(Gróf Széchenyi István nőtlen korából.)
Széchenyi István iróasztala fölött díszes aranykeretben fiatal nő
arczképe függött a falon. Olajfestmény volt s gyönyörü szép, fiatal
nőfejet ábrázolt. Barna hajfürtök, mondulaalakú nagy két fekete szem,
semmihez se hasonlítható mosoly, fény és bűbáj a homlokon, az ajkakon s
a fölséges arcznak minden vonalán. Mintha a teremtés arra alkotta volna
ez arczot, hogy uj erőt adjon a fáradtnak, vigasztalást a
kétségbeesettnek, életet a haldoklónak, szerelmet az élőnek s költői
ihletet a szerelmesnek.
Széchenyi, ha asztala mellett ült vagy állt, mindig ráláthatott a képre.
Sohase hallotta senki, hogy Széchenyi István a kép eredetijéről komolyan
beszélt volna. Minden látogatónak feltünt a kép, de ő mindenkinek
másként mesélte el, hogy mikor s miként jutott a kép birtokába. Sokan
úgy gondolkodtak, hogy csak képzelet szüleménye, csak tanulmányi
kisérlet az az ábrázat. Sokan azt hitték, ifjú görög nő képe, a kivel
görögországi utazásai közben ismerkedett meg Széchenyi. De ő nem
törődött a találgatásokkal. Ha valaki határozott véleményt nyilvánított
a kép származásáról, nem mondott ellent. Legföljebb élczczel és gúnynyal
vetett véget szokása szerint a tünődésnek.
Volt egy nézet, mely Széchenyi bizalmasabb ismerősei közt legjobban el
volt terjedve. Waldstein János gróftól hallottam ezt. Széchenyi »Világ«
czímü munkájának egyik fejezetén alapult.
Talán e munka van legjobban tele azzal a hatalmas költői erővel, mely a
nagy államférfiu életén át, hol rajongás képében, hol keserű gúny és
évődés torzulatában, hol pedig a csalódott egész élet kétségbeejtő
alakjában jelentkezett. E munkájában beszél el Széchenyi egy jelenetet,
melyet átélt s mely minden valószinüség szerint fordulópont volt
életében.
Egykor Görögországban utazott.
A bécsi kongresszus véget ért. Európa nyugodt volt s Széchenyi szive
üres és sivár. A kongresszus alatt Széchenyi a rangban és tekintélyben
legelső s legkiválóbb férfiakkal állt egy sorban. Huszonnégy éves volt.
Viruló fiatalsága, daliás külseje s szellemének kimeríthetlen gazdagsága
olyan egyéniséget alkottak belőle, a mely előtt a legmagasabb körök
termei s a legünnepeltebb szivek titkai megnyiltak. Társadalmi állása s
mély és vidám szellemén kivül az az érdeme is följogosította erre, a
melyet akkor szerzett, a mikor a waterlooi csata reggelén tanácsot adott
Blüchernek, mely döntő fontosságú volt a csata lefolyására,
Francziaország sorsára s nagy Napoleon életére. A világtörténet nem
ismeri e kis történelmi részletet. A németek hallgatnak róla s Blücher
lángeszének tulajdonítják a sikeres hadműveletet, holott ő sok
történetiró szerint itt csak egy súlyos kardvas volt a végzet kezében,
semmi egyéb. Báró Kemény Zsigmond érinti ezt Széchenyi életrajzában, de
mélyebben nem merül bele s részletesen nem adja elő. Széchenyi
emlékiratai világosságot deríthetnek erre is. Ám akárhogy történt, a
bécsi kongresszus fejedelmei s herczegasszonyai jól ismerték a fiatal
magyar grófnak ezt az érdemét s az utóbbiak különösen oly kegyekben
részesitették, melyekre büszke lehetett volna minden koronás fő.
A kongresszus befejeztével ernyedés állott be Széchenyi kedélyvilágában.
Bécset szűknek, egyhangunak, nagyon is polgárinak találta s útra kelt.
Ezredétől könnyen kapott akármennyi szabadságot. Utazásának semmi
különös czélja nem volt. Csak az, hogy utazzék és álmodozzék. Egy szép
napon magánosan andalgott a régi Hellász legszebb omladékainak egyikén,
melyet még akkor nem turkáltak fel az angolok, hogy töredékeit Angliába
hurczolják. Még talpon álló oszloptörzsökre könyökölve, legeltette
szemeit a csodálatos szép ligeten. Lelke elmerengett a háromezer éves
multnak örökre letünt nagyságain. E pillanatban – mint körülbelül ez idő
tájt Byron – könnyen elhatározhatta volna magát, hogy lemondjon a
világról s csak a multak emlékeinek s szive alaktalan ábrándjainak
éljen.
Gyönge zaj riasztja föl ábrándozásaiból.
Fölpillant s gyönyörü szép görög lánykát lát maga előtt elhaladni. Korsó
a kezében. Ifjuság és szépség, illat és báj mérhetetlen gazdagsága vette
körül alakját. Széchenyi agyán megvillant egy gondolat. Fölkiáltott.
