A várőr tülke végig búgott az árok vize fölött s a kaputorony kúpos
födele alól kirepült az első bőregér s cikkcakkozva suhogott a belső
várudvar kápolnája felé, amelynek ajtaján most lépett ki Artus, a nagy
király; nyomában a Kerek Asztal tizenkét lovagja, hölgyek.
A szurkos fáklyák elnyúló, láng-magú füstje durván tolakodott be erős
szagával a víz és a széna illatába, amit az est küldött fel a rétekről,
a kápolna nyitott ajtaján pedig tömjénszag lopakodott ki a menet után.
Artus, a nagy király, megállt egy pillanatra s az ég mindjobban kékülő
mélységébe nézett. Tizenegy lovag királya iránt tartozó udvariassággal
szintén fölfelé nézett, csak Lancelot kereste a karcsú királyné
tekintetét.
Artus őszbecsavarodó szakálla megremegett s a tizenegy lovag elsápadt:
egy tűzszegélyű felhő-palást közepén homályosan fénylett a Szent Graal
kelyhe.
– Urak láttátok? – kérdezte Artus.
– Láttuk! – felelte tiz tompa hang.
Csak Perceval hangja csengett bátran és tisztán:
– Láttam!
Lancelot zavartan hallgatott. Ő már rég lemondott a Szent Graal
megszerzéséről, amelyet csak tiszta életű lovag keríthet hatalmába.
Az ebédlőteremben már égtek a fali réz-tartók gyertyái és viasz-fáklyái;
s az asztalmester az étekfogókkal most érkezett a konyhából. Artus és
tizenkét lovagja helyet foglaltak a Kerek Asztal körül, a nők hosszú
asztalának fejére pedig Merlin ült, az ősz királyi varázsló és próféta;
jobbján Geniévre, a karcsú királyné; balján Aiglentine, Keu pajzán
kedvese. A lovagok vitéz csörömpöléssel ettek; a nők asztalánál selyem
suhogott s Merlin szakálla lengett vidáman.
A királyi ételkóstoló már pirosra tömődött a kóstolgatástól, de a
lovagok még nem fejezték be lakomájukat, pedig a nők előtt is már rég
odafagyott a zsír az aranytálakra. A nagy király most intett s a nők
fölemelkedtek; a lovagok fegyvercsörgéssel, mosolygással, szives
köszöntéssel búcsuztatták őket. Azután fürge apródok koppantották végig
a gyertyákat s ahogy az ajtó rácsukódott az elmenőkre, előkerült a kis
breton hárfa és fölhangzott az ének Uther és Igerna szerelméről,
amelynek gyümölcse Artus, a nagy király.
Merlin hosszú szakálla csücskét pödörgetve siklott a lépcsőkön az udvar
felé. Csak egy-két bűzölgő fáklya pislogott s a középső bástyatorony
tetejéről az őr vontatott kiáltása hangzott szét az éjben. A nők lassan
haladtak az épület déli szárnya felé, úgy hogy Merlin még elérte
Aiglentinet éppen a ciszterna mellett.
– Aiglentine, tartod igéretedet? – kérdezte hosszú, szikár alakjával a
leány fölé hajolva halkan.
– Tartom, uram, Merlin, – felelt remegő szemöldökkel a leány.
Merlin hangosan búcsuzott:
– Ó, hölgyek, akiknek szépsége egyenesen az Úr kezéből került ki, hogy a
természet elámuljon, szép álmokat és vidám ébredést! – és libegő barna
ruhájában átvágván az udvaron a nyugati szárny felé tartott.
Tücskök ciripeltek körülöttük s valahol mélyen, messze békák
kuruttyoltak.
Ahogy Merlin alakja eltünt a sötétben, Aiglentine csengő nevetésre
fakadt. Az éj hűvös szellőkarjaival meg-meglibbentette a nők kúpos
fejdíszéről leomló fátylakat. Aztán beállt újra a csönd a néptelen
udvaron, amelynek közepéről egy öreg patkány figyelt széjjel.
Az éj még fordulójához sem ért, Merlin már fekete köpenyegben lopakodott
a palota déli szárnya felé.
