_Életünk a kétszerkettő biztonságával pereg le. Nincsenek boszorkányok,
s azokról a boszorkányokról, melyek nincsenek, nem is beszélünk többé. A
külső világ, az tiszta. De belső világunk még ma is tele van
rejtélyekkel. A kis titokzatosságokat kiirtotta a természettudomány, de
talán éppen e tisztitó munka eredményeként sokkal jobban látjuk a nagy
és egyetlen kérdést. Értjük a testünket, izről-izre és
porcikáról-porcikára, csak éppen azt nem értjük, hogy az egész mirevaló?
Egy órám, egy napom, kiszakitva az egészből, talán még logikus. Úgy
illesztem össze a különböző cselekedeteket, hogy kerékfogaik egymásba
harapjanak és egymást lenditsék előre. Ilyen kis egységekben nincs is
semmi magyarázhatatlan, vagy észellenes. Mégis, minden élet egy óriási
káosz._
_A kezdet és a vég csomóit sohasem oldották fel, mindig hallucináltak és
vizionáltak az emberek, a görög ég alatt éppugy, mint a templomhajók
mélyén. Voltak azonban korok, melyek e két pont közt csak a jelenségeket
vették észre, azok a korok, melyek a földi élet harmóniájában
megfeledkeztek önmagukról. Az előttünk járó józan epokák nem is a
misztikumot tüntették el, csak a nyomait. Ma újra viharos szellemjárás
van az irodalomban. Ami valaha künn volt, az ma bennünk van. Magunkban
hordozzuk a kisérteteket. Ebben a korban történt meg az uj lélektan
döntő felfedezése, az, hogy lelkünk jó részét egyáltalában nem ismerjük;
azt az irdatlan területet, azt a népes, óriási birodalmat, mely
öntudatunk küszöbe alatt nyúlik el, az elfeledett benyomások emlékét,
észrevételek, kimustrált érzések és gondolatok ősi földjét most keresik
fel a lélek merész, conquistadorjai, hóditói és misszionáriusai.
Nincsenek titokzatos szobáink, mint a középkori várkastélyokban. De a
lelkünkben még mindig vannak ilyen szobák._
_Ezekről pedig a költészet előbb tudott, mint a tudomány. Még alig
beszéltek valamit az öntudat alatt való életről, mikor a huszadik század
költői rejtélyes történeteket irtak. Ők már feszegették a szobák ajtait,
melyek kulcsát csak később lelte meg a tudomány. Ujra itten állunk, a
század, ez a boldogtalan vándor, itten vesztegel, bebocsátást várva, a
küszöb előtt, melyet akár az öntudat küszöbének nevezünk, akár másnak,
határt jelent. A misztikus történetek ma félig-meddig népmesék, mindenki
meséi. Regényes kor ez, mely kiszélesiti a valóságot, azt, mely mindig
kicsiny volt az embernek. De nem úgy, mint a népmesék, melyek a testi
lehetőségek végtelenségével kecsegtettek, sem mint a misztérium-irók,
kik a földet összekötötték a mennyországgal, meg a pokollal és nem is
úgy, mint a mult századbeli romantikusok, kik szines keleti népeket
vonultattak fel exotikus tájakon, hanem a bennünk lévő mélységek
megmutatásával. A határokat nem kifelé tágitjuk, de befelé. Nem
kivetitünk, hanem bevetitünk. Bennünk van a megoldás. A misztikum
nemcsak a népmesénk, de hitregénk is._
_A huszadik század nagyon misztikus. Miért? Mert boldogtalan, nagyon
boldogtalan. „A miszticizmus – irja Cousin – az emberi ész
kétségbeeséséből folyó cselekedet.“ Az egyéniség megint nem élheti ki
önmagát. Kerülő úton keresi a kielégülést, az érvényesülést. Miben
higyjen? Mit valljon? Hová fusson? Attól az idegen látványtól, melyet
nem érthet meg, önmagába fut vissza, a rejtély elől a rejtélybe. Csak a
középkorban pompázott ennyire a misztikus rózsa, mikor épp ily
egységesitő elv uralkodott, mely az egyéniséget összezsugoritotta és
megsemmisitette. Akkor az egyház nevelte a misztikusokat. Ma az állam.
Akkor a kolostorokból indultak ki. Ma a kaszárnyákból. Az előző századok
legbecsesebb értékének, a haldokló egyéniségnek jajszava a miszticizmus.
Mielőtt elpusztul, még valami csodát művel, azzal az erejével, mely
sehol se nyilatkozhat meg, megöli az élőket, feltámasztja a halottakat,
az ébrenlétet álommá, az álmot ébrenlétté varázsolja, a számára
ellenséges valóságot megmásitja, erőszakosan. Boldog korokban nincsenek
misztikusok._
_Innen magyarázhatjuk azt is, hogy a csodák világa annyira érthető
mindnyájunk számára, kik ma élünk és a szellemek beszédéhez nem kell
széljegyzet. Tapintjuk, izleljük, szagoljuk a kisérteteket, az iró nyilt
kérdésül hagyhatja, mint válik a lehetetlen lehetővé. Egy gép talán nem
oly valóság a számunkra, mint egy szellem. Nemcsak romok közt jelennek
meg, de a körúton, a szobánkban, mindennapi életünk során, fényes
nappal. Meg sem várják, mig az óránk tizenkettőt ver, minden óra a
kisértetek órája. Életünk egy másik sikba billen át, a mutatók pedig egy
túlvilági számlapra ugranak._
_Óránk tizenhármat üt._
_KOSZTOLÁNYI DEZSŐ._