mortifikálta a lakosokat: ellenkezőleg, mindjárt másnap a bevonulása
után bált adott a nagy vendéglőben, s arra minden előkelő urat, polgárt
a feleségeikkel és a kisasszonyaikkal együtt meginvitált; – a gróf úr
drágái is kaptak ilyen meghivást.
– Mint Görömbölyi alispán hugai?
– Nem biz azok. Magam olvastam a bilétet, így volt irva: madame la
Comtesse De Alba, avec la princesse Marie.
– «Princesse Marie!»
– A bizony. Innen tudom a titulát, a mit az elébb mondék.
Vavelnek az agya elzsibbadt, mint mikor valakit utolér egy álló helyében
az álom.
– Nem használt semmit a viczispán protestatiója, folytatá tovább nyugodt
phlegmával az ezermester: a franczia generális azt felelte, hogy ő
jobban ismeri azokat a dámákat s utasításai vannak, hogy hogyan kell
velük bánni s attól a naptól fogva éjjel-nappal két franczia granatiros
áll silbakon a bárónő szállása előtt, mintha valami potentátot őriznének
ottan.
Vavel néma dühvel járkált fel s alá szobájában. Ha Mariet elviszik,
akkor Katalin is el van rá nézve örökre veszve. Hogy gondolhasson még
családi boldog életre, mikor az oltár előtt arra a kérdésre: «szereted-e
ezt a nőt?» azt kell neki felelnie: «gyülölöm!»
– Miért hagytam őt el? vádolá magát Vavel. Miért nem tettem azt, a mit
kivánt, hogy fussunk el együtt, ki a világba? Mi hárman!
– Hja biz az úgy van, mondogatá Mátyás mester. A generális adjutánsa
mindennap kétszer látogat el a házhoz s raportot visz róla, hogy vannak,
mint vannak?
Vavel nem hallott már semmit.
– Csak Cambray meg ne halt volna!
– Úgy! Igazság! Azt az urat is eltakaríttattam szépen. Hiszen tetszik
tudni, hogy meghalt.
– Igen. Megirták.
S azzal elővette kebléből azt a levelet, melyben Marie leirta a Névtelen
Várban töltött utolsó rémséges éjszakáját, s elkezdte azt olvasvi. De a
könyei nem engedték. Utoljára elkezdett hevesen zokogni, mint egy
gyermek, a kit mostohája megvert. – Az ő mostohája: a sors.
– A bizony; eltemettem szépen, odairta a testamentomát a bugyillárisba;
azt is meghagyta, hogy a tópartra temessék el, semmi fejfát, semmi irást
a sirjához, csak épen egy égerfát ültessenek mellé. Úgy is tettem.
Vavel letörlé könyeit. Restelte, hogy nem birt magán uralkodni. Hogy
idegen ember őt ily gyöngének látta. Nyugalmat erőtetett.
– S hogy tudott ön hozzá jutni a halott rejtekéhez, a mit az magára
zárt?
– Igen egyszerüen. A rostély rugója össze volt kapcsolva a gróf úr
szobájában levő csengetyűvel. Mikor azt felgördítették, a csengetyű
megszólalt. Tehát csak meg kellett fordítani a dolgot. Ha a csengetyű
drótját meghúztam erősen a gróf szobájában, a rostély az alcoven előtt
rögtön felgördült.
– Igen egyszerű mesterség. – Hajh Mátyás mester! Ha ön olyan ezermester
volna, hogy azt a zárt is föl tudná nyitni, a mi az én drágaságaimat
most fogva tartja; az volna aztán a remeklés!
– Már pedig én tudok olyan mesterséget.
– Tud?
– Hiszen lám mondtam, hogy a jó hirt a legvégére hagyom.
– Szóljon, szóljon!
– Hanem azt már csak sugva mondom el; mert hátha valaki hallgatózik az
ágy alatt, vagy az ajtó mellett. Én is így szoktam. Más is megteheti.
Vavel Lajos odatartá a fülét, hogy sugja hát meg.
Igen rövid közlemény volt az.
De Vavel Lajost egyszerre egész emberré tette ez a nehány szó.
A tenyerébe csapott, aztán meg Mátyás mester vállára.
