holott egész Európa békéje zsidó kezekben van. Nem jut eszébe, mit monda
Heyne: «Hajdan minden zsidónak volt egy királya, most minden királynak
van egy zsidaja?» Én hozzá teszem: s minden zsidónak tiz nemese… Nem
jobban elkötelezi-e a statust a pénzaristokratia, mint a születési? E
mellett idegen érdekek rabja az állodalom, mert adósságait
külhitelezőktől szedi fel, mig amaz kölcsönöz, mennyit az ország akar,
hogy aztán gyümölcseit ágastól szedje. Excellentiátok csak
kegyenczeiknek osztanak tetszést, jóváhagyó mosolyt s pártfogást; de
pénzünket az használhatja, kinek tetszik, ha t. i. biztosítéka van s
hatvanas kamatra felszedi. Excellentiátoknak a statusok fizetnek
szolgálataikért, mi a statusoknak fizetünk a hivatalukért. Igaz, hogy a
status, hivatalaival magát is eladja, de legalább olyanok veszszük meg,
kik kereskedünk vele. Vagy tán az ész, tudomány ostromát veti ellenünk?
mintha biz eddig is független lett volna az Magyarországon! Ha
olygarchia szolgája volt a kitünő elme, úgy sem világított; ha ellenük
volt, nem világíthatott; s most csak nem veendik rossz néven
excellentiátok, ha mi, példájuk nyomán, rabjainkká teszszük a
tehetségeket, ha nem tilalommal is, megbirhatlan kamatok utján. Pedig az
erkölcsi romlottságtól sincs mit remegnünk, ha végre erőszakig sűlyed s
a közállománynyal minket is felforgat. Erkölcsiség tekintetében semmi új
nem történik urasági időszakunk alatt. Hajdan Cleopatra, Tarquin,
Pompadour, a velenczei tizek stb. vesztegeték azt: most hajhászok,
váltóhamisítók, vásárolt birák, zsoldba vett szónokok stb. Mindegy, akár
a macskát ütjük a falhoz, akár a falat a macskához: csak az erkölcs
döglik meg. Aztán mi sokkal kevesb hivatalos személyzetet tartunk s így
több elégületlen marad a status nyakán, kinek közvéleményét szükség
idején olcsón megvehetjük. És a mi fajunkban nincs meg egy rövidlátó
hiba, melylyel annyit ártott magának a születési aristokratia.
Excellentiátok nem türnek kitünést kisebb osztályútól társas köreikben.
Mindjárt vetélytársul nézik azt s gúny és mellőzés utján eltolják
maguktól; mindig kisebb, szűkebb gyűrűbe cotteriázva magukat, mint az
önmagát nyeldeső örvény, mely az alacsonyabb habkarikákat távol veri
központjától. Sőt most is, midőn ellenünkben félniök, egyesülniök
kellene, folyvást szigorban maradnak társas törvényeik, nevelve saját
osztályuk keblében hideg ellenszenvet, irigy ármányt s buktató vágyat.
Lám a szerény milliomos összeül sáfáraival s azoknak cselédei közt töri
meg a paschát és ha valahol jól van dolga, oda telepíti harmadiziglen
minden hitfeleit, ha pedig tánczvigalomba hivatik, becsempészi
negyedágról is a sógorságot… Abban bizhatnék talán excellentiád, hogy
ujdonsült osztályunk megunatja magát a rang, kitüntetés utáni mohó
kapkodással. Majd bizony! hiszen mi ujság van ebben? mi kapkodunk, hogy
szembe tüntessük csirázó nevünket; excellentiátok kapkodnak, hogy némi
aranyesővel életre öntözzék a korhadt családfát. És ha épen oly veszendő
hitványság az értéki túlsúly, nem tudom, mért tart rá oly sokat a
főnemesség, kinek t. i. van? nem tudom, mért nevezi az ellenzék harczát:
bellum nihil habentium contra habentes, mit Rotschild vérei
excellentiátok mozgalmaira alkalmazhatnak… Mondjak-e többet? Azt hiszem,
elég világos lábra állítám kegyelmes gróf előtt a tőkések viszonyát, kor
és nemzet iránt. Azt hiszem, ha komolyan értendette volna is, mit
