A Lámák végig hallgatták a hazatért regéit, s akkor azt mondták neki:
– Hazudsz!
Akkor aztán Zikohór saissán előkereste iszákjából igazmondásának
bizonyítékait. Az argali juh tülökszarvát, a pézsmaállat ambragubóját, a
kiói madár farkatollát, a mindenszínű drágaköveket, az idegen fák
hullatta diókat, s végül a mindennél erősebb tanúbizonyságot, az «orkind
zsit». A mi, mint tudva van, egy széles bőröv, teleaggatva lecsüggő
bálványképekkel, s kiczifrázva vadállatok és szörnyetegek alakjaival. Az
orkindzsit csak a Lámák készítik, s igen nagy kincsekért osztják
fejedelmeknek, vagy igen nagy kegyelemből azoknak, a kiket fejedelmekké
akarnak tenni.
E beszélő tanújeleket meglátva, azt mondák a Lámák a saissánnak:
– Loptad!
Mert a Lámák (papok) mind czinkostársai voltak a mongol fő Lámának, a ki
a törgauta népet nem akarta a maga markából kiszalasztani s más Láma
hatalma alá kerülni, s különösen nem kivánta, hogy egy ilyen nagy vándor
horda az ő «örök béke uradalmán» keresztül vonuljon seregével egyben.
Zikohór pedig ezt mondá a Lámának:
– Meg fogjátok látni; a Tuptsin Láma megmondá, hogy ha a törgauták el
nem akarnak menni a Góbi pusztáról, maga a föld fogja őket lerázni a
hátáról.
És bekövetkezett, a mit jósolt. Nem sokára oly földindulás támadt a
sivatagon, hogy a kútakból kiömlött a víz s színig teltek homokkal, és a
hegyek meghasadtak s elkezdtek vándorolni s a tavak eltüntek a
helyeikről.
Ekkor átlátták a törgauták, hogy a saissán igazat mondott s többé semmi
sem tarthatta őket vissza, összegyültek a giráj mellé, a főlámájukat, a
ki az elköltözést ellenezte, befalazták a girájba, csak a fejének
hagytak egy lyukat, a melyen keresztül etetni lehessen a szent embert.
Az pedig még a lyukon keresztül is fenyegetőzött, hogy ha a «haragos
isten» hegyeihez mernek közelíteni, az majd lerohan rájuk és pozdorjává
töri őket.
S a jóslat be is teljesült, mert a mint a vándorútra kelő törgauta had
az «arany hegy» lábánál összetalálkozott az útját elálló mongol
sereggel, egyszerre oly vihar rohant alá a hegyekről, a minőt csak egy
megharagított isten képes támasztani.
Ámde a haragvó isten nem a törgauták ellen fordult, hanem ellenségeikre
támadt, a mongolokra, oly homokzáport vágva a szemeik közé, hogy azok
feledték a harczot, hátat adtak rémültükben s elfutottak a törgauták
elől. A Dalle Isten, dzsiggetáj paripáján száguldva, elfujta a
csatatérről az egész mongol tábort. Így szokott a hadisten harczolni a
sivatagon, ha felharagítják.
E diadal után a törgauták kikiáltották Zikohór saisszánt vezérüknek s az
elvezette őket három holdmegtelés alatt a fekete folyam országáig, a mit
a Tuptsin Láma az ő népének ajándékozott; a mi tele van őrzetlen
nyájakkal, szedetlen gyümölcscsel, megtaposott drágakővel, s a hol nem
lakik ember s a mit még nem fenyegetett ellenség sehonnan.
Húsz esztendő mult el, hogy a törgauták vándor előcsapatja megtalálta az
első mandzsu «obon»-t a fekete viz mellett. Obonnak nevezik azokat a
kőhalmokat, a mikkel a nomád népek meg szokták jelölni azokat a
vidékeket, a miket a magukénak tartanak. Mikor egy ilyen vidéket
elhagynak, az onnan eltávozó nép apraja, nagyja, hajít a dombra egy
követ s a kőhalom így nő magasra.
Ez idő alatt folyvást Zikohór khán uralkodott felettük, bölcsen és
eszesen intézve országa dolgát.
Az elhagyott girájok környéke újra megnépesült felczifrázott jurtákkal,
a gazdag legelőket ellepték a gulyák, ménesek és nyájak; s a fekete
folyamon chinai és japán hajók kezdtek járni, cserébe hordva a törgauták
terményeiért fényes szöveteiket.
Hanem ez idő alatt kezdték a törgauták észrevenni, hogy onnan felülről,
észak felől, nyomja őket valami.
Még nem tudták, hogy mi az?
Fölöttük lakott a moszkó!
Hetven esztendeig futottak előle a messzeségbe s a hetvenedikben megint
odataláltak a szomszédságába. Olyan szörnyű ország az.
Csak a határmutató obonok választották el őket egymástól.
Azonban itt e világrészben a moszkó még nem volt olyan hatalmas, hogy
erőszakkal és nyiltan támadhatta volna meg őket.
Mindazok az apró-cseprő népfajok, a miket Zikohór khán, még mint
saissán, kóboroltában megismert, a fehér czár alattvalói. Ezek között
legerősebb a tungúz.
A tungúz is állattenyésztő nép, mint a kalmuk; csakhogy az ő állatja
egyetlen egy: az irám.
Az irám az ő tehene, a mit fej; a juh, a mit megnyír; ökre, a mit
szánjába fog; lova, a mit megnyergel, és vadkorában szarvasa, a mire
vadászik. Az irám az ő életfentartója.
S az irám az a csodálatos állat, mely ennyi szolgálatra engedi magát
használtatni s még sem kér a gazdájától enni soha. Ló, birka, tehén azt
akarja, hogy télen takarmánynyal tartsák, vagy letereljék olyan vidékre,
a hol zöld legelő van; az irámnak pedig vannak jó lapátvégű szarvai,
azokkal ő fellapátolja a havat, s megkeresi a maga táplálékát. Ez a
tápszer a zuzmó (lichen). Az a virágtalan lopvanősző, a mire nézve nincs
se tél, se nyár; a hó alatt is nő, s a nap alatt se virágzik, a mi olyan
keserű, hogy azt semmi fűpusztító állat meg nem ízleli, még ennek a
számára is alkotott a teremtő egy állatot, mely azt szeresse. Az irámnak
nem kell más, csak a zuzmó, s a zuzmó nem kell másnak, csak az irámnak.
A tél az Amur vidékén is meg szokta hozni a havat, s mikor az belepi a
mezőt, a törgauták lejebb huzódnak nyájaikkal a déli vidékre, a hol
erdők vannak, az állat könnyen kitelel.
Akkor aztán, a hogy elhagyta a téli vidéket a ló, teve és ökör: leszállt
bele az irám. Előbb a vadirám, a melyre vadásznak; azután a szelíd, a
melyen vadásznak. A tungúz megtelepedett, az irám felkereste a zuzmót s
mind a ketten jól otthon érezték magukat.
És aztán a tungúz megtette azt a ravaszságot, hogy felszedte a kalmuk
határdombjait s az egész kőhalmazt messzire, napi járó földre lehordta,
ott rakta le neki az obont.
Mikor aztán elolvadt a hó, a télre nyomban jött a nyár, a tungúz megint
visszament irámjaival együtt a maga nyirfatermő országába s a törgauták
újra fölvonultak: ezek bámulva vették észre, hogy az ő obonjaik
vándorolnak. Az országuk évről-évre szűkebb lesz. A határt valaki
folyvást tolja előbbre.
Az a valaki volt a moszkó.
Nem kellett neki diplomatia, nem kellett neki hadjárat, conventió, mégis
mindig előbbre nyomult. Elég volt hozzá az irám.
Valóságos harcz volt ez az irám és a paripa között.
S a ménnek veszteni kellett. A hólepte vidéken nem verhette ki a betörő
szomszédot a kalmuk a maga birtokából, mert a ló elsüpped a hóban, a
széles talpú irám pedig elfut a szánnal fölötte, s a tungúznak hószánkák
vannak a lábain, csak úgy korcsolyázik a hó tetején, vagy befog tizenkét
kutyát a szánjába, s úgy kutyaszánkázik végig a ragyogó sikon; míg a
kalmuk megreked a hóban a maga paripájával.
Ekkor a vén Tuptsin Láma, ki már akkor száz éves volt, azt a tanácsot
adta Zikohór khánnak, hogy őszszel, mikor a fű megszárad, gyujtassa föl
az egész avart, melyet télire el akarnak hagyni.
Zikohór khán úgy tett; az avart mindenütt fölgyujtották s végtől-végig
leégették a mezőt, mielőtt odább költöztek volna.
És aztán megjött a tél az elhagyott tájra s megjöttek a tungúzok, és
megjöttek az irámok.
De egy hét mulva tungúz és irám, a hogy csak szaladni birt, úgy futott
el az elfoglalt tájról, s feledte az obont odább czepelni.
Mi lelte őket?
Az, hogy az avarfűvel együtt leégett a zuzmó is, s az irám hasztalan
kereste egyetlen táplálékát; nem volt sehol. Futni kellett más vidékre.
Jövő nyáron pedig a leégett mező annál bujábban zöldült ki, a visszatérő
paripák diadalmas nyerítése hangzott végig az ujjászülető pusztán. Mégis
csak a mén verte ki az irámot a csatamezőről végképen; mert az egyszer
leégetett zuzmó ötven esztendeig vissza nem kerül arra a vidékre.
És így a moszkó diplomatia ravaszsága megbukott azon a nyomorúságos kis
lichen növényen, a mit nálunk a gyógytárban árulnak köhögős emberek
számára s egy reszketős fejű vén Láma túljárt az eszén a szentpétervári
állambölcseknek.
Ezen győzelem után bevégezte életét és uralkodását Zikohór khán s a
kíóitollas süveg és a fölszentelt orkindzsi a fiára maradt, a kinek neve
volt Talapór.
Talapór khán komoly, szelid természetű férfi volt, a ki minden
czivódást, bajt szeretett elkerülni; inkább eltűrte, ha bántották, hanem
azután, ha egyszer benne volt a bajban, akkor annál gyorsabb volt az
elhatározása, s a szelid alamuszi ember akkor mutatta ki egyszerre, hogy
mi lakik benne.