– Tehát igen, – gondolta. – Vitéz Keu barátom, öklelő tornák harcosa,
aludj nyugodtan, kedvesed szépsége nem marad ápolatlanul!
A palota déli szárnya felé emelkedő külső nagy fal tövében meglapult és
hármat sivított, mint a farkaskölyök. Aztán várt. A felső emelet egyik
ablaka kinyílt s valami sötét dolog bujt ki rajta, ami a fal mentén
lassan lefelé ereszkedett. Merlin odalépett. Gyorsan körültekintett:
senki. Beleült a kosárba, elhelyezkedett benne s kötelét meghúzta
vigyázva háromszor. A kosár a földet súrolta, fordult egyet jobbra,
egyet balra, aztán megindult a magasságok felé. Közbe-közbe szelidet
koppant egyet-kettőt a falon, majd kilendült messzebb s egyszer egy
pillanatra megállt. Merlin lehunyta szemét és Aiglentine mezetlen
alakjára gondolt. Felpillantott. Megint megállt? Ó, a szegény! nem
birja, pihen… Vagy még meg se indult? Még mindig áll? Várjunk. Na jó, de
meddig várjunk? Szeliden meghúzta a kötelet. Semmi válasz. Várt. Megint
meghúzta, de most már erélyesebben. Hej, Aiglentine! Nem felel! Mi ez?
Megrettent: kelepcébe csalták volna? De megnyugtatta magát. Legyünk
türelemmel, valami baj lesz odafönt. Kissé mégis messze van az az ablak.
No, nem baj, a földtől nincs nagyon messze. De mégis, tisztességes
magasságban van, a várfal fölött lebeg már. Újra meghuzta a kötelet.
Semmi.
Valahol léptek kongtak és egy oldalba rúgott macska nyivákolt.
Megrántotta a kötelet és aggódva figyelte, emelkedik-e már. Nem. Hűvös
szél libbent az arcára; újra meghúzta a kötelet. Csend és nyugalom.
Kezdte már biztosra venni, de hinni még se merte… Csak nem? Engem,
Merlint? Belőlem merne csúfot űzni? Majd meglátjuk! Hátha fölmászna a
kötélen? Nem, ahhoz nincs elég ereje. Most már egészen határozottan
tudta, hogy itt fog megvirradni. Dühösen morzsolgatta szép hosszú
szakállát tehetetlensége biztos tudatában. Persze, hát mit is csinálna,
a pálcája nincs vele, a gyémánttal rakott kis fekete pálca s az éjszaka
koromfekete. Az egyik lába elzsibbadt. Fogta és kidugta a kosár karimája
fölött a sötétségbe. A szépségébe elmerült mélyen kék ég csendesen
csillogtatta saját kedve töltésére az apró csillagokat. Brr! Harmattal
borított lába érezte a hideget. Visszavonta, de már későn. Egy óriási
tüsszentés halk brekegéssé fojtva tünt el köpenyege szárnyában.
Összekuporodott, betakargatta magát, mint aki megnyugszik végzetében és
megpróbált elaludni. Eh! Nem lehet. Helyzetet akart változtatni. A kosár
egyet billent. A bal keze egészen meggémberedett a kötél fogásától;
fölváltotta a jobbal. Hát nem lehet ennyi ideig guggolni! Úgy érezte
magát, mint a gúzsba kötött lábu fogoly róka a paraszt vállán. Brr! És
ez a nedves hideg. A keze ökölbe szorult és a szíve remegett a dühtől.
Az éj sötétjébe világosság szüremlett s szép egyenletesen eloszolva a
legkisebb zugba is jutott belőle. A várfal tetején megjelent egy vitéz,
maga még sötétben volt, de lándzsája hegye meg-megcsillant.
– Hej, ember! – kiáltotta Merlin rekedten.
A vitéz megállt, nézett, aztán megfordult és eltünt arra, amerről jött.
Nemsokára aztán a déli szárny sarkán egy kis csapat fordult be s nagy
komolyan a függő Merlin felé tartott mereven párhuzamos, egyformán
hátrafelé hajló lándzsákkal. De ahogy közeledtek, a lándzsák merev
tartása mintha engedett volna, a fénylő hegyek egymás felé hajoltak,
erre, majd arra csillogtak, sőt néha csengve koppant egyik a másikon. S
ahogy a kosár alá értek, harsogó nevetés kerekedett a hajnali csendben.