tréfából mondott, meggyőzém a rém testetlenségéről, mely hatalmunkat
születési vagy észurasággal ijesztheti nálunk… Ugy-e megmutatám, hogy
előnyeink nagyok s maradást várhatunk? kivált hozzá jegyezve kedveltető
hajlékonyságunkat, miszerint most az ellenzéki, majd a conservativ
elemhez csapjuk magunkat, hogy érdekeinknek többséget szerezzünk… Azt
csak remélem, ennyi ok és eszköz ellen nem fog a születési aristocratia,
érdeműlt ó családi származatában túlsúlyt keresni, mert hisz akkor
csakugyan felráznók az alkalomfaló szájhősöket s a XIX. század lobogója
alatt kinevetnők, bokáig lesujtnók a megtörhetlen kigyót, mely az
asszonynak magva alatt is, erővel élni iparkodik. De meg mit akarnak a
történeti apák jeles sorával? Avagy ükapám nem épen úgy unokája volt-e
az ő nagyapjának, mint excellentiádé a magáénak? Igaz, hogy a jobb ősök
a közjóért fáradtak, mig mieink önhasznukat űzték; de már efféléket nem
kérdünk s ha kérdeznek, sallangosan feleltetünk ujoncz bölcsekkel, kik
sem közért, sem magokért nem tesznek, de nem is tudnak tenni, hanem azt
hiszik magukról, hogy a józan és munkás ellenzékhez tartoznak. De
különben is minden érdem csak viszonylagos; ki merné valamelyikről
állítani, hogy saját súlya van, mint a jó aranynak? A magyar családok
ősei, igaz, hont szerzettek, vérökkel védték, tant, törvényt,
művészetet, földmívet, kézipart, kereskedést alapítának, mikor hogy
lehetett s nevet adtak a honnak, nemzetnek, beiktatták s megtarták azt
az európai országok sorában stb. stb. De hát őseink érdemét ki veheti
el? Ők lóbőrszállítás útján megcsizmásítják a nép meztelen lábait;
törkölyt égettek, hogy legyen buzdító ital a közlelkesedéshez;
csel-csaluton elhorgászták a nemzet vagyonát, hogy bővölködésiben kedve
ne jőjjön polgárzata ellen ficzánkolódni; összekapkodták a pénzt, hogy
ne forogjon veszendőben garasonként a nép kezén, hanem megőrizve legyen
hatalmas tőkékben s kamatozzék idegen földön, mely a honnak ellensége;
nem dolgoztak semmit, hogy mástól el ne vegyék az érdemlési módot;
megvették a nép gabonáját a nép pénzén, hogy a torkosság miatt csömört
ne kapjon s ha isten éhséget rendel, szent keze ne akadályoztassék.
Szerteszét sáfárkodtak az országban, hogy a gazda csak annyit kapjon,
mennyit a mértékletesség megenged; s ha veszélyben forgott a haza, odább
álltak, hogy baj ne legyen velök stb. stb… Nem épen úgy isten és ember
iránti érdemek-e ezek? csakhogy akkor a nemesség érdemei voltak
divatban, most pedig őseinké, miket mi buzgó lelkiismerettel, nyakas
furfanggal követünk, űzünk, szaporítunk. Ezekben keres a mai kor
nagyságot, erélyt, dicsőséget; miért ne lennénk tehát mi a kor mágnásai,
kik annak nagyságot, dicset kölcsönzünk? Azért excellentiátok padlásra
rakják festett őseiket, minthogy a vályogházzá devalvált kastélyban nem
térnek; mi pedig felaggatjuk aranyozott falakra arczképeinket, sort
kezdve a származat ivadékainak…
Mind hiába! Lőbl Simon, mind ez éles gúny s kaján karczolatok által ki
nem vívhatá, hogy irígylett ellenét megtörje, csüggedtnek s hunyászkodva
lássa. A főispán megveté ingerlő sophismáit a bitor pöffnek; s vonatkozó
mosolylyal forgatott egy rakás kelmét, miket Lőbl, védegyleti
bizományosnak szállíta s miken észrevevé a hamis bélyeget.
Lőbl Simon fokonként mérgesült, hogy jellemén kifog egy elmerült
ellenség. Azt hitte, mint ő görbedt s alázkodott a garasok után, úgy
aristokratája meghajoland s szabadító kegyeit kéri, ha bukó-félen lesz.
