A régebbi országgyülések ez érdekes alakja nincs többé. A késő aggkor
megkövetelte áldozatát. Erdélynek egyik legnemesebb főura elköltözött
őseihez, kiknek neve és szereplése fél ezer év óta dicsősége a magyar
nemzetnek. Méltó utód volt hozzájuk – jellemben, hazafiságban. A régi
gárda, mely Erdélyben b. Wesselényi Miklós köré, Magyarországban Deák
Ferencz köré csoportosult, most már őt sem mondhatja magáénak. Csombord
ura már nem ábrándoz és nem kertészkedik többé a Maros partján, azokon a
jó bortermő hegyeken, melyek kelet felé néznek – Nagy-Enyedre és a
szent-imrei csatatérre. A Kemény-család dicsőségének emlékei ezek. Amaz
a békének szelid műveiben, emez a hazáért vívott harczok keserű
áldozataiban.
Felejthetetlen előttünk, kik őt ismerhettük. Alakja és ötletei soha nem
alusznak ki emlékezetünkből. Magyar főur, a ki egyuttal magyar táblabiró
az erdélyi fajtából. Typus, de egyszersmind eredeti a testnek és
léleknek minden mozdulatában.
Középszerü termet. Élénk, fekete szemek; kerek arcz, kipödrött fekete
bajusz, borotvált áll, széles vállak, domboru mell, örökös fürgeség
akkor is még, a mikor már szürke a haj s hanyatlóban az élet világa.
Mint sportsman, mint a vidor szellem férfia báró Wenckheimhoz
hasonlitható leginkább. Igaz, hogy ennek benső barátja volt. De benne
mégis mélyebb és élénkebb volt a szív s búskomorabb a hazafiság érzete,
mint Wenckheim Bélában. Ez miniszterré és udvari emberré lőn, Kemény
Istvánt pedig képzelni se lehetett az udvar körében.
Apró, fényes gombu kék atillát, kerek kalapot s magyar csizmát viselt
folytonosan. Frakk és czilinderkalap alig jött valaha érintkezésbe
testével. Az európai és a khinai czivilizáczió termékei közül csak az
esernyőt akczeptálta. A német világ nem tette németté s a kiegyezés nem
tette udvari szalonférfivá még külsőleg sem. Még akkor sem, a mikor
Ferencz bátyja volt az erdélyi kanczellár, a kit pedig határtalanul
szeretett s alkalomadtával folyton emlegetett.
Mint gyermek és ifju az ifjabb báró Wesselényi Miklóst választá
eszményképül. Ménest tartott, lovagolt és vadászott, mint ő s a hazán és
annak bonyolult ügyein ép oly lángoló lélekkel csüngött, mint ő. De az
oláhokat sokkal jobban gyűlölte, mint Wesselényi. Az oláhokat soha nem
nevezte oláhnak vagy románnak. »Római«: e névvel gúnyolta a románt. Ha e
szót kiejté száján, e szó nála a legnagyobb gyűlöletet, a legmélyebb
megvetést jelenté. Az engesztelhetlen fajgyülöletet ki nem tudák belőle
irtani sem az ujabb idők viszonyai, sem Deák intései és élczei, sem
szívének jósága s elméjének felvilágosultsága. Ebben javíthatlan vala.
Igaz, hogy 48-iki és 49-iki emlékei borzasztók valának s ha ezekről
beszélt, bizony habzásig hevíté a vért azokban is, kik a fajgyülölet
sötét érzelmeit nem ismerik.
Mi dunántuliak nem ismerünk otthon nemzetiséget. Minket nem gyújtogatott
fel a »rácz«, nem öldösött le az »oláh« s velünk nem paczkázott
Hurbánnak és társainak felvidéki tótja. Mi a forradalom emberirtó
fajgyülöletének sötét jeleneteit nem láttuk, nem éltük át, mi csak a
némettel hadakoztunk becsületes, nyilt csatákban; a horvát ugyan minket
megtámadott, de mi a horvátot megvertük, elfogdostuk, haza eregettük és
kinevettük. Az erdélyi magyar nemesség egykori oláhgyülöletéről nekünk
fogalmunk se lehetett.
Báró Kemény István 1848-ban Alsó-Fehérmegye főispánja volt s megyéjében
a felbujtogatott oláhság szinte hihetetlen vérengzéseket és
pusztitásokat követett el. Alispánjának birtoka és lakása bent volt
Nagy-Enyed mögött a hegyek között. Az alispán jól bánt a néppel,
szerette őt a jobbágyság, tekintélyében is bizott, s egy nap azt mondá
Keménynek: elmegy a hegyekbe lecsendesíteni a népet.
– Aztán alispán úr, – mondá neki – visz magával hat ágyut is?
– Nem én, ismernek ők és szeretnek engem.
Az alispán elment s másnap darabokra tépett holttestét a fák oldalára
szegezte a római.
Ilyen dolgokat beszélt a báró, mikor úgy néha kedve kerekedett hozzá.
1874-ben Erdélyben utazgattam néhány barátom meglátogatására. Kemény
Istvánnal Nagy-Enyeden találkoztam s vasuton együtt utaztunk. Akkor még
oly ügyes tornász volt, hogy az indóházban a földről úgy ugrott be a
kupéba a nélkül, hogy a lépcsőt vagy a fogódzót igénybe vette volna.
