Az ünnepi este már áthajolt az északába, a kis viaszgyertyák
ellobbantak, de egy-kettő még perzselte a karácsonyi fenyő olajos ágait
és nehéz szagokkal itatták át a kicsiny szoba levegőjét. A mécses
aljában csak én virrasztottam. Mákos kalács, pálinkás üvegek hevertek az
asztalon. Az albérlők, akik itt laktak, már beleroskadtak az álomba, a
mámor szeliden és egymás után ledöntötte valamennyit és az ágyakon, a
földön mozdulatlanul feküdtek az emberek. A mécses árnyai libbentek,
rebbentek és fakó világosságokat hasitottak ki a terhes levegőből.
Odakünn esett a hó, ájtatos emberek éjféli misére bandukoltak. A
szomszédságban megkongatták a harangokat, búgtak, zúgtak, a templomi
hangokra ráomlottak az alásüppedő hófátyolok, megfogták, csöndesitették
a harangok énekét és álmodozó emberek fölé halk muzsika szállott be a
szobába…
Én azt álmodtam, hogy álom vagyok, látok és hallok, sziveken keresztül,
néma énekeket. Petrus bácsi ágyán a fonográf muzsikált, pedig Petrus
bácsi aludt, leoldott falábát ölelgette, mint a szerelmesek a
gyönyöröket, de a fonográf dalolt és dült belőle a sok szomorkodó ének,
belekapaszkodtak a hangok danájába. A dalok közül az egyik fölkapott a
szárnyára, libegtetett, röpködött velem a magasságban, aztán hirtelen
lejtőzött és ráültetett az egyik ágyra.
– Ez a Mari… a Mari…
Két karját ráfonta a mellére és az arca mosolygott.
Megcsókoltam a Mari fejét és álmai kiröpültek hozzám.
– Gyönyörü kis csibém… súgták testvéreim, a Mari álmai.
– Gyönyörü kis virágom, mit csinálsz?… szemecskéid ugy-e rám néznek? Kis
kezecskéid értem nyulkálnak?… Fölvettek?… nevetsz, nevetsz kis rubintom?
én vagyok a te rossz cudar anyád… Fölvettek a kapuból? Talán egy nagy úr
és most selyembe pólálnak… Ha ott felejtettek?… hogy melegitettem,
fujtam az orcádat, a kezecskéidet… ha ott felejtettek… juj, hideg nyilak
hasogatják a szivemet… Úgy-úgy kis bogaram, cuclizzál, cuclizzál, majd
szétreped a mellem. Mind a meleg édes tej a tiéd, csak a tiéd…
Kapirgálsz? Kapirgálsz?… na ne csiklandozz… szivjad, szivjad kis
rubintom, mert megszakadok, már szivemnek szalad a tej és kiszakitja az
én bűnös testemből… Egyél, egyél, egyél, kis csibém…
Mari mosolygott, az álmok daloltak, csicsijja, babuja, csicsijja,
babuja…
Arany, ezüst csengett, a másik sarokban sok tallér pengett, Vakurka
pénzekkel harcolt. Benn volt a pénztárnál a bankban, ahol szolgált. Az
álmai görgették a kicsi és nagy pénzeket, guritgatták a halvány
nikkeleket, kacagva gurultak az ezüst, arany-koronák, ütődtek,
csörrentek és fölöttük sóhajosan röpdöstek a tarka bankók. Vakurka
kaszált a kezével, ide-oda nyult és összefogdosta az elszabadult
pénzeket. Bedugta valamennyit a zsákba, a bankókra szallagot húzott és
gyültek körülötte a zsákocskák, a bankóoszlopok. Az álmok csöndesedtek.
Vakurka leemelte a szárnyaikról a tallérokat, valamennyit eltakarította
és dünnyögött, nyöszörgött.