Merlin, akit egy kisebbfajta ostromlétrával hoztak le kosarából, nem
tudott a talpára állni. Üreges szeméből ezer átok sziporkázott a
katonákra, egy ablakban megjelenő ősz fejre s a betegszállító lóra,
amelyen hazavitték a palota másik szárnyába. A famulusára rámordult,
öreg gazdasszonyát kizavarta a szobából s bár láz rázta tagjait és álom
nyomta szemét, ágya mellett egész éjjel özvegyen égett mécsét kitette az
asztalra, bűvös pálcájával kört vont köréje s a négy égtáj irányában
négy mágikus jelet rajzolt belé, aztán pálcájával elsimított a láng
fölött és elfújta.
Az ágy melegében magához térve, elalvás előtt elmosolyodott s kajánul
vakarta meg szakálla tövét.
Nem sokat aludhatott, amikor zajra riadt föl. A vár udvarán, ahova
Merlin ablaka szolgált, két poroszló ütemesen pálcázott egy szolgát, a
konyha tüzének éjjeli őrét, mert ki hagyta hunyni a parazsat s
mulasztása leplezésére utóbb vonta be csak a hideg üszköket hamuval.
Bőgött, mint Behemót.
A konyhában ezalatt a főszakácsmester frissen pofozta a kuktákat, mert
nem tudtak tüzet éleszteni. Maga feküdt most neki, pocakját neki
támasztva a földnek. Mögötte álltak félkörben az izzadságtól csapzott
hajú, vörösre képelt kukták és ámulva tapasztalták, hogy nagyhírű
mesterük sem szerencsésebb a tűzgyujtásban, mint ők voltak.
A cselédség konyhájából most rúgta ki egy izmos láb a szakácsnét, aki
sivítva sántikált végig az udvaron.
Mire a nap fölkelt, mindenki tudta, hogy a várban sehol sincs egy szikra
parázs se. Nincs mit tenni, szégyen, de le kell ereszteni a felvonó
hidat és gondatlanságukat bevallva tüzet kérni a középső várból. A
tűzért menő szolgák a várárok mellett asszonyokkal, férfiakkal
találkoztak.
– Hova mentek polgár! – szólt oda egy fegyveres szolga a csoportnak.
– Vitéz uram, már csak bevalljuk, elaludták az őrök az eszüket, nincs
tüzünk. A várba igyekeznénk…
– Hát nincs kovátok, taplótok? – kérdezte amaz gőgösen.
– Nem vet tüzet a kovánk, a taplónk nedves… – szólt remegve a polgár.
– A tietek is? Megrugjalak, polgár? Ne tréfálj!
S a fegyveres szolgák csörtetve folytatták útjukat s a szepegő asszonyok
félve oldalogtak a belső várba baktató polgárok után.
Az alsó várnak a külvárosokra nyiló kapuja előtt parasztok gyülekeztek.
– Hová, paraszt?
– Ha megengednék az őr urak, tűzért mennénk a várba, – felelt a
legöregebb.
– Kódis népség! – szólt az őr és odább lépett, utat nyitva a
parasztoknak.
A belső várból most lovas emberek száguldtak ki és oszlottak el a négy
égtáj irányában. Benyargalták a középső, az alsó várat, a külvárosokat s
egy óra mulva lihegve jelentették a főudvarmesternek, hogy Artusnak, a
nagy királynak, várában és városában sehol egy szikra tűz sem ég.
A főudvarmester elrendelte, hogy mielőtt bejelentené Artusnak a különös
esetet, meg kell próbálni minden módot, amelylyel tűz gerjeszthető: egy
csoport vitéz mégis csak kovából próbáljon tüzet csiholni, egy másik
száraz pálcát forgasson száraz fadarab mélyedésében; menjenek néhányan a
mezőre, nem rejt-e tüzet fülledt boglya mélye; a várkápolna káplánja
imádkozzék, hogy az Isten nyila sújtson reves fába tűzgyujtani.
Hiába minden! Artus ebédelni akart s így hamarabb rájött mindenre, mint
a főudvarmester várta. Hiába minden! A nagy király ebédjét mégis csak
szárított halból, füstölt húsból s valami magvakból kellett
összeállítani.
