Ismerem korunk és nemzedékünk gondolkozását Tudom, hogy szokott bánni a
holtakkal s azok emlékezetével.
Meghalt, eltemették. Holtnak holt a barátja. Az élő többé nem barátja. A
ki meghalt, annak nincs élete. A kinek élete nincs, annak nincs hatalma.
S a kinek hatalma nincs, attól se félni, se remélni nem lehet. Nyugodjék
tehát békével s menjünk dolgunk után.
Ez nemzedékünk gondolkozása.
De én Csernátony életénél elmélkedni akarok még kis ideig. A
tanulságokat akarom belőle levonni. De ehhez egyéniségét kell ismernünk.
Erős figyeléssel képesek vagyunk erre. Alakja sokat jelent. Irásai,
beszédei gondolkozását világitják meg.
Közép termet, sovány, sőt szikár alak.
Szemeinek fénye gyanakvással volt tele. Lassan forditotta szemeit is,
fejét is, ha valakire akart nézni. Szemei körül finom redők, de nem a
vidámságnak, hanem a komorságnak redői. Vékony, hosszu, csontos orr és
vékony ajkak. Haj, bajusz és szakál határozatlan szinü, szőke, de
szennyes barnás szinvegyülettel. Az utolsó tiz évben erősen szürkülő.
Egyik szemén egyszemüveget viselt folytonosan. Nemcsak rideg lelkü
emberek viselnek egyszemüveget. A közélet alakjai közt Ürményi Miksa is
viselt, a ki pedig vidám lélek; Beőthy Algernon is viselt, a ki vidám és
bölcs lélek volt. De az bizonyos, hogy az egyszemüveg viselői többnyire
rideg lelkek. Vagy természetüknél vagy az élet viszontagságainál fogva.
Ha az utczán ment Csernátony, vagy valakivel beszélt vagy székén ült a
képviselőházban, fejét mindig lehajtotta. Szokása volt nyitott tenyerét
álla alá tartani, mintha fogná állát. Ha bősz zivatar dult a
parlamentben s kipirult arczok és harsány és dühös hangok összejátszása
uralkodott minden oldalon: Csernátony nyugodtan ült, mereven nézett egy
pontra s állát tartotta kezével.
Düh és harag sohase látszott arczán, de nevetni sem tudott.
Nagy szó ez. Csak az öreg isten nem tud nevetni s a világtörténet nagy
bölcseinek némelyike. A nevetés a lélek egészségének bizonysága. A ki
nem tud nevetni ott, a hol mindenki nevet: attól félni kell. Csernátony
a nagy nyilvánosság előtt soha nem nevetett.
Járása lassú és óvatos volt. Tekintete aggodalmas. Keze mozdulatai, ha
mikor beszélt, vontatottak és merevek. Hangja recsegő, beszéde egyhangú,
kimért, minden lelkesedéstől, ábrándtól, bölcselő elmélettől ment.
Sohasem a dolgok, a kérdések, az ügyek, az elvek birták a felszólalásra,
hanem mindig a személyek. És sohasem azért, hogy megvédjen, hanem mindig
azért, hogy megtámadjon valakit.
Arcza, alakja, mozdulatai, beszéde, hangja, kézjátéka mind hozzá illetek
irásaihoz.
És élete is.
Ifju korában nagy erkölcsi tévedés következései üldözik. Forradalmi
korban lép a nyilvánosság elé, a mikor az ábránd és lelkesedés, de a
mikor egyuttal a harag és gyűlölet is uralkodik. Nagyratörő vágyai nem
teljesülnek. E helyett üldözöttként, halálra itéltként bujdosóvá,
földönfutóvá kell lennie.
Bujdosó, földönfutó!
Kétszáz év előtt a menekülő hazafit nevezte a nép bujdosónak. Azután
bujdosónak nevezte s ma is annak nevezi, a ki elment, de nem tudni hova
s életéről-haláláról senki se tud. S földönfutónak nevezi, a kit
üldöznek s a ki itélete elől menekül.
Bizony földönfutó volt Csernátony is.
A gazdagnak, a főúrnak, a pénzes embernek a bujdosás is könnyű. Jóllét,
kényelem, szórakozás, egészség, biztos kenyér, jó barát mindenütt akad
számára.
Ritkaság az olyan eset, a minő gróf Karacsay esete. Ő vagyona daczára se
találta fel otthonát az idegenben. A honvágy emésztette. Száradt
marhaganéjt vitetett lakására, meggyujtatta ablakja előtt, hogy a magyar
puszta pásztortüzének füstszaga hatoljon el hozzá. Könyei csorogtak, a
mig el tudott ábrándozni a fölött, hogy mégis hazájának, szülőföldének
levegőjében él.
Ez se használt. Megölte a honvágy.
Hát a ki még azon felül szegény ember. A kinek nincs meg mindennapi
kenyere és ruhája se. A ki itthon úr volt, mert dolgozhatott s
hivatásszerű munkát végezhetett s mert ősi örökségéből is ha nem
csurrant: legalább cseppent. A kit az idegenben üt, dob, tovalök, lenéz
mindenki vagy meg se lát senki. A ki csak bajlódik az ismeretlen
nyelvvel is s a ki ha kint van, nincs czélja: hova menni s ha haza
indul: nem várja az otthon s nem várja vaczkában senki.
Ilyen sorsa volt a bujdosás első éveiben Csernátonynak.
Csoda-e, ha nősülésre nem is gondolhatott? A családi élet édes és
illatos melegét pedig nem pótolja semmi. Még a legfölségesebb bölcsesség
se.
S életét még sem e miatt hibázta el. Mert hogy elhibázta: ez tisztán áll
előttem.