– Remek ember ön!
Azután kivette a kebléből Marie arczképét, megcsókolta: – aztán Mátyás
mestert is megcsókolta. Nevetett.
Majd meg egy marék bankjegyet húzott elő a tarsolyából, azt Mátyás
mester markába nyomta.
– Itt van. Siessen ön a szükségeseket összevásárolni. Ön tudja, hogy mit
kell beszerezni? Rögtön hozzáfogunk!
Mátyás mester átvette a pénzt s úgy osont el Vavel szállásáról, mintha
lopott volna.
Lajos pedig sietett a tábornokához.
– Én itt elválok tőletek. Rám semmi szükség a további útban. Kérlek:
engedj elmennem.
– Mit akarsz? kérdé a tábornok.
– Azt már tudod, hogy Győrt elfoglalta az ellenség.
– Értesültem róla; de nem akartam e hirrel elcsüggeszteni barátainkat.
– Jegyesem és védenczem az ellenség kezébe került.
– Azt is tudom. Sajnállak érte.
– De én ki fogom őket szabadítani onnan.
– Az is meglehet. Hanem elébb a seregünknek össze kell szedni magát,
hogy Győrt visszafoglalhassuk egyesült erővel.
– Én magam fogom őket kiszabadítani!
– Hogyan? Kitaláltad a léghajózás titkát? vagy éjszaka akarod a
volonjaiddal Győrt megrohanni, a mit egy egész franczia hadtest
megszállva tart s kiragadni a kedveseidet lóháton a városból?
– Hogy mit teszek? az az én titkom. Kell hozzá erőszak és furfang.
Vitézség és csalfaság. Határos az a lehetetlenséggel és még is bizonyos.
Én kiszabadítom az én szeretteimet úgy, hogy a foglyul tartó ellenség
nem fogja őket egy bucsu kézcsóknál a keztyüs kezükre egyébbel érinteni.
– Ez a fiu meg van bolondulva; monda a tábornok. De nem csoda. No hát
eredj és vidd magaddal a volonjaidat.
– Nem szükség senkinek arról tudni, hogy én eltávoztam.
– Jó lesz, majd egy napiparancsban kiküldelek, – hogy tartsd fenn az
összeköttetést Chasteler tábornokkal s keresd fel a horvát bánust.
Még nevettek is, mikor elváltak.
II.
– Minden megvan. Mondá Mátyás mester Vavelnek, három fedett társzekérre
mutatva, melyeket a francziáktól vettek el a fekete volonok
Kis-Czellnél. Itt van, a mi szükséges, mind, az eccho alatt.
A halálfejesek csapatja leghátul jött; el lehetett neki maradni a
dandártól úgy, hogy senki se vette észre.
A dandár ment a palotai úton, a voloncsapat pedig Zircznek.
De már a Zircz előtti erdőkben úgy elveszett, hogy hírt se lehetett
felőle hallani, mintha elnyelte volna a Bakonyerdő.
Még a rátótiak dicsekedve beszélték, hogy milyen szép huszárcsapat ment
végig trombitaszóval a falujokon, tiszta magyar fiuk voltak,
köszöngettek a menyecskéknek s a korcsma előtt, a hol egy pohár borra
megálltak, fizettek szép csengő pénzzel, banknótával s danolták, hogy
«Valamennyi rongyos bankó, Mind a korcsmárosnak való!» De már a zircziek
panaszkodtak, hogy ő hozzájuk egy csoport ellenséges lovas vonult be,
abból a fajtából, a miről azt énekli a népdal, hogy «… Nem is Isten
madara, Kinek fején a farka!» Kakastollbokrétás süvegü, kék köpönyeges
francziák, a kiknek a vezére igen kegyetlen hangon parancsolgatott a
biróval, egy kukkot se tudott másképen, csak francziául. Szerencsére a
fehér barátok perjele értette ezt a nyelvet s az tolmácsolt. Nagyon
gyanakodók voltak: a lovaikról le nem szálltak, hanem mind a kezében
tartotta a karabélyát, a bámészkodó asszony-, gyerek-népet a kapitányuk
mérgesen kergette szélylyel s a mi bort hozattak, azt elébb meg kellett
kóstolni a birónak, hogy nincs-e benne méreg? A még csak hagyján; hanem
azután még a kútból kimerített vizet is meg kellett neki kóstolnia, hogy
nincs-e abban is méreg? Szegény birónak ez volt az első víz, a mit
legény kora óta a torkán leszalasztott. Aztán a vezérük keményen
megtolmácsoltatta a lakosságnak, hogy ha valaki utánuk mer sompolyogni,
hogy kikémlelje, merre mennek, azt a két lábánál fogva két lehajtott
fához kötik s úgy hasíttatják ketté, ha pedig valaki a magyar huszárokat
a nyomukba igazítja, akkor mind a négy végén felgyujtják a várost s
kardra hánynak minden élő teremtést. Örült is minden ember, mikor odébb
mentek.
