I.

Közép termet, előre hajlott derékkal s egyenesen, peczkesen tartott

fővel, fekete kabátban, viseltes, kopott szürke nadrágban s egy

czilinder-kalappal, mely a második vagy harmadik kapitulácziót

szolgálja: ekként szokott Zsedényi sétálni és országházba járni. Miatta

nem vált volna veszedelmünkre sem a közös vámterület, sem a

bankegyezség. Mert ő ugyan sem Ausztriából, sem a távolabbi külföldről

soha magának fényüzési czikket vagy valamely ruhadarabot nem vásárolt.

Ha egy ruhát megcsináltatott: annak el kellett tartani húsz-harmincz

esztendeig. Volt egy ütött-kopott zekéje, mely divatbajöttekor

Deák-zekének neveztetett; ezt 1860-ban csináltatta, mikor a tömlöczből

kikerült. Hideg őszi és tavaszi napokon még ezelőtt pár évvel is ebben

járt az országgyülésre kezében egy esernyővel, melyet ép ugy nem tudott

otthon felejteni soha, mint Perczel Mór generális a magáét. Csizmája

régi divatu vastag borju bőrből készült, nem azért, hogy fénymázzal

kenessék, hanem azért, hogy hájjal, faggyugyertyával és olajjal

fényesittessék. Többnyire egy öreg draveczi csizmadiával szokta

készittetni, a ki még nem tanulta meg az uj divatot s a ki a régi divat

szerint még a csizmában nem tett különbséget jobb láb és bal láb között;

úgy gondolkodván, hogy nem a csizma van a lábért, hanem a láb van a

csizmáért, miután lába minden bolond embernek, sőt még a meztelen

czigány kölyöknek is lehet, holott csizmája és pedig draveczi csizmája a

pesti urak közül csak is »tens« Zsedényi urnak lehet. A jó csizmadia

ugyanis csak »tens« urnak szolitá Zsedényit akkor is, mikor ő már

exczellentiás urnak igazság szerint volt szólitható.

Volt azonban az öreg urnak dísz-magyar ruhája is és pedig kétféle. Mikor

még huszonhat éves fiatal ember volt ezelőtt ötven esztendővel: akkor

csináltatott magának világos kék pukovai posztóból atillát, mellényt és

nadrágot és sötét kék posztóból mentét, valamint kucsmát is darutollal.

Ez a diszruhája eltartott 1847-ig. Ebben a diszruhában volt ő

kolera-komiszárius, megbizatván a felsőbbség által, hogy a kolera miatt

1831-ben kitört zenebonát, lázongást csititsa el a tótok között. Ebben

diszelgett az 1832–36-iki, 1840-iki és 1844-iki országgyüléseken, de a

mikor később a magyar királyi udvari kanczelláriához Bécsbe

referendáriusnak kineveztetett és ekként méltóságos urrá lett: akkor a

kék diszruha helyébe megyszinü vörös atillát, mellényt és nadrágot és

skarlátszinü mentét készittetett nyuszt prémmel s kucsmájára is a

sastoll helyett kócsagtollat alkalmazott. Ez a ruha volt rajta utoljára

1878 november 4-ikén, midőn a királyi pár elfogadási estélyt adott a

budavári királyi palotában. Ficsuros kordován csizmában s kardját két

kezében keresztben tartva, ekkor mondá utoljára a királynak, hogy mégis

csak kár volt Boszniába bemenni, s midőn este tiz órakor azt mondá neki

Andrássy gróf: »Gyere öreg a buffetbe, együnk valamit, én éhes vagyok:«

egész komolysággal és nyersességgel, de tréfásan ekkor felelte Andrássy

grófnak: »Ha éhes vagy, eredj, én jól vagyok lakva Boszniával.«

Még aztán eljárt az országgyülésekre az év végeig, de az idén már

országgyülésre nem jöhetett, mert a mikorra az ülések megnyittattak:

akkora már a betegség nem engedte őt a szobából kijönni. Éles szemeit és

figyelő, izgékony arczát nem látjuk többé az elnökkel szemben.