A felesége volt Arizme, Olmán mongol emir leánya, a kit Talapór khán
tízezer lovon, hatezer birkán, kétezer tulkon és négyszáz tevén vásárolt
meg az apjától. Derék asszony volt: megérte az árát!
Ettől született neki egy fia, Irzambek. Ez volt Talapór khán büszkesége.
Azt maga tanította lovagolni, vágtató ló hátáról visszafordulva,
kézíjjal czélba lőni. Ennek minden öltözetét maga a fejedelemnő Arizme
varrta és himzette; a Buddhavallásra pedig a vén Tuptsin Láma oktatta.
Tehát igazi fejedelmi nevelésben részesült.
Talapór khán azt akarta, hogy a fia szokjék hozzá a fejedelmet ékesítő
bátorsághoz, a mit a veszélyek edzenek meg. Elhordta őt magával a
vadászatokra a Sachalim Ula vidék dúvadai ellen.
Két ilyen, harczraméltó fenevada volt az erdőknek, az egyik a fekete
medve, a melyiknek ott fehér örv alakú folt van a nyakán. Ezt kelevézzel
szokták megtámadni; de Talapór khán azt is megtette akárhányszor, hogy
hosszú késével kezében, birokra ment a medvével s úgy szúrta azt szíven.
Ezt azonban még nem engedte Irzambéknek megkisérteni. Ahhoz nagy hideg
vér kell.
A másik dúvada az Amurvidéknek a «sokatevő». Csunya, idomtalan állat,
széles, vastag fejével, sunyi gonosztevő pofájával első tekintetre
megvetést költ maga ellen. Falánk, egy egész ökröt meg bir enni. Maró
bűze van, mely közellétét elárulja. A mellett gyáva, pedig iszonyú erős,
s állkapczája oly erővel bir, hogy fogaival a vaslándzsát ketté tudja
harapni. De csak akkor védi magát, ha üldözőbe veszik s méregbe jön. S
minthogy a nyil és lándzsa kemény bőrének nem sokat árt, parittyával
szokták egyetlen érzékeny részét, a fejét megostromolni s vasbunkóval
verik agyon.
Egyszer az történt, hogy az éjszaka Irzambéknek a kedvencz paripáját a
pányváról ragadta el valami dúvad s elvitte az erdőbe. Senki se látta,
éjjel volt, a pásztorok aludtak; nem tudták megmondani: medve volt-e
vagy sokatevő?
Most már azt kérte Irzambek az atyjától, hogy hadd legyen neki is szabad
ezen gonosztevőn boszút állni, személyesen s késsel leszúrni, ha medve,
bunkóval leütni, ha sokatevő.
Talpóra khán egészen bizonyos volt a maga fiáról, hogy ez dicsőségesen
fogja letenni a vitézi próbát a vadállat elleni harczban; az ifjú derék
legény volt, s késsel és buzogánynyal jól tudott bánni; nem aggódott
fölötte, hogy akár medve, akár sokatevő a felkeresendő dúvad, annak
Irzambek fejedelemfi majd meg fog felelni.
Hanem Arizme, az édes anyja féltette az egyetlen fiát s alattomban
megbizta a szolgáját Tekuszt, Irzambeknek gyermekkori játszótársát, hogy
mindenütt a fia közelében tartsa magát, s ha veszélyben forogna,
segítségére siessen.
A dúvad ellen nagy hajtósereg indult ki, körülfogták a bozótot, a hová a
vérnyomok vezettek, s mikor a vadászebek felfedezték a rejtekét, azt
mindenünnen körülállták, hogy a vad el ne illanhasson, s akkor azután, a
hogy a törgauták szoktak medvére, sokatevőre menni, Irzambek fogta az
egyik kezébe a hosszú kést, a másikba a buzogányt, s délczeg nekipirult
orczával lépett be a sűrűbe, a hol a fenevad lakott.
Lehetett hallani a sűrű bokrok között, hogy ropogtatja a dúvad a fogai
közt a csontokat. Még csak félbe sem hagyta a lakomáját a közeledő
vadászsereg nagy zajára.
Rövid időn Irzambek herczeg futva rohant vissza a bozótból. Arcza nem
volt piros, hanem olyan színű, mint a sajt, s a kezében nem volt se kés,
se buzogány, azokat eldobta.
– Az én fiam megszaladt! ordítá dühösen Talapór khán, s azzal leszökött
lováról s fogta a hosszú szijostort, azzal rohont a fiának. Kés nélkül!
Buzogány nélkül! Diadal nélkül! Vissza kölyök! vagy korbácsot kapsz!
Most azután Irzambék még jobban megijedt a korbácstól, s visszafordult a
bozótnak s fel akarta venni eldobott fegyverét, nyomában az apja a
korbácscsal. De alig volt Irzambeknek a kezében a fegyvere, egyszerre
csak lecsapta magát arczczal a földre, a fenevad ott áll előtte.
Ez nem volt se medve, se sokatevő; hanem mindegyiknél rettenetesebb. Egy
idegen szörnyeteg, a minőt törgauta vadász még soha sem látott. Másfél
öl hosszú vadállat, négy lábon állva is oly magas, hogy a felemelt
fejével az ember szeme közé néz. S minő fej, minő szemek azok.
Fölnyitott álkapczája közé egy emberfej elfér, s fogai akkorák, mint a
vadkan agyara; vörös karikájú szemei zöldes-sárga haragtűzben égnek. S
kigyóalakú farka oldalait korbácsolja; teste rőtbarna sávokkal van végig
csíkozva; egész tekintete a kegyetlenség, a düh és zsarnokság maga. Ez a
királytigris.
De ha királytigris volt is, Talapór khán mégis a szeme közé vágott
hosszú szijostorával, fölgerjedt haragjában, annak az ellenségnek, a ki
előtt az ő fia arczra bukott és fegyvereit elejté.
A korbácscal megütött tigris e perczben hátra vonult és hasra lapult; de
úgy, mint az ugrásra készülő macska, négy lábát maga elé szedegetve, s
az alatt azt válogatva, hogy melyikre rontson, az apára-e, vagy a fiura.
De mielőtt elhatározta volna magát, a hű Tekusz kétségbeesett ordítással
rohant előre s kopjáját ráhajítá a fenevadra. A hegyes vas csak
fájdalmat okozott az állatóriásnak, de boszúját mégis a megsebző ellen
vonta; egy szökéssel rajta termett a szolgán s átharapta az ember
nyakát, megrázta azt a szájában, s aztán fölemelve a fejét, úgy tartá
azt a fogai közt, mint a macska a patkányt, s a távoli mennydörgéshez
hasonlatos morgást hallatva, nézett széjjel néhány pillanatig a
körülálló vadászseregen, s akkor két óriási szökéssel visszarohant
prédájával együtt a bozótba, s ott rákezdte rettenetes ordítását, a
minek a haragjától minden paripa megfordult és elfutott a bozótból és
futott oly messze, a mennyire ez a hang üldözé, s az elhangzik
mértföldnyire.
Ez volt az az ellenség, a kivel a kalmukok nem birtak.
A nyil, kelevéz ezt meg nem öli: nekik pedig más fegyverük nem volt. Az
önlövő gép, a mivel a medve ki szokta végezni magát, ez ellen nem
használt semmit; mert a tigris nem jár a tört csapáson. Ezt veremben sem
lehet megfogni, mert nem fogadja el a csalétket. Ez kecskemekegés után
nem indul. Ez válogatós. Embert eszik. Ha egyszer az emberhúsba
belekóstolt, többet aztán mással nem is akar élni. Ha megkaphatja a
lovast, a lovat ott hagyja s a lovagot viszi el. Kegyetlensége, szörnyű
ereje mellett még alattomos is. A tanyák körül ólálkodik, meghuzza magát
s egyszerre rohanja meg a gyanútlan közeledőt.
S e tigris nem volt egyedül. Az Amur-menti kalmuk telepekből mindenünnen
jöttek a rémhírek, hogy soha nem látott óriási dúvadak pusztítják a
népet és a nyájakat: senki sem tud ellenük tenni.
A törgauták már fényes nappal sem mertek kevesedmagukkal járni az
erdőn-mezőn, csak nagy csapatokban s éjjel mindenütt nagy tüzeket raktak
és doboltak, hogy a tigrist elriaszszák.
Az pedig oly vakmerő volt, hogy éjszaka bement a falvakba, s végig
száguldozott az utczákon, míg el nem kaphatott valakit, s ordításával
rettegésben tartott mindenkit.
Hasztalan volt előle odább költözni: a tigris követte a vándorlókat, s a
hol letelepedtek, ott ütött tanyát ő is.
Talapór khán ez ellen az ördög küldte ellen nem tudott semmi segítséget.
A Lámák új áldozatokat indítványoztak a bálványnak, de az vagy nem birt
a tigrissel, vagy egyetértett vele.
Utoljára már fényes nappal be mert sétálni a tanyára a rémállat, s végig
sunnyogott a khán csordája előtt is; fel sem véve a jurtákból felé
röpített nyilakat.
Egy szép napon épen oda feküdt a khán sátora elé, csendesen veregetve a
földet a farkával s koronkint egyet ordítva. Senki se mert kijönni, hogy
őt elűzze onnan. Minden ember bezárta magára a jurtája ajtaját.
Ekkor a hosszú utcza végén, melyet az egyforma kalmuk jurták alkottak,
egy magányos férfi közeledett lóháton.
Öltözete idegen volt, sürű szakállú, szőke hajzatú arcza mutatta, hogy
nem e népből való.
A jurták nyilásain át kiáltoztak a jövevényre, hogy forduljon meg
gyorsan, és fusson, a hogy csak tud; ott fekszik a tigris!
Az idegen pedig, a helyett, hogy megrettent volna, levett a válláról
valamit, a mi hasonlít egy pásztorkürthöz, annak a bunkós végét az
arczához szorítá, a lyukas végét pedig az előtte fekvő ugrásra készülő
dúvadra irányozta. Egyszerre csak a csőből tűz lobbant ki, füsttel
vegyest, azt nagy dörgés követte; erre az óriási vad nagyot ordított és
nagyot fordult, azután megint felszökött s egész rettentő dühével rohant
a lovas férfira. Az pedig még egyszer felé irányozta a lyukas csövet;
még egy tűz lobbant ki, egy dördülés hangzott s arra az óriási
szörnyeteg a négy lábát szétvetve terült el a földön, tehetetlenül
fetrengve, mint egy eltaposott féreg.