Ezek Vavel volonjai voltak. A sűrű erdőben lerakták a veres csákókat, a
társzekerekből előszedték a francziáktól elvett tollas kalpagokat, s a
kék köpönyeget felölték a fekete egyenruha fölé: senki sem mondta volna,
hogy nem franczia chasseurök. Még a trombitásuk is úgy fujta az indulót,
a hogy a francziák szokták.
Mátyás mester mindenütt előre sietett, kikémlelni, nincs-e az útban
valahol akár franczia, akár magyar csapat? Bármelyikkel is veszedelem
lett volna most találkozni.
Nem jártak az országúton. Neki vágtak a magas hegyi útnak, a hol egy
falvat Fenyőfának hínak (annak a csodájára, hogy ott a Bakony tölgyesei
között fenyőerdők szigetelték el magukat). Arról a fenyvesről olyan
keveset tudnak a világban, mint az alattuk megpihenő csapatról. Aztán
másnap tovább vitt az út a Bakonyér mentében; a közbeeső falucskák lakói
bámulva nézték az átvonuló csapatot s találgatták magukban, hogy vajjon
talyigát vásárolni jöttek-e azok ide? vagy mészre van szüksége a
franczia seregnek, avagy pedig szénre? vagy pedig azt nézik, hogy lesz-e
az idén elég gubics az erdőn? Nem tudtak velük beszélni, nem
kérdezhették meg.
Egész naphosszant tartott a felvonulás, csinálatlan rossz utakon, a hol
a társzekerek alig haladhattak, Koronczónál el is kellett azokat hagyni,
mert ott útjokat állta a Marczal és a Rába, a mik itt már csaknem
egyenközűen futnak egymás mellett. Itt a csapat magához szedte a
társzekerekről az eldugott süvegeit: a több napra kitartó élelmi
szereket, s a csillagvilágnál átusztatott a két folyam közötti szigetbe.
Ott megvonult éjszakára. S azt nagyon jól tette, mert akkor már
Koronczónál volt a magyar insurrectió egyik dandára s az, ha megkapja a
kakastollas süvegeit az álfrancziáknak, késő lesz aztán megmagyarázni,
hogy miféle ravaszságban járnak. Nekik a magyarokat még jobban kellett
kerülni, mint a francziákat.
Mátyás mester azonban nem maradt ott pihenni, hanem átvitette magát még
éjjel a Rábán egy halász lélekvesztőn s reggelre vissza is tért a
tudnivalókkal.
Hajnalban a csapat átkelt a Tóközbe, s reggelire a Rábczán is
átusztatott s elérte Börcs helységét.
Kicsiny falu az a Rábcza partján, de van egy nevezetes régészeti emléke.
Egy tágas kerek sáncz, melynek a közepén áll a templom. A hajdani
török-kurucz-labancz világban ide szokott menekülni a falu népsége s
védte magát a száguldozó csapatok ellen. Ezért hiják tán németül
Rundenthurmnak.
Vavel csapatja ezt a kerek sánczot foglalta el, a hol észrevétlenül
meghúzódhatott. Köröskörül nagy messzeségre franczia seregtől volt
megszállva az egész vidék.
A Győrbe vivő országút már meglátszik e templom tornyából.
Vavel maga felment a toronyba, s onnan kémlelte az országutat tábori
távcsövével.