– Haza… haza…
Álmai kiröpültek az ég alá és behozták a hófátyolokat és reszkettek,
hullámoztak Vakurka előtt. Méhükből hullott, dült alá a liliomos
csillogó hó. Fehér tájékokat úsztattak az álmok, szűzi tisztaságban
fehérkedett ember, templom, az ég. Az álmok sugták:
– Moszkova… Moszkova… nyílnak a kapuk, három az óra… a görbe utcákon
mennek a testvérek… Jeges a föld, jeges az ég, sugaras minden, a föld
fölött, az ég alatt. A hold megnyitja opálos palástját… ráboritja a
tornyokra… a Kreml tizennyolcablakos tornyára, Mária templomának aranyos
kupoláira… Szikrázó utakon most mennek, bandukolnak a templomba, a
testvérek. A harangok csilingelnek, átszállnak a zuzmarás fákon és a
jégsípok megszólalnak… A fák énekelnek… Moszkova dalol… goszpodij
pomiluj…
– Haza… haza… súgták az álmok és vitték Vakurkát templomokon keresztül,
át a diadalkapukon, kifaragott paloták között, végig a koronázási utakon
s megállt a folyó mellett, ráment a hidakra és nézte, amint dús, lassú
hófátyolok nesztelenül merülnek alá a vízbe…
Vakurka ümmögött, nevetgélt:
– Lopni fogok… lopni.
Megfogta az egyik pénzeszsák száját és felorditott:
– Jaj…
Az aranyak összefutottak a zsákocskákban, sikoltottak, zenebonásan
egymás körül kavarogtak és ujjongva, sikongva fellökték magukat a
levegőbe. A tallérok Vakurka fölé repültek, arany testükből ábrázatok
nőttek ki hirtelen; grimaceok csúfolódtak a sárga szemükben, a petyhüdt
ajkuk körül és vigyorogtak, bámészkodtak Vakurkára. A vén szolga hanyatt
vágódott és nyúltak, emelkedtek körülötte a bankóoszlopok, egymáshoz
épültek, összefogtak és Vakurkát nyoszolyájáról elillani nem engedték.
Fölötte zengett, üvöltött a pénz, mellette suhogtak a tornyosodó bankók
és Vakurka leigázva, dermedten feküdt a bankósirban…
Muzsikás volt a levegő. Petrus bácsi fonográfja hangosan énekelt,
fojtott dalok csalogatták maguk köré az álmokat. Az ágyakon magukra
maradtak az emberek, meredten elnyultak a matracon, mint a döntött fák
az erdő avarában. Petrus bácsi fonográfja bolondosan énekelt, rozzant
torkából tréfás, nevető hangokat lökött föl a magasba és mi
összesuhantunk, összeölelkeztünk és röpködve a pihenő fejek fölött,
lejtőztünk, táncoltunk. Az álmok zsongtak, nyűgösködtek, de énekeltek is
és olyan volt a hangjuk, mint a méhhivogató üvegcsengőké, amiket a
kertekben megfuj a szél. Engem, testvéreim az álmok, magukba fontak,
dajkáltak, s titkos titkaikkal megütögették a szivemet, mely most
megnőtt, a síksági ég pereméig megnyilott a két ölelő karja és a
szivemben volt a világ, emberek, bújdosó szenvedéseik.
Petrus bácsi ölelgette a falábát, a fonográfja már csöndesitette a
Carnevált és vontatottan bujtak ki belőle a dalok s az álmok libbentek,
alászállingóztak és mire csönd lett, besuhantak a koponyákba. Az egyik
testvérem szárnyára emelt és ráröpültünk a kórházi szolga fejére. János
szántott agyában fölébredtek, fölszökkentek a rejtelmek.
János gagyogott, morgott:
– Na… ne…
De agyában nászt ültek az álmok, az egyből lett kettő, párzottak,
sokasodtak és sodorták eléje a kadávereket. Dermedt karok görcsösen a
levegőbe kaptak, örökre bezáródott szemhéjakra kiültek a nagy üveges
szemek, a húsos fejekből a csontvázak kidugták a koponyájukat.