A férfi pedig megczirógatta lova nyakát, mely sem a tigris-ordítástól,
sem a dördüléstől még csak meg sem szökkent.
Minden jurtából üdvkiáltással rohantak az idegen elé.
Talapór khán maga volt az első, ki a jövevény kengyelvasát tartani
előjött, a míg az leszáll a lóról; s nyakába borulva, testvérének
nevezte őt, ha ugyan nem Buddha küldötte egyenesen az égből.
Az idegen pedig igen jól beszélte a kalmuk nyelvet. Elmondta, hogy ő az
orosz czár alattvalója, neve Tseremikoff. Egyenesen azért jött, hogy
derék szomszédait, a nemes törgauta népet megismerje.
Azok tejben-vajban fürösztötték a hősi vendéget, ki őket legnagyobb
ellenségüktől megszabadítá, az pedig nem késett őket felvilágosítani,
hogy hőstettének eszköze nem varázsszer, hanem egy tökéletesített
lőfegyver, mely biztosabban lő, mint a kézijj és halálosabb sebet okoz.
Ilyen lőfegyverrel bánó vitéze van az orosz czárnak annyi, a mennyi
férfi, asszony és gyermek együtt véve lakik a Sachalim Ula országában.
És ha kivánja a khán, az orosz czár igen szivesen fog küldeni elegendő
számú olyan vitézeket szomszédai oltalmára, a kik az őket pusztító
vadállatokat innen kiirtsák; sőt azt a kegyelmet is éreztetni fogja
velük, hogy ha maguk a nemes törgauták is óhajtanak e tökéletes fegyver
gyakorlatába beoktattatni, azoknak a számára a saját vitézei között tért
nyit s ellátja őket saját nagylelküségéből fegyverrel és lőszerekkel.
Lehetett volna-e e megmérhetetlen nagyságú kegyelmet arczra boruló
hódolat nélkül fogadni?
A Lámák és a népénekesek ugyan emlegettek valami törgauta ősök hajdani
történetéről, a kiknek már egyszer torkukra forrott az orosz pártfogás;
de azóta az idők változtak, a haza is más világ szélére lett áttolva:
száznegyven esztendő utáni ivadék másképen gondolkozik már. Talapór khán
nagy örömmel fogadta az ajánlatot, hogy eleinte a hatalmas szomszéd
vitézei jőjjenek be az ő országába s minden nagyobb telepen szálljanak
meg, és segítsenek a tigriseket kiirtani, később pedig az ő válogatott
vitézei is menjenek ki a czár városaiba, a tűzfegyverrel bánást
megtanulni. Meg volt ezért az a gyönyörüsége, hogy Irzambék herczeget a
legjobb lövészszé idomulni látta, a ki most már nem futott el a bozótból
többé; hanem rendesen haza hozta a tigris bőrét a vadászatról. Azok a
diadaljelek ékesíték a sátorát köröskörül.
Egyszer, mikor a lakoma végén együtt nyakalták a tömlőből a jó karczos
kumiszt, a mit maga a drága Arizme készített, Irzambek fejedelemfi azt a
furfangos kérdést intézte kedves vendégükhöz:
– Ugyan mondd meg, te Tseremikoff, hogyan lehet az, hogy mink már eddig
megöltünk legalább ötven «márét», (így nevezték el a kalmukok a tigrist:
«parancsoló»), de azok mind nagy felnőtt öregek voltak. És soha egyetlen
egy kölykét nem találtuk járunkban-keltünkben, a hogy lehet találni a
medvének, a sokatevőnek ijátfiját. Hogyan támad itt nálunk a «máre», ha
nincsen fia?
Tseremikoff e szóra megtaszítá Talapór khánnak a vállát.
– Hallod-e ezt, fejedelem? No mondhatom, igazi fejedelmi ész lakik a te
fiadban! Mert ilyen messzelátó bölcseség, ilyen mély belátás ritkaság
egy fiatal embernél. Ebből még nevezetes uralkodó lesz! Igenis, Irzambek
herczeg, nagyon jól tapogatózol. Itt van a dolognak a bibéje. Hogyan
lehet az, hogy az Amur balpartján tigrisek laknak? Mindig csak felnőtt
tigrisek, kölykek soha. Holott a tigrisek hazája Bengál, a honnan a
tigrisnek csak egész Chinán keresztül lehetne idáig hatolni, egy nagy
népességű birodalmon át, vagy pedig úsznia kellene a tengeren olyan
messzeségre, a mi egy czethalat is kipróbálna. Én fel foglak téged a
felől világosítani, hogy mi módon kerülnek a tigrisek a ti országotokba,
ha rászánod magadat, s nem restelled a fáradságot és a veszedelmet.
Irzambek herczeg rászánta magát mind a fáradsággal, mind a veszedelemmel
szembenézni, hogy országának ily nagy baját kipuhatolja. Tseremikoff
azonban nem engedte meg, hogy a saját népéből vigyen magával valakit
kiséretül, neki egyedül magának volt szabad a titkot saját szemeivel
meglátni.
A Sachalim Ulán ketten egy nyirfahéjcsónakba szállva, éjnek idején
leereszkedtek a folyam mentén, nappal elrejtőzve a szigetek berkeiben,
egész a folyam torkolatáig, a hol a tenger kezdődik. Ott azután sátort
ütöttek és rejtve tartották magukat több napig, annyira, hogy még tüzet
sem raktak, nehogy a füst elárulja őket.
Tseremikoff ez alatt egy hosszú csövön keresztül nézegetett gyakran a
messzeségbe, a melyiknek mind a két végén üveg volt. Egyszer aztán azt
mondá: «megvan! ez az!»
Irzambek is arrafelé nézett: éles szemei voltak, valami füstöt vett
észre a tengeren.
– Valami pásztortűz ég a vízen, mondá.
– Nézz e csővön keresztül, szólt neki a vezetője.
Irzambék a távcsőbe nézett s ezt mondá:
– Egy nagy csónak, a mely pipázik.
Később, mikor ismét belenézett s meglátta, hogy a nagy csónaknak kerekei
is vannak, ezt mondá:
– Egy vizi szekér, a melybe bizonyosan nagy tengeri lovak vannak fogva,
azok huzzák.
A vizi szekér egyre közelebb pipázott, utoljára az Amur torkolatánál
horgonyt vetett s akkor aztán azon a varázsló csövön keresztül olyan
közelre hozta azt Tseremikoff, hogy a hajó födelén járó-kelő embereket
is ki lehetett venni, hogy mit csinálnak?
A hajó hátuljában volt elhelyezve tíz ketrecz, rácsajtajaival a tenger
felé fordítva mind. A hajósok felhuzták az egyik ketrecz csapóajtaját s
arra a ketreczből egy roppant nagy hímtigris szökött bele egyenesen a
tengerbe s aztán feltartott fővel úszott a part felé, míg egyszer elérte
az Amur torkolatát ellepő fatorlatot, s arra kikapaszkodva, felemelte a
fejét s torkát eltátva, nagyot ordított. A távcső oly közel hozta a
dúvadat, hogy Irzambék a puskáját ragadta fel s csak azután bámult el,
mikor a távcsőtől elkapva a fejét, nem látott maga előtt semmi tigrist
és nem hallott semmi ordítást.
– Csak nézd tovább. Még több is jön, mondá neki Tseremikoff.
Irzambek a távcsövön át tíz darab tigrist látott a tengerbe ugrálni a
hajón levő ketreczekből, a mik mind kiusztak a partra. Ezt elvégezve, a
vizi szekér megint tovább füstölt a tengeren.
– Már most lássunk az evezéshez, hogy a tigrisek utól ne érjenek minket,
sürgeté a bámuló herczeget Tseremikoff.
– De hát magyarázd meg nekem, mi volt ez, a mit én most láttam ezen a
bűbájos csövön keresztül, ha nem káprázat?
– Ez bizony valóság volt. Így szállítják ti nektek a «márékat» messze
földről, heves Indiából a Sachalim Ula torkolatáig hajó hátán, szép
kinőtt példányokban.
– De hát kik szállítják azt, és mi okból?
– Azt bizony egy olyan nép cselekszi, mely a tigrist imádja Isten
gyanánt, a hogy imádják az osztyákok a medvét. Ennek a vallása azt
parancsolja, hogy a saját istenét minden országban meghonosítsa s más
népek rovására táplálja, nehogy az otthoni híveket falja fel mind.
– Rettenetes vallás! Miért nem pusztítják el ezt a népet?
– Mert nagyon hatalmas. Vele csak egyetlen egy nemzet mérkőzhetik meg:
ez a moszkó. A tigrisimádó népnek a neve: az «angol».
Irzambék herczeg most már szíve mélyéből meggyűlölte az angolt és annál
jobban megszerette az oroszt.
A jámbor vadfejedelemnek nem volt elég ösztöne kitalálni, hogy a mit
látott, az ugyan igaz, hanem a kik az ő országát ezzel a szép ajándékkal
ellátják, azok maguk a moszkók, a kik a tigrisvadászat útján jutnak
hozzá, hogy az Amurvidék lakóinak országában, mint pártfogók
letelepüljenek s ott befészkeljék magukat. Ők szedetik össze az anami
királyságban a tigriseket, a honnan a legszebb példányok kerülnek az
európai állatseregletekbe s ők eregetik azokat el időről-időre a jámbor
kalmukok új hazájába.
S a következő évben már láthatott Irzambek herczeg egy egész hatalmas
orosz hadi flottát az Amuron végig füstölni s hallhatta a rézcsövek
dörgését, a mikkel Muravieff az Amurról minden angol, franczia és chinai
hajót kiparancsolt.
