Szórakozni akart, szinházba ment. Nagyon ideges volt már hónapok óta.
Maga se tudta, hogy mi leli. Olykor egy-egy pillanatra szinte elsötétült
előtte a világ. Máskor meg mintha nagyon is élesen látott volna; úgy
tünt föl neki, mintha belátna a dolgok belsejébe és a veséket vizsgálná.
Nagy fénynyel és nagy elkáprázódásokkal akart erőt venni a szemeinek
ezen a különös meglepetésein. Az operába ment. A nagy nézőtér pompás
fényben úszott. Egy híres külföldi balletkar vendégfellépte volt. A
közönség gálában: a hölgyek fehér meztelen vállai vakítottak a frakkok
fekete hátai közt.
Leült helyén, látcsövét igazgatta és szórakozottan nézte őket. Néhány
sorral előtte, nagy kápráztató selyemkehelyből buja, telt vállak széles
virága duzzadt ki. Egy pompás, gazdag, epikus nő ült ott, a fölösleges
selymek és dúsan alápárnázott fürtök keleti grandezzájával. Lovagh szeme
megakadt ezeken a vállakon. Egy darabig elfeledkezve nézte őket. Akkor
egyszerre mintha szédülés fogta volna el. Elsötétült előtte a világ. A
fényes nézőtér egy nagy zsongó, kavargó félhomályos mély ürré lett
szemeiben. Fent, az ür felett mintha sötét, parazsas, szétlapult
csillagok és üstökösök pörzsögtek és hunyorogtak volna. Ebben a
sötétségben csak a nagy, idegen asszony válla világolt fehéren, mint
óriás holdvilág. Egyszerre ez a holdvilág is homályosodott. Sötét,
különös foltok jelentek meg rajta, kemény és szögletes foltok,
sötétebbek és kellemetlenebbek, mint a hold foltjai. Olyanok voltak,
mint a Röntgen-fotografiákon a csontok képe. Lovagh különös ijedelemmel
érezte őket, bár hasonló dolgok mostanában többször estek vele.
Azonban csak egy pillanatig tartott az egész. Futó szédülés volt. Egy
pillanat – és megint fényárban úszott az óriás terem, a zenészek lenn
hangszerüket próbálgatták, a publikum gyült, újonjöttek pózolva
lépkedtek le a széksorok közti futószőnyegeken, a páholyok szögletes
ajtai nyilongtak, aztán megint sötét lett, most a lámpák is kihunytak, a
zaj is eltompult.
– Ez már becsületes, objektiv sötét – mondta magában Lovagh.
Halk, de sötét és buja zene rítt föl a függöny előtt. Az emberek ezrei
ott ültek a sötétben és elcsöndesedve nézték a sötétkék bársonyt. Igen,
egész sötét volt, csak itt-ott, fenn a karzaton, erkélyek alatt
látszottak a külső folyosók sivárabb falai szegényes lámpafénynyel
besárgítva. A páholyokban női fejek gazdag silhouettejei árnyképekké
váltak. A mély orkesztrából a nagyhasú cellók vékony, ideges nyakai
erdősödtek fel a szinpad elé, mint állatkerti vermekből furcsa, idegen
struccnyakak. S a verem mélyéből a fojtott, vastag erotikus zene, mint
exotikus párzó állatok fájdalmas, kéjes rívása sikongott.
Lassan szétvált a függöny s kiömlött a fény a szinpadról s kilebbentek a
táncosok. Férfiak voltak, hajlékony macskaemberek, kéjes, lomha vágygyal
nyújtogatták ütemreszokott kezeiket és lábaikat. Olyanok voltak e kezek
és lábak, mint egy afrikai növény hosszú, kúszós indái, melyek végük
felé vékonyodtak s melegedő viasztagok gyanánt beleolvadtak a levegő
forró fényébe. A szinpad különben is egy őserdő tisztását ábrázolta
nagy, egyenes, világosbarna, vastag, festett fatörzsök ritkás
rácsozatával a mélyén. A fák koronájának tetejét már nem is lehetett
látni; az alján csak gyéren volt zöld szín, hanem nagy, hosszúkás
sötétbarna gyümölcsök csoportban csüggtek alá, olyanok, mint a
szentjánoskenyér, csakhogy sokkal szélesebbek és hosszabbak. Minden
különösen széles és lapos volt ezeken a fákon, a törzs, a halványzöld
levelek, a gyümölcsök.
A fák előtt tág, síma padló volt, azon suhantak a könnyű férfiak.