Ebéd után Merlinért küldött Artus. Merlin üzente, hogy nem mehet, ágynak
esett. Artus kezébe vette pallosát; hüvelye köré csavart szíjjának
drágakövei komolyan csillogtak. Szakállát megsimította, intett a
tizenkét lovagnak és megindult Merlin lakása felé.
A menyezetes ágyból morgó nyögés hallatszott az érkezők elé.
– Merlin, varázslóm és prófétám! Váramban és városomban az éjjel a tüzek
mind kialudtak s azóta nem ébred szikra taplóban sem.
Merlin kifelé fordult, egy csésze zavaros levéből szörpentett egyet és
megszólalt:
– Tüzedet el én oltottam.
Tizenkét pár szem villant össze és tizenkét marok szorult össze tizenkét
kardmarkolaton.
Artus békére intette őket.
– Ha tetted, tudod, mért tetted! – Szólt Artus ráncolt szemöldökkel. –
De honnan nyerjünk tüzet? – kérdezte emelt hangon, szigorúan.
– Merlin keze el nem érte.
Tűzforrássá legyen érte! – felelt nem kevésbbé keményen Merlin és
befordult.
A tizenkét lovag türelmetlen mozdulatot tett, de Artus a nagy király
gőgösen intette nyugalomra őket.
– Az ég hozza meg gyógyulásodat, – szólt és ment, nyomában a tizenkét
békételen lovaggal.
Dobosok dobolták várban, városon:
– Merlin keze el nem érte,
Tűzforrássá legyen érte!
Öregek makogták, asszonyok sivítozták, gyerekek danolták, de senki sem
értette s egész nap nagy ijedelem óbégatása lebegett a házak között.
Aiglentine szobája csendjében sírt és a csipkéjét tépdeste. Félt,
remegett. Letérdepelt feszülete elé és tízszer is elmondta a szorongók
imáját.
Az arca piros volt, halántékán a két finom ér árja megdagadva lüktetett,
ahogy belépett a terembe, amelynek sötétjében félénken húzódott meg csak
a napfény. A magas, csúcsos támlájú székekről feléje pillantottak a
lovagok és Artus elhallgatott. Szokatlan időben szokatlan jelenség mit
kereshet a király előtt?
– Hogyan, már jönne a hajnal, hogy ime követét küldi előre hamvas
arcodon? – kérdezte Artus s a tizenkét lovag örömmel mosolygott hallván
a finom bókot.
Aiglentinenak szeme ijedten tágult s kis ajkát zavartan harapdálta. A
király megértette és távozást intett a lovagoknak. Tizenkét magas,
csúcsos támlájú szék robbant hátra az asztaltól, mely körül a Szent
Graal megszerzéséről tanácskoztak nagy titokban, gonddal. Mentek és
mosolyogtak, csak Keu nézett kérdően a leányra, aki elkapta a férfi
szeme elől a tekintetét.
– Királyom! Nehezen jöttem, de jönnöm kellett, mert azt hiszem, hogy én…
Artus várt.
– Tudod, Merlin kerülgetett és zaklatott, futott utánam.
– Mint a rózsaszín arcú hajnal után fut az éj, – mondta Artus.
– Bántott, nem hagyott, nyomomban volt.
– Mint nemes őzikének a vadász, – mondta Artus,
– Én untam, találkára hívtam, kosarat bocsátottam le neki az éjben és
ott függött aztán hajnalig a föld…
– … és a mennyország között… Hát ezért a bosszú?
A méltatlankodás ráncai húzták össze Artus bozontos szemöldökét, de
fojtott nevetés erőltette széjjel szája vonalát:
– Gondolod?
A leány kérlelve nézett az uralkodóra s elfordult.
– Igen egyszerű! Fogd ezt a mécset, menj a szomszéd szobába és ha égő
mécscsel jössz ki onnan…
Aiglentinenak könny csurrant az arcán, amint kezébe vette a mécset s a
másikkal köntöse szárnyát emelvén a szomszéd szobának tartott.