Ez ugyanabban az évben történt, a melyben Oroszország a keleti háborút
megindította az ozman birodalom ellen. A moszkó ráért még akkor is, a
midőn Európa három nagyhatalmával kellett megküzdenie a legnehezebb
harczot, Ázsiának egy másik nagyhatalmától elvenni egy egész országot. A
világ figyelme most épen másfelé volt elvonva.
Mert az Amur vidék nem volt a senki országa, hogy azt a Tuptsin Láma és
a Buddha isten csak úgy rövid kézből elajándékozhassák akárkinek. Az a
mandzsuk országa volt, s miután a mandzsuk mind bementek Chinába
uraknak, s az ő fejedelmeik lettek chinai császárok, természetes, hogy
elhagyott hazájuk China tartományává lett. A szolga lett az úr s az anya
lett a leány. Az Amur vidék birtoka fölött erős harczai voltak már
Oroszországnak Chinával, s ránézve mind kedvezőtlenül ütött ki, a
mandzsu harczosok meg tudtak felelni a kozáknak. Más úton kellett hát
őket megkerülni.
Irzambék herczeg e felfedezéstől fogva dühös ellenségük lett az
angoloknak.
Arra a kérdésére, hogy hol találhatók ezek a tigrisimádók? azt a választ
nyerte Tseremikofftól, hogy «mindenütt a földön». A hol csak a moszkónak
ellensége valaki, az mind angol és – tigrisimádó.
A mellett annyira telebeszélte a fejét a fiatal fejedelemnek az orosz
czár hatalmával, a szent orosz birodalom dicsőségével, Szentpétervár
pompájával, hogy annak nem volt nyugta többé az apai sátorban. Arra
unszolta Talapór khánt, hogy engedje őt felmenni Szentpétervárra, s
hódolatát a törgauta nemzet nevében átadni a hatalmas védelmezőnek.
Talapór khán erős kezű, de gyönge szívű ember volt: egyetlen fiától nem
tudott semmit megtagadni. Beleegyezett, hogy menjen hát el a czár
fővárosába s jelentse ki népe hódolatát.
– Ha Irzambék úgy kivánja: legyen úgy.
Tseremikoff azonban felvilágosítá Talapór khánt a felől, hogy Irzambék
herczeg nem beszélhet a czárral máskülönben, mint ha ő maga is már
uralkodó fejedelem, a kinek a szava egyenlő a czáréval. Mert
szemtől-szemben egy uralkodóval csak egy másik uralkodó beszélhet, más
halandónak, hasrafekve előtte, lábcsókolás és hallgatás a dolga. Azért
fölöttébb szükséges, hogy útrakelése előtt Talapór khán Irzambek
herczeget emelje magához trónra s tegye őt uralkodó társává.
Talapór khán abba is beleegyezett.
– Ha Irzambek úgy kivánja: legyen úgy.
És azzal átadta a fiának a kiói-tollas süveget és a szentelt orkindzsit,
a fejedelmi investitura jelvényeül.
Tseremikoff még olyasmit is emlegetett, hogy jó volna Irzambék
herczegnek valami irott meghatalmazást is adni, a mivel megjelenését és
kijelentését kellőleg legitimálja.
Erre Talapór khán nagyot bámult Tseremikoffra.
– Hát chinai butorfestő vagyok-e én, hogy te neked mókus farkkal
ákombákomokat mázoljak halhártyára? Hát nem odaadtam-e fiamnak az
orkindzsit? Nem láthatja-e, a kinek szeme van, mindazokat, a mik arra
fel vannak vésve, és a mik arról lecsüggnek? Ez a ló, ökör, teve nem azt
jelenti-e, hogy az övé minden, a mi ez országban él és mozog? az egymás
mellett fekvő ember és kutya pedig azt, hogy ez a nép neki tartozik
hűséggel? A nap és a hold nem azt mondják-e, hogy az ő dolga az
uralkodás? a kard és nyíl pedig, hogy a hatalom az ő kezében van? A
repülő madár nem a szabadságot jelenti-e, a miben a törgauta nép él? Ez
a félgömb nem a fejedelmi sátor? Hát ez a háromszög nem a Buddha
girájja? S vajjon tagadná-e valaki, hogy ez a lecsüggő rézalak a jó
Isten képe? S ez a másik a négy szarvával a rossz istené, a kik mind a
ketten az adott szó megtartása fölött őrködnek? s hogy ez a lovas alak a
had istene: Dalle? ez a halat nyergelő alak a termékenység és a vízek
istene? Hát hiszen a kinek szeme és ép esze van, az jobban megértheti
ebből azt, hogy Irzambek a törgauták fejedelme, s a mit kimond, az
fejedelmi szó, mint ha én egy kaszás póknak kitépem a hat lábát, azokat
belemártom festékbe, s aztán eleresztem egy fehér lapon, s a mit azok
összerugdaltak, arra azt mondom, hogy «írás!»
Tseremikoff megnyugodott a khán biztosításában, s följegyzé annak a
szavait az irótárczájába.
Hanem most meg Talapór khánnak támadt egy nehézsége.
A törgauták fejedelmi tevebőr szőnyegére nem ülhet olyan férfi, a ki még
nőtelen, vagy eljegyezve nincs. Irzambek herczegnek addig, a míg útra
kelne, előbb feleséget kell keresni. S minthogy a nagy kalmuk nemzet
fejedelme holmi aprócseprő fejedelmecskék herczegasszonyaival kháni
jurtáját be nem szennyezheti, annálfogva a feleségválasztás ránézve
nagyon meg van nehezítve. Hol kapjanak most hirtelenében számára
eljegyezhető menyasszonyt, nehogy az a szégyen érje, hogy mikor a czár
ki fogja kérdezni, hány lova, hány tevéje, hány tulka van s végül arra
kerül a sor, hogy hát felesége hány van? nagy arczpirulással azt
felelje, hogy «egy sincs».
E fönakadásból kisegíté a férfiakat a derék Arizme.
– Van az én atyámnak Almun khánnak még egy leánya; az Irzambéknek igen
jó lesz!
– A bizony tökéletes szó. Monda rá Talapór khán. Ha Irzambek is úgy
kivánja, legyen úgy.
Irzambek pedig miért ne kivánta volna? Az anyja is szép asszony volt,
annak a testvére is bizonyosan szép leány lesz.
Keresztyének és mozaisták ugyan ezt rendkivüli dolognak fogják találni,
hogy egy fiú az anyja testvérét vegye nőül, de hát könnyű nekik, mert ők
az életet úgy rendezték be, hogy annak a boldogabb fele még a halál után
következik, de a szegény sivataglakó pogánynak, a kinek a lelke halála
után mókusba és marmotába költözik, nem igen lehet az innenső világon
nagyon válogatni a jóban.
Talapór khán Irzambek herczeggel együtt útra kelt ipa ura a mongol khán
látogatására, s egyúttal leánynézőbe.
Kiséretüket képezte ezer lovas, a kikkel együtt egy pár heti utazás után
fel is találták a mongol khán fővárosát, melynek nem volt állandó
tartózkodási helye.
Irzambek herczeg a kiszemelt menyasszonyban minden tökéletességet
feltalált. Gyönyörű karcsú termet volt, oly eleven és rugékony, hogy
földről fel tudott ugrani a nyeregbe, s apjának a legjobb paripáján
versenyt futtatni a széllel; arczszine olyan volt, mint mikor a finom
kormos alma napsütötte oldalán keresztül tör a tündöklő pirosság, szemei
olyanok, mint a szén, a minek a közepe még izzó parázs s fölöttük a
szemöldök pár, mint két vonagló kigyó; gyönyörű pisze orra, lihegő,
táguló orrczimpákkal, gyöngysormutogató piros ajkai s olyan hosszú sűrű
haja, hogy mikor azzal lovon nyargalt, a két karfonat, mint a korbács,
verte a paripa két oldalát hátul.
Hát ez a menyasszony egészen megtetszett Irzambeknek.
Hogy a leánynak tetszik-e Irzambek? Az nem jött kérdésbe.
A leány bizony azt találta mondani, hogy külömb férfi az apja, mint a
fia.
A leány neve volt Ain Kháne.
Hanem ezt a nagy szépséget nem is adták ingyen.
A khán tizenötezer lovat, nyolczezer ökröt és hatszáz tevét követelt
érte khalym gyanánt, a maga részéről fölajánlva a menyasszonynak
hozományul tizenkét öltöző ruhát, egy egész sátort selyem szőnyegekkel,
hat persa szőnyeget, egy teljes chinai theázó készletet, egy ezüst övet,
meg egy aranynyal hímzett tarbust; két sor kláris gyöngyöt, meg két
topáz kösöntyüt és kedvencz paripáját, a minek a szél sem ér nyomába, s
a mi a leány nélkül nem eladó.
Talapór khán alig tudott a menyasszonyi dijból valamit lealkudni s még
egy veresréz bálványt a hozományhoz kicsikarni, a mongol khán nagyon
rátartó volt a leányával. Azt mondta, hogy többen is kérik. Buddhára
esküdött, hogy dzungár szultán Khúz még nagyobb díjat igért Ain
Kháneért; s csak azért adja inkább Talapór khán fiának, mert az apja
régi vásárlója.
Ezzel megkötötték az alkut, Irzambek herczeg megtartotta az eljegyzést a
szép Ain Khánéval, a minek a szertartása az, hogy mind a ketten lóra
ülnek, a menyasszony ölében van egy kis kecskegidó, a vőlegénynek azt
kell tőle elragadni. Irzambeknek sikerült a kecskegidó elrablása s ezzel
bekövetkezett a jegyváltás. A szép Ain Kháne egy pompás, aranynyal
hímzett övet adott Irzambeknek; ez pedig a maga részéről egy gyönyörű
chinai gyöngyös fátyolt a menyasszonyának, a mit a majmatsuni bazárban
száz tevebőrön vett meg Zikohór khán, az öreg apja. S ezzel megegyeztek,
hogy mihelyt Irzambek hazakerül Szentpétervárról, azonnal megülik a
menyegzőt, fejedelmekhez illő pompával és fényűzéssel.
Az eljegyzés után rögtön útnak indult Irzambek herczeg, elválhatatlan
Tseremikoffjával, s nagy kozák kisérettel a tündéri Szentpétervár felé,
biztosítva az apját, hogy onnan minden bizonnyal olyan szép piros
palástot fog haza hozni, és mellé akkora arany rendcsillagot, mint a
minőkkel a dzungár szultán Khúz khán dicsekedik.
