– István… édes, édes fiam…
– Anyám, én mindezekből nem értek semmit. Amit otthon felfedeztem, a sok
virág, a királyi elhatározás… álom az vagy való?
– Való, fiam, – szólt a gondnok, – és mivel anyád nem elég erős neked
mindent, amit tudnod kell, elmondani, tehát Hedvigre bíztuk ezt a
feladatot. Menjetek, hallgasd meg őt.
Más szobába mentek. Egymás mellé ültek. Szorosan egymás mellé. És a lány
halk hangon, ahogyan alkonyatkor mesét mondanak a gyermekeknek,
elbeszélte neki életének kegyetlen, de boldogságra fordult meséjét, mely
íme valóra vált. A férfi a leány vállára támasztotta fejét. Előtte állt,
fényben úszva, apjának alakja és anélkül, hogy észrevette volna, folytak
könyei. A lány végzett. Még csak ennyit mondott:
– Isten áldd meg a királyt.
És ő susogva rámondta:
– Isten áldd meg…
Vége.
* * * * * *
Transcriber's note:
Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai
hibákat javítottuk. Ezek listája: