kezd szédelegni tőle, közbeszólt a főispán követelő hivatalos hangon s
lorgnettjén át, szegző pillanatot vetve a kevély tőkés csufondár
ábrányainak.
Lőblt annyira kiüté sodrából e meglepő parancs, hogy a hajdan
belerögzött szolgaösztön szerint, feledve új tomboló szerepét,
fülönkapott és ágya alá tőn egy bödön caviárt, mely Lőbllel egy szobában
hált s eddig a pamlag tőszomszédjában fülelt és bűzölt.
Lőbl ingerkedő nyilatkozatiból átláthatá gróf Szalárdy, mit várhatunk az
idegen érzelmű uzsorásoktól, mily veszélyes hatalom nő azokban a nemzet
nyakára. Átláthatá a vastag túlvitt önzést, mely sem vet, sem arat, csak
behord, mely előtt végre megszünik nemcsak ember- s nemzetiség, hanem
törvény, erkölcs s családérzelem és statusczélok s mely kicsapongásiban
egyetlen korlátot ismer, a lehetetlent. Átláthatá, hogy a születési
aristokratia helyébe minő aljas rabelem cserélendi magát, melynek ősei
család-krónikája, rangja, századai nem lévén, de pótlani törekedve,
minden szentséget fel fog áldozni, hogy kimosdva gubacs és firneisz
szurokjából, pénzéhez illő díszczímekbe öltözhessék fel. Átláthatá,
miként ezen elem keze közt, urasága alatt, idegen érdekek fognak
felnőni, melyek temetőbe viszik a nemzetiséget, pedig miért nyereg, ha
ló nincs? miért törekszenek jobbjaink, ha nem leend nemzetünk, melyért
azt teszik? Átláthatá, miként az elemnek nincs több czélja, szándoka,
mint az elsőséget magához ragadni, hogy a népet, jobban mint valaha
volt, sanyarva, az igazgatás rendszerét eszközévé aljasítva, pénzét
növelje s pénzén dölyfét, szeszélyeit elégítse ki. Átláthatá, mennyire
nem mindegy az a statusra nézve, ha a pénz Péternél vagy Pálnál van,
mert Péter talán tudomány, művészet, ipar, kereskedés, nép és közczélok
s nemzeti fejlődés érdekében fárad és áldozik, míg Pál csak tőkéit
iparkodik megszázszorosítni, hogy földet nem művelve, kézipart nem űzve,
kereskedést nem emelve, dolog és szolgálat nélkül renyhén lebzseljen a
status nyakán, felélvezve, kizsákmányolva, mit mások szorgalma létre
hoz. Átláthatá, mily hamis nyugtatvány a váltótörvények eredményi iránt
azon felületes jelige, mit sok törvényhozó papagály utánmond: «hadd
hulljon a férgese», mert az uzsorások korszaka nem érlelő nap a
gyümölcsöző hazán, hogy elfonnyaszsza a férges példányokat, hanem
forgószél, mely érett s éretlen terméket gallyastól, fástól örvénybe
sodor, hogy zsákmánynyal terhelten kavarodjék tovább a pusztult
vidékről… Átláthatá, mily sülyesztő bűne a nemzetnek, e közellen idején
egymás töredékivel harczolni, mily igaztalan önmaga s a közérdek ellen,
ki az ipar és más korszaki mezőn erejét fogyasztó kisded pártot űzi, ki
az ide vonatkozó eszmék és törekvések sikerét rontja, közönynyel
dermeszti, vagy ostoba bűnnel aláássa…
De ő excellentiája mindezt nem látta át, mert a haza és szemei között
vastag énje állott. Ő nem látta a törvényes rablót, ki a nemzeti
szentséget szabados formákban tördeli zsebére, csak a szemtelen
ujonczot, ki egy ősz méltóságra fogait meri vigyorítni. Ő csak azon
boszankodék, miként bátorkodik századok óta érlelt nemes vérét
felingerelni egy pór húsgép, mely tollszedni és függeni születék… miként
pöffedhet rá oly jóllakott gőggel, a sülthalon leszármazott tengőcz, ki
csak nemesek földéről süthet kenyeret s kinek kóbor gyomra, az ő és
társai morzsáján hízott fel?… Csak azt tartá rangja alattinak, miként
önti így szemébe mérgét a hálátlan szolga, ki eddig rejtezve titkon
élvezett, hogy urai ne lássák a lopományt? miként tud éles gúnyt, szurós
fulánkot mutatni, ki, míg csaló alkalom van, hizelg s alázkodik? mily
önhitten kérkedik, a csempészett jövőben már képzetileg előre
elmarkolászva s habzsolva az élvet, mit ő és osztálya netovábbnak tart s
minek birtokáért élvét, munkáit zsoldba ajánlá.