Mert Khúz szultán is egyike azoknak a felkent főknek, a kik a hatalmas
éjszaki kolossz árnyékában kerestek oltalmat, szomszédaik ellen. Ezért
kapta azután jutalmul a fentemlített gárderobot.
Khúz szultán nyalka legény volt, kivált ha a piros palástot föltette s
az aranycsillagkeresztet a nyakába akasztotta. Így mutatta be magát a
mongol khán előtt, mikor a szép Ain Kháne kezéért először esdekelt.
Ekkor, mint tudjuk, kosarat kapott.
Azonban Irzambek herczeg alig pihenhetett még meg Szentpétervárott, a
midőn Khúz szultán násznagyai újra megjelentek Almun khán előtt, a
megujított menyasszonyi díjfelajánlást megtoldva még ötezer ezüst
rubellel.
Honnan vette Khúz szultán ezt a sok rubelt? ezt vége felé majd
kitaláljuk; Almun khán fülében azonban ez igen kellemes csengésü hang
volt; mert a sátorozó fejedelmeknél a kivert pénz ritka madár.
Almun khán tehát «megrágta a szijat», a mi napkeleti virágnyelven annyit
tesz, hogy megtörte az adott szavát s visszaküldte Talapór khánnak az
eljegyzési gyöngyös fátyolt, megizenve neki, hogy a leányát mégis csak
inkább Khúz szultánnak adja feleségül; mert ez egy láda rubelt is hoz, s
azonkivül másfél annyi ökröt, lovat s egyéb marhát, mint a mennyiben
Irzambek herczeggel megalkudtak.
Erre a goromba hitszegésre Talapór khán csak annyit felelt, hogy «jól
van».
Csendes természetű ember volt: sót lehetett a hátán vágni, hanem aztán,
mikor egyszer a türelmének az olaja kifogyott, akkor egyszerre úgy
szétrugott maga körül, hogy mindent levert, a mi útjában állt.
Nem szólt semmit, csak kikereste a legjobb tiz paripáját s kiválogatta a
vitézei között a legjobb ezer lovast s aztán a feleségének azt mondta,
hogy elmegy dzsiggetájt vadászni.
Oda pedig nem ment, hanem neki indult egyenesen Almun khán fővárosának a
sivatagokon és rengetegeken keresztül.
Úgy rendezte el az útját pedig, hogy százat-százat a lovas vitézei közül
imitt-amott hátrahagyott, erdőkben, sziklaszorosoknál, sebes folyamok
átjárói előtt, sűrű nádasokban.
Az utolsó százat az Urtán tó egy félszigetére rejté el, s azután egy
maga, minden csatlós, szolga nélkül, elindult Almun khán tanyáját
felkeresni.
Az épen akkor ülte javában leánya menyegzőjét Khúz szultánnal, s nagy
volt az ünnepi pompa az egész sátorvárosban.
Khúz szultánnal azonban időközben valami kellemetlenség történt. Ő
tudniillik, mint igazi jó államgazda és takarékos fejedelem, úgy
gondolkozott, hogy a menyasszonyi hozományul fölajánlott nagy mennyiségü
lábas jószágoktól kár volna a saját országát megfosztani, mikor az
másutt is megszerezhető. Egy éjjel összeszedett nehány ezer vakmerő
ficzkót s azokkal beütött a szomszéd Batyúr szultán birodalmába.
Az ilyen éjjeli rablóhadjáratot «barantá»-nak hijják. A sivataglakóknak
ez egy nemes mulatságuk, s egyúttal tisztességes keresetmódjuk. A
szomszédtól elhajtanak hevenyében tiz-huszezer lábas marhát, s a ki
ellentáll, azt lekaszabolják; asszonyt, gyermeket, ha megkaphatnak, azt
is elviszik.
Tehát Khúz szultán is egy ilyen nagyszerű barantát rendezett, s azt
saját maga vezette, mely alkalommal hadvezéri tehetségeinek teljes
érvényt is szerzett, a mennyiben sikerült elhajtania Batyúr szultánnak
tizenkétezer lovát és hatezer ökrét, de annyiban mégis ő maradt a
vesztes, hogy otthagyott a csatatéren valamit, a mit nem adott volna a
világ minden lováért. A csata hevében tudniillik valami bolond kirgiz
levágta Khúz szultánnak az orrát.
Most azután mehetett orr nélkül a lakodalomra.
Ez nagy boszuság volt.
Khúz szultán azt gondolta ki, hogy a kapott csillagkeresztet a süvegére
akasztja ezentúl zsinórra kötve, úgy, hogy annak az arany fityegője épen
ezt a hiányzó arczrészt takarta el, a mi egészen helyreütötte a dolgot;
úgy, hogy rangjához illő pompával jelenhetett meg a mongol khán
udvaránál, a hol az átadott ajándékok sokasága miatt senki sem ért rá az
orra felől tudakozódni.
A menyegzői hét utolsó napján érkezett meg Talapór khán s még lehetett
része a vendégségben.
A khánnak azt mondta idejövetele okául, hogy ő is visszaadja Ain
Khánénak a jegyül adott vőlegényi övet, s ipának az adott szót, hogy
adósai ne maradjanak egymásnak.
Nagyon szivesen látták, s aztán kinálták, hogy ő is igyék. Meg is tette,
versenyt ivott a khánnal és a szultánnal a savanyú kumiszból, s az édes
tűzitalból, a mit a szultán hozott csobolyóval. Csakhogy ő azt a
ravaszságot tette, hogy a míg felséges ivótársai lelkiismeretesen a
torkukba eresztették le az italt, ő a kobak nyilását a ködmöne
gallérjához illeszté, s oda csorgatta le a drága borszeszt, úgy, hogy
midőn azoknak a fejük egészen megtelt a jó rostopsinnal, ő neki csak a
két csizmaszára lett vele csordultig. Mikor aztán amazok a világról
semmit sem tudtak többet, akkor az egyedül maradt Ain Khánét megszólítá
Talapór khán.
– Ain Kháne! Szebb férfi-e Khúz szultán, mint Irzambek herczeg?
A leány ellökte az öléből az odaheveredett részeg vőlegény fejét, s így
szólt:
– Mikor orra volt is csúf volt; most pedig épen utálatos.
– Ha te akarod, én elszöktetlek tőle s elviszlek az én országomba,
Irzambek feleségeül.
– Én örömest elszöknék veled, csak szerét ejthetném; de lásd, nagyon
őriznek, soha magamra nem hagynak, Khúz szultán mindig vigyáz rám. Jobb
lett volna, ha az egyik szemét ütötték volna ki a csatában. Nézd most
is, pedig holt részeg, úgy alszik, hogy az egyik hajtekercsemet a
markába szorítja.
– Megmondom neked, mit tégy, ha rá akarod magadat szánni. Ma alkonyatkor
lesz a nagy szertartás, a mikor a vőlegény a menyasszonyát karjai közé
ragadja, elfogva őt a kecskegidóval. Te válaszd ki apádnak a legjobb
paripáját, a mi nálad nélkül senkinek sem eladó. Azután mikor a
nászfuttatást megkezded, tekints szét a rónán s a hol meglátsz egy
legelésző lovat, mely egy letüzött kopjához lesz kipányvázva s a kopja
hegyére ez az én süvegem feltüzve, irányozd arra felé a lovad futását. A
többi azután majd az én gondom.
A leány kezet adott rá, hogy úgy tesz, s aztán tovább legyezte a
jakfarkkal az alvó apát és vőlegényt; Talapór khán pedig felült a
lovára, s egyedül, a hogy jött, visszatért a pusztába.
Alkonyat felé, mikor gazdák és vendégek kialudták a mámort, s a nagy
dobverésre és kürtölésre fölébredtek, következett a menyasszony
átadásának szertartása, az egész mongol és dzungár nászkiséret láttára.
Lovon ült minden ember. Ain Kháne kiválasztá legjobb paripáját, s aztán
szétnézett, hogy merre van a megigért jel?
Mintegy négyezer lépésnyi távolban legelészett egy paripa a
felsüvegezett kopjához pányvázva.
Ain Kháne arra felé irányozta futtatását. Csak a szokásos egérút volt
adva a menyasszonynak a vőlegénye előtt, a ki szintén bizott a maga
paripájában.
De Ain Kháne nem engedte magát elfogatni, kezébe kapta a hajfonadékát s
ostor helyett azzal vágta a lovát, hogy gyorsabban rohanjon, s még a
kecskegidót is eldobta magától, hogy azzal is kevesebb teher legyen a
paripán. Mikor aztán a kipányvázott paripa közelébe értek, egyszerre
kiugrott a pusztai rekettyebokrok közül Talapór khán, felszökött a
lovára, szembe került Khúz szultánnak s a fejszéje fokával olyat mért
neki egyet a nyakszirtjére, hogy az csak lefordult a lováról.
– Most aztán előre!
A bámuló ezernyi meg tizezernyi lovas nép elszörnyedve ordított föl e
vakmerőségen.
Elrabolni a felséges khán legszebbik leányát, az apja szemeláttára, a
vőlegénye orra elől (a mi nincs is), az egész násznép tömege közül! A
drága leányt, a kinek az ára huszezer ló, teve, ökör, meg ötezer ezüst
rubel, elkapni csak úgy ingyen, minden khalym-adás nélkül; meggyalázni,
megcsúfolni Dzsingiszkán ivadékát! ez nem történhetik meg a nap alatt.
Az ezernyi lovasnép mind utána rohant a szökevénynek és a szöktetőnek.
Ütötték a tám-támot, fujták a kürtöt; az egész sivatagot fellármázták,
mindenünnen lovasok ugráltak elő; egy csoport útját is állta a
menekülőknek; de Talapór khán, mint a hadisten maga, úgy vágott közéjük,
egyet fejbe, mást nyakszirten csapott fejszéjével, a többi eloldalgott a
keze ügyéből. Ez alatt elértek az Urtán tóhoz, onnan Talapór khán
kürtszavára a félszigetről előrohant a száz kalmuk harczos, s míg azok
összeverekedtek a khánt és a menyasszonyt legközelebb érő üldözőkkel s
feltartóztatták azokat, azalatt a menekülő pár nagy egérutat nyert
előttük s végre eltakarta őket a sötét éjszaka.
