Csernátony halálakor sok dolog jut eszembe, a mi az irodalomra, a
politikára, a közéleti szereplés okaira és mértékére, az ember
fölismerésére s az emberi és állati lelkek természetére tartozik.
Én Csernátonyt nem ismertem.
E szavamat úgy kell venni, a hogy én értem. Az emberek mindennapi
beszéde szerint igen is ismertem. Hiszen innen-onnan harmincz éve lesz,
hogy együtt vagyunk a képviselőházban. Egy párton soha sem voltam vele.
A nemzet nagy napi kérdéseiben soha se voltam vele egy nézeten. Nem
hiszem, hogy valaha vele együtt éreztem volna emberek, tünemények,
dolgok becsülésében. Közel tehát soha se volt egymáshoz gondolkozásunk.
A közmondás azt tartja: együtt lakva ismeri meg az ember egymást. Hát mi
soha se laktunk együtt se szobában, se politikában, se gyöngeségben, se
erényekben. Még egy asztal mellett is, ha emlékezetem cserben nem
hagyott, csak egy izben ültünk. Samassa érsek asztala hozott egyszer
össze vele ezelőtt épen nyolcz esztendővel.
Tehát nem ismerhettem őt tökéletesen.
Számüzetésből haza jötte előtt soha nem láttam s irásaira nem ügyeltem.
A mint az egykori balközép soraiból mint politikai hirlapiró elkezdett a
Deákpárt férfiaira lövöldözni: nekem is feltünt azonnal. Nyilai
mérgezettek voltak. Támadásai eleinte nagyon fájtak, azután dühbe hozták
az embert, erős haragra s keserű boszuállásra izgatták gyakran a
báránylelküt is.
Azt a hangot, mely tőle indult ki, az előtt a magyar időszaki sajtó nem
ismerte. A harminczas-negyvenes években is kemény harczokat vívtak a
pártok, de egymás tagjaiban s kivált vezéreiben a hazafit látták és
becsülték. Egymás iránya, elvei és érvei ellen súlyos támadásokat
intéztek, de egymás személyét meg nem gyalázták, egymás érzékenységét
meg nem szaggatták.
Csernátony felfogása, tüze, szenvedélye, keserű gyülölete meg volt már a
franczia sajtóban. Onnan jól ismertük, de az soha se jutott eszébe
senkinek, hogy a franczia modor hozzánk is eljut. Csernátony czikkeit
irtóztatóknak találtuk.
Engem nem bántott. Talán egyszer-kétszer vett úgy mellékesen tolla alá.
Valószinüleg kicsinylett ahhoz, hogy felgyűrkőzzék ellenem. Igaz: nem is
voltam kortársa, én még ifjabb nemzedékhez tartoztam. Okom tehát nem
volt személyes gyülölségre s én nem is gyülöltem őt. De nem is tudtam
szeretni.
Erős vágyam támadt azonban őt igazán megismerni. S támadtak ujabb és
ujabb alkalmak, melyek e vágyamat időnként csak fokozták.
Deák Ferencz gyakran beült Visontai Kovách Lászlóhoz a háznagyi irodába,
helyet foglalt a sarokpamlagon s dohányzott és adomázott. Egykor Zichy
Manó gróf, Kvassay Laczi, Neherebeczky, Visontay Kovách László s én
voltunk körülötte. Csernátony valamit írt vagy mondott az napon, a miért
nehezteltünk rá. Szidtuk keményen. Deák közbe szólt:
– Ne bántsátok! Nem ő a legrosszabb ember azon a párton!
Nagyon feltünt nekem e szó. Magam is gyülölködő, keseredett és
boldogtalan léleknek tartottam Csernátonyt. S én az ilyen lelkű embert s
nem a bűnös embert tartom rossz embernek. A rossz embert a bűnös
emberrel nem szabad összetéveszteni.
S ime Deák megkegyelmez Csernátonynak!
