A báróban rendkivül sok eredetiség volt. Néha csaknem különcznek
lehetett tartani. Szelleme szabadon fejlődött, mint a tölgy a bércz
oldalán, mely kertész kezét és ollóját nem ismeri. Ötletei, élczei,
adomái – – mind, mind a jó szívnek, a fegyelmet nem ismerő elmének, a
társadalmi szokás által meg nem kötözött szellemnek, de egyuttal a
fenékig magyar érzületnek voltak páratlan szikravillanásai. Még »fekete
könyvé«-ben is, mely oly szomoru s borászati értekezéseiben is, melyek
oly száraz tárgyuak, csak úgy villog a fölséges humor. S humora gyakran
oly éles és keserű, mint Széchenyié.
Gyermeke nem volt, de örökbe fogadott leányok mindig voltak házánál,
kiket fölnevelt s aztán kiházasított. Ezeket »krokodilusok«-nak nevezte.
A kiket lenézett, azokat úgy szólította: »polgártárs«. Az oláh pópát és
dászkált, az adóvégrehajtót, a huzavona prókátort, a balközépi
korteseket mind »polgártárs«-nak tisztelte. A tolvajt úgy hivta:
»demokrata«. Esernyőjének fogantékjára azt irta: »Oh demokrata, ha ez
esernyő véletlenül kezedbe kerül, tudd meg, hogy ez báró Kemény
Istváné.« E néven nevezte gyakran a vasuti konczesszáriusokat is, kivált
Währing idejében. S adomái bőséges számban valának, melyekkel ez
elnevezéseket igazolta.
Volt szobájában egy nagy fekete tábla a falon. Ha valami eszébe jutott,
vagy valami ötletet nem akart elfeledni, krétával felirta a fekete
táblára. Ezen a táblán aztán gyakran furcsa ötletek következtek egymás
után. »A krokodilus ma nem volt megfésülködve«. – »Mégis csak Deák
Ferencz a becsületes ember.« – »Az a tolvaj Ilia megint eltört egy
metsző kést.« – »Erdélynek el kell pusztulnia, mert a »római« behozza
keletről rá a marhadögöt. Tisza Laczi pedig nyugatról a balközépet.« –
»Ez az X. professzor Enyeden valóságos szamár.« És így tovább. Vendégei
alig győzték kaczagással azt a fekete táblát. Ő pedig komoly képpel
egy-egy anekdotában bizonyítá föliratainak igazságát.
Kitünő lovas volt és rettenthetetlen bátorságu.
Ifjabb korában volt egy kitünő hátas lova, melyet nagyon szeretett, de a
melynek az a szeszélye volt, hogy balra forditani nem lehetett.
Sarkantyú, korbács, kantárszíj, vasmarok nem használt semmit. Ülte a
lovat gróf Teleki Sándor is, ő sem birt vele. A ló mindig jobbra
fordult.
Egyszer aztán a báró gondolt valamit. Oda lovagolt a Marosnak egy
hajlásához, hol az örvénylő víz a függőleges szakadékban huszonöt ölnyi
mélységben zajlott. S a lovat oda állitá jobb oldalával a meredek
szélére. Egyetlen hibás lépés s ló és lovas menthetlenül a mélységbe
bukik. Ekkor forditá a lovat. A ló jobbra nézett, látta az iszonyú
mélységet s végre hosszas toporzékolás után csakugyan balra fordult.
Ekkor megsimogatta, aztán ujra kisérletet tett vele tizszer –
tizenötször, végre a lóból csakugyan kiűzte a makranczot. De igen
könnyen életébe kerülhetett volna.
Midőn az oláhok felprédálták Nagy-Enyedet és Csombordot, ő a bárónét
sietett Kolozsvárra biztosságba helyezni, de ő maga nejének és
barátainak esdeklései daczára is a vésznek szinhelyén maradt, hogy az
enyedieken, a mennyire lehet, segithessen. Mint Zrinyi Miklós a
bekövetkező halál perczeiben, úgy ő is díszes öltönyében volt mindenütt,
lóháton, egyetlen huszárja – egy erőteljes, bátor fiú – kiséretében.
Nappal volt már. Még akkor is folyt az irtóztató öldöklés és pusztitás.
Az oláhok mindenütt kisebb-nagyobb rajokban zsibongtak kaszával és
cséppel fegyverkezve utczákon, útakon szanaszét. A magyarság menekült,
vagy holtan hevert.
– Nagyságos uram, – szólt a huszár, – meneküljünk, baj lesz.
– Lovadra vigyázz fiam, ne én rám.