De az éjjeli árnyak csak megnehezíték, de meg nem állíták a szörnyű
hajszát. Tovább folyt az, erdőkön, mezőkön keresztül, meredek
hegyoldalaknak fel, mély hegyárkokba alá. S míg hátuk mögött az üldözők
vad ordítása üvölté be a pusztát, köröskörül a vésztüzek kigyuladtak a
hegyormokon, fegyverbe szólítva az egész mongol népet.
És Ain Kháne ennyi veszély, rémség között látta Talapór khánt meg nem
rettenve, arczczal fordulni a halállal szemközt; látta őt útját álló
ellencsapatok közé merészen bevágni, szétszórva azokat, mint farkas a
juhnyájat, látta őt futását gátoló folyamok zuhatagaiba vakmerőn
beleszöktetni, társnőjét magával rántva, s a feje fölött átcsapó
hullámot korbácscsal megütni s azt a vizet, mely csaknem megfojtá,
visszaköpni az üldözőire, kik nem mernek utána rohanni, hanem messze
lekerülnek, a sekélyes gázlót keresik, újabb egérutat nyeretve a
menekülőkkel. S e vágtatás ezer veszélyen keresztül így tart reggeltől
alkonyatig s estétől virradatig. Az üldözők rohamát fel-feltartja
egy-egy újabb segédcsapat, de az csak annyi annak, mint a tengernek a
homoktorlat. Mint a zúgó tenger jön utánuk harsogva a mongolok,
dzungárok haragos tábora s ők csak ketten vannak már, mire a nagy
homokpusztára elérnek, melyen túl a Sachalim Ula csillámlik. Itt egy új
ellenség támad eléjük szemközt. Tábor az is, tenger az is. A
homokzivatar az, a puszták réme. Az ég elsötétül, a szélfergeteg
homoktölcsérei, mint egetemelő oszlopok orsóznak végig a sivatagon; a
fövény hullámra kel, mint a háborgó tenger. A két futó e két bőszült
óriás közé jutott.
Melyiknek adja meg magát?
Egyiknek sem.
– Mersz-e velem jönni tovább? kérdi Talapór khán a menyasszonyt.
Az a szemébe néz a férfinak s azt hiszi, hogy az egy isten.
– Megyek veled!
S Talapór khán neki vág a homokviharnak, keresztül vágtatva a leánynyal,
két közeledő homoktölcsér között: a «szél menyasszonyai» között harmadik
menyasszony. A forró homok éget, mintha tűzzápor volna. Le kell előtte
feküdni a földre. Talapór khán keblére fekteti Ain Kháne arczát s
köntösével takarja el, hogy a forró szél meg ne fojtsa; a fövény
elsirolja őket, hogy csak a férfi kevély feje látszik ki a föld alól.
A vihar elvonul, Talapór khán kivonszolja a homok közül vele eltemetett
társnőjét, szájába tölti kobakjából az utolsó maradék italt, életre
támasztja; aztán a paripák után lát. Azok közül csak egy maradt élve:
Talapór kháné, a menyasszony paripája a homokba fuladt. Most Talapór
khán maga elé emeli a nyeregbe a leányt s így viszi az aléltat tovább az
ölében. Csendesen haladhatnak már előre: az üldözők táborát is
szétkergette a vihar. Tisztára seperte az a láthatárt. Az utolsó mén még
kitart. Kettős terhével is elüget a Sachalim Ula partjáig. Ott nagyot
iszik a fekete vizből s aztán biztatás nélkül beleveti magát, s átkaptat
prüszkölve a tulsó partra, ott megrázkódik, térdre rogy, nagyot nyerít,
gazdája szeme közé nézve megtört szemeivel, még egyszer csülökre kap,
aztán levágja magát s kileheli nemes páráját.
Hazáig elhozta az urát.
Itt aztán már Talapór khánnak az ölébe kellett venni az elalélt leányt s
így vinni tovább.
És az a férfi, a ki annyi napon és éjszakán át, egyik paripáról a
másikra szökve, vágtatott úttalan országokon keresztül, harczolt, vérben
fürdött, ellenséget gázolt, agyonnyargalt lovának a husából evett s
akkor ivott, mikor a fejét elborító zuhatag megbuktatá s ez idő alatt
álomra le nem hunyta a szemeit; a rettentő roham után, melyben elhullott
mind az ezer kisérője, melyben elveszett az utolsó két paripája is,
melynek a végén az érczből alkotott hős menyasszony maga is, mint egy
bágyadt, halavány gyermek roskadt össze, megvallva asszonylétét, ez a
férfi még akkor bírt elég testi-lelki erővel, felvenni a karjára az
elrabolt menyasszonyt s úgy vinni azt a legközelebbi emberlakig.
Az pedig a feleségének a sátora volt.
A jó Arizme, mikor megtudta, hogy férje minő útra vállalkozott,
leköltözött minden jurtájával a Sachalim Ulának a partjára, a honnan
Talapór khán visszatértét várhatta.
Talapór khán odafektette a karjain hozott leányt a jó Arizme ölébe, s
azt mondá neki:
– Ime elhoztam Ain Khánét, Irzambek aráját. Itt van.
A mire a jó Arizme így szólt:
– Ain Kháne már itt van; de most meg Irzambek nincs hozzá. Ma érkezett
tőle Szentpétervárról egy moszkó lovas izenettel, a kitől visszaküldte a
menyasszonyának a jegyben kapott vőlegényi övet, Irzambek
Szentpétervárott már megházasodott: elvett egy aranyhaju
herczegasszonyt, a ki szép, gazdag és hatalmas s a ki mellett több
feleséget tiltva van neki tartani.
Talapór khán e szóra körüldörzsölte az üstökét s azt mondá:
– Ha Irzambek úgy kivánta, hát legyen úgy.
* * *
De már most mi történjék Ain Khánéval?
A khánleány, a kit menyegzője napján a vőlegénye keze közül, az apja és
az egész nemzet láttára elraboltak, hogy előbbi vőlegényének juttassák,
most egyszerre azzal legyen meggyalázva, hogy ismét visszaküldjék az
apjához azzal a szóval, hogy most már a vőlegénynek nem kell a leány.
– Hisz az olyan országos gyalázat volna: elragadni egy khánnak a leányát
és nem adni annak egy másik khánt férjül, a mi méltó ok lenne rá, hogy
az egész mongol nemzet felkerekedjék s haddal támadja meg a törgauta
nemzetet s az ebből támadó keserves háborúnak vége ne szakadjon addig,
mig a megsértő népből egyetlen férfi él.
– Mit tegyünk most? kérdé Talapór khán a jó Arizmétől, miután jó maga
hasztalan törte a fejét azon, hogy valamit kitaláljon.
– Én megmondom, hogy mit tégy? mondá neki a jó Arizme; vedd nőül te
magad Ain Khánét.
– Hogyan? Rajtad kivül még egy feleséget vegyek?
– Ez nálunk szokás. Apádnak, nagyapádnak mind két neje volt.
– De mikor én téged olyan nagyon szeretlek.
– Azért csak úgy fogsz szeretni. Hátha egy apának több gyermeke van, nem
szereti-e valamennyit, a később szülöttért elvesz-e a korábbszülöttől
valamit az eddigi szeretetéből? Nem egy asztalhoz ülteti-e valamennyit?
Nem egyformán öleli-e meg valamennyit? Ha két gyermeket lehet egyformán
szeretni, hát két feleséget miért ne lehetne?
No, képzelem, hogy erre az okoskodásra hogy kiáltana fel elszörnyedve
minden keresztyén ember, a ki ezt hallaná, (a mozaista már ne szóljon,
mert annak ott van Jákob a két feleségével, meg szent Dávid négygyel,
hogy bölcs Salamonról ne is szóljunk); pedig hát lehet-e annál nemesebb
vonás egy nő jellemében, mint mikor a keleti nő azt a kincset, a mi a
nőnek legdrágább, legféltettebb, a férj szerelmét egy más nővel meg
tudja osztani, harag, gyűlölség nélkül; nem kever mérget a másik nő
italába, a kinek mosolyától szerelmesének arczát felvidulni látja, hanem
tanítja a saját gyermekét jó testvérnek lenni annak a másik asszonynak a
gyermekével?
A jó Arizme, mikor látta, hogy Talapór khán nem idegen ettől a
gondolattól, maga fogott hozzá, hogy a szép Ain Kháné szivét megnyerje a
számára. Felmagasztalta előtte Talapór khán nemes jó tulajdonait, a
miket csak egy boldog feleség tudott egy férjben kiismerni. Annak az
engedékenységét, derült kedélyét, hosszú türelmét, józanságát, harag
nemtartását, míg egészen megszeretteté őt Ain Khánéval, s akkor aztán
megkérte őt az ura számára második feleségül.
Ain Kháne azt válaszolta, hogy ha a nénje megengedi, ő kész férjhez
menni Talapór khánhoz.
Akkor aztán ketten együtt hozzáfogtak a menyegzői öltöny hímzéséhez,
hogy hamarább meglegyen s ez idő alatt, egy himző ráma mellett ülve mind
a ketten, a jó Arizme folyton oktatta a menyasszonyt, hogy kell viselnie
magát, ha Talapór khán szeretetét meg akarja nyerni? mik annak a
szokásai? hogy szereti a kedvencz ételeit elkészíttetni? micsoda
indulatai vannak, a mik elől az asszonynak ki kell térni, hogy a
férjével meg ne utáltassa magát? S Ain Kháné figyelmes tanítvány volt.
És azután Arizme egy külön jurtát készíttetett Ain Kháne számára, a hol
mint új asszony lakjék; abba átrakta legszebb selyem szőnyegeit, prémes
takaróit, chinai ládáit; még a házi istenei közül is a leghatalmasabb
rézbálványt az ő számára választotta ki. A menyegző napján ő fésülte
meg, ő fonta be a haját s mikor megcsókolta őt és bevezette az új
sátorba a menyegző éjén, a csortában minden kakast leborított fonott kas
alá, hogy meg ne háborítsák a boldogok álmát.