Karjaik mint vékony ángolnák, úszkáltak a légben, nagy vágyakozással
lengett és nyúlott ki az egész testük. És egyszerre csak bereppentek a
nők, vékonyak, üdék és rózsaszínűek. Hajlott a testük, mint szélben a
vékonyszárú és dúskelyhű virágok. A férfiak néma megadással lenyűgözve
nyújtóztak feléjük a zene csöndjében. S kis harangok kezdtek csilingelni
a zene csöndjében és a táncosnők pici pörgő lábai játszani kezdtek a
habos, harangos fodrokkal. A fodrok tapadtak és hullámoztak selyemvíz
gyanánt; e fodrok tengere öntötte el a szinpadot, fürgén villogtak közte
a fehér lábacskák.
Egyszerre szétvált a tenger és az őserdő közepéből elősurrant valaki,
aki mindeneknek királynője lett. A zene is vörösebb lett, amint ő
besurrant, vörös zenében úszni jöttek az ő mozdulatai. Kéjes leséssel és
csalással nyúlkáltak elő és bontakoztak ki e mozdulatok, mert
csodálatosan be voltak bonyolódva láthatatlan és látható fátylakba. A
zene egyre sötétebb, hangosabb lett, a táncosnő mozdulatai merészebbek,
szabadabbak. Mint aki kínnal, hősiesen győzné le szemérmét, mindig új
fátylat vetve le testéről; – de a fátylakat nem vetette el, csak
mozdulatai lettek egyre meztelenebbek. A ruhák és fátylak buja, bő
áradással, zsarnokian ömölve, hullámozva, úsztatva, fojtva ölelték a
testet, de a test ereje kiáradt ez eleven habokból és minden kis
mozdulat új üzenet volt valami belső, meztelen szépségről.
Keleti köntös volt, bő piros és zöld ruha, de ezek az erős színek csak
rejtve és tompán izzottak az ezerféleképpen összebonyolódott halvány
fátylak alatt. Ez volt mégis a legerősebb színfolt az előtérnek
rózsaszín fátyoltengerében, a világosbarna fatörzsek előtt. S amint a
táncosnő mozdulatai egészen lázadók lettek és türelmetlenek, kezei
táncoltak a mellén (a zene is mindig idegesebbé vált), végre hosszú
várás és akarás után hirtelen szétnyitá a legfelső fátylat (amely emlőin
keresztbe vala) és két kimeztelenedő karjával vállai felett magasan
széttárta. Ekkor köntösének élénkülő színfoltja oly égetővé vált, hogy
az egész szinpad megzavarodott, a rózsaszín tenger felkavarodott és
elöntötte az egész előteret. Egy darabig semmi sem látszott ki közülök
csak két felnyújtott női kar és a magasra tartott hosszú fátyol, melyért
kis kezek dobálva kapkodnak fel, és úgy tartják fenn a magasban a
le-lehullót, hirtelen, ideges, nyúlkáló villanásokkal. Úgy villognak fel
ezek a kis kezek, mint a fényes halak, ha cicázva ki-kiugrálnak a tenger
vizéből; mint a zenének egy-egy váratlan felsikkanó, éles üteme.
Kétoldalt – a szinpad két felén – kiszüremlett az eltakart mélyből a
férfitáncosok szürke selyemruhás tömege, mint homok a parton.
Egyszerre a két felnyújtott kar eleresztette a fátylat, középen szétvált
a rózsaszín tenger, s gyorsan, mint forró sugár előnyilalt az égető
szinfolt. Megint egy fátyolt vetett és tépett le és hátradobta (a zene
bugyborgott); és megint, a harmadikat (a zene bugyborgott). És megint,
és megint (és a zene megint és megint bugyborgott). Ez a kezek tánca
volt, a tépő kezeké, és a kebleké, melyek dagadtak és szabadultak, és
duzzasztották a fátyolok alól vörös takarójukat és a fátylaké, a fejlő,
röpülő, halvány fátylaké. És végre csupaszon maradt az utolsó fátyol, a
vörös fátyol, színének egész keleti bujaságával, tüzes
szemérmetlenségében. S ekkor a derék tánca hirtelen megszünt, a karok
lankadva szétestek, mozdulatlan maradt csipőn felül a nő, mint egy vörös
fátyollal becsavart szobor. És a rejtett lábszárak hullámzása kezdődött
el újra, először halkan, majd egyre izgatóbban és szabadabban; forogtak
és kavarogtak a titkos fehérségű combok és bokák a finom szoknyák
levelei közt, mint egy kettősnyelvű harang nyelvei, mint a két sápadt
boszorkány, akikről a francia költő beszél, akik bűvös italt kevernek
egy mély homályos üstben.
És most megint megrándultak a kezek: letépték az utolsó fátylat, a vörös
fátylat is. Ekkor meztelen állott a kebel, csak keleties ékszerarmatura
hálózta be, bronzfényben csillogó. A szép, erős vállak inasan feszültek
a felnyúló karok felé. Az emlők szelid lankával születtek és kedves
szemtelenséggel meredtek bele a világba, kemény, csillogó és hideg
drágaköves födelük alatt. Az ágyékok enyhén ereszkedtek lefelé, ahol az
első pehelyárny sejtelme veszett el a szoknyák tengerében. S hirtelen a
szoknyák tengere meghullámzott, habozva kavargott a boszorkányüst s
váratlan kivillant a selyemszirmok leveleiből egy egész szép lábszár,
meztelen végig a pompás, fehér gömbölyű húsoszlop, melyet maga az
Úristen esztergályozott.
És ebben a pillanatban borzasztó dolog történt. A szinpad szélső részei
elsötétültek, az a szép és már-már szinte meztelen test átvilágodott,
keresztül sütött rajta a fény, húsa áttetszővé vált és különös kemény,
szögletes, sötétszürke vonalak kezdtek átütni rajta. A hús egyre
finomodott, olvadt, mint a viasz a gyertya előtt. Végre már csak úgy
terjengett a váz körül, mint árnyék a magva körül: s a váz vékony és
visszataszitó vonalai mind élesebben piszkosodtak ki a közepéből.
Lovagh azonnal megismerte a Röntgen-ábra vonalait. Még homályos volt a
rajz, de már láthatta a szép vállakon és mellen keresztül a háromszögű
lapockákat és a bordák abroncsos skatulyáját. A kerek has mintha egészen
kiolvadt volna és csak a bütykös, hajló gerincoszlop tartotta tüskés
csigolyáival a mellkas szellős emeletét. Ez volt a darázsderék: a szép
asszony teste ízekké törött, mint egy csúf rovaré. S a meleg, puha
bársonyölből, a kéjes csipők közt durván kiütköztek a medence
szakadozott kapcsos falai. A karok és lábszárak közepébe vékony bunkós
csontok és sípcsontok rajzolódtak bele. A lábak és a kezek öt-öt hosszú,
ízelt csonttá csillagoztak szét, mint a tyúkláb. S amint felnézett
Lovagh, im a szép fejen keresztül megjelent a vigyorgó koponya csúf
állkapcáival, mintha bizonyos pornograph képeket a fény felé tartasz, a
legszebb toiletteken át meglátod a legpőrébb csupaszságot.
Ah, igazán ez a legpőrébb csupaszság: a csontok csupaszsága!
Lovagh szeme pár pillanatig mintegy megbűvölve meredt az iszonyú képre;
aztán hirtelen, idegesen elfordítá fejét és a többi táncosok csoportjára
nézett.
Mily borzalom! Mindenfelé, amerre nézett, csupa csontvázat látott. A
legkülönbözőbb csoportozatokban, állva, térdelve, guggolva, röpülve,
táncolva az ordas, iromba vázaknak egy rettenetes karneválja, melyek
körül halk háló és átlátszó légkör gyanánt, alig sejthetően úszkál az
élő húsnak homályos emléke. Valóságos danse macabre volt ez: a düllyedt
bordák, bütykös tibiák és pisze halálfejek orgiája. S az idomtalan
csontok kecsesen hajlongtak, és zörgésüket szinte lehetett hallani a
hazugul édes muzsikán keresztül.
Lovagh feje megszédült erre a látványra. Egy pillanatra egészen
elsötétült előtte minden s agyában a vérnek különös forgását érezte.
Kibukkant alóla a világ és elapadt szemeiből a fény. De alkalmasint újra
csak egy pillanatig tartott az egész. A zene ebben a pillanatban adta ki
lelkét hangos akkordokban, utána sértő csattanással lövelt fel a taps.
Lovagh felrezzent, szemein, fülein zúgva tódult be az igazi világ. A
nézőtér lámpái kigyúltak, a függöny most ereszkedett össze, az emberek
felkeltek helyeikről, minden olyan volt, mintha semmi sem történt volna.
