Az óriási üreg körül, amelyben a henger feküdt, mintegy húsz emberből
álló csoportot találtam. A mélységbe ágyazott hatalmas tömeget már
leírtam. Mintha valami hirtelen robbanás perzselte volna fel körülötte a
gyepes, kavicsos homokot. Kétségkívül a zuhanás ereje okozta a
fellobbanó tüzet. Henderson és Ogilvy nem volt ott. Azt hiszem,
belátták, hogy egyelőre nincs mit tenniök s elmentek Hendersonékhoz
reggelizni.
Öt-hat gyerek ült az üreg szélén, lábaikat lógatva s míg rájuk nem
szóltam, azzal mulattak, hogy köveket dobáltak az óriási tömegre. Alig
förmedtem rájuk, fogócskát kezdtek játszani, keresztül-kasul bujkálva a
körülállók csoportozatán.
A csoport egypár kerékpárosból, egy kerti napszámosból, aki néha nálam
is dolgozott, egy csecsemőt dajkáló leányból, Greggből, a mészárosból,
aki kis fiát is elhozta és két-három renyhe naplopóból verődött össze,
akik rendesen a vasúti állomás körül szoktak álldogálni. Nem igen
beszélgettek. A köznép legnagyobb részének Angliában akkortájt csak
fölötte határozatlan csillagászati fogalmai voltak. A legtöbben
nyugodtan bámultak a henger vastag, tábla-alakú végére, amely, mióta
Ogilvy és Henderson eltávozott, nem változott. Azt hiszem, hogy ez az
élettelen tömeg nagy csalódás volt azokra nézve, akik azt remélték, hogy
egy csomó szénné égett holttestet fognak látni. Egyik-másik távozott,
míg ott álltam; helyettük mások érkeztek. Lemásztam az üregbe s úgy
képzeltem, hogy lábaim alatt gyönge mozgás hallatszik. Bizonyos, hogy a
henger födele megszünt forogni.
Csak ott, a henger közvetlen közelében, láttam világosan, mennyire
különös egy tárgy volt minden tekintetben. Az első szempillantásra
tényleg nem igen volt érdekesebb egy felfordult kocsinál, vagy az
országúton keresztben fekvő fánál, amelyet a vihar döntött ki. Talán még
ily érdekes sem volt. Leginkább félig a földbe ásott, rozsdás vastag
gázcsőhöz hasonlított. Jóadag tudományos készültségre volt szükség, hogy
az ember észrevegye azt, hogy a henger szürke kérge nem közönséges oxid
s hogy a födél és a henger közti résen mutatkozó sárgásfehér fém
szokatlan színben ragyog. Annak, ami a hengeren «földöntúli» volt, a
legtöbb szemlélőre nézve nem volt semmi jelentősége.
Ekkor már teljesen tisztában voltam azzal, hogy ez a valami a Mars
bolygóról érkezett; de azt nem tartottam valószínűnek, hogy lehet benne
élő teremtmény is. Azt gondoltam, hogy a fedél automatikus módon
csavarodik. Ogilvyval ellentétben mindig az volt a véleményem, hogy a
Marson vannak emberek. Agyamban a legfantasztikusabb gondolatok
kergetődztek. Nincs-e a hengerben kézirat? Minő nehézségekkel fog járni
az üzenet megértése? Hátha érmeket vagy mintákat találunk? És így
tovább. Mindazonáltal ezek kissé nagyon is bizonytalan gondolatok
voltak. Türelmetlenül vártam, mikor fog már kinyílni. Tizenegy óra
tájban, mikor láttam, hogy hiába várakozom, efféle gondolatokba
mélyedve, hazasétáltam Mayburybe. De nagyon nehezemre esett belekezdeni
elvont vizsgálódásaim folytatásába.
Délutánra a rét egészen más látványt nyujtott. Az esti lapok kora
délutáni kiadásai óriási címbetűkkel lepték meg Londont:
«ÜZENET A MARSRÓL»,
«SZENZACIÓ WOKINGBAN»,
stb. stb. Ogilvy csillagászati távirata pedig izgalomba ejtette a hármas
királyság valamennyi obszervatóriumát.
Vagy féltucat wokingi bérkocsi, egy fonott kasú szekér Chobhamból és egy
uriasabb fogat állt a homokbányák mellett az országúton. Oldalvást egész
csomó kerékpár volt. Bár a nap forrón sütött, Wokingból és Chertseyből
gyalog is sokan kiballagtak, úgy, hogy egész tekintélyes tömeg nyüzsgött
a réten, egyebek közt volt ott egy-két világosszínű ruhába öltözött
delnő is.
Vakító forróság volt. Az égbolton egy darabka felhő sem volt látható.
Szellő sem rezdült; csupán a pár elszórt fenyőfa nyujtott egy kis
árnyékot. A hangafű tüze megszűnt már; de a talaj Ottershaw irányában,
ameddig a szem ellátott, fekete volt s egyre függélyes füstszalagok
szálldogáltak fel belőle. Egy élelmes csemegekereskedő a Chobham-útról
kiküldte fiát egy talicskára való éretlen almával és édes sörrel.
Az árok széléhez lépve, láttam, hogy hat-hét ember van benne, –
Henderson, Ogilvy és egy magas, szőke férfi, aki, mint később megtudtam,
Stent volt, a királyi csillagász, több munkással, akik ásókat és
szekercéket forgattak. Stent tiszta, messze csengő hangon osztogatta a
parancsokat. A hengeren állt, amely most már meglehetősen lehűlt.
Kipirult arcáról csurgott a veriték s látszott rajta, hogy valami
felizgatta.
A henger nagy része szabadon állt, de alsó vége még mindig a földbe volt
fúródva. Ogilvy, amint az árok szélén bámuló tömegben megpillantott,
lehitt az üregbe s arra kért, legyek szíves Hilton lordot, az uradalom
tulajdonosát fölkeresni.
Azt mondta, hogy a növekedő sokaság, főleg a gyerekek, komolyan
hátráltatja munkájukat. Jó volna, ha a népet valami kis korláttal vissza
lehetne tartani. Elmondta, hogy olykor-olykor még mindig gyönge zaj
hallható a henger belsejéből s hogy a munkásoknak nem sikerült a födelet
lecsavarni, mert sehogy sem tudtak jól hozzáférni. A henger fala szörnyű
vastagnak látszott és az a gyönge hang, amelyet hallottunk, a henger
belsejében nagy lárma is lehetett.
Szívesen magamra vállaltam, amire kért s előre örültem, hogy így
odajuthatok én is azok közé a kiváltságos emberek közé, akik szemtanúi
lesznek a henger tervbe vett kinyitásának. Hilton lordot nem találtam
otthon; de azt mondták, hogy a hatórai waterloói vonattal várják
Londonból. Mivel még csak egynegyed hat volt, hazamentem, megteáztam,
azután az állomáshoz ballagtam s ott várakoztam reá.