– Úgy, úgy, Lőbl, mondá ellenfeléhez a fentebbi műtétel után, jobb is el
nem szokni a caviár-emelgetéstől. Ki tudja, nem hazug próféta-e a korán
szólalt kakas, mely zsidókirályságot jövendöl? Hátha buknak a százhuszas
kamatú remények s meg talál zendülni a babyloni lant ó keserve?
Frankhonban megvetés keledez már enyves faja ellen s Rothschild, mint
zsidókirály, negyvenezer példány röpiratban koppadt a nép kezén.
Angolhonban pedig észuraság tolúl a pénz fölé, ily keleti bölcs, mint
Lőbl Simon, csak tudni fogja, hogy a közelebbi ministeriumban öt-hat
irótag van…
– De nem a nemes magyar nemzetnél, hol az írók nadrágtalan páriák,
közbevágott Lőbl hideg szenvedélylyel, ki a caviár körül tett
szolgálattal oly véletlenül megalázta magát s kit e fensőségi csel,
tizszerte mélyebb haragra gyujtott. Itt a statusjavak könyvében az ész
0-ul vétetik, melynek csak úgy van értéke, ha rend s rang hegyes 1-se,
vagy szolgabók háromrét görnyedt 3-sa áll az ész előtt… De oly szokatlan
is itten a független elme, hogy ha lenne egy, kettő, mely világát sötét
bűneinkre vetné, magok gyanúsítnák excellentiátok: hogy az nem több,
mint ábrándos költő, kinek tyúkszemét zsidócsizma nyomja. És a költő
ellen akadni fog ember, ki tiz forintért czikket ír s ember, ki harmincz
forintért lapjába veszi, hogy a költő ostoba, embertelen és kimeszelt
sírbolt, azaz farizeus… De meg mit ijeszt minket Frankhon és Anglia? Ott
a nemzet szorít ki helyünkből, de itt a nemzet van nyakig erszényünkben.
Ha kedvünk szerint összeszorítjuk, nyekkenés a vége… Aztán hol pénzszűke
nyomaszt, a közerkölcs pedig ki van erejéből véve, fajom nem félhet. S
nem így van-e Magyarországon? A szegényítés régi terv szerint foly, épen
azért rohant oly vakon hálónkba a pórázunkon vergődő halsereg. Mi pedig
az erkölcsöt illeti, e gyönge asszonyka ellen mindig elég ostrom a
szükség, kivált fejletlen népeknél… Csak nézzen szét excellentiád, hová
vittük egy pár év alatt a közerkölcsöt. Uzsoránk példája elragadt a
keresztényekre is. Persze, a siker követőkre talál. Most már vetélkednek
mestereinkkel. Úgy hogy bátran utasíthatnók őket, mint az excellentiátok
Krisztusa utasítá apostolait: «elmenvén, tanítványokká tegyetek minden
népeket e földön». Továbbá, a váltóügyvédek elfogult papjainkká lettek.
Soha Lévi nemzetsége nálok lelkesebben nem prédikált üdvösségünkre.
Látná csak excellentiád, mily vetélyhévvel szegődnek minden csempész
segédszerepekre, mily ármányzó s elszánt ebhűséggel horgászszák be
uzsorás követeléseinket, feledve elvet, vérséget, sülyedő nemzetet, ha
hallaná, mily dicsekvő tűzzel védik eljárásaikat a serkocsmákban és több
ahhoz illő helyen: «hogy ők jog védői, törvény eszközei, mind egy lábig
igaz férfiak, hogy az uzsorás jobban fizet mint a becsületes ember, hogy
ha ők nem tennék, más lépne helyökbe, hogy a zsidó is ember, kinek
jogait tisztelni kell» s több ehhez hasonló alapos erkölcsi indokokkal
és sophismákkal, pedig ők azt ép oly jól tudják, mint excellentiád, hogy
ember ám a zsidó, de egyszersmind polgárzatban él s épen mivel nemcsak
ő, hanem más is ember, nem kell neki eszközt nyujtani, hogy embertelenül
bánjék s mások emberi jogát megfojtsa, elcsempészsze. Noha pedig az
ügyvédi karban, a nemzeti ifjuság nagy részét vesztegettük meg, s vontuk
el a honi érdek tiszta észlelésétől: még ez mind csigavér, mi már tovább
járunk. A törvényes erőszak, cselt, csalárdságot idézett elő a perszéki
feleknél. Most mindenki törekszik a törvényt kijátszani s erélyt,
érdemet keresnek abban, minél eszesb fortélyt és furfangot találni. Sőt
befolyásunk a birószékekig ment. Hisz maga tudja excellentiád, hogy több
nagyszerű uzsorapert, helyhatósága alul máshová rendelt a főkormány.
Azonban úton, útfélen, utczán, közhelyeken, széltire beszélik feleim ez
vagy amaz váltóbiró szives barátságát, igéretét, pártfogó itéleteit, sőt
legújabban magasb kegyelmekkel dicsekvék egy bezárt collegám. A szerep
át van cserélve, a kullancsok helyett a báránynak kell meghunyászkodnia.
Egy becsületes honfit, ha üldöző sors, álnok önzők vétke, vagy jótét és
engedékenység miatt kimerűl és csőd alá jut, szégyen és erkölcsi
megróvás bélyegez, míg fosztogatója az idegen uzsorás, latba sem vétetik
s fényes fogatával, paszományos cselédeivel botrányt nem okoz… Ha valaki
tiz év alatt bonyolódott viszonyai miatt könnyelmüség nélkül körmeink
közt koppad s uradalmaiból kipusztul, azt mondják: úgy kell neki, mért
nem tudott bőrében megférni. Ha közülünk valaki tiz év alatt, semmiből
ragadozás által milliomos lett, ezt mondják: úgy kell neki, azért van
esze… Iró és művész fut, fárad, éjez s Szilveszter estjén nem marad
fillére, mit újév napon koldusnak adjon, a közhivatalnok teng, nyomorg,
nélkülöz s mégis özvegye kéregetni jár, a földbirtokos kétezer holdból
nem képes szerény családját ellátni s az igavonó nép éjt-napot egygyé
tesz, még sem lakik jól egész év hosszában. Minden munkásosztály sínylik
s érzi a pénz szűkét, csak a korhely uzsorás viheti véghez, hogy hat
ezer váltó ft. kamatjából a fővárosban keresetág nélkül, kényelemmel
éljen, s négy év alatt mégis tizenkétezer pengő tőkét tegyen félre, mint
egy hajhászomon történt. Második Endre király korában nem sanyargatták
jobban excellentiátok őseit őseink. Pedig ha az üzéreket kútfejökre
viszszük s kit-kit helyére sorozunk, nem több mint ötszáz család
zsarolja Magyarhont. Ennek van alárendelve tizennégy millió ember sorsa,
jövője, erkölcse. Ennek adózik az ország, hallatlanabb kulcs szerint,
mint valaha a legzsarlóbb hódítónak… Mindez tagadhatatlan tény s mindez
közönyösen foly, mintha úgy kellene folynia. A közvélemény nyugton
hagyja a nemzetiség őrlő férgeit s apróságot keres, melyen hajba kapjon.