– Óh a férfi hivatása nem az, hogy visszaálmodozzon a multakba, hanem
az, hogy éljen a derülten mosolygó jövendő számára. A multnak minden
emléke minő halvány és színtelen ez ifjú alak mellett!
E pillanatban fogamzott meg benne Magyarország újjá alkotásának
korszakos eszméje. E pillanatban ismerte föl létének jogosultságát s
életének czélját. Maga Széchenyi is megírja ezt a jelenetet említett
munkájában, ha nem is e szavakkal, de elég részletesen.
Sokan azt hitték, hogy ama kép e fiatal görög lányt ábrázolja. S azért
festette meg képét s azért akasztotta iróasztala fölé, hogy életének e
fordulópontja mindig szeme előtt legyen. Most már 1875-ben, a mikor e
sorokat irom, a »legnagyobb magyar« özvegye is elhúnyt s a két nagy
szellem egyesült ismét a magasságban; – most már elmondhatjuk a kép
történetét, e sorok nem juthatnak el hozzájuk.
Volt Czenken a század elején Széchenyi Ferencz gróf szolgálatában valami
Varga János nevű erdőkerülő. Mai állapotában nem ismerem Czenket, de a
század elején a kastély mellett levő angol kertből széles fasor vezetett
ki, melynek végén gyönyörü erdő feküdt. Ennek az erdőnek volt őre Varga
János, a ki akkortájt férfikora teljes erejében volt. Volt felesége is,
igazán csinos nő, hozzá hasonló szegény származásu. 1810 körül kis
lánykájuk született, a kit Mariska névre kereszteltek. Egy fiuk is lett
később apja nevére, a ki 1848-ban honvéd volt, Buda ostrománál részt
vett, a nádori palota kifosztásánál jelen volt, könyvtáramban van is egy
könyv, melyet onnan hozott el; – úgy tudom, ma is él valahol
Sopronvármegyében. Ő azonban nem tartozik történetünkhöz.
A kis Mariska nagyon szép gyerek volt. Erős, kedves, okos.
Az öreg gróf halála után Széchenyi István gyakran és hosszasan
tartózkodott Czenken. A kis Mariska akkortájt öt-hat esztendős volt.
Széchenyi észrevette a kis lánykát s rendkivül megszerette. Naphosszant
eljátszogatott vele, ölében hordozta, százszor-ezerszer
összecsókolgatta. Valamelyik épületben vagy talán épen a kastélyban volt
egy pinczelakás. Kivül az ablak alatt állott a gróf, belül a kis
Mariska, a ki gyerekes édes pajzánsággal hol kidugta fejecskéjét, hol
visszakapta, a gróf pedig kaczagva zsörtölődött vele rosszalkodása
miatt. Napokat töltöttek így el kettecskén efféle játszadozással. Az
emberek nem értették a dolgot. A grófot nem úgy ismerték, mint a ki
nagyon szerette volna a kis gyereket. Utóbb azt suttogták, hogy a kis
Mariska bizonyosan a grófnak a lánya. Még hasonlatosságot is találtak
arczuk vonásaiban. A kis lány is erős barna szemöldökü s piros arczú
volt. A következés megmutatta, hogy a jó czenkiek beszéde alaptalan
mendemonda volt.
Később elkerült a gróf hazulról. Nem gondoskodhatott a kis Mariskáról s
talán egészen el is feledte. Az erdőkerülő is, felesége is rövid
időközben elhaltak s a kis Mariska apátlan-anyátlan árvaságra jutott.
Élt Sopronban valami Wirth nevű ügyvéd. Csöndes, jó lelkű ember, de a mi
a jogot s jó erkölcsöt illeti, ebben szörnyű szigorú elvei voltak.
Később városi szenátor lett belőle és Sopron városa tiszti ügyésze. Ő
vette magához a kis Mariskát s ő is, beteges felesége is nagyon
megszerette a kedves kis lánykát s hamar beleélték magukat abba a
tudatba, hogy a kis Mariska lesz fogadott gyerekük és örökösük. Tudni
kell, hogy a Wirth-házaspárnak nem volt gyereke s hogy az asszony
máskülönben áldott jó asszony, betegsége miatt több időt töltött az
ágyban, mint azon kivül. A kis Mariska pedig már tiz-tizenkét éves
korában olyan rendet tudott tartani a háznál, mint egy felnőtt.
A kis Mariska tizenhét esztendős hajadonná fejlődött lassanként s a
legkiválóbb szépséggé, a minőt csak el lehet gondolni. Arcza, szeme,
egész alakja bizonyságot tett arról, hogy a természet minden szépségét,
mely birtokában volt, vakon és pazarul szórta erre a leányra. Maig is
sok ember él még Sopronban, a ki úgy emlékszik rá vissza, mint a
városnak, sőt az egész Sopronvármegyének legszebb asszonyára. Alig tette
ki lábát az utczára: sereg számra akadtak követői, a kik nem győztek
betelni a ragyogó alak látásával. Ha barátnői vagy a jó »Wirth néni«
kiséretében a közeli Fertő-tó fürdőjébe kirándult, valahány fiatal ember
volt Sopronban, mind ott ólálkodott körülötte, hogy csak néhány szót is
válthasson vele. Mindez egy csöppet sem volt inyére a szigorú fiskus
úrnak, de Mariska csak gyerekjátéknak tekintette az egészet.