Beszélgetés közben kérdezém, tart-e még ménest?
– Nem tartok; 48-ban szép ménesem volt, hetven darab telivér lovam s a
tiszta erdélyi fajtából is vagy tizennyolcz. Mikor a római felprédálta
Csombordot, elvitte minden lovam. Azóta nem tartok ménest.
– S került-e meg egy is valaha a lovakból?
– Mikor Nagy-Szebenből kivertük a muszkát, ott megtaláltam egy szép
sárga angol kanczámat, de már akkor ágyusló volt. De ne hidd ám el, hogy
a római ingyen adta a muszkának.
A vasut a szent-imrei csatatéren száguldott keresztül. Kemény Simon
egyenes őse a mai Kemény-családnak s Kemény Simon hősi halála az egész
mivelt világ összes hőstettei közt egyike a legmagasztosabbaknak. A
barátságnak, a férfi-bátorságnak s a hazaszeretetnek szebb jelenségét
sem a történetirók, sem a költők nem ismerik. Csak Homérja és
Shakespeareje hiányzik e ténynek.
Minden Kemény büszke ez ősre. Méltán. Kemény István mutogatta nekem a
szent-imrei ütközet téreit s emlékkápolnáit.
– Tudjátok-e, – kérdeztem, – hol van eltemetve Kemény Simon?
Kinézett az ablakon, pár ezer ölnyire egy főnemesi udvarház látszott
délkelet felől.
– Oda nézz, – mondá. – Abban az udvarházban lakott nagyapám. Én mint
gyermek sok időt töltöttem ott. Volt nagyapámnak egy tizenhat markos
nagy sárga lova, azon szoktam lovagolni. Egykor mint gyermek az udvarház
kavicsos udvarán ficzánkoltattam a lovat. Egyszerre a ló egyik hátulsó
lába alatt leszakad a föld. Lyuk támad, a lyuk üregbe vezet, nagyapám
kiásatja az üreget s az üregben ott találnak egy korhadt koporsót, benne
egy csontvázat, a csontváz mellett egy kardot és egy hosszu érczpaizst.
A paizson e szavak: SIMONI KEMÉNY. Ez volt Kemény Simon sírja. Itt aludt
a hős négyszáz esztendő óta már.
A báró lassan, meghatottan beszélt. Kegyelet és fájdalmas emlékek
nyomasztó érzete hatá át tompuló hangját. Meghatottan kérdezém:
– Hol van most a kard és paizs?
– Betette nagyapám Enyedre a Kemény-muzeumba.
Itt elhallgatott megint. Én ujra kérdezém:
– Ott van most is?
E kérdésre nem felelt rögtön. Az élénk arcz elkomorult, a férfias
vonások mély izgatottság alatt vonaglottak, egy könycsep gördült le
arczán. Aztán megfogta karomat s hatalmasan megrázva, mondá:
– Tudod mi történt? Kemény Simon kardjából, mely megvédte Hunyadit és a
hazát, patkószeget csinált a római.
* * *
E jelenetet soha sem feledem el. Most már értettem a gyülöletet s annak
azt a mélységes tengerét, melyből az ősz magyar főur lelke soha se
tudott kiszállani.
Most már értettem, hogy annak a nemzedéknek, melynek őse Kemény Simon,
annak a nemzedéknek, mely megérte Enyed pusztulását s mely önvérének
legyilkolását látta – miért lobog szívében olthatatlanúl a haragnak és
fájdalomnak lángja.
Majd ha kihal az a nemzedék: akkor vége lesz haragnak és fájdalomnak.
Nem tart már soká.
* * *
Még egy jelenetet hadd mondjak el, melyet nem Kemény Istvántól
hallottam. Ő ezt el nem mondta volna. Gróf Teleki Sándor szivessége
közlé velem.
Urbán betört a tihuczai szorosnál Beszterczébe. Bem tábora másutt volt
elfoglalva, de Csányi László, a rettenthetetlen kormánybiztos, útját
akarta állani. Hirtelen összeszedett pár ezernyi fegyelmezetlen és
gyakorlatlan sereggel Tóth Ágoston vezetése mellett elébe ment.
Kegyetlen, hideg tél volt. Az Olton vagy valamelyik folyóvizen hidat
kellett verni, mert a rohamos folyót a kegyetlen tél se tudta jéggel
bevonni. Ott volt a seregnél báró Kemény István is, az alsófehérmegyei
főispán.
Nehezen ment a hidverés. Nem volt elegendő eszköz kéznél. Nem volt
ügyes, gyakorlott műszaki csapat. Fázott, didergett a legénység s nem
akart belemenni a fagyos vízbe.
De előállott Kemény István, a ki nem is volt katona. A büszke főur
leveté prémes felöltőjét, fejszét vett kezébe, belé gázolt a fagyos
vizbe s derékig vizben, órák számra dolgozott ott izzadásig, mint egy
hős, mint egy napszámos. Nem szólt, hanem dolgozott.
– Nézzéték fiuk, – kiáltá valaki, – báró Kemény, a főispán az, ki ott
dolgozik a vizben.
E szó elég volt. Oda rohant a honvéd, kivette a fejszét a főur kezéből s
egy óra alatt készen volt a hid.
Ilyen ember volt báró Kemény István a szabadságharcz alatt.