Sokat gondolkoztam e fölött. Más észlelésem is kényszerített a
gondolkozásra.
A balközép hajdan az én vármegyémben csillapíthatlan haraggal és
gyülölettel támadott bennünket. Akkor, a kiegyezés első éveiben én is a
Deák-párthoz tartoztam s természetesnek tartottuk, hogy a harag és
gyülölet engem se kimélt.
De hát miért?
Nagyon sokáig nem tudtam e kérdésre a feleletet megtalálni. Sokszor
kishitüvé lettem. Kételkedni kezdtem gyakran saját gondolkozásom
erélyében és tisztaságában. A mikor a balközépi férfiak csodálatos
buzgóságát, örökös fáradalmait, soha nem alvó tüzét, lelkesedését,
szenvedélyeit, nagy gyülöletét láttam: gyakran elmerültem
gondolataimban. Hogy lehet ez? Mi hajtja őket e végtelen harczba? Elvük
nemesebb vagy ők nemesebbek mint én? Azt éreztem, hogy tudásuk nem
nagyobb, látásuk nem élesebb, hazafiságuk nem nemesebb, mint az enyém.
Miért buzgóbbak tehát, mint én? S mi hajtja buzgóságukat egészen a
személyes gyülöletig?
A nagy fuzió alkalmával szomorú kiábrándulás következett rám.
A balközép ama nagy szenvedélyű férfiai kivétel nélkül mind hivatalban
ültek s kivétel nélkül mind a kormány pártjához csatlakoztak. Tehát nem
a függetlenség nagy eszméje töltötte be tűzzel-lánggal a lelküket, hanem
az önzés és irigység. Tehát az egyéni érdek nagyobb erő a tömegek
vezetőinél, mint az eszmény után való lelkesülés.
Ez észlelethez a magam vármegyéjében jutottam. De bizony nagy részben
ehhez jutottam a képviselőházban is, a mikor az egész balközéppártot a
kormánypártba, az »átkos« közösügy árnyékába vonulni láttam. Mert hogy
Tisza Kálmán és néhány társa egy szép napon arra ébredt föl, hogy a
közjogi ellenzékesség csak lyukas mogyoró s hogy a 67-iki alkotás
bölcsebb mű, mint a bihari pontok elmélete: ezt lélektanilag lehetőnek s
politikailag indokolhatónak, sőt akkor indokoltnak láttam.
De hogy ugyanazon a napon nemcsak Tisza Kálmán, hanem vele együtt
hetvenkét elvtársa is ugyanerre a meggyőződésre jutott: ez sehogyse ment
a fejembe.
Ördögség. Szemfényvesztés. Vagy isteni csodatétel.
Vagy pedig a lelkekben korábban is mindig élő csúf önzésnek kitörése,
fölkerekedése s fölül kerülése.
De hát akkor mi volt az elmúlt nyolcz év története? Mi okozta azt a
csillapíthatlan vihart, melylyel a balközép nyolcz éven át döngette a
67-iki alkotást? Mi táplálta akkor Csernátony lelkében 1867 óta a bősz
haragot a Deák-párt ellen s annak minden valamire való tagja ellen?
Ez után is figyelemmel kisértem Csernátony tollát. S láttam, hogy jobban
védi a 67-iki művet s a kormányt, mint valaha a Deák-párt védte s
láttam, hogy bennünket ott a függetlenségi párton jobban öldököl
czikkeivel, mint valaha a deákpárti hirlapirók cselekedték.
Elvekről tehát s elvek-szitotta szenvedélyekről ne beszéljünk se a
balközépnél, se Csernátonynál.
Én a nagy fuzió előtt a Deákpárt főlapjának voltam vezérirója. S bizony
nem kedvelt engem a balközép.
Annál nagyobb volt bámulatom, mikor ezelőtt huszonhat évvel épen
márczius hónapjának egyik napján a képviselőház folyosóján megszólitott
engem Csernátony.
