S egyedül volt és a nyitott ablakon keresztül kajánul vigyorgó pofával
bámult reá a Hajnal. Ez a vörhenyes arcú, pohos legény tele volt duzzadó
életerővel és lenézte Valdemárt, a halottat. Valdemár tudta, hogy ő
meghalt, ennélfogva nem csodálkozott azon, hogy felébredt. Mohón
habzsolta föl az impressziókat és elsőnek értette meg a Hajnal
tekintetét. „Beszédes ez a tekintet és ékesen szóló!“ – mondotta volna
Valdemár, ha egyáltalán szólt volna valamit. De nyelve nehéz volt, mint
az ólom és Valdemár halott nem tudta megbillenteni. Úgy érezte a
szájában, mint valami fölösleges, idegen dolgot, amit legjobban szeretne
kiköpni.