(Nagy-Kőrösi birtokos és nemes család sarjadéka. Szül. 1798 julius
28-án, meghalt 1885 augusztus 28-án. Mérnöknek készült, nagy elmével
áldotta meg a gondviselés s nagy tudásra tett szert vasakarattal. Városa
ügyeinek igazgatásában s a törvényhozásban volt jeles része.)
Mélyen megilletődve veszem kezembe a tollat, hogy a férfiuról, kinek
sirját épen ez órában hantolják be, emlékeztető sorokat irjak. Szerettem
és becsültem és követtem őt, a mennyire követhettem. Szeretetére és
barátságára méltatott ő is s gazdag szellemének s fenséges humorának
napfényében gyakran fürödött lelkem. Nem volt mindennapi jelenség és én
egész életemben kevés embert láttam oly egészet, oly sikerültet, mint a
minő ő volt. Láttam a parlament viharai közt és családja körében, láttam
magányban és vidám társaságban; tudtam, miként gondolkodik a világról,
az emberről, a hazáról s a hazafikötelességről; észleltem, mikor nagy
eszmék rajzottak lelkében, s mikor vidám kedély tölté el egész
szellemét: láttam haragudni, búsulni és vigadni s erősnek és deréknek
láttam mindig, gyöngének és kicsinynek soha.
Öreg ember volt már, mikor vele megismerkedtem, de ismertem közel húsz
esztendőn keresztül. Ő folyton aggult, velem is gyorsan száguldott előre
a kor, de soha egy pillanatig sem csökkent irányában magas becsülésem.
Minél több időt töltött vele valaki: tisztelete és szeretete annál
inkább nőtt iránta.
Szép agg alak volt már a mi korunkban. Hófehér, hosszu, tömött szakál és
bajusz, hatalmas szemöldök, mely Deák Ferenczéhez hasonlitott, szép
metszésü tüzes szemek s az egész arczon az erőnek, önérzetnek,
szellemgazdagságnak s alaki szépségnek oly összhangzata, a minőt a
festőművészek szoktak mintaképül választani. Őskori prófétának feje volt
az övé, a minőnek azt keleten képzelik. Mikor a szofták meglátogatták
hazánkat: egyik vasuti állomáson Gubody fogadta őket. Az ősz seik, a ki
vezérük volt s a ki Ázsiából jött hozzánk s megjárta Mekkát és Medinát,
csaknem földre borult Gubody előtt, mert a próféta társainak egyikét
vélte az ő tiszteletgerjesztő személyében.
* * *
Ifju korában mérnöki teendőkkel foglalkozott. A Tisza mindkét oldalán s
különösen Pestmegyében s a Kiskunságban tömérdek mérnöki munkát végzett.
A tagositó és birtokrendező mérnökök munkája sajátságos. Az ügyetlen
munkások közt elvesztik türelmüket s lassankint idegesekké és ridegekké
válnak. És azután a számmal való örökös foglalkozás elbénitja a szellem
egyéb és magasabb képességeit. Azok közt, kik életük javát mezei
mérnökségben töltötték, nagyon kevés a finom modoru, jó kedélyű és
szellemes ember. Egyoldaluak rendszerint.
Gubodyn soha egy pillanatra se lehetett észrevenni a számokkal és
miveletlen emberekkel való örökös foglalkozás bénitó hatását. Szelleme
épen maradt.
Egyszer csodálkozásomat fejeztem ki előtte e fölött s mondám neki, hogy
az ő észjárásán nem veszem észre, hogy valamikor évtizedeken át
számokkal foglalkozott. Szokása szerint élczczel felelt.
– Barátom – mondá – az asszonyt, a becsületet és a hazafiságot sohase
mérd számokkal; – én a számokat csak a pénzre, baromra és tót parasztra
szoktam alkalmazni, mert csak ezekre alkalmas mérték.
Ez jó volt élcznek. De szelleme azért maradt meg üdén, mert erős
gondolkozó volt és nagy olvasottsággal birt. A magyar, latin, német,
franczia nyelvet még agg korában is jól beszélte s az angollal és
olaszszal is birkózott fiatal korában. A világirodalom remek műveit mind
megismerni törekedett hosszu életén keresztül.
De talán mindez nem tette oly tartalmassá szellemét, mint a kiváló
férfiakkal való gyakori társalgás.
Szerette és kereste a társaságot. S különösen a jelentékeny férfiakét.
Ezeket tanulmányozá s velük kicserélte szellemét. A hires Földváry
alispánnal, Fáy Andrással, Szentkirályi Mórral, Nyáry Pállal benső
barátságban élt csaknem a század eleje óta s a velük folytatott
eszmecserékből csak az, a mit velem közölt, kötetekre menne. Az
asszonyok közt keveset talált, kit magas szellemnek elismert. De ilyet
is talált Edelspacher tábornokné személyében, ki nagyanyja volt
Thurn-Taxis Egon herczegnőnek.
* * *
A politika szinterére, legalább a törvényhozásba, későn jutott. Csak
1865-ben, hatvannyolcz éves korában. A tigrispárthoz s később a
balközéphez tartozott. Rendületlen hazafiság s alkut nem ismerő erély
jellemzé politikai meggyőződését. Olvasottabb, miveltebb, gazdagabb
szellemü ember egy se volt a balközépen, mint ő. Beszédei, melyeket a
parlamentben tartott, mindig tartalmasak valának s mindig leköték a
közfigyelmet. Hogy magasabb szerepet nem játszhatott: azt főleg agg
korának lehet tulajdonitani. A kiegyezés után lehetett volna csak
szerepe s ekkor már elmult hetven éves.
A balközépet is elhagyta 1873-ban, mikor már Ghyczy bent volt az
alkuban, Tisza pedig elkezdett alkudozni. Akkor Gubody kilépett a
balközépből s átment a függetlenségi párthoz.
– Sándor bátyám, – mondá neki Luksics, – hát elhagyod vezéreinket?
– Sohase voltak nekem, öcsém, a politikában vezéreim, én Ghyczyvel és
Tiszával eddig egy uton jártam s most ők letértek erről az utról. Nekem
nem kell vezérürü.
* * *
Ez a független gondolkozás s a meggyőződésnek e hatalmas erélye jellemzé
őt mindvégig. S ennek nem egyszer adott megörökitésre méltó kifejezést.
A koronázás alatt történt a következő jelenet.
Gubody a templomban egy osztrák miniszter mellé került, ki fényes,
paszomántos marsalruhában, rendjelekkel gazdagon elhalmozva ült az öreg
kurucz mellett. Sokan azt mondják, épen b. Beust volt. A miniszter
odafordult Gubodyhoz:
– Deák Ferenczet nem látom, – igy szól, – csodálom, hogy nem jött el a
koronázásra.
Gubody egész flegmával felelé:
– Az orvos nem szokott elmenni betegje temetésére, mi pedig most a
független Magyarországot temetjük.
A miniszter nem kérdezősködött tovább.
Báró Sennyey Pál is megjárta egyszer az öreg Gubodyval.
Gubody korelnökünk volt s épen a trónbeszédről vezetett bennünket vissza
a képviselőházba.
Sennyey 48 óta akkor lőn először képviselővé s jellemző merev
arisztokratikus modorát elhagyni törekedett s a képviselőkkel bizalmas
modorban érintkezett. Fényes, drágaköves díszruhájában jött ő is a
képviselőház korridorjára s hóna alatt a kalpaggal oda ment Gubodyhoz s
meghajtván magát, igy szólt:
– Van szerencsém magam az elnök urnál bemutatni és magam szives
figyelmébe ajánlani.
Gubody rá néz tüzes szemeivel s kezét a báró vállára téve, mondja:
– Tedd fel fiam a süveged, én is voltam olyan szegény legény, mint te.
Nem hiszem, hogy Sennyey azóta sokat barátkozott volna az öreg
kuruczczal.
* * *
Kemény erkölcsi nézetei voltak a képviselők magaviseletéről.
Egy reggel bemegyek hozzá az elnöki szobába. Fujta a dohányt egy szép
tajtpipából, melyen nagy Napoleon alakja volt kifaragva s melyet
Edelspacher tábornoknétól kapott emlékül. És káromkodott szörnyen.
– Mi bajod bátyám?
– Hogy mer e házba jönni olyan képviselő – ugymond – a kinek már másnap
lefoglalják a fizetését? A kit ekzekvál a zsidó s esetleg meg akar
vesztegetni a német: hogy lássam én annak kezében nyugodtan a haza
sorsát?
* * *
Rosszul esett neki, mikor ezelőtt tíz évvel választóinak többsége
cserbenhagyta s helyette kormánypárti képviselőt választottak. De azért
eljárt Budapestre, sőt barátait meglátogatni vidékre is. Ghyczyt is
meglátogatta hat-hét évvel ez előtt igmándi magányában.
Egykor a hatvani-utczán sétálgattam vele s mikor megláttuk az »Arany
Sas« vendéglőt, rámutatott:
– Nézd öcsém, hatvanhét esztendeje vagyok törzsvendégje e fogadónak.
És még ezután irt egy tartalmas és érdekes röpiratot. Épen nyolczvannégy
éves korában.
Nyolczvan éves volt, mikor egy rég kihullott foga helyébe uj foga nőtt.
Ez nagyon megijeszté.
– Barátom, – igy panaszkodott nekem, – egészen kétségbe vagyok esve. Uj
fogam nőtt. Ez azt jelenti, hogy még nagyon messze van tőlem az élet
vége. Pedig meguntam már. Nincs gyönyörüségem a hazában, nem az lett
belőle, a minek én gondoltam, én óhajtottam. S az én életemben már nem
is lesz azzá, minek éljek tehát én sokáig!
Minő fenséges gondolkozás egy agg embertől!
* * *
Pár év előtt elesett s megütötte lábait. Soha teljes életében nem volt
beteg egy pillanatra sem, ekkor ágyba került. S nem is kelt fel onnan
többé, csak a koporsóba.
A mult nyáron látogattam meg utoljára. Hófehér vánkoson, hófehér fürtök
közt hófehér szép tiszta arcza úgy fénylett az alkonyodó nap sugáraiban,
mint egy fenséges oltárkép.
Könyei előtörtek, összecsókolt s aztán leültem lábaihoz.
– Lásd még most is élek, semmi bajom sincs, csak ezek a kutya lábak nem
tudnak mozdulni.
Fel akartam viditani s előhoztam anekdotáit és bölcs mondásait. Rögtön
felvidult, gazdag szelleme ujra megélénkült s a kifejlett eszmecserében
utoljára jóizűn kikaczagta magát. Nehéz szivvel váltam el tőle, de
nyolczvannyolcz éve daczára se hittem, hogy a vég oly közel van.
Ma temették el. Nem mondja többé adomáit a folyosón, nem gyönyörködik
többé kerti lugasaiban, s hű és gyöngéd gyermekeivel nem élczelődik
többé. De nem borong el lelke imádott hazájának sorsa felett se. Ott
pihen a sürü árnyékos fák alatt; de ha van az emberi léleknek
halhatatlan része: az övé még egyszer felvidul, ha hona az lesz, a minek
ő álmodá: szabad és független és boldog.
Örök álmát bár ne zavarja semmi, csak ez a felvidulás!