– Tegyük teljessé a fuziót a hogy a politikában, úgy a publiczisztikában
is. Jöjj az Ellenőrhöz és vedd át annak vezetését.
Az Ellenőr volt Csernátonynak s az egykori balközépnek lapja.
Nem fogadtam el ez ajánlatot. Sehogy se tudtam megbarátkozni azzal a
gondolattal, hogy én az uj kormánynak legyek ennyire bebonyolitott hive.
Nem biztam az uj kormányban. Inkább békét kötöttem azzal az eszmével,
hogy többé nem leszek a törvényhozás tagja. Veszprémi barátaim előtt azt
fejtegettem, hogy hivő lélekkel, igaz lelkesüléssel, az elvekhez való
szilárd ragaszkodással nem lehet magát az embernek otthon érezni a
politikában. Kell oda még taktika is, számitás, önzés is és kell az
elvekből is, mint a ruhából, több öltözet. Ki hétköznapra, ki ünnepnapra
való. – Ez volt az én vigasztalan tapasztalásom.
Később ismét Csernátony felé fordult figyelmem.
Szegény Simonyi Ernőt haldoklása utolsó hónapjainak egyikén
meglátogattam a tengerparton. Beszélgetésünk közben rátértünk
Csernátonyra is. Elmondta Simonyi Ernő, hogy valami angol vagy skót
városban miként éltek, miként laktak együtt Csernátonyval bujdosó
korukban.
– Üres időnkben – úgymond – kártyáztunk. De csak krétára, mivelhogy
pénzünk nem volt. Kártya közben azonban néha úgy összevesztünk,
Csernátony oly indulatos lett, oly sértő modorban vitatkozott velem,
annyiszor megbántott, hogy egyszer letettem a kártyát s azt mondtam
neki: Barátom, egymás pénzét el nem nyerhetjük, mert egyikünknek sincs.
Csak krétára játszunk s játék után a krétát is letörüljük. S mégis ily
botrányosan marakodunk. Mi lenne akkor, ha te veled valaki pénzben
játszana? Mit csinálnál te azzal?
Sokszor eszembe jutott e kis elbeszélés.
Csernátony, mig balközépi volt, csakugyan krétára játszott és se a maga
pénzét el nem vesztette, se a más pénzét el nem nyerte. Mégis
indulatoskodott s mégis ki akarta a közügyek mezejéről irtani az
ellenpárt férfiait.
Sőt krétára játszott akkor is, a mikor kormánypártivá lett s a
mindenható Tisza Kálmánnak ő volt legbizalmasabb embere. Befolyását önző
czélra, vagyonszerzés vágyából soha föl nem használta.
Borongós felhők boritották élete egész egét. De a vagyoni önzés hiánya
tiszta napsugár azon az égen. A felhők ezen a helyen szabad nyilást
hagytak.
Nagy lélektani fejtegetés tárgya lehet e tünemény, de ebbe most nem
bocsátkozom.
Négy éven át minden karácsony tájban egyszer felkerestem Angol
Királynő-szállodabeli lakásán. Nem várt, nem is nagyon örült
látogatásomnak, de madarait bemutatta mindig. Bizalma nem melegedett föl
hozzám, mintha kémnek tartott volna.
Az voltam. Közelébe akartam férkőzni lelkének, hogy azt a lelket
kitanuljam. De ezen a módon kevés alkalmat nyujtott erre nekem.
De azt hiszem, lassanként mégis csak fölismertem.
Érdekes tünemény, hogy ő oly ismert névre, oly nagy befolyásra s oly
jelentékeny szerepre juthatott, a minőt a sors biztositott neki az
utolsó harmincznégy év egész történetére.
E tünemény vizsgálata sok tanulságot is nyujthat. A sötét indulatok nem
vezetik boldogságra se azt, a kiben támadnak, se azt, a kiben
felszittatnak. Csernátony nem volt boldog ember. Talán nem is a
boldogságért küzdött küzdelmes életén át.