Most hökkenve látá az erőt és fenséget, melyben egy mágnás, nyomora és
vétkei közt is felette tud maradni. Bántá, boszantá, hogy kétség és
hanyatlás veszélyiben is önállóbb lelkületű, mint ő fény és hatalom
eszközei között. Látva, hogy e nyugvó kiszámított jellem nem fogja magát
piszkos kezeibe játékul vetni: hogy mégis, a hideg kérget, ha fel nem
gyújthatja, legalább megperzselje, az alacsony boszú pillanati élvét
előidézendő; elébe került a főispánnak s közel szemébe néze, hogy
tekintete kerűlhetlen legyen, megnyomott, metsző gúnyhangon mondá:
– Aztán még jobb, hogy dédeink földekkel nem birtak, legalább ősiségi
igényeknél fogva, nincs okunk 20,000 pengőért atyánkfiát
meggyilkoltatni; s burnóttal kinálta szavaihoz súlyos aranyszelenczéből,
mit tőle kapott első gschäftkor ajándékul.
A fabódéban alávonta esküdt úr az illető szavakat.
– Szemtelen uzsorás! reszkess gyanúsítani, rákiált Szalárdy egy
pillanatig kiesve jegéből; vádad fecsegő rágalom, adatok nélkül, mihez
hiteled s bűnjel hiányzik; de én százak eskűjével égethetem reád a rabló
bélyeget, negyedíziglen megbecstelenítve unokáidat, kiket magad mellé
számítsz akasztatni.
E pillanatban bekopogtatott kivülről az iroda ablakán, egyik héber
segéd:
– Nagyságos úr, mondá Lőblhez, a kopasz morvát két aldunai zsidóval
elfogták; ide izent kiszabadításért; s egyszersmind fényesen kiállított
gyászlapot nyujta be, melyben Hirschl Áron bőrszedő, szomorodott szívvel
jelenti halálát olajba fulladt nagyreménységű fiának, a kis Salamonnak.
Lőblt felette kellemetlenül érinté a hír. Ő a kopaszszal a szövetséges
Márknál fogva, szennyes bűnös egybeköttetésben állt, mert hisz egyik
beljegye a zsidó jellemnek, hogy magas alkalmak s terjedt üzletek
mellett is, szemétre csalhatja a nyereség szaga s dúsgazdag létére apró
és czudar gschäftelésbe kész ereszkedni, ha kezei idegen gép által
fedvék s csempészete álnevek alatt folyhat. Most épen ingerült ellenje
előtt vevé tudományul, hogy a régi hamiskereset egyik eszköze s
osztálytársa törvény kezébe esett. A főispán neki, ha magának fáradságot
veend, sokat árthat befolyások utján; a kopasz pedig bélyegző és éles
gyanúba hozhatja vallomások által, ha ingerülve lesz; pedig az könnyen
megeshetnék, ha kivánata szerint ki nem szabadítja. Nem tudá ugyan az
elfogatás okát és kútfejét, de az episod mindenesetre veszélylyé
válhatand. E fontos viszony eszére hozá kitöréseiből, mikre a gőg,
ellenszenv s boszúvágy ragadta. Rögtön megbáná, hogy a főispánnal
ennyire ment s juhádzott, alázatos arczczal engesztelő modort látszék
felöltözni… Mily nyomorult a vétek- és érdekrab, ha gőgöt éreztetni,
vagy boszulni akar.
A főispán hasonlóan hűtő alkalmul tevé ingerültség közben e kitérést.
Meggondolá, mennyire leszáll főrendi büszke modorából, ha egy uzsorással
személyeskedő vitába bocsátkozik. Érzé továbbá, miszerint, habár Lőbl, a
szövetséges Márk érdekéből, szájról-szájra nem adandja is a szemére
lobbantott erkölcsi gyanút, sokat árthat mégis, ha tőkéit felmondja s
fizetést erőltet, mielőtt más forrást kereshetne tőle menekülni. Ez
okból eszélyesnek látá, vérét csillapítni, melyet különben is akaratához
szoktatott, visszavéve látszatos közönyét, fanyar mosolyt ölte hideg
ajkaira… Mily nyomorult a kevély patricius, ha félelmes titka van és
adós.
– Várjon néhány perczig, rendelkezni fogok; mondá a közben Lőbl a
segédnek s lebocsátá a zöld damiszfüggönyt, mely az iroda ablakát fedi.
Aztán pedig szeplős kezeit szárazon mosva, belehelyezé magát szolgai
rögzött alázatába s adósához fordult.