Haza jött, politikai iróvá és pártemberré vált s a törvényhozásba
csakhamar be is választották.
Két út állott előtte.
Vagy szolgálni az eszmét magáért az eszméért. Szivesen tűrni érte még a
balsorsot is s örömet, dicsőséget, reményt és vigasztalást találni
eszméjének szentségében.
Ha ezt teszi: nem idézi föl maga ellen önnön multjának emlékezetét. Csak
barátja támad, de ellensége nem támad. Nyugodt élete lehet, de feltünés
nélkül. A dicsőség vágya vagy föl se támad, vagy elsorvad nála, de az
egyéni boldogságot nem zárja el magától.
Vagy pedig keserű indulattal támadni mindenkit, a ki nem az ő táborához
tartozik s személyválogatás nélkül megmarni, a ki útjába jön.
Ezt választotta.
Vajjon eszébe jutott-e, hogy azok, a kikre lő, visszalőnek s mérgezett
nyilai ellen épen az ő multjából szedik össze a még mérgezettebb
fegyvereket – ellene?
Szentül hiszem, hogy eszébe jutott.
Hiszen nemcsak eszes ember volt, hanem azon felül fontolgató is.
Tizennégy év előtt gróf Károlyi Gábor barátom képviselői megbizó levelét
megtámadták. Szerettem volna, ha gyorsan igazolják. Oda fordultam
Csernátonyhoz.
– Beszélj Tiszával, ne bántsátok gróf Károlyi Gábor választását s mi nem
bántjuk gróf Széchenyi Pál minisztertek választását.
Mereven nézett rám. Kis idő mulva azt felelte:
– Majd meggondolom, beszéljek-e Tiszával? Az ülés végén vagy holnap
megmondom, beszélek-e?
Ez pedig kis dolog volt s mégis annyira fontolgatta. Képzelhető-e, hogy
1867-ben, a mikor haza jött, meg ne gondolta volna, hogy politikai és
irói működésének minő irányt és módszert válaszszon? És képzelhető-e,
hogy eszébe ne jutott volna, hogy rettenetes vihart idéz föl maga ellen,
ha vakon és keserün és becsületirtó szenvedélylyel támad mindenkit?
Bizonyára ez is eszébe jutott. S ha mégis úgy tett, a hogy tett: ebben
bátorság, vakmerőség, hősiség volt. Volt azért, mert érezni mélyen
tudott, habár lelke háborgásait el tudta is leplezni.
Ismertem én gazembert a közélet terén, a ki bűnei daczára is volt olyan
vakmerő, mint Csernátony, de annál a vakmerőség nem bátorság volt, hanem
üzlet s a ki, ha hozzá méltó módon verték vissza, csak kaczagott.
Csernátony nem ilyen volt. Azért az ő életében kitörés és csattanás
nélkül bár, de valódi és mély tragikum is volt.
Ez magyarázza meg barátaihoz s kivált Tisza Kálmánhoz való mély
ragaszkodását is. Én nem állitom, hogy e ragaszkodás e nélkül is meg nem
lett volna. De azt igen is állitom, hogy önmaga által fölidézett
balsorsában gyakran volt szüksége olyan menedékre, a minőt csak hatalmas
egyéniség barátsága nyujthatott.
Irásai, czikkei borzasztók. Nem hiszem, hogy ezeket valaki valaha
összegyüjtse. Jó lélek nem találna élvezetet ezek olvasásában. Nem is
értené meg a legnagyobb részét. Hiszen mindenki elmult már vagy
csakhamar elmulik, a kit egykor bántott s az esetek, vádak, támadások
okaira nem fog emlékezni senki.
Beteges önérzet s megfelelő erő nélkül való nagyravágyás lakott
Csernátony lelkében. Sok forradalmi jellem természete ez. De mégis
érvényesülni akart s ehhez az alkotmányos élet egyik egyoldalu s bizony
nem rokonszenves eszközét választotta: az egyének ellen irányzott
erkölcsi birálatot. S ezt is keserü szenvedélyességgel alkalmazta.
A történetirás fel fogja jegyezni, hogy ő maga a szó valódi értelmében
nem volt rágalmazó s ez lenni nem is akart, de iskolája, mely körülte
megalakult, kifejlesztette nálunk a rágalom rendszerét. S utódaiért
bizony Csernátony is felelős.
Ő még tudott lelkesülni s bár szűk körben, szeretni is. Számára enyhitő,
sőt talán mentő körülmény ez.
De utódai számára nem találok mentséget s enyhitést is csak országunk
borzadalmas közjogi helyzetében találok, de nem az egyéniségekben.
Csak üres és sivár lélek folyamodik a rágalom fegyveréhez. A ki szeretni
nem tud, csak gyülölni tud. A ki alkotásra nem képes, de rombolni
élvezetesnek találja. A ki magasra vágyik, de a nemes versenyben érzi
silányságát s azért társait megsebezni törekszik, hogy azok vagy
elvérezzenek a pályafutás közepén, vagy megutálják a versenyt s félre
vonuljanak.
Beteg az a nemzedék, mely közéletében megtűri a rágalom rendszerét. S a
hazának nem tud az a nemzedék jobblétet teremteni.
Mert vagy az egyének személyes dulakodásává válik a közélet, vagy pedig
a jók és nemesek, az érző és magasra szárnyaló lelkek unottan és
szárnyukszegetten vonulnak félre magányukba s átengedik a közügyeket
azoknak, kiknek a dulakodásban telik kedvük.
Bölcsek igen is támadnak a rágalom korszakában azokból, a kik félre
vonulnak. De az országok boldogulását nem a bölcsek teremtik meg, hanem
az államférfiak.
Valódi államférfivá pedig a rágalmazó soha se válhat.