Mert ott ült a képviselőház kellő közepén, szemközt az elnökkel a

miniszteri székek mögött, alulról számitva a harmadik sor legszélső

ülésén. Idejött be rendesen az ülések kezdetén, hozván magával egy csomó

felvágott és elolvasott vagy olvasatlan levelet, melyekre itt szokott

választ irni. Asztalfiókjában ott volt a kalamáris, a félig rozsdás

vastoll és egy csomó levélpapir. Leveleit rendesen német nyelven irta,

miután gyermek korában németül tanult meg gondolkodni.

Csodálatosan szokott beszédeire elkészülni. Beszédeit holmi dirib-darab

papirokra német nyelven irta meg, de úgy, hogy a papirost tele irta

egészen. Ezt aztán egyszer elolvasta németül, egyszer elolvasta magyarul

s aztán a »Pester Lloyd«-nak átadta németül, a képviselőházban pedig

elmondta magyarul. Az egyházi és pénzügyi kérdéseken kivül már nagyon

régóta nem igen szokott felszólalni más kérdésben. Kiejtésén, szókötésén

észre vehető volt, hogy eredetileg németül gondolkodott, de azért a

magyar szavak hiánya miatt soha nem akadozott.

Volt mégis egy kérdés, mely uj oszággyülések elején őt mindig rendkivül

érdekelte. Ez volt a korelnökség kérdése. Az 1872-iki országgyülés

elején az ősz Gubody Sándor volt igazság szerint a korelnök, Zsedényi

inditványára el is foglalta az elnöki széket, be is töltötte azt

istenesen, sőt öblös tajtpipáját bevitte használatra az elnöki szobába

is. Zsedényinek nagy gyönyörüsége telt Gubodyban, s rendkivül

megszerette a nagykőrösieket is, hogy Gubodyt valamiképen otthon nem

felejtették. Mert Zsedényi semmitől sem irtózott jobban, mint a

korelnökségtől, s azért Gubodyban annál inkább megmentőjét látta, mert

Somssich Pál már az 1869-iki országgyülés végén azzal fenyegette őt: »No

Edus, a jövő országgyülésen te lészesz a korelnökünk.«

Annyi igaz, hogy az 1875-iki országgyülésen Deák Ferencz után már a

folyosók és klubbok suttogó hírei szerint Zsedényi volt a legöregebb s

miután Deák Ferencz mindjárt az országgyülés elején lemondott és sulyos

betegsége miatt a szobát különben sem hagyhatta el: a természet

rendjének s az őseinktől öröklött törvényes szokásnak, de a világos

alkotmánynak parancsai szerint is Zsedényire került volna a korelnökség.

Azonban Zsedényi beható tanácskozást folytatván több magyarországi és

erdélyi képviselővel, szorgos kutatás után sikerült kipuhatolnia, hogy

az öreg Boér Antal csak pár hónappal fiatalabb ő nála, őt tehát tisztes

fehér hajának és szakálának tekintetbe vételével bizvást lehet

korelnöknek ajánlani, annyival inkább, miután Zsedényiről ugyan tudva

volt, hogy melyik esztendőben, de az egyátalán nem volt tudva, hogy

melyik hónapban és napon született. Igy lett Zsedényi inditványára Boér

Antal korelnökké 1875-ben, sőt a praecedens casus erejénél fogva

1878-ban is.

Zsedényi különben korábban lett követté, mint maga Deák Ferencz, mert ő

már az 1832–36-diki országgyülés elején leküldetett Szepesmegye által

deputatusnak, mig Deák Ferencz csak később, Deák Antal visszalépése

után.

Ezen országgyülésről csak két követtársa van még életben Zsedényinek. Az

egyik az öreg, 90 éves Bernáth Zsigmond, a ki Unghvármegyét képviselte,

a másik pedig Kossuth Lajos, a ki akkor távollévők követe, absentium

ablegatus volt. De az országgyülésen minden kartársát tulélte Zsedényi.