Artus a trónján összekulcsolta szakálla alatt a két kezét s úgy
nevetett, mint ahogy a közönséges halandók kuncognak… és, tudja ég, nem
tudott haragudni a száritott tökmag-ebéd miatt sem Merlinre, sem
Aiglentinera.
De nyílt az ajtó és belépett rajta Aiglentine. Zöld posztó ruhája
hajlékony termetének puha vonalához simulva omlott a földre. Csipőjét
rubintokkal himzett zöld selyem öv fogta körül, amelynek a ruha alól
elő-előtünő piros papucsokig lecsüngő széles végét remegő térdei
paskolták járás közben jobbra-balra. Arany paszománttal szegélyezett
vörös palástja hosszan húzódott utána. A szűk ruhaujj borjuszájuvá
szélesedő prémezett nyilásán félve bújt elő fehér keze, amelyben ott
remegett a libegő lánggal égő mécses.
A nagy király fejedelmi hahotára fakadt:
– Jól sejtetted, leányom!
Sietve vette Artus a mécses párját és a füstös belet oda tartotta a
lánghoz. A láng meglibbent, de tüzét nem adta tovább. Mind a ketten
egyszerre emelték fel egymásra tekintetüket. Aiglentine szemét rémület
homályosította el, Artuséban nagy jókedv belső nevetése szikrázott.
– Merlin hatalmas! Menj haza, leányom, és várj.
Aiglentine arcát két tenyerébe temetve zokogta bánatát hazáig.
A Kerek Asztal közepén ott égett a kis mécses, mikor a tizenkét lovag
belépett a terembe. Artus pedig nevetett. A lángot megpillantván,
Tristan vidámat horkantott, Gauvein csendesen vihogott, Bedeur combját
verdesve röhögött, Ider piros arccal pukkadozott, Modred hangosan
hahotázott, Vigamur kerekre nyitott szemmel vigyorgott, Vigalois
könnyezve fogta a hasát, Lancelot arcán széles, buja nevetés
játszadozott, Ivein finoman Erecre mosolygott, aki a szemével vágott
vissza neki. Csak Perceval nézett csodálkozva társaira, mint aki nem
érti és Keu mogorván, mint aki nagyon is érti.
Aiglentine, mint a galamb, amelyik szobába tévedve, hol ijedt
nyugalommal gubbaszt egy bútor ormán, hol rémülten csapkod kuszált
szárnynyal szerteszét, majd térdeplőjén sírta bánatát imakönyvére, majd
izgatottan járt föl-alá. Egyszer csak hirtelen megállt a szoba közepén
és figyelemmel neszelte a külső világot: semmi. Hál Istennek! De igen,
mégis, mégis! Fogát az ajkába vágta: mégis! Zaj hangzott fel kivülről:
növekvő emberár tompa zúgása, amely csakhamar elöntötte az udvart, végig
állta a lépcsőket, megtöltötte a folyosót, beözönlötte a külső termeket.
Aztán megnyílt az ajtaja és apródok, szolgálók hozták be rajta halommal
a legkülönfélébb tűzszerszámokat: kócbelű kis kézi mécsest, vékonyka
gyertyácskát, szurkos fáklyát, zsíros alágyújtó fácskát, szalmacsutakot,
faggyúba mártott szöszt, nádcsomót, kövér-lapos taplógombát. Aiglentine
ijedten nézte a különös vándorlást. Az apródok, szolgálók lerakták lába
elé mind és belső pukkadozástól feszülő piros arcocskákkal, vörös
pofákkal hátráltak ki az ajtón. Aiglentine elnevette magát és kényes
cicus-mozdulatokkal látott a dolgához. A mécsesnek, gyertyának szivesen
adott tüzet, de az erőszakos fáklyát, a kulláncskodó fácskákat, a durva
csutakot, az aljas szöszt, a pökhendi nádcsomót immel-ámmal ajándékozta
meg az éltető lánggal. A finom kezű taplót ellenben meg is símogatta.
Kint örömüvöltés fogadta az égő tárgyakat. Aiglentine ellenben büszke
volt, mert úgy érezte, hogy nemes és nagy volt. Meg is kérdezte kis
barnahajú apródját, hogy ugye mindjárt vége lesz, most már van az egész
városnak tüze.
– Ezek csak a király belső cselédei voltak – felelte szolgálatkészen a
kis fiú.