Ha összetett pénzen olcsó áldozatkát teszünk, vagy tizforintos
tanodáinkban magyarul tanítjuk örököseinket, hogy anyanyelven tudjanak
csalni, már megtrombitálnak a hirlapok s mi nyugton és dicsőítve
gazdagszunk, a nélkül, hogy közérdekre kiadásunk a garast haladná. Sőt
magok a sivalkodó honfiak, kik mint a sirály, minden vészt megkiáltnak,
mellőzik sírásó szerepünket törvényhozás utján megtámadni. Egy-egy
bűntettnél, mely ezerek közül napfényre vonaték, el-elszörnyednek; aztán
a phrasisnak vége s mi békén maradunk a gyakorlatban. Persze többnyire
adósaink s ezeknek rokonai ülnek a zöldasztalok körül, kik nincsenek
arra fejtve, nevelve, hogy mint a rómaiak egykor, saját érdeküket
veszélyezzék a t. cz. hazáért s romlását gátolnák, ha fejök forogna is
szóban. De sőt eszélyesen óvakodnak köztárgyalás utján érdekeinkkel
surlódásba jőni, úgy hogy hatalmunkról, egyes bezáratásokon kivül, alig
vétetik más tudomány, mint a betáblázások nyugton hallgatott kötetei… No
már, ha most, midőn még kevesen valánk, befolyásunk, a kezdet nehézségei
közt, oly hirtelen el tudott hatalmasulni; ha minden elemet érdekébe
tudott hálózni s a közértelmet és érzést hallgató rendszerbe nyügözé:
hiheti-e excellentiád, hogy rabjaink s eszközünk szaporodtával,
emanczipálni tudja magát az ország a pénzszolgaságból, mely csak egy
vonallal jobb az ököljognál? hiheti-e, hogy a születési aristokratia,
tétlen sülyedése mellett, mássá válhatik czifrán festett mérpóznánál,
melyet mi, értékünk felmérésében, tájékozó pontúl használunk? hiheti-e,
hogy hazudik a kakas, mely zsidó királyságot jósol, mint kegyesen
elméskedni méltóztatott?… Pedig egy rövid törvényczikk fordítana a
dolgon. Felfüggeszteni a váltóképességet, míg észszerű hitelintézet nem
rendeztetik; becsvesztést a hat kamaton felül kölcsönzőre, örök börtönt
a hat kamaton túl hitelezőre. Mert hiszen ha a magyar ősök, az ókor
eszméihez képest, orrvágatást, szemtolást, halált tudtak hozni öt-hat
dénáros tolvajok ellen, az országos fajultság gyógyszereül: miért ne
óvhatnák a magyar utódok, nemzetüket az új-kor eszméi szerint szigorún,
a végerkölcstelenüléstől? De hol veszi excellentiád a többséget ily
szabadító utakhoz, holott mi lakából, ruháiból forgathatjuk ki a
többséget, miután házainkban laknak, ingeinkben járnak, azaz, fülig
adósak? Úgy úgy; ez menni fog, haladni fog tovább. A népet félig
kivettük már excellentiátok kezéből; kiveendjük egészen. Mienk lesz
földje, szorgalma, saját személye. Aratunk vetésén, szűrünk szőllejében,
leszedjük fája gyümölcseit s végre elsőszülöttét adandja zálogba, hogy
eleget tehessen. A magyar még jobban elfogy, szegényedik s szerteszét
falvakra pusztuland. A fővárosban ismeretlen gyülevész nép fog
kóvályogni: közöttök egy-két vagyontalan magyar, ki másokért dolgozik.
Avagy nincs-e már ez kezdetben?… A nemzeti ifjúság ivadékról-ivadékra
felnövend, félig pallérozva, nyomor közt, kilátás nélkül. Először láz és
undor kapja meg s bőszen kérdezi: hát haza ez, mely kevés lakóinak tápot
nem tud adni? haza ez, mely szorgalmam s képzettségem után nem tart el?