Egyszer aztán meglátta, a mire várt.
Öttevény (németül Hochstrass) felől erős porfelleg jelölte a közeledtét.
Egy osztály vértes közeledett, mellvértjeik messze ragyogtak a
napsugárban, a kétfelé szakított csapat közepén haladt egy sárga utazó
hintó, négyes fogattal; a postakocsisok a nyeregből hajtottak.
A hintóban ült egy éltesebb úrhölgy, arczát nagyon őrizve a sűrűre
húzott fátyollal a nagy portól, míg a fiatalabb hölgy nem tűrte halvány
arcza előtt a fátyolt, s legyezője mögül igyekezett a leeresztett
hintó-ablakokon át nézegetni a tájat, a tarka rónát, melyen az
aratatlan, érett vetés a zöld kaszálókkal czifra szőnyeget vont végig.
A hintó mellett egy fiatal tiszt lovagolt, az éltesebb hölgyet
mulattatva folyékony elbeszéléseivel, s néha-néha egyetértő
pillantásokat váltva a szép halaványarczu kisasszonynyal.
Ez a két hölgy: Guillaume tábornok neje és leánya.
Most jönnek Mariet átvenni. Ők lesznek a kisérői Párisig. Ez a hintó
fogja őt elszállítani, s ugyanez a vértes csapat lesz a végső fedezete a
hintónak.
«A mi kezeink messze elérnek!» – monda De Fervlans.
Ime már meg is fogták martalékukat.
Hanem… még hátra van valaki, a ki a hatalmas kézre rá mer ütni.
A szép zöld rónán, melyen az országút átvonul, egy erős lovas csapat
közeledik. A fiatal vértes tiszt azt mondja a kiváncsi hölgyeknek:
«Lovas chasseurök. Szénázni jártak.»
Az igaz, hogy a csalódás kedvéért több szénás szekeret hajtottak maguk
előtt, a mik már fölkaptak az országútra.
A postakocsis messziről elkezdett trombitálni, hogy a szénás szekerek
térjenek ki előle a tört útról a töretlenre; a minek az lett a
következése, hogy az egyik szénás szekér feldült, a másik meg melléje
hajtatott, a tengelye beleakadt amannak a ferhéczébe; most aztán
tökéletesen elzárták az utat.
Ekkor egészen közel ért Vavel csapatja.
Egy jelszóra hirtelen ledobta minden lovas a kék köpenyét, meg a tollas
kalapját, felcsapta helyette a halálfejes csákót s azzal megrohanta a
hintó kiséretét.
A meglepett vértesek, a kik e támadásra nem voltak készen, az első
taszításra le voltak szorítva az országútról s a vizenyős réten nehéz
lovaikkal igen egyenlőtlen harczot fogadtak el Vavel könnyü lovasai
ellen, kik számra is túlnyomók voltak. Vezérük, a fiatal százados ugyan
egész lovagi elszántsággal foglalt helyet a hintó előtt, a viadalt
elfogadni készen, s Vavel Lajosnak egész fölényét fel kellett
használnia, hogy a derék lovagot lefegyverezze.
Abban a perczben, a midőn a kard az ifju franczia vitéz kezéből
kirepült, az ifju hölgy, elfeledkezve minden etiquetteről, rémülten
sikolta fel.
«Ah, mon Dieu! Ne tuez pas Arthur!»
Vavel Lajos udvariasan üdvözlé a hölgyeket, meghajtotta előttük a
kardját s Talma legékesebb franczia nyelvén biztosítá őket:
– Ne féljenek úrhölgyeim. Jó kézbe jutottak. Mi magyarok vagyunk.
A vértesek teljes visszavonulásban voltak Öttevény felé, üldöztetve a
volon csapat által.
Vavel maga is leszállt a lóról, hogy a nyergéből leemelt fiatal tiszttel
beszéljen.
– Legelőször is, engedje ön, hogy gratuláljak önnek ahhoz a
szerencséhez, a mit egy gyöngéd fölkiáltás önkénytelenül elárult előttem
az imént. Nagy örömömre fog szolgálni, ha önnek az ügyét ez episod által
előmozdíthattam.