– Kegyelmes uram, igen messze tértünk, mint épen megyén a zöld asztal
körül. Nem csoda, ha bárányszivem felingerül, holott annyi kár, csalódás
háborít, mondá kedélyesen, mintha nem is ő volna, kit öt percz előtt
jogosan gaznak neveztek. Kamataim vesznek, tőkéim csonkulnak, saját
vesztemre fáradok s vesződöm. Ez a hon, e könnyelmű nemzet nem érdemli,
hogy értékét javukra forgásba tegye becsületes tőketulajdonos. De most
excellentiád magas engedelmével dologra térek s folytatom a számolat
pontjait.
A főispán összefont karokkal, egykedvűn nézte barna békateknő
lorgnettjén a képmutató tolvajt, ki lenézőleg rágalmazza a hont, melyben
szolgálat vagy dolog s akasztófa félelme nélkül, rövid idő alatt több
milliót lopott. Hagyá tovább olvasni felvett jegyzékét, szó és intés
nélkül, hidegen átszegő gúnyos pillanattal; egészen a szokott gőg s
hajthatlan kőszobor.
Künn a fabódéban meggyőződék Vámos és Szalárdy Ödön, miszerint a további
nyugodt értekezésből nem várhatnak több áruló szót s hasznavehető
vallomást; különben is a kopasz morva elfogatásában új kútforrásról
vevén tudományt, összeszedék az annyira jellemző s vádkeresetükhöz
fontos kéziratot, s halkan, zörej, és feltünés nélkül elhagyák a
godscheber sátorát, melyen kívül esküdt marjult ujjait egyengeté ki a
gyorsirás után, egyszersmind a mulandóságról elmélkedvén szakadt nadrága
felett, mely a kisutczai lomha szelindek miatt elrepedt.
Egy óranegyed mulva szokott helyén és modorában árult a godscheber, a
nélkül, hogy a sátor fontos vendégszerepét valaki gyanítná.
Lőbl azalatt folytatá az uzsorás számadást.
– Tehát a házi költségek rovata összesen 133,326 p. frt s 2000 arany.
A régibb adósság, melynek értékében két uradalmat kezelek, 200,000 p.
frt.
Továbbá július 31-kén 18** váncsodi zálogperben tett egyezségi öszletet
kifizettem excellentiád felpereseinek 60,000 p. frt.
Márczius 24-kén 18** egy szeszgyár felszereléseért, serházi gépek s több
fizetetlen árjegyzékek fejében fizettem bizonyos erőművésznek 25,400 p.
frt.
– Megsem indíthatám azon szeszgyárt, a gépezet haszonvehetlen; megjegyzé
a főispán.
– Az nem az én hibám, válaszolá Lőbl, miért szednek fel excellentiátok
holmi csavargó, nyegle műveseket?
– Szeptember hóban 18** az excellentiád kivert haszonbérlőjének megitélt
kármentési díjt 27,860 p. frtot utalvány következtében letettem.
Ugyanazon hóban a csalási valótlan vád miatt elkergetett jószágkormányzó
részére, törvényes itélet nyomán, excellentiád megbizásából fizettem
8500 p. frt.
– 18** tavaszán kőfaragványokat fizettem s szállítottam Bécsből,
családczimerrel s grófi koronával a családsírbolt, kastély, tiszti
épületek s majorok számára 16,000 p. frt.
– Azon módon széttöredeztek, mielőtt felrakathattam volna; mondá a
főispán.
– Ki tehet róla? én kifizettem: itt vannak nyugtatóim s a megbizó
utalvány.
– 18** év folytában tíz darab spanyol kost, ugyanannyi angol- és
meklenburgi magkanczát szállítottam a gazdaság számára 16,000 p. frt.
– Mindeddig be nem vevék belőlük néhány száz forintnál többet, a
mellett, hogy roppant költséggel kezelem, s fele eldöglött.
– Vigasztalja magát excellentiád, több magyar urak gazdálkodnak így.
– Továbbá több rendű szolgálati egyének költségei és szállítása,
konyhához, kertészethez, méneshez és juhászathoz 3756 p. frt.
– Szt. György napkor 8** átvállaltam kifizetés végett excellencziádnak
minden addigi adósságait, miket a köztünk tett szerződés pontjai szerint
részletekben leszállítottam, mint azt a beváltott kötelezvények
igazolják; 205,000 p. frt.