János dörmögött, káromkodott, fölemelte a kezeit és durva sietséggel
hagyigálta messzire magától a halottakat. Szivek táncoltak eléje. Kicsi
és nagy, fonnyadt és húsos szivek s vadul lüktettek. Behorpadtak,
kiduzzadtak, ujjongó és síró hangok zúgtak ki belőlük, de valamennyi
sírt és könnyeiket ráhullatták János arcára. János kaszált a kezeivel és
hessegette maga mellől a kavargó sziveket, de hirtelen megbicsaklottak a
karjai, a fejét rányomta a matrácra és rámeredt a legvadabb szívre, mely
az arca előtt táncolt. Az meg-megütögette forró testével az ábrázatát,
rászökkent a mellére, táncolt a feje fölött, aztán sikoltva, kacagva
visszaugrott a szivek közé. János fölordított, a szive után kapott,
megvágta a mellét és sírt, üvöltött:
– A szivem… a szivem… hol van a szivem?…
János ütötte-verte a fejét. Beleestem a levegőbe… ágyak fölött úszom és
libbenek… Ki vagyok én?…
Érzések között hajókázom és találkozom a nem ismert fájdalmakkal, a
szikkadt földnél szomjasabb vágyakkal, bús arcú reményekkel,
tépett-égett örömökkel. A testemet nem érzem és mégis van szemem, mely
sugaras rést tör sötét agylabirintusokon keresztül, melyben most ott
örvényeskedik a mindenki álma. Én se éltem eddig? Aki igazán vagyok,
rejtőzött eddig bennem? most kapott szárnyra, mikor az éjszaka lefujta
rólam a hús és csont béklyókat? a mikkel röghöz szögezetten csak bambán
álmélkodtam, álmélkodva csudálkoztam?… És most röpülök, emberek fölött
keringőzöm, a koponyák megnyilnak előttem, a szivemet ráteszem a
szivükre és mi halkan összedobogunk.
Megölelem az egyik álmodót, sugaras az arca.
– Ez a néma… a néma…
Ivesen rángatódzik az ajka, kinyitja, csukja a száját és csattogtatja a
fogait és vak hangokon nyávog, ugat, bődül:
– Üm… üh… hő…
Mosoly-lárva száll szomorú arcára, titkos gyönyör ideges ráncokba szedi,
kisimítja a homlokát, a kezeivel döfdösi a levegőt; a néma beszélget.
– Milyen a hangom?… Az embereknek hápog a szájuk és csak azt látom, hogy
mosolyognak, vörös lesz az arcuk, néha könnyes a szemük… Én most
beszélek, de nem hallom a hangomat… Milyen a hang? Érezni lehet? Meleg
talán vagy illata van, mint a virágoknak? mindenkinek van hangja? a
fáknak is? csak nem hallom, mikor bólogatnak, mikor leveleket perditenek
a földre?… Nevetek én vagy sírok? Pedig érzem hogy örülök, forró a
fejem, testemet csiklandozza a boldogság… jaj… mozog valami a fejemben,
rángatja az agyvelőmet, tüzes kigyók hemperegnek benne és kinyujtóznak…
belesiklanak a füleimbe. A hangom… a hangom… jön a hangom… emberek,
emberek… kacagok, kiáltok… Juliska szeretlek, összebujok veled, de
gyönyörű, amit mondasz… menni kell már a gyárba, hogyan sípolnak, hogyan
ordítanak… édes kicsi fiam, ujra megsiratlak, ujra eltemetlek, hallom a
jajgatásomat, a kicsi harang is sikolt – hallom már, hallom – mert
beágyazunk a földbe.
Petrus bácsi fonográfja muzsikált, pedig Petrus bácsi a falábát
ölelgette. Rálibbentem a fejére, kocogtattam, csókolgattam, meg is
nyílott, de Petrus bácsi feküdt a koldus falába mellett, nagy
nyugalomban, álmok nélkül.