Erre a halavány arczu ifjú hölgy gyöngéden elpirult, a másik hölgy
azonban egészen elvörösödött s elkezdett veszekedni.
– Mit akar ön velünk? Mit avatkozik ön a mi dolgainkba? Mi nem vagyunk
combattans felek!
– Hogy mit akarok? azt majd megmagyarázom ennek a fiatal lovagnak.
Legelőször is vegye ön vissza a kardját. Igen jól forgatta, csak azt
tanácsolom önnek, hogy a quinteket ne vegye olyan mélyen, mert akkor
mindig igen könnyen kiüthetik a fegyvert a kezéből. Aztán arra fogom
kérni, hogy üljön föl a lovára. Derék paripa. Kár, hogy szügyben kissé
keskeny. Azután harmadszor arra kérem önt, hogy vágtasson azonnal
Győrbe. Egészen egyenes országút vezet oda. És vigye meg szives
izenetemet de Guillaume tábornok úrnak. Az izenet így szól: «Én Vavel de
Versay Lajos gróf, a mai napon foglyul ejtettem Guillaume tábornok úr
feleségét és leányát. Guillaume tábornok úr foglyul tartja magánál az én
jegyesemet: Dealba Themire grófnét és fogadott leányomat, kinek neve
Botta Sofia, vagy ha úgy tetszik, Marie herczegasszony. Én kérem vissza
cserébe az én hölgyeimet az ő hölgyeiért. Egyéb kivánságom nincsen.
Mentül elébb visszatér ön, annál jobb. Ott abban a kerek sánczban fogom
önt várni, a honnan az a templomtorony kilátszik. Adieu!»
Az ifju hölgy némán, összetett kezekkel könyörgött az ifju tisztnek, a
mit annak nem volt szükség a szivére kötni. Az úgy is minden lehetőt el
fog követni, hogy a tábornokot a cserére rábirja.
A szabadon bocsátott lovag tova robogott az országúton. Vavel Lajos
pedig az utazó-hintót a böresi út felé fordíttatá s a kocsi-ajtó mellett
lovagolva, társalgott a hölgyekkel.
Guillaume tábornokné asszony eleinte keserű kifakadásokkal halmozta el
Vavel grófot.
– Ez népjogsértés! Ez brigantaggio! Elfogni előkelő hölgyeket.
– Hát az én hölgyeimet nem tartja-e fogva az ön férje?
– Az én leányom oly rettegős, olyan ideges.
– Nincs a föld kerekén olyan félénk teremtés, mint az én szegény Mariem!
– De ön elvégre is franczia, s tudni fogja, mivel tartozik a nők iránti
udvariasságnak?
– E tekintetben mintaképül fogom választani Guillaume tábornok urat.
– Ön iránt nincs semmi kétségem; de ezek az ön kisérői, ezek rettenetes
emberek! Nem centaurok ezek?
– De – azoknak az ivadékai.
– Igaz, hogy még most is emberhúst esznek?
– Úgy tudom, hogy nehány év óta ezt a szokást elhagyták. De nem
lehetetlen, hogy most, mikor ez a czikk olyan olcsó, megint visszaesnek
bele.
– Ah! És hogy vadkan agyaraik vannak?
– Az igen valószínű. Azt takargatják el azokkal a hosszú bajuszaikkal;
úgy gondolom.
– Hát az igaz-e? szólt suttogva az úrhölgy (úgy olvastam valahol), hogy
az itteni úrasszonyok fiatal rabnők vérét bocsáttatják ki s abban
fürödnek?
– Az igen kellemes lehet; hagyta rá Vavel. Csodálom, hogy ezt a divatot
Párisban még fel nem kapták.
– Mit gondol ön? Az Istenért.
– Hát hisz önöknek olyan szép vérkiontó masinájuk van hozzá.
– Csitt. Hazaáruló! Az egészen más.
E közben az történt, hogy egyik volon egy elfogott vértest vitt magával:
a vértes gyalog volt, a volon lóháton. Meg volt sebesítve mind a kettő.
Az insurgens a homlokán, a vértes a karján.
A volon fel sem vette a kapott sebet, bekötötte azt a zsebkendővel,
hanem a fogoly franczia egészen el volt bágyadva; nem tudott odább
menni.