– A grófné ő excellentiájának külföldi fényes útjára kölcsönöztem 14,000
p. frt.
– Nagyságos Szalárdy Elek úr özvegyének Vámos Czeczilia tensasszonynak
három évi tartás díjban excellentiád váltóira hiány nélkül fizettem 6000
p. frt.
– Mely adóssági egyetemes öszlet teszen 716,836 p. frtot;… mert a
krajczárt sehol sem tevém fel.
A főispán rendíthetlen közönynyel hallgatá végig e jegyzéket, mely
oktalan gazdaság mellett, szeszélyt, szenvedélyt, fényelgő szenvet, hiú
és könnyelmű pazarlást jellemez.
– Ehhez egypár pont jő még rovatba, melynek egyike kötelesség, másika
pedig csekélysége miatt egy főúrtól észrevételt sem érdemel; folytatá
Lőbl, miközben szemüvegén oly élesen nézett keresztűl, mintha a jövendőt
akarná látni… Egyik pont, elmaradott kamatokat foglal magában s
negyvenezerre rúg; másik pedig az ifjú Lajos gróf tőlem vett kölcsönét,
melynek apró tételei mindössze is tizenötezer pengőre mennek.
A főispán mélyen felingerült. Nyugtot erőltetett ugyan, de arczán
elárulá magát a harag. Elsárgult, mintha epébe mártanák, s fehér haja
körül sötét pirba szegélyzé homlokát az indulat. Nemcsak a tehetlen
pénzszomj boszantá, melylyel uzsoráiban zsarolja, hanem azon merész
titkos szövetkezés, melylyel fiát rontja s élet kezdetén, mint őt
egykor, hálójába szövi, hogy soha többé ne szabadulhasson.
– Ha az uzsorára nem szólnék is, mondá mérsékkel, fiam adósságát el nem
fogadhatom. Mit szükség és kényelem kivánhat, megkapja tőlem s
kalandokra nem szabad időt vennie, ki hivatalokra képezi magát.
– De ha adós volt, atyja szégyenére nem hagyhatám zaklatások között; s
nem is szép lenne sajnálni egy reményteljes gróf ifjú életétől, mit az
ember lószerszámra is kivet. Aztán meg excellentiátok csak nem hagyják
talán fiaikat fiainktól meghaladtatni. Hiszen gyermekeink már a
fővárosban fogatot, paripát, huszárt tartanak, lakomákat rendeznek,
páholyba járnak, haute voléet formálnak. S excellentiád akarná, hogy
tizenhat nagyapás fia oly nyomorogva éljen mint egy hazai iró,
politikus, vagy más alánk rendelt hasztalan egyén?… Nem remélem, hogy e
potom fillérkedés miatt veszélyezze kegyeimet s tőkéim három havi
felmondására rögtön kényszerítsen… Egyébiránt a mint tetszeni fog. Hanem
ez esetben lapok útján hirdettetni fogom, hogy adósságcsináló kalandor
fiától óvakodjék mindenki.
– Irja a többihez; szakítá félbe gróf Szalárdy, nem akarva az elébbi
goromba szócsapongásokat előidézni.
– Tehát e szerint a hitelezett tőke két millióra megy bécsi váltó
czédulában, pedig mennyi lappangó adóssága lehet még excellentiádnak?
Összes jövedelme körülbelül 40,000 p. frt. E mellett biztosítva nem
látom magamat. Ha a két uradalmon fekvő régibb tőkét nem számítjuk,
mégis harminczhat ezerre megy évenkint a hatos kamatláb, pedig azt nem
kivánhatja excellentiád, ha keresztény, hogy értékemet 12% alul nála
hevertessem. Ha mint igazságos érdekem kivánná, mai nap visszalép
excellentiád, hivatalát leteszi, magányba vonul, jövedelmeit kezembe
ereszti s családjával ezer forintból él, mégis vesztenék mellette… Azért
ne méltóztassék szeretetét, becsülő hajlamát tőlem megvonni, ha
hitelemet ezennel felmondom, hacsak huszonnégy száztólit évnegyedenként
pontosan nem fizet.