Aiglentine levágta magát az asztalra és sírt. De kint nőtt a zúgás, nőtt
a tömeg.
Apródok és szolgálók egyre hordták a különféle gyujtó szerszámokat
Aiglentine szobájába, amelynek ajtaját szinte beszakította már a folyton
növő sokaság. A várbeliek után a városbeliek, aztán a parasztok
szorongtak, handabandáztak, susogtak, kiabáltak az ajtón túl. Vén
asszonyok sértődött szeméremérzettel mérgesen nyujtották át az apródnak
mécsesüket vagy gyertyájukat, a papok kenetes rajongással, hülye paraszt
fiúk széles vigyorgással, kackiás parasztlányok csípőjüket riszálva, a
városvégi rimák irigykedve, pocakos polgárok képzeletüket gyertyájuk
után menesztve, vitézek bajuszpödörintéssel, íródeákok dülledő szemmel,
– de csak egy ideig, addig, amig kevesen voltak. Mikor aztán
megkezdődtek a taszigálások, öklelések, gyomorba lóditások, csípések,
sarulehágások, senki sem törődött már egyéni kis gondolatának
nyilvánításával, felőlük lehetett volna már az ördögök nagyanyja a
tűzforrás, bánták is ők. Végezni, menni, – ez a gondolat irányította
cselekedeteiket és keverte epéiket. Csak a nagy hülye paraszt suhancok
vigyorgó flegmáján nem fogott semmi. Tűzforrásokat kezdtek keresni a
tömegben s ha valamelyikük pofot kapott egy-egy szendébb hajadontól,
kórusban röhögtek rajta.
Aiglentine már nem győzte, a keze egyszerüen leesett és le kellett
feküdnie az ágyra. Egy belső leány segített neki. De hiába, a tömeg nem
oszlott, inkább nőtt és nőtt vele a zaj, a zavargás, a türelmetlenség.
[Illustration]
Ajtaja előtt hangosan rikácsolta egy fogatlan banya:
– Hej, de nagyra tartja magát, hogy Belzebúb legyen a vőlegénye!
– Ó, a szűzi hajadon! selypítette egy másik.
– Hát Keu nem jön tűzért? Hihihi! – köhécselte a harmadik.
– Egy ilyen rátartós kisasszony miatt egész határ bűnhődik. – Bezzeg
kerülgette volna az én Marcsámat a Merlin nagyságos úr, most nem lenne
ilyen zavar mindenütt! – hangzott a tömegben.
– Este lesz, hé! – rikkantotta valaki.
Aiglentine lázasan kérdezte, hogy mennyi ideig tarthat még ez. Az
apródok azt mondták, két napig, de a szolgálók három napot is mondtak.
Aiglentine sírt, zokogva csuklott. Mi köze neki az egészhez? Ő ezt nem
bírja ki! Felkönyökölt ágyán, egy ideig maga elé bámult, aztán hirtelen
odakiáltott az egyik apródnak:
– Hivjátok Merlint! – és rémülten ráncolt szemöldökkel hanyatlott vissza
ágyára.
De a tűzre való tárgyak búcsujárása nem csökkent. Aiglentine már nem
törődött semmivel; hagyta, hogy azt csinálják vele a lányok, amit
akarnak. Csak akkor ugrott föl az ágyról, mikor egy apród Merlin
érkezését jelentette.
A vén varázsló szakállát csavargatva lépett a szobába. Szemszögletének
szarkalábain gúnyosan megelégedett mosoly villogott. Hajlott háttal,
tenyerét vízszintesen kinyújtva intett távozást apródnak, leánynak.
Aiglentine szepegve sírt és remegett, de Merlin simogatva figyelmeztette
a külső zajongásra, amelyből örömrikoltozva emelkedett ki Aiglentine és
Merlin neve. Azután kitárta az ablakot: az alkonyi szürkeségben
egyszerre pislant föl minden ház ablakában a fény. Aiglentine
fölbátorodva bontakozott ki a vén próféta karjaiból, de ekkor a sok
fénypont hunyorgó pillákkal kezdett kialudni.
– Hohó! – mondta Merlin magához szorítva a lányt.
És odakint sziporkázva csattant föl mindenütt a fény, a láng.