[Illustration]
Lovagh is felkelt a helyéről, kiment. A ruhatárban kiváltotta kabátját,
kiment az utcára. A hideg levegő nagyon jól esett neki. Gondolkozva
lépkedett a fagyos aszfalton. Mi volt ez? Mi ez? Mi ez minduntalan?
Elmondja az orvosnak? Az orvosa mintha nem sokat adna erre az egészre.
Legyint rá: ideges képzelődés. Vagy csak belé akarja ezt szuggerálni.
Szuggesztióval akarja meggyógyitani? Nem! Ez nem lehet képzelődés.
Különben… Tegnap a doktor is megvizsgálta a szemét. Nem mondott semmit,
de valóban, a szemét is megvizsgálta.
Látási zavarok, azt mondják, nagyon gyakoriak ideges embereknél. De az ő
látomásai valami egészen különösek, különösen objektiv jellegűek. Már
eddig is érezte ezt, de még sohasem volt ilyen tiszta és éles. Hogy
lehet ilyen pontosan, homály és ügyetlenség nélkül elképzelni valamit?
olyan ritkán látott, rajzolni is nehéz dolgot, mint ezek?
Egy pillanatra szinte elnevette magát. Röntgenszemek! Ha valóban a
szemidegek baja ez: minő orvosi szenzáció!
– Köszönöm az ilyen szenzációt – mondta egészen fenhangon, mintha az
élesen kiejtett gondolatra önmagának figyelmét akarta volna felhívni.
A hangos szó egyszerre kifelé fordította lelkét. Egy feltünően öltözött
hölgy haladt előtte a lámpák alatt, a boulevard járdáján.
– Legjobb nem gondolni rá. Elmúlik magától – formulázta halkan, de már
ezenközben arra gondolt, milyen különös, hogy azt a megdöbbentő látomást
mindig csak hölgyeken, szép hölgyeken látta. Valóban csak olyan
hölgyeken, akiknek látása egy pillanatra bárcsak, de izgatta őt. A szép
testben a csontváz… A kontraszt… Mégis csak fantaszta, romantikus
képzelődés az egész.
– Jó hideg van ma – mondotta és felhajtá a kabátja gallérját. – Hova is
megyek?
Hátha éppen a nemi izgalom hozza létre nála e különös hatást? Erre
gondolt, mialatt szórakozottan átment a körút túlsó felére. Az asszonyi
szépségnek ez a fiziológiai hatása…
Ezt a gondolatot nem merte végiggondolni. Úgyis csak egy hipokondriás
ötlet… Borzasztó lenne…
Nem. Most, öntudatlan, ideért a kedvese lakása elé. Itt várja őt minden
este. Milyen bájos és milyen jó kis nő! Ő az egyetlen napsugár életében.
Azért tartja számára ezt a kis puha fészket. Ha gazdag, ideges és unott
családja, előkelő társasága kötelékeiből szabadul, ide menekül hozzá.
Vacsorára, édes, meleg szóra, üditő és feledtető enyelgésekre. Ide nem
jön utána semmi sem…
Ilyen gondolatokkal ment fel a kis fészekbe. A kedves kettes vacsora
egészen felüditette. Sarolta pompás, egyszerű kedélyén megtört minden
idegesség. Ezer apróságról talált folyton csevegni valót. S milyen jó,
barátságos meleg volt ott benn. Vacsora után odahúzódtak a kandalló
mellé és a nagy fotelben összebújtak.
– Tudod mit, édes? – mondotta Sarolta. – Csavarjuk el a lámpát. Olyan jó
ilyenkor a sötétben lenni.
Elcsavarták, de nem lett sötét. A gázkandalló széles és vörös, egyre
hullámzó fényfolyót öntött végig a szobán. Egész materiális, sűrű
fényfolyó volt: fürödtek benne, mint a meleg vizben.
– Ettől a gázfűtéstől mindjárt őrült meleg lesz – mondotta Sarolta. – De
azért ne csukd el: olyan szép a fény. Inkább…
És legombolta bluzának nyakát. Lovagh ujjai lassan és becézve
választották szét a többi kis gombokat, melyek csöpp ércszerelmesekként
nyomódtak egymásba. Nemsokára bájos rendetlenségben hevert a szőnyegen
egy csomó ruhadarab.
Sarolta a tükörig lépkedett a fényfolyóban és lebontotta a haját. Aztán
kacéran ránevetett Lovaghra. Leeresztette szép hímzett ingét és kilépett
belőle.
S ebben a pillanatban egy csúf szürke, szögletes csontváz jelent meg a
kályha vérvörös fényében.