Lőbl fellépése a főispán előtt nem volt váratlan. Az utóbbi utalványokra
tett észrevételek s eljárási lemondó vonogatás, mentegetőzés, leginkább
pedig a végszámolatot sürgető levelek gyaníttaták azt. Midőn jegyzékét
előleg megtevé, világosan látta a veszélyt, mi addig homályos adatokban
félig-meddig függött emlékén; s Lőbl számadása csak oly pontokban
különbözék övétől, melyek a zsarlás alá szánt elméjét is meghaladják
vérszopó telhetetlenségükkel. Mielőtt Lőblhez jött, már gondolkozék,
mennyire lehete, szabadító tervről. Külföldi kölcsönt akart keresni,
melynek mérsékelt kamata mellett, ha jövedelmeit okszerűen
szaporítandja, még gyalázat nélkül élhet halálig, s habár fényét, elveit
alább kellend hangolnia, a végbukást kikerülheti. Arról, hogy Szalárdy
Ödön él s ősjavait ki kell bocsátnia, nem is álmodék. Egy pár nap előtt
említé ugyan fia az árva halászt s annak remegtető hasonlatát, de ő
kinevette a mesés káprázatot, mely Lajos képzetét csalódtatá. Ekként
megnyugovék az egyetlen lehető eszköznél s Lőbltől nem várt, nem kívánt
többet, mint törvényes kamat melletti hitelét, míg olcsóbb kölcsönt
tehet. Most ebben is csalódék; s felette sérté, hogy a hálátlan
uzsorást, kinek hamis felszülemlésében egyik tényező volt, kérni kell,
ha időnap előtt veszni nem akar.
– Lőbl igen feledékeny jótevője iránt, mondá fogszorítva. Egy pár év
előtt még hivatalos leveléből is kiszoríták bókjai a tárgyat. Én voltam
a gyám, az atya, a felemelő Isten, s ki tudja mi minden, ki Lőblt dússá,
boldoggá tevém; ki megismertetém honfiaimmal, bevezetém a magyar földre
s tért, életet nyitottam a bujdosó árvának. De még akkor volt Lőblnek
mit elrabolnia, midőn ily tollal írt… Ne vigyorogj megmeztelenült
szörny, folytatá kitörve, az uzsorás gúnyos arcza miatt. Ismerlek undok,
alattomos kigyó. Éhesen a rejtő gazban csusztál, s jóllakottan kifekszel
a napra fullánkodat ölteni reám. De bár sarkaimat marod, ne hidd, hogy
erőm ne legyen fejedet megtörni, ha ingerelsz… Egy évig, parancsolom,
hogy hitelezőm légy törvényes kamatért. Ha perbe fogsz, vagy
betábláztatsz, megtagadom tömegedtől az uzsorarészt s te tudod, hogy
akkor igényeid harmadát elveszted.
E kikelés mutatja, miszerint gróf Szalárdy azon patriciusi jellemek közé
tartozék, kik önmérséki szükség s határozat mellett sem tűrik nemtelen
lelkek túlüzött gúnyját; s az érdek rabjainak ott is parancsolni mernek,
hol ők vannak kötve.
Lőbl meghunyászkodék s bár váltószékek utján minden jót várhatott, jónak
látá ily hosszúkezű ellennel nyilvános harczra nem kelni, miután egy év
lefolyta előtt, a pénzharmad veszélye mellett sem érhetne czélt.
Ugyanazért a kívánt időt megadá gróf Szalárdynak azon feltét alatt, hogy
ha addig új kölcsönnel, melynek sikerét akadályozni feltevé, ki nem
elégíti: követeléseit betábláztatandja s ellene csődöt kér.
A főispán üdvözlet nélkül hagyá el Lőblt. Keblében dúló hábor, harag és
gőg s a sors félelme zajlottak. Lőbl küszöbe válvonal lőn két élete
között. Hátmegett fojtott irigység, élvek, s imádtatás; előtte tomboló
kárgúny, szorongató bajok s kietlen jövő… Meg volt törve hiú lelkében…
De azt ki sem veheté észre. Arcza az lőn, mi mindig, a szokott kőnyomat.
Ajkán ott ült a hideg mosoly, kancsal szemében a kajánság, de mindez
nyugalomban, mintha ebédnél ülne, vagy apotheosisát olvasná.
Úgy látszék, Lőblnek egészségére vált a kedélymozgalom, mert a főispán
távoztával letevén szemüvegét jóízűt nyujtózott s miközben okiratait
csomagba köté, felfalatozta a csokoládtól felmaradt szarvast. Aztán
kötegét a vasládába rejté s e műtételnél, hangosan, hideg, ördögi
hahotával felkaczagott.