haza ez, melyben a benszülött ősvér minden útról, minden alkalmazásból,
minden érdemlési módból ki van zárva, hogy idegen csavargóknak legyen
mit falniok? érdemli-e ily hon, ily polgárzat, hogy vakon áldozatja
legyek s emberi jogaimat erőszakkal vissza ne vívjam? De ezt csak első
kiábránduláskor fogja kérdezni; aztán megtöri a nyomor s az uralgó erő
igájába térnek, azaz érdekeink alá. Elvesztik érzelmeiket, agyuk eszméit
s a szabadakaratot. Egymást fogják marni kegyelmeinkért, szolgáinkká
lesznek s nőiket, lányaikat adják el pénzünkért… Avagy nincs-e ez már
kezdetben?… Valóban, mi szobrot emelhetnénk a törvényhozó észnek, mely
országát ily bölcsen kezünkbe adá. S még csak képmutatás sem szükséges
már. Nem kell rejtve, lopózva, utálat közt járnunk; nem kell elbúvni
élvezeteinkkel. Az utczákon hunyászkodott vagy üdvözlő arczok fogadnak.
Középosztály iránt gőgösek, nagyok ellenében gorombák lehetünk;
kiönthetjük gyűlöletünket, mint épen cselekszem excellentiád kegyes
engedelmével… Kitárhatjuk titkainkat, leálarczozhatjuk jellemünket,
elárulhatjuk osztályunk gyengéit; feleim biztosítvák, hogy nyiltság s
daczoló erőszak nem árt, nem ingerel torlást, nem idézhet gyógyszert,
mert rabszolgáink egyet nem értenek…
Lőbl nehány perczre megszűnt a kívül hideg és nyugalmas, de benn fanyar
s kárélvező epekiöntéstől, hogy felkeresse a főispán arczán a harag és
kaján gőg vonaglásait, miket azon futkosni óhajtott.
Lőbl Simon, egy becsületes rabbi vásott, de éles eszü fia, gyermekkorát
tanodákban tölté s Márknak tantársa volt, mert apja orvosnak nevelé.
Kicsiny korában már irigy, haszonleső szenv fejledezék nála, mely később
fanatismusig, dühig nőtt. Már az iskolában üzérkedett társai között.
Mindig volt nyalánk csemegéje, játékszerei s ezer csábító apróság, mit
hitelbe el tudott adni, hogy a tartozásra nagy kamatokért várakozzék,
mígnem végre zálogra kölcsönzött nekik, hogy tartozásaikat
kifizethessék. A mellett illő díjakért mindig kész volt hamis tanú lenni
iskolai csínyek palástolásában; s efféle több ágú erkölcstelenítő utakon
nemcsak lekötve tartá előkelőbb s azért ösztönszerűn gyűlölt társait,
mely viszonyt mindig megalázó alkalmul élvezett: hanem egyszersmind szép
tőkécskét hozott pályavégén a tanodából, mely további üzletének alapjává
lőn. Adósai pártfogása által, olcsó feltételek mellett, beszerzé magát
háziorvosul egy lengyel grófhoz Gácsországban, hol már akkor Márk,
bizonyos herczegi udvarnál hasonló alkalmazásban állt. Itt ők
egyetértve, több kipusztult nemes nyalóczok és pénzváltók szövetségében,
közkeresetre dolgoztak az aristokratia kizsebelésében. Többek közt
jelesen, saját grófját, furfangos közbenjötte által, tetemesen megcsalni
segélé egy jószág vételében, minek díjául ő egy köszvénybe huzott
feleséget kapott gschäftben, ötvenezer pengő hozománynyal. Azonban a
csalás, hamarább mint vélte, kisülvén: grófjától csúfosan,
közbotránynyal elüzeték, mielőtt lemondási időköre, a szerződés szerint,
kitelhetett volna. A kis tartományban, hol közhír s lapok utján bélyege
elterjedt, nem lehete sikerrel maradnia; de különben is jobban megszedte
már magát, mint sem kedve volna orvosi minőségben házi kegyelemhez vagy
betegek küszöbéhez lenni kötve: s azért eladván oklevelét egy sziléziai
izraelita sebésznek, bizonyos bécsi kereskedőházba ment rövid
szolgálatra, hogy alattomos uzsoráskodása közben, a váltóüzlet, csel- és
csempésztan elemeit és rendszerét alaposan betanulván, szabad szárnyára
kelhessen széles e világon, adósává tenni minden népeket. Bécsi laktában
ismerkedék meg a még akkor cancellariai gyakornok Szalárdy Györgygyel s
általa több magyar mágnás és nemes ifjakkal, kiknek könnyelmét annál
dúsabb sikerrel tudá kizsákmányolni, mert a magát földhöz ragadt
szegénynek tettető szerény s minden szolgálatra kész Lőblt, mindenki
becsületes, részvétre méltó zsidónak tartá. Átlátván pedig
ismeretségeiből, hogy a magyar viszonyok és gondatlanság, minden európai
országoknál biztatóbb zavart nyujt gazdag halászatra, nem másutt, hanem
itt telepedék le s igénybe véve tőkéit, bűnét s elméleti tanát: két
évtized alatt több milliók tulajdonosává lőn e szűk pénzű hazában, mit
alig hihetnénk, ha élő példák nem állanak előttünk; s ha annyira
napirendbe nem volna szőve-fonva ily visszaélés, hogy a regényirónak, ha
korrajzot akar adni, okvetlenül váltócsempészt kell irnia, mint kellett
a rabló középkorban Cartust s ahhoz hasonlókat.