Pedig kortársai nagy hirü emberek valának. Bezerédy István Tolnából,

Beöthy Ödön Biharból, Kölcsey Ferencz Szatmárból, Klauzál Gábor

Csongrádból, Nagy Pál Sopronból, Fáy András Pest-Pilis és Soltból,

Ragályi Tamás s többen és mindenek fölött Deák Ferencz Zalából. Mind

ezeket az egy Bernáth Zsigmondon kivül Zsedényi elkisérte a temetőbe.

Ezen az országgyülésen őt még különben Pfannschmidt Eduárdnak nevezték,

a Zsedényi név csak nemesi előneve volt. Furcsa név volt akkor az az

Eduárd és az a Pfannschmidt a tiszai és dunai vidékekről Pozsonyba

küldött ős magyar nevek és alakok között. Különben is Zsedényi már akkor

frakkot és czilinderkalapot is viselt s azért, mig szellemi kiváló

tehetségeit meg nem ismerték, nem nagy becsületben tartották még

Szepesvármegyét sem, hogy ily sületlen német fiatal gyerkőczöt, 27–28

éves ifjonczot talált országgyülésre küldeni. Miként fogadták ott

eleintén, arról egy anekdota maradt fön. Zsedényi ugyanis egykor

nyilvános vegyes ülésben felállott s beszélni kezdett, de a tekintetes

karok és rendek s méltóságos főrendek nem igen akarták hallgatni. Plathy

protonotárius oda fordul Horváth János fehérvári püspökhöz s azt mondja

neki: »Domine illustrissime, audiamus deputatum scepusiensem

Pfannschmidt.« (Méltóságos uram, hallgassuk meg Pfannschmidt szepesi

követet.) A jó öreg püspök oda fordul Plathyhoz és azt felelé:

»Nominatur Pfannschmidt? Jam animadverteram eum fratrem kellner esse.«

(Pfannschmidtnek hivják? Mindjárt vettem észre, hogy valami kellner az

atyafi.)

Gróf Széchenyi István figyelmét már ekkor és itt magára vonta Zsedényi.

Az ő közremüködésére történt, hogy Zsedényi a lánczhid előmunkálatainak

teljesitésére kiküldött országos bizottságba a Tiszán inneni kerület

részéről megválasztatott s ekként neve már itt az 1836-ik évi 26-ik

törvényczikk 12. §-ban megörökittetett, mint Pfannschmidt Eduárd. A

következő országgyülésen már uj nevével szerepelt, azzal a névvel,

melyet megörökitett, melyen ismeri őt két nemzedék s melylyel most el

fogja őt temetni az országnak közös részvéte.

Most már nem fog többé az országgyülésre jönni, hogy ott a napirendre

kérlelhetlen szigorral felügyeljen; szomszédait, ha fecsegnek,

kérlelhetlen szigorral csendre intse; az évenkinti deficziteket

kérlelhetlen következetességgel mindig megjósolja és mikor

bekövetkeznek, azokat kérlelhetlen szigorral mindig konstatálja. Nem

látjuk többé lóbbáló kezeit, ha sétál, mosolygó arczát, ha diskurál s

nem halljuk többé szakgatott szavait, ha haragszik. A piperkőczök sem

mulathatnak többé szegényesnek látszó, egyszerü ruháján és a

pénzügyminiszterek se remeghetnek többé semmiféle pártfegyelmet meg nem

türő vakmerősége miatt, melylyel a rossz pénzügyi gazdálkodást, a

fényüzéses beruházásokat s az örökös deficziteket mindig ostorozta.

Bosznia is nyugodtan alhatik, álmát nem zavarja többé a kormánypárt

kebeléből senki. Ő volt az utolsó, a ki e párton belül a bosnyák

politikát mindvégig üldözé.