S ettől fogva Talapór khánnak jobbról is ült egy asszony az oldala
mellett, balról is, s mind a kettő versenyezett, hogy izes falatokat
dugdosson a szájába, édes szavakat sugdosson a fülébe s édes
mosolygással nézzen a szemébe s Talapór khán épen nem érezte magát
szerencsétlennek.
*
Hanem hát mi közünk nekünk a pogány bálványimádók bolondságaihoz, hogy
én azokat neked úgy hegyiről-tövire elmeséljem, kedves Kazi Mehemet?
Nem arról van itt most szó; hanem hogy mint jutott hozzá a moszkó az
Amur vidék birtokához.
Mint tudod, Ázsiában az orosz szent birodalom s a chinai mennyei
birodalom régóta határosak egymással.
Csakhogy az iránt nem voltak tisztában, hogy mi az a «határ».
Mert voltak ugyan határköveik, csakhogy azokat, ha a chinaiak lerakták
valahová, az orosz mérnökök neki mentek, s egy-egy repülő hadoszlop
fedezete alatt messze földre belebb vitték, ott tették le. Egy-egy
ország volt a közbeeső külömbözet.
Eközben az történt, hogy a chinaiak valami hiábavalóság miatt
összevesztek az angolokkal és francziákkal. Azok hadsereggel jöttek
boszút állani e sérelemért. Könnyű munkájuk volt. A mandzsu hadsereg rég
elveszté hajdani harczi erényeit s régi rendszerű rossz fegyvereivel meg
sem állhatott az új találmányú hadi gépek előtt. A francziák és angolok
a birodalom fővárosa előtt álltak s csak akarniok kellett volna, a
fővárossal együtt az egész mennyei birodalom az ő hatalmukba eshetett
volna.
A mandarinok, a császár kétségbe voltak esve.
Ekkor előállt a hajdani legveszélyesebb ellenség, s a most még
veszélyesebb jóbarát, az orosz birodalom követe. Ugyanaz, ki ez évben,
mint sztambuli követ magát a szultánt is meg akarta venni husz millió
rubelért. Az most megvette a chinai császárt. Még pedig igen olcsó áron:
egy kis ijedségért.
Mikor a császár, a mandarinok, a fővezérek, a varkocsaikat tépve
szaladgáltak kétségbeesetten, akkor odament hozzájuk a moszkó s azt
mondá:
– Én megszabadítlak titeket a veres haju szörnyetegektől, ha aláírjátok,
hogy az Amur balpartja legyen a határ a két birodalom között.
Törődtek is ezek az Amurral akkor, mikor a «sárga folyó» volt nekik
legforróbb. Aláirták minden kivánságát. Még azt is, hogy az orosz
karavánoknak legyen egyedüli joguk Chinával a kereskedést fentartani.
– De hát hol vannak a hadseregeid, a mikkel a vereshaju gonosztevőket
elűzöd? kérdezék a mandarinok a moszkótól.
– Elfujom én azokat a szájammal, mondá az orosz diplomata s azzal
kivitette magát hordszéken a szövetségesek táborába. Ott elmondta a
fővezéreknek, hogy a chinaiak négyszázezer harczost tartanak Peking
körül elrejtve s csak azt várják, hogy a szövetségesek megszállják a
várost, akkor minden oldalról meg fogják őket rohanni s lemészárolják az
utolsó emberig. Az orosz követ felfedte európai barátainak csupa
emberszeretetből az egész pokoli hadi tervet – a miről a szegény
chinaiak maguk egy szót sem tudtak, s azzal úgy megrökönyíté a
betörőket, hogy semmit sem tartottak tanácsosabbnak, mint békét kötni a
chinai császárral, a minek a végén ők kaptak egy kis tengerpartot, de a
közbenjáró moszkó megkapta az egész Amur vidéket, egy akkora országot,
mint az egész európai Törökország; a minek elnyerése után már most az
orosz költők a pompás magnolia-erdőkről énekelhetnek, a mik tavaszszal
lilaszin virágözönnel borítják az Amur partját s azt mondják, hogy ez a
paradicsom, ez a tejjel-mézzel folyó Kanaán – Szibéria. És tökéletes
igazuk van.
Csak nép kellett még a boldog Kanaánnak. Azt is meghozta a jó sors.
A nyolczvanezer kalmuk család, a mi százötven év előtt elhagyta a Volga
vidékét, hogy elfusson az orosz elől, addig ment előre, míg kilenczven
délkörrel odább, az egész kerek föld egy negyed részével távolabb megint
belement Oroszországba. Félig ő húzta magához Oroszországot, félig az
húzta magához őt. Alája furta magát, mint a vakond.
Csak még meg kellett hódoltatni a letelepült törgauta népet s ezt
végezte el egy pár bűbájos kék szem ott a Néwa mellett.
Annak a bűbájos kék szempárnak a tulajdonosnéja előkelő herczegasszony
volt Szentpétervárott, a kinek a férje magas államhivatalt viselt.
A szép hölgy szenvedélyesen szeretett egy más fiatal bojárt, ki a
császári testőrségnél szolgált.
A fiatal szerető és az öreg férj egy napon találkozót adtak egymásnak a
Néwa szigetén s onnan a férj nem tért vissza.
E párbaj miatt a testőrtisztet elküldték a Csendes-oczeán partjára, egy
akkor keletkező város: Nikolajewszk kormányzójáúl kinevezve. A szép
hölgynek pedig, kinek a férjét megölte, be kellett menni egy kolostorba.
Ekkor került a lámpafény elé Irzambek herczeg, a kit az orosz birodalmi
városban rendkívüli kitüntetésekkel fogadtak.
Az mind nem hatott a nomád ifjura.
Egyszer aztán előhívták a kolostorból a szép varázsló kék szemek
tündérét, s tudtára adták, hogy van egy út, mely őt Nikolajewszkbe
elvezeti: ez a nászút a kalmuk fejedelemfi oldalán. Mint a kalmukok
fejedelemnője, eljuthat Nikolajewszkbe s elfoglalhatja rezidentiáját,
mely szomszédos lesz a kormányzó palotájával!
Mit meg nem tett ez a szerelmes asszony azért, hogy régi kedvesét ujra
föltalálhassa! Még a kalmukok eljegyzési lakomáját is elkölté
Irzambekkel, a mi pedig egy pár keresztes pók. Hisz ő maga gonoszabb pók
volt annál, a ki úgy körül tudta hálózni a gyanútlan kalmuk herczeget,
mint egy dongót, s mikor aztán megkötötte, akkor elvitte őt magával
hálója tulsó szegletébe, a mi a jégtenger partjához volt kötve.
S a míg a nászút tartott, közelíteni sem engedte magához a fejedelmi
házastárst, azt mondta neki: «hitünk tiltja, hogy addig megöleljük
egymást, a míg atyád ránk nem adja az áldását!»
Irzambek khán sietett haza az atyja áldását megnyerni.
* * *
Talapór khán pedig azalatt ült békében a tevebőrön, egyik felől a jó
Arizmét, másik felől a szép Ain Khánét engedve vállára dülni. Délelőtt
vadászott, délután pipázott.
Tigrisek nem nyugtalanították a birodalmát többé. Minden aulnak volt
védelmező kozák őrsége.
Egyszer aztán visszaérkezett Szentpétervárról a jó Tseremikoff.
Talapór khán nagyon örült, hogy ujra megláthatta a derék, jó barátot.
A nemes férfiú előmutatott a khánnak egy irást, a mire nagy veres pecsét
volt ütve kétfejű sassal s azt magyarázta ki neki ebből az irkafirkából,
hogy a hatalmas czár Tseremikoffot tette meg az Amur vidék
főfelügyelőjévé, ki a kháni méltóságban megerősített Irzambek fejedelem
mellett az országot rendben fogja tartani: rendőrséget, rendes
postajárást szervez, az arany és ezüstbányákat mívelteti, a védelem
költségei fejében valami kis adófizetést is óhajt s a törgauta nép
javából rendes ezredeket szervez, a miknek szabad lesz a czár
hadseregében szolgálni.
Talapór khán azt felelte rá, hogy «ha Irzambek úgy kivánta, hát legyen
úgy». És tovább pipázott.
S attól fogva a kozák szolgáltatta az igazságot a kalmuknak, s tanította
őt engedelmességre és egy helyben maradásra.
Rövid időn megint előkerült Tseremikoff s hozott magával egy hosszú
kabátos és magas süveges urat, a kit úgy mutatott be, mint Dundukoff
archimandritát, ki a fenséges, Volga melletti uralkodó kalmuk
fejedelemág sarja; a czár kegyelméből a solovetski zárdában papi pályára
neveltetett s most az Amur melletti kalmuk nemzet főpapjává lett
kinevezve, ki a keresztyén hitet be fogja plántálni ez országba.
S azzal előmutatott egy másik írást, a melyikből megint azt mutogatta
ki, hogy Irzambek khán az egész népével együtt áttért az egyedül
üdvözítő orthodox hitre.
Talapór khán kiverte a pipáját s azt mondta, hogy ha Irzambek úgy
kivánta, hát legyen úgy! s azzal maga is neki vetkőzött és meghagyta
magát kereszteltetni s aztán megint megtöltötte a pipáját s tovább
pipázott.
Tseremikoffot aztán nem látta többet; hanem Dundukoff ott maradt nála és
igyekezett őt a felvett hit alapelveibe bevezetgetni.
Megmagyarázta neki, hogy a hittérítés nem megy a nélkül, hogy a régi
rézbálványok más szebb jelvényekkel ki ne cseréltessenek s a Lámákra
sincs szükség: azokat ki kell űzni a Góbi pusztára.
Talapór khán azt mondta rá, hogy ha Irzambek úgy kivánta, hát legyen
úgy, s azontúl a kozák tanította a kalmuknak a katechizmust.