Ez idő-tájban azután az is történt, hogy Széchenyi gróf valami módon
ujból megismerkedett a lánynyal. S attól kezdve, ahogy megismerkedett,
mindennapos vendég lett az egyszerű, igénytelen Wirth-családnál. Ő ugyan
csak a régi játszópajtás jogát hangoztatta, de valósággal mély vonzalom
támadt benne a lány iránt. S bármily hidegen bánt vele a házi gazda,
bármily vasvilla szemekkel nézte olykor-olykor: azért a háztól el nem
maradt.
Wirthné asszony ez időben többet betegeskedett, mint valaha. Folyton
ágyban fekvő volt s Mariska volt a háztartás lelke. Wirth ur is,
felesége is úgy hozzá szoktak a lányhoz, hogy utóbb el nem lehettek nála
nélkül.
Egy napon Széchenyi komoly arczczal lépett Wirth ur elé s így szólt:
– Uram, én Mariskát magammal viszem Bécsbe s ott neveltetni fogom. Én őt
el akarom venni feleségül.
A tanácsos nagy szemeket meresztett.
– Méltóságos gróf ur, – felelé – ebbe én nem egyezem bele. Sőt
tiltakozom ellene, mint a lánynak gondnoka s az árvának gyámatyja. Az
nem lehet, nem hihetem, de nem is hiszem, hogy ön ilyen szegény lányt
vegyen feleségül s most már azt se türöm, hogy ily gyakran látogassa.
A gróf szemein a harag villámai czikáztak.
– Akár türi, akár nem türi, én a lányt magammal viszem.
A fiskus meg nem ijedt.
– Én pedig csak azt mondom, méltóságos gróf ur, hogy ha még egyszer
átlépi a házam küszöbét, a vármegyénél keresetet inditok ön ellen
nőcsábitás miatt. Tudom, hogy a perben semmi bizonyitékom se lesz
egyelőre. Azt is tudom, hogy ha bármennyi bizonyitékom volna is, ön nagy
befolyásával tudna magán segiteni. De ha önnek a nyilvános botrány
inyére van: hát akkor tessék!
Wirth ur megyei táblabíró is volt. Általánosan ismert becsületessége és
szigorusága tekintélyt szerzett neki a vármegyei nemességnél. Az olyan
pert, a minővel Wirth ur a grófot fenyegette, akkoriban a vármegye
gyülése előtt tárgyalták. A fiskus annak az egyébként alaptalan gyanunak
szálait is összekeresgélte, a mely szerint Mariska Széchenyi lánya lett
volna. Gróf Széchenyi akkoriban már megalapitani segitett a magyar
tudományos akadémiát s irataiból is, melyekkel a nemzetet fölrázta
álmaiból, már megjelent vagy kettő. Nevét ismerték már országszerte.
Voltak versenyző társai, volt ellensége is már több kettőnél. Volt a
hazában is, de volt különösen Bécsben. Ily per végzetes következményeket
idézhetett volna elő rá nézve.
A gróf fájó szivvel visszavonult. De levelei, sőt német nyelvü
költeményei is folyton jöttek a kis Mariskához. S Mariska képét első
rangu művészszel megföstette.
Mariska egy felhőszakadás-okozta árviz alkalmával beleesett a városon
keresztül huzódó árokba, de kimentették s életre hozták. A gróf ekkor
látogatta meg utoljára.
Wirth uram se késett tovább. Sietve összeházasitotta a lányt egy Bolváry
József nevü ifjuval, a ki valamikor Klobusiczky kalocsai érsek mellett
volt komornyik, maga is Kalocsa tájáról való magas, nyulánk, jó képü
fiatal ember. Ekkor már a győri püspöknek volt soproni dézsmaispánja.
A szegény asszony maga is lángolt a grófért. Igazán boldog nem is volt
soha, de derék férje mellett türte sorsát jól s csodálatos szépségét
mindvégig megtartotta. Jól ismertem. Patvarista koromban egy ideig nála
laktam.
1866-ban halt meg.
A veszprémi temetőben nyugszik most a kis Mariska. Gyermeke soha nem
született. A gróf leveleit s ezek közt néhány versét is magával vitte a
sírba. Utolsó óhajtása volt az, hogy e leveleket temessék el vele
együtt. Férje hiven teljesitette óhajtását.
1858-ban meglátogatta a grófot Döblingben. Széchenyi rögtön megismerte s
nyugodtan fogadta.
– Látod Mariska, mi lett belőlem! Te pedig még most is olyan szép vagy!
Még mindig a régi néven szólította.
Az asszony nem tudott szóhoz jutni a nagy zokogástól.
– – Az az olajfestmény, a mely gróf Széchenyi István iróasztala fölött
függött, a kis Mariska képe volt.