Azonban eszébe juta, hogy a kopasz morva fogva van. Ez mogorva redőt
szedett homlokán, s mutatóujját orrhegyére tevé, mely mindig megtörtént,
ha ötletet keresett. Tervével a bűn hamarabb készen van a becsületnél,
mert előtte minden eszköz szent. Rövid gondolat után, kivőn a
falszekrényből egy vesszőbe font üvegkulacsot; az ajtózárt nesz nélkül
rátolá, s a vasláda rejtelmei közül kisded üvegcsét vett elő vékony
folyadékkal telvét, minő a férjeny. Néhány cseppet önte a kulacsba s
megforgatá benne, hogy az edény oldalára tapadjon; s e készület után
visszaveté azt pongyolán, gondtalanul, mintha csak úgy hányódnék ott.
Ekkor felnyitá az ajtót s beinté ügynökét.
A héber segéd egész alázattal megjelent.
– Vár-e valaki? kérdezé hivatalos feszszel.
– A váltó-ügyvéd.
– Hadd várjon… Vannak-e levelek?
– Tizennégy érkezett, de csak három vár választ. Egyikében azon koros
izraelita hölgy kér alamizsnát, ki a nagyságos asszonynak tavaly a
fürdőkön ápolónője volt. Most kórházban van az irgalmas szerzetnél s
hitfeleitől vár, ha kijő, gyámsegélyt.
– Nem kell neki írni, válaszolá Lőbl. Szemtelen kéregetőket nem akarok
nyakamra kapatni. Nőm kifizette fürdői szolgálatát; s én, hálával, a
börzén új divatot nem kezdek… Mi a másik levél?
– Egy hazai művész, idéző keresetek alatt, vagyon és pártfogás nélkül
kétségbe esik. Segélykölcsönt kér, míg műveiből leszállítandja. Különben
el kell hagynia lakát, családját, becsületét s földönfutóvá lesz.
– Miért nem lett hajhászszá, most úrilag élne? Lője főbe magát, mint
Haydon, az angol festész. Itt sem szégyenlhet elveszni a lángész, ha
Anglia lordjai éhenhalni hagyják… Úgysem lesz nálunk ujság az efféle. Ha
Ferenczy szobrász Dunába hányta műveit s elvándorolt: mivel érdemel a
folyamodó többet? A harmadik levélt!
– Megkereső irat az iparegylettől, hogy írjon alá nagysád.
– Küldjön öt forintot. Irja, hogy szűk a pénz, költségem igen sok; s
külömben sem használom a honi műipart, mert Bécsben minden jobb…
Levelezőim mi ujságot írnak?
– Fáy Ábrahám… csabai zsidó, hamis csődöt csinált. Három ismerőst
fogadott háromezer pengőn, hogy hazamenetében éjjel rabolják ki. A terv
végrehajtatott s két jelenvolt cseléd tanúja lett reá. Másnap csődöt
mondott, hatvanezer pengő értékig.
– Jól tette, a magyarokon, hol csak lehet, eret kell vágni, mert vérök
könnyen buzdúl.
– De a csalás kisült s Pestmegyénél most foly a nyomozás.
– Az már ostobaság. Irjon testvéremnek, menjen ügyvédemhez. Ő körmös
váltóügyvéd, tán kikaparhatja a bajból. Segíteni kell rajta, mert a
zsidóság becsülete csökken.
– Semmi rossz hírem nincs. Minden üzletünk kedvezőleg áll.
– Azon urak, kiknek pénzét uzsorára forgatjuk, megkapták-e évnegyedi
kamataikat?
– Igenis megkapták a szokott 18% szerint.
– Ezután 24%-ot kell fizetni; mert szükségem van jó hangulatukra.
– Parancsol még valamit nagyságod?
– Gyapjasy ma reggeli nálam létében említé, hogy fizetni valói vannak és
lesznek. Váltóit és kötelezvényeit igyekezzék minden áron
összevásárolni, hogy körmöm közé jusson. A börzén s hazai
zsidószövetségben el kell hiresztelni, hogy áruiban csal, termesztményei
rosszak s a szállításban határidőt nem tart. Így nem vesznek tőle s
szorultsága közben rohanjuk meg kötelezvényivel… Ez a nyakas táblabiró
megátkozott; hadd emlékezzék meg a boszús izraelről.