Végre mégis menekülni kellett. Egy szoroson, hol egyik oldalról a Maros,
másik oldalról meredek hegy zárta el az útat, vagy háromszáz oláh állott
előttük fegyveresen. Hátúl a vérittas üldözők, elől a zárt tömeg, mely
ötszáz lépésnyire már lövöldözött a menekülők elé.
A huszár meghökkent. Pisztolyait kivette a kápából s nyújtá a bárónak. A
báró egy elháritó mozdulatot tett kezével.
– Csak a korbácsot használd fiam, hiszen ezek csak oláhok. Jőjj utánam!
Rövidre fogta a kantárt, neki vágtatott a tömegnek »s úgy keresztül
gázoltunk a rómain, mint a sáron« – mondá a báró, mikor nekem e kalandot
elbeszélte.
* * *
A törvényhozási kérdések egyikében-másikában gyakran voltam vele egy
nézeten. Mikor a telepítvényi kérdésnél az erdélyi telepítvényesekről
volt szó, mikor az erdélyi birtokviszonyokról beszélgettünk, mikor a
választási törvényjavaslatnál az erdélyi czenzust tárgyaltuk: sokat
értekeztünk együtt s keserü kitörései a kormány ellen néha fájdalmas, de
mindig nagy hatást gyakoroltak rám. Sok dologról meggyőzött s én gyakran
támogattam őt, hogy eszméinek diadalt szerezzünk.
Ezért megkedvelt egy kissé.
Egyszer korán reggel jött hozzám. Valami könyvféle volt kezében,
papirosba takargatva.
– Hoztam neked valamit. Itt az én könyvem. Három napig nálad lehet.
Olvasd el.
Ez volt ama hires »Schwarzes Buch«, fekete könyv. Kézirat az egész,
saját kézirata, fekete boritékba kötve, a czimlapon a könyv neve, sárga
betükkel rányomva.
Irtóztató könyv ez. A mészárlások jelenetei, melyek közt negyedfél ezer
magyarnak vére omlott ki a rémület napjaiban. Azok a jelenetek vannak
benne megirva.
A báró három évig járta Erdély falvait. Fölkereste a legszegényebb
nemesi házat is a megyékben és szászszékekben. Meghallgatta azokat, a
kik életben maradtak. A hol az egész család kiirtatott, ott tanúkat
hallgatott meg. Sok költségbe, sok fáradtságba került, de összeállitá a
magyarság vértanúinak igaz leltárát.
– Miért irtad te meg ezt a borzasztó könyvet? – kérdezém.
– Tudod, feledékeny a magyar. Legyen e könyv örök emléke azoknak, a mik
történtek, hogy többé ne feledjen a magyar soha. Azután, látod, mégis
csak jó, ha van egy ember, a ki megemlékezik azokról, kiket a »római«
főbe vert, mintha kutyák lettek volna.
– Miért irtad németül?
– Hogy jobb kedvvel olvassa el a fölséges úr. El is olvasta. Ármányosan
kieszközöltem, hogy kezébe jusson. Elolvasta s utána nagyon hallgatag
lett. Tudom, hogy neki is fájt.
Ekkor mondott el egy másik kis történetkét.
Volt egy nemes leányka. Szép és fiatal és árva. Apját, anyját szeme
előtt gyilkolták meg s kis testvérjét szeme előtt hasitották kétfelé. Ő
maga egy ingben, mezitláb futott ki az erdőre vad állatok közé éjnek
éjszakáján, hogy megmeneküljön az emberektől.
Midőn a fölséges úr először Erdélyben járt, még Bach uralma alatt, a
báró fölbiztatta a leánykát, hogy kérjen kihallgatást. A leányka
különben is bátor volt s oda állott a király elé s elmondá, hogy járt
apja, anyja, kis testvérje. S aztán kért igazságot. A király meg volt
hatva.
– Tudod-e leányom, kik voltak a tettesek? Megismernéd-e őket?
– Ismerem őket fölség, az egyik pópa, keresztje is van, a másik falusi
előljáró. Minden nap ott mennek el az ablakom alatt.
A király megigérte az igazságot, de azért még se történt semmi.
– Tudod pajtás, – mondá a báró, – német van a király körül, a német
pedig a mi javunkra még a királynak sem fogad szót.
* * *
Itt az országgyülésen leginkább az erdélyi dolgokra ügyelt. De azokra
aztán ügyelt. Ha valami nem kedve szerint akart menni, végig járta a
képviselőket Deák Ferencztől a legutolsóig s kérve, könyörögve,
felvilágosítva gyakran keserű humorral törekedett az embereket az ő
nézetére bírni. De mindig csak közdologban, a magyarságnak s Erdélynek
érdekében.