Lőbl Simonnak idegensége, ellenszenve, gyűlölete tőkéivel nőtt az
aristokratia ellen. Látá, hogy pénzei mellett is a közélet piaczán
háttérbe van nyomva, mellőzve, elfeledve; hol kört és pártot alakíthat
ugyan, de láthatóvá nem teheti magát. Folyvást jobban-jobban
meggyőződék, hogy fényes kitünés, keresettség s előkelő szerep, miket
sovárszomja oly irigyen kisért, aristokratikus országokban nem pusztán
pénzen szerezhetők; s minél lejebb huzza őt a csempészet súlya, annál
feljebb emelkedik alacsonyságán a józan tekintély. Azért kifosztani,
megtörni, elmerítni a születési aristokratiát; úrkényt, hatalmat,
igazgató erőt pénzre származtatni: e volt önzésének második ága; e volt
a hő terv, melyre feleivel titkos ösztönből, a nélkül, hogy
freimaurerként egymást ismernék, összeszövetkezett; s melynek töredékes
kivitelében köre és alkalma szerint buzgón működék. Ezen terv és
gyűlölet iskolai évétől életfolyamán át belerögzött, kövesült,
belemérgesedék. És ez, oly szívben, mint övé, természetes. Neki mindig
előkelőbbek körül kellett ólálkodnia, hogy czéljait elérje s az
előkelőség, melynek algépe, rabrugója volt, folyvást ingerlé irigy
kebelét. Innen magyarázható, hogy böszszé, dölyfös csufolóvá lőn, ha
egyszer-egyszer hosszú fortélya véget ért s előtte megkoppasztott
áldozat feküvék; innen magyarázható, hogy kapzsian éldelé az édes
boszut, ha egy-egy aristokratát megbuktatott, melynek fajától
Gácsországban meggyaláztatott s melynek vonaglásit mintarajzául nézte a
pénzhatalom egykori általános győzelmének; innen magyarázható, hogy oly
kaján rosszakaratban, oly hosszas értekező gúnyban tombolt gróf Szalárdy
György úr ő excellentiáján, pályadíjt keresve előkelő haragjában a
hosszu szolgaságért.
Lőbl, midőn kifakadt dühét félbenszakítva, szemüvege felett a főispánra
nézett, gyönyörgni a gőg megtört szarvain, csodálattal tapasztalá,
miként az, pamlagán, nyujtózó lábakkal, kéjesen füstölve, merült
nyugalommal, mintha saját szalonjában ülne, olvassa a hirlapot, mely
grófi minőségét tudtul adá nagy és kis világnak. Elcsodálkozék. Látta,
hogy a főispánt a közveszély képe és rajza meg nem indítja,
izgatottságba sem hozza; látta, hogy ő a hazában csak saját érdekeit
szereti; s eszébe ötlék ez okból, annak hiuságát, osztályát, a haute
elemet, az olygarchiát, melyhez magát számítá, támadni meg gunynyal;
remélve, hogy mégis megrendítendi, felrázza s alkalmat szerez káréhező
boszuját szorongó ellenén legeltetni.