Lőbl mehetést inte ügynökének.
– Úgy, majd elfeledém, szólítá vissza az ajtóból, mintha csak most jutna
eszébe a tervezett eszme. Mint ön hiradá, a kopasz morva fogva van. Okát
nem képzelem, de mindenesetre menjen a városkapitányhoz s kérje ki
kezességemre. Az a kopasz mindig gyanakodott reám, végre még azt hinné,
titkon én izgaték befogása végett s haragjában hazug rágalmakat
szórhatna ellenem, miket nem örömest hall az ember keringeni. Azért
legyen rajta, hogy bocsáttassék ki. Egy pár forintot kivethet ügyében…
És ha szabadlábra még sem állíthatnók, beszéljen vele; győzze meg
jóakaratomról; hitesse el, miként dolgában eljárunk s ki leend mentve…
Addig is vigyen neki egy itcze ó szilvapálinkát, mit kiválólag szeret…
Hol van az a befont üvegkulacs?… keresse valahol ott a szekrényben.
A héber segéd kikereste az üvegkulacsot, nem is álmodva, hogy az már
Lőbl kezén forgott s előkészítteték.
– Ügyesen járjon el; utánveté Lőbl, távozást intve ebhű emberének.
E közben ostorpattogás hangzott a vásár utczáján s a sikoltva menekülők
között, két szép ló vágtatott könnyű phaëtonnal szerteszét vágva,
rugdosva a sarat falra és népre. Az urkocsis bársonyzeke, szellegvászon
nadrág, könnyű rizskalap s feszes svédkeztyűben kergeté csikóit.
Mellette pedig Pisze Pista ült paszományos tokban, körmén kapaszkodva a
vánkos csatszíjjába, hogy ki ne fittyenjen a szokatlan ülésből.
Lőbl irodája előtt megállott a fogat. Szalárdy Lajos, gyeplőjét Piszének
adva, leugrék s lorgnettjén futólag lovát körülnézve, a nélkül, hogy a
sárpettyeket törlené magáról, vagy szivarját elvetné, belépett az iroda
ajtaján. Üdvözlet nélkül haladt keresztül a gép-egyének között s nem
kérdve, látható-e az úr, ostorral kezében, kalapozott fővel, kopogtatás
nélkül nyitott be Lőblhez.
– Pénz kell, Lőbl bácsi! azt úgy is tudhatja, hogy ily magamforma
lángész fizetni csak nem jő; monda otthonos confidentiával, miközben a
pamlagon elnyúlt s sáros nadrágját a vánkosra feltevé.
– De ha nincs! mondá ellenkedve Lőbl s alászegült fővel, felsemvevőleg
mosolyogta Lajost, mint szoktuk az ügyes műlovagot, midőn szerepét
végezve, a fővenyre bókolni gyalog lép.
– Kinek ad, ha nekem nem akar? ki tud oly ügyesen a pénz nyakára hágni?
ki bocsátja gyorsabban közforgalomba, hogy ismét önök vasládáiba
kerüljön?… Még ha nem volna is, aláírna, tudom, hogy mástól nekem
vegyen… Úgy-e Lőbl bácsi!
– De ha nem akarok!
[Illustration: – Hibázik, nemes gróf – igazítá pajkosan Lőbl.]
– Nincs időm tréfálni, mondá s felugrék békevesztve Lajos. Gondolja meg
Lőbl bácsi, hogy uram atyámat felizgathatom ellene s ha pénzügyeit
máshoz helyezi át, sok zsíros koncztól elesik.
– Azon konczokról magam lemondtam.
– Nem értem!
– Majd megmagyarázza a kegyelmes úr.
– No, de magamért is lehet tekintettel. Ily népszerű főre mindig
szüksége lesz a tisztelt zsidóságnak; s kivált most, midőn bukni
kezdenek már a közvéleményben… Nem tudja Lőbl bácsi, miként X…-tól
megvonta hitelét a bécsi bank, mert a kormány maga is megrémült, hogy
minden eladó birtokot idegen veszen meg s a három perczentes pénzzel
tizennyolczat zsarolnak.
– Hibázik, nemes gróf, igazítá pajkosan Lőbl. Új adatok szerint X…
újólag hitelnek örvend. A pénz hatalma nem oly könnyen kiveszthető
gyökér s a magyar javakat fajunk körmeiből, ily népszerü fejek nem
fogják kivitatni tudni.