyerek futott felém.
– Mozog! – kiáltotta, mellettem elsietve. – Kifelé csavarodik! Nem nekem
való mulatság. Megyek haza. Megyek.
A tömeghez értem. Két-háromszáz ember lehetett ott, öklözve, taszigálva
egymást. Tevékeny részt vett ebben a már említett néhány delnő is.
– Beesett az üregbe! – kiáltott valaki.
– Vissza! – szóltak többen.
A tömeg engedett egy kissé s utat törtem magamnak ökleimmel. Mindenki
nagyon izgatottnak látszott. Az üregből sajátságos zümmögés hallatszott.
– Ejnye! – szólt Ogilvy, – segítsen visszatartani a bolondokat. Még nem
tudjuk, mi lehet ebben az ördöngös valamiben!
Láttam, hogy egy fiatal ember, valami wokingi kereskedősegéd, áll a
henger mellett és kifelé kapaszkodik az üregből, ahová a tolakodó tömeg
belelökte.
A henger végét időközben tovább csavarták belülről. Körülbelül két
lábnyi fényes csavar volt látható. Valaki megtaszított úgy, hogy kis
híja volt, hogy rá nem estem a csavar tetejére. Megfordultam; ezalatt a
csavar végére járt és a henger födele hangos rázkódással a kavicsos
homokra esett. Oldalba löktem a mögöttem álló embert s fejemet újra a
henger felé fordítottam. Egy percig teljesen feketének látszott az egész
köralakú nyílás. A nyugvó nap éppen szemembe tűzött.
Azt hiszem, mindenki azt várta, hogy most egy ember fog az üregből
előbukkanni, aki, ha talán némileg különbözik is a földi emberektől,
lényegében mégis csak ember lesz. Én legalább ezt vártam. De
odatekintve, az árnyékban csakhamar mozogni láttam valamit, szürkén,
hullámosan s végül szemhez hasonló két fénylő korongot láttam. Majd a
mozgó középpontból sétabot vastagságú, szürke kis kígyóhoz hasonló
valami pattant elő, felém kanyarodva a levegőben. Ezt egy második
követte.
Hirtelen borzongás fogott el. Mögöttem egy asszony hangosan
felsikoltott. Félig hátrafordultam, szemeimet még mindig a hengerre
szögezve, amelyből újabb tapogatódzó kígyócskák tűntek elő s kezdtem az
üreg széléről hátrafelé tolakodni. Láttam, amint körülöttem az emberek
arcán a megdöbbenés borzalomra változott. Minden oldalról tagolatlan
kiáltásokat hallottam. Hátrálni kezdett az egész tömeg. A kereskedősegéd
még mindig kifelé iparkodott az üregből. Egyedül maradtam s láttam, hogy
az emberek az üreg túlsó oldalán futásnak erednek; köztük szaladt Stent
is. Újra a hengerre pillantottam s leküzdhetetlen rémület szállt belém.
Kővé dermedve, bámulva álltam.
Vaskos, szürkés, gömbölyű tömeg – körülbelül akkora, mint egy medve –
emelkedett ki lassan, kínosan a hengerből. Amint fölhengeredett, a
ráhulló fényben úgy csillogott, mint a nedves bőr. Két nagy sötétszínű
szem nézett rám merően. A gömbölyű tömegen volt valami arcnak mondható.
A két szem alatt száj volt, amelynek ajak nélküli, remegő széléről nyál
csurgott. A test fölemelkedett s görcsösen vonaglott. Egy, a testhez
tartozó, hosszú tapogató szerv a henger szélébe kapaszkodott, egy másik
a levegőben lebegett.
Aki sohasem látott eleven Mars-lakót, alig tudja elképzelni, mily
borzasztó külsejük volt. A V-alakú furcsa száj, a hegyes felső ajak, a
szemöldökbarázdák hiánya, az áll nélküli, ékszerű alsó ajak, a száj
szüntelen rángatódzása, a tapogatószervek gorgócsoportja, a tüdő
szaggatott lélekzése az idegen légkörben, a föld nagyobb gravitációs
energiájának tulajdonítható nehézkes, kínos mozgás és mindenekfölött a
két óriási szem rendkívüli átható ereje – valósággal undort ébresztett a
szemlélőben. Nyirkos, barna bőrében volt valami gombaszerű; megfontolt,
nehézkes mozdulataiban valami kimondhatatlanul rettenetes. Már az első
találkozás, ez az első pillantás is undorral és félelemmel töltött el.
A szörnyeteg hirtelen eltűnt. A henger szélén keresztül, fejjel az
üregbe bukott, tompa zuhanással, mintha nagy bőrcsomó hullt volna a
mélybe. Különös, erős kiáltást hallatott, mire nyomban egy másik hasonló
teremtmény tűnt fel a nyílás sötétségében.
Erre az a merevség, mely a félelem első percében elfogott, megszűnt.
Megfordultam s eszeveszett iramodással a mintegy száz yardnyira levő
első facsoportozatig futottam. De csak féloldalt fordulva és bukdácsolva
szaladtam, mert tekintetemet nem tudtam levenni ezekről a borzasztó
teremtményekről.
Pár fiatal fenyőfa és rekettyebokor között megálltam s lihegve vártam,
mi fog történni. A mezőség a homokbányák körül tele volt emberekkel,
akik úgy álltak ott, mint én: félig lenyügözve a félelemtől, rábámulva
ezekre a lényekre, vagy inkább a felhányt homokra az üreg széle körül,
amelyben ezek a lények benne voltak. S ekkor, megújuló borzalommal,
valami gömbölyű, fekete tárgyat vettem észre, amint az üreg szélén fel s
alá himbálódzott. Az üregbe pottyant kereskedősegéd feje volt s a forró
alkonyatban kis feketeségnek látszott. Felhúzta vállát, majd térdét,
majd mintha visszacsúszott volna, újra csupán feje volt látható.
Egyszerre csak eltűnt és mintha gyönge sikoly hatolt volna füleimbe.
Első gondolatom az volt, hogy visszamegyek és segítek neki; de a félelem
visszatartott.
Nem volt látható semmi sem. A mély üreg s a homok, amit a henger
zuhanása halmozott fel, mindent elrejtett. Ha valaki Chobhamból vagy
Wokingból jött volna most az országúton, ugyancsak elbámult volna, látva
azt a szabálytalan körben, szanaszét álló száz vagy még több embert,
árkokba, bokrokba, kapuk és sövények mögé bújva, alig egy-két szót
szólva s azt is röviden és izgatottan kiabálva, meredt szemekkel bámulva
néhány homokbuckára. Az édes sörrel megrakott targonca ott feketéllett a
forró levegőben, keresztben az úton. A homokbányákban egy csomó üres
kocsi állt. Az otthagyott lovak ropogtatták az abrakot az orrukra
akasztott zsákokban vagy kapálták a talajt.