A törzsek vezéreinek mind nem tetszettek ezek az új dolgok; fel is
gyülekeztek Talapór khánhoz s elmentek a jurtájához s ott pipáztak vele
együtt, körülülve a tevebőrt és szürcsölgetve a marhavérrel kövesztett
téglathea finom italát, hanem szót emelni mind nem mertek Dundukoff
archimandritától, a kinek ékesen szólása hatalmasabb gyorsaságú volt,
mint a dzsiggetáj nyargalása a pusztán. Csak úgy a szakálluk közé
dohogtak, hogy nem jó dolgok ezek!
Egy napon aztán, mikor Talapór khán ismét együtt ült országnagyjaival a
fejedelmi jurtában, hosszú pipaszáraikból szopogatva az édes füstöt s
pipáikat mind a középen egymáshoz rakva; – egyfelől ott ült mellette a
jó Arizme, másfelől a szép Ain Kháné, s ha Arizme megtölté a pipáját,
akkor Ain Kháne hozott rá parazsat a tűzhelyről, gyöngéd markában
rázogatva azt, hogy meg ne égesse a tenyerét, ezért jutalmul Talapór
khán a saját theás csészéjét egyszer a jó Arizmének, másszor meg a szép
Ain Khánénak nyujtá oda szürcsölésre, – hát ekkor rátért a kényes pontra
Dundukoff archimandrita.
– Talapór khán! Az új hit, melyet fölvettél, tiltja neked a két
feleség-tartást.
– De ha az nekem jól esik, s a két asszony meg van vele elégedve.
– Ez nem elég az üdvösségre. A vallás csak egy feleséget enged elvenni.
– De hátha egy keresztyén ember két asszonyt talál megszeretni, akkor
mit cselekszik?
– Az egyiket titokban szereti, s azzal bűnt követ el, a miért, ha pap
föl nem oldja, (az pedig pénzbe kerül) a pokolra jut.
– Az apámnak is két felesége volt, meg a nagyapámnak is.
– Azok mind a pokolra jutottak.
– De már akkor én is megyek oda, a hol az apám, meg a nagyapám van; mert
ott jó társaságban leszek.
– De azonban a bűnös életnek még ezen a világon is meg van a maga
büntetése. Ha te két feleséget tartasz, akkor nem vagy udvarképes. Soha
meg nem jelenhetsz sem a czár, sem az ő helytartói előtt, s feleségedet
be nem mutathatod. Azonkívül a törvény előtt is meglakolsz, mert két
feleségtől származó gyermekeidet nem fogják elismerni törvényes
örököseidnek, s vagyonod holtod után a czárra száll.
– Tehát hogy segítsek ezen?
– Az egyik feleségedet el kell bocsátanod.
– De hát melyiket?
– Azt magad határozd el. Talán az öregebbet.
– Hogyan? Az én drága jó Arizmémet, a ki húsz év óta takargatja be az én
lelkemet az ő meleg hűségével: az én Irzambek fiamnak az anyját, ki
gyermekemet világra hozta, tejével táplálta, szavaival szelidítgeté; a
jó tanácsadót, a ki helyettem gondolkozik, mikor az én eszem pihen; a ki
ifjusága virágával az én szivemet megkoszorúzta; a kinek a hangját ha
hallom, akkor tudom csak, hogy otthon vagyok; a kihez hasonló áldott
lélek nincs több a világon. Dejsz az én Arizmémet el nem bocsátom.
S gyöngéden magához szorítá a jó asszonyt a jobb karjával.
– Hát akkor bocsásd el a másikat, az ifjabbat, mondá rá Dundukoff
Eleuther archimandrita.
– Micsoda? Az én drága Ain Khánémtől váljak-e meg, a kit fegyverrel,
harczczal ragadtam el az atyja sátorából; kiben minden tökéletességet
föltalálok, a mi a tündér és az asszony között van, a ki mellett nekem a
sivatag is paradicsom, s a ki nélkül a paradicsom is sivatag. Ah az én
Ain Khánémat én magamtól el nem taszítom.
S ezzel forrón ölelé kebléhez a szép asszonyt balkarjával.
– Már pedig, ha a szent orosz birodalomban igazhivő fejedelmül meg
akarsz maradni, vagy az egyiken, vagy a másikon túl kell adnod.
Válaszsz!
Talapór khánnak szájából kiesett a pipa. Megállt az esze.
– Mit tegyek?
Ekkor mind a két asszony, a kiket magához szorítva tartott, oda sugott a
fülébe valamit. Talán mind a kettő ugyanazt a szót mondta.
Talapór khán szemei egyszerre kivillantak erre a szóra, fölugrott
ültéből, kiállt a tevebőr közepére. Először az egyik öklét, azután a
másik öklét lökte föl a levegőbe, lábaival dobbantott, kirántotta öve
mellől a baltáját, azt elkezdte forgatni, tánczra kelt és dalolt hozzá:
valami mélán vontatott, s éles fölkiáltásoktól megszakgatott dalt. És
arra a többi törzsvezérek is fölugráltak: ugyanazt a tánczot kezdték
járni, s ugyanazt a dalt dalolták, – ragályos volt az, mint a szent
őrjöngők táncza, Dundukoff Eleuther maga is sápadt és reszketett, mikor
azt a tánczot látta, s azt a dalt hallá. Valami eszébe jutott
gyermekkorából, mikor még a pusztán lakott. Utoljára ő is fölugrott,
félrecsapta a püspöksüvegét, övébe dugta a palástja végét s együtt járta
testvéreivel a fegyvertánczot.
Kivonultak a jurtából a szabadba, e tánczot, e dalt folytatva; az aul
minden jurtájából előjöttek a férfiak, s aztán végig terjedt az egész
országon az az őrjöngés, hogy a férfiak elkezdtek tánczolni, dalolni s
baltáikat forgatni a fejük fölött.
A kozákok bámulták, hogy mit jelent ez?
* * *
Irzambek khán szerencsésen megérkezett kék szemű tűndérével
Nikolajewszkbe. A kormányzó megcsókolta először őtet, azután a
feleségét.
A szép tündérnő megmagyarázta ezt neki. Oroszországban ez a szokás: az
idegenek megcsókolják egymás ajkát üdvözlésképen.
– Ejnye, de szeretnék én akkor a feleségemre nézve idegen ember lenni!
mondá Irzambek khán. Neki még nem volt szabad a hitvese ajkait szájával
érinteni, a míg az apja áldását el nem hozza.
De sietett is minél előbb felkeresni a Sachalim Ula vidékét, s a
törgauta népet.
A Sachalim Ula vidékét megtalálta; de a törgauta népet sehol.
Ott voltak a lerakott obonjaik, lókoponyákból emelt emlékguláik; de ők
maguk sehol.
Mikép nagy apja Zikohór khán egykor, úgy vándorolt Irzambek
erdőről-erdőre, s nem talált egy élő embert, nem egy őrzött nyájat, a
buja legelőket ellepték a dzsiggetáj ménesek s azok rábámultak a
közeledőre: hát ez miféle vad?
Míg aztán az utilapu és a csalán elvezette őt is ahhoz az ősi girájhoz,
a miben a Tuptsin Láma lakott.
A Tuptsin Láma száznegyven évet számlált már, s helyéből nem tudott
megmozdulni többé. Keze, lába és feje folyvást apróra reszketett s a
hangja csupa suttogás volt.
A kő mellett, a melyen ült, minden reggel nőtt ki a lágy nyirkos földből
egy husos gomba, a minek «Kemma» a neve. Ezzel táplálta őt csodamódon a
föld. Csak le kellett hajolnia a lábához: ott volt az étke.
Mikor Irzambek khán belépett a girájba, a Tuptsin Láma ráismert s
elkezdett mosolyogni. Kiszáradt arczán a száz redő nevetésre torzult el.
– Hol van apám? Hol a törgauta nép? Kérdezé tőle nyers, parancsoló
hangon Irzambek.
A Tuptsin Láma reszketve, suttogva felelt.
– Visszamentek a pusztába, a kinek neve Sámó.
– És nyájaim, gúlyáim, méneseim?
– Azokat is magukkal vitték a pusztába, a kinek neve Sámó.
– De hiszen hódolatot fogadtak az oroszok czárjának.
– Azzal együtt mentek a pusztába, a kinek neve Sámó.
– De hogy mertek az én akaratom ellen cselekedni? Nem vagyok-e én a
törgauta nemzet khánja?
E szóra felemelkedett helyéről a Tuptsin Láma s reszkető kezét kinyujtva
Irzambek felé, mint a mécs, mely a kialvásához közelg, suttogó szavát
hallható hanggá emelve, kiálta:
– Mi vagy te? A törgauta nemzet khánja vagy te? Majd én megmondom neked,
hogy mi vagy te, Irzambek? A nikolajewszki kormányzó szeretőjének a
férje vagy te; – az irám szarvainak viselője vagy te; – a kutyának a
farka vagy te, a kit az eb, mikor a gazdájának hizelkedik, jobbra
csóvál, balra csóvál. Ez vagy te!
Azzal hanyattesett a kőre s megszünt reszketni: meghalt.
* * *
Így vesztett el az orosz birodalom egy pár szép szem epedő ragyogása
miatt egy millióra menő, békében, harczban erős népet, annak minden
lábon mozgó gazdagságával együtt.
Azóta folyvást igyekezik az üresen maradt paradicsomot benépesíteni
száműzött lengyelekkel, elfogott cserkeszekkel és szabadelvű oroszokkal;
de lassan megy a munka.
No majd ha a szerbek, románok és bolgárok is hozzájárulnak a maguk
illetékeivel, akkor gyorsabban fog menni Szibéria benépesítése.
Vége.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: 1836-ban még sem a kaliforniai, sem az ausztráliai
aranytelepek nem voltak fölfedezve.]
[Footnote 2: Egy pud – 32½ vámfont.]
[Footnote 3: Igy neveznek az oroszok mindenféle rangbeli embert.]
[Footnote 4: Ohitüek.]
[Footnote 5: Több kaukázusi utazó, orosz, német és franczia bizonyitja,
hogy az Elborus környékének ős települői latin eredetűek; még a nevek is
ősrómai hangzásúak. Sextus Pompejus idejében kerültek oda, a Nagy
Pompejus fia seregének romjaiból, a kisázsiai leveretés után, a mi
könnyen kimagyarázható a felülkerült caesarpártiak kegyetlen
üldözéséből.