Elmondok egyetlen esetet a sok közül.
Bittó volt a miniszterelnök, Szapáry a belügyminiszter s a
képviselőházban a választási törvénynyel vesződtünk.
Szapáry le akarta szállitani az erdélyi czenzust s Kemény István félt
attól, hogy ezzel minden erdélyi megyében többségben lesznek a románok s
akkor román lesz a megyei bizottság, a tisztikar és minden. Pedig – ezt
gyakran mondá – ha ez bekövetkezik: akkor a megyék csak annyiban
tartoznak Magyarországhoz, a mennyiben főispánjuk még talán magyar lesz
egy ideig.
Irtózott ettől a gondolattól. De Szapáry nem engedett, Tisza Kálmán s az
akkori balközép pártján volt s már-már alig lehetett remény, hogy a
48-iki czenzust fentarthassuk. A Deák-pártból is Gorove, Horvát
Boldizsár s a szabadelvübb elemek a belügyminiszterrel tartottak. Deák
beteg volt már.
Mi nehányan Kemény István nézetén valánk s e nézetnek hatalmas
propagandát csináltunk a Deákpártban.
Tervünk sikerült. A központi bizottságban többséget csináltunk, a
deákpárti klub keserü vita után elfogadta a központi bizottság
javaslatát a kormány ellen s a képviselőházban is hét vagy nyolcz szóval
szintén nagy vita után miénk lett a többség.
Ekkor azt suttogták, hogy Szapáry a főrendiházi tárgyalásra behívja a
főispánokat s megkéri, hogy az erdélyi czenzusnál ne fogadják el a
képviselőház határozatát.
Iszonyú forró nyár volt s már julius végén vagy augusztus elején.
Mindamellett a főrendiházi tárgyalásra tizennyolcz főispán bejött. E
jelenség valószinűvé tette előttünk a suttogó hírt.
Egy este megfog engem a báró s komoly képpel meghí, hogy következő
reggel fél hétkor legyek a »Vadászkürt« kávéházban.
Oda mentem. Mert reggel hat órakor már lakásomra jött s kihuzott az
ágyból s vitt magával; ott volt már Jeney József s ha jól emlékszem:
Hajós János. A báró azt mondá: menjünk fel Bittó miniszterelnökhöz,
kérjük meg, hogy a főispánokkal értekezzék s én legyek a szónok, mint
nem erdélyi ember.
Úgy lett. Hét órakor már ott voltunk a Pallavicini-palotában. Bittó csak
nézett, csodálkozott, mit keresünk nála ily korán.
Előadtam jövetelünk okát. Bittó nem tartá valószinünek a dolgot. Ekkor
előállott Kemény István s komoly, meghatott hangon e szavakat mondá:
– Miniszterelnök úr! Ide jöttünk közbenjárásodat kikérni, hogy Erdélyt
mentsük meg a magyarságnak. Ti talán nem tudjátok, miről van szó, de én
tudom. Ha a megyei képviselet és tisztikar nem lesz magyar: akkor Erdély
nem lesz Magyarország. De én azt az időt nem akarom megérni. Nem is
fogom megérni. Öreg legény vagyok már, az én időm közel van.
Kerül-fordul egy-két esztendő, döggé leszek, gödörbe rugnak. És
gyermekem sincs, nem azért beszélek. Hanem azért, hogy én magyar földben
akarok nyugodni. Tudom, hogy én bolond vagyok, ti pedig okos emberek
vagytok. De én azt a földet, a mig én élek nem engedem. Úgy is kihalunk
mi szegény erdélyi magyarság nem sokára, de a míg mi élünk, addig ne
taszítsatok el magatoktól…
Könyje kicsordult. És a miénk is. Még beszélni akart, de tovább beszélni
nem tudott. Az örök jókedvü agg ember nem tudott parancsolni
fájdalmának. A reggeli nap sugára besütött a terembe s látta ezt a
jelenetet, melyhez hasonló nem volt még a miniszterelnöki palotában.
Bittó nagy határozottsággal igérte meg, hogy a főispánokkal beszélni
fog. Igéretét megtartá. A tizennyolcz főispán közül csak a temesi
főispán és a jász-kún kapitány, s még egy, elfeledtem már ki, tehát
hárman szavaztak a képviselői határozat ellen.
* * *
A csombordi halott nem védi többé kis hazáját s abban a magyarságot. De
védi az ő nemes életének nagy példája. Míg annak a földnek olyan
szülöttje lesz, mint ő volt: addig az a föld a miénk marad. És lesznek
olyan szülöttei. Az ő emléke is teremt olyanokat. Legyen nyugodt az ő
örök álma.