Ekkor a volon leszállt a lováról s az oldaláról leakasztva a csutorát,
odanyujtá azt a foglyának s negédesen biztatgatá:
«No húzz belőle egyet kamerád, ne busulj semmit. Látod, minek vágtál
olyan nagyon a fejemre? megerőtetted vele magadat. No se baj. Gyere,
majd fölteszlek a lovamra.»
Azzal fölsegíté a sebesült foglyot a saját lovára s maga gyalog vezette
a lovat.
– Ah! Ah! kiálta föl a tábornokné, elbámulva azon, hogy a centaur nincs
hozzá nőve a lóhoz s talán másodsorban még azon is, hogy a centaurnak
emberszive van.
A centaur észrevette a felkiáltást s azt gondolta, hogy legjobban fogja
azt értelmezni, ha az úrhölgyet is megkinálja a csutorával. Ilyen
melegben, nagy porban s arra a nagy ijedségre nem árt egy korty abból a
badacsonyiból.
Az úrhölgy nem merte a kinálást visszautasítani, s aztán nem is bánta
azt meg.
– Ah, hisz ez bor! mondá meglepetetten az izlelés után Vavelnek.
– Ön azt hitte, hogy lótej?
A volon pedig azt mondá az úrnőnek, a kulacsát visszavéve, latinul,
hogy:
– Conducat sanitati… domicella…
– Hiszen ez római nyelven beszél! szólt összecsapva a kezeit a párisi
nő.
Vavel nem állhatta meg, hogy ne nevessen.
– Ön nagy bohó! szidta a tábornokné aztán. Hiszen ezek csinos emberek s
egynek sincs vadkan agyara. Az sem lesz már most igaz, hogy az úrnőik
leányvért használnak a fürdőhöz. Vannak ott házak, a hová visz
bennünket?
– Nem épen oly nagyszerűek, mint az ön palotája a chaussée d’Antinon, de
azért házak.
– S mivel fogom én ott a hosszú időt tölteni, a míg monsieur
Descourselles visszajön? Tud ön pikétezni? Én szenvedélyes pikétező
vagyok!
– Majd megmondom önnek, madame, hogy mivel fogja ön az időt tölteni, ha
odaérünk a faluba? S hiszem, hogy meg lesz vele elégedve.
A közben el is érték a kertek alját, a hol érőben levő megygyel és
cseresznyével rakott fák mosolyogtak ki a magas sövény mögül, s onnan a
szép diófákkal szegélyezett utczába bekanyarodva, a templom elé
hajtattak.
Az egész faluban nincs több úri lak a lelkészénél. A tisztelendő úr künn
állt a kapujában, a hol Vavel megállíttatá a hintót s aztán lesegíté a
hölgyeket az ülésből s fölkérte a lelkészt, hogy fogadja őket
vendégszeretettel, a miben nem is volt legkisebb hiány sem. A lelkész
konyhája előadta, a mi csak izletes volt, s a hölgyeknek el kellett
ismerni, hogy a centaurok országában ebédelni tudnak.
Ebéd után a kisasszony kimerültségről panaszkodott, annak megengedték,
hogy lepihenjen, akkor aztán így szólt Vavel a tábornoknénak:
– Akarja ön a helység nevezetességeit megtekinteni, madame? van itt egy
igen régi templom.
– S van benne valami igen szép kép?
– Megható szép kép. A «Samaritanusok».
– Antik, vagy modern?
– Antik modor. A kereszténység előéveire emlékeztető, hanem a kivitele
modern.
– Valami híres festő műve?
– Nem. Csak naturalistaé. A tisztelendő úr munkája.
A tábornoknő csodálkozva rázta a fejét s már most nem tudta, hogy ő vele
tréfál-e Vavel gróf, vagy a lelkészszel?
Mindjárt megértette pedig a dolgot, a mint a templom ajtaján belépett.
Az Isten tiszteletére szánt hely ezuttal a legmagasabb istentisztelet
szertartásához volt berendezve: szenvedő emberek ápolásához. Az egész
templom egy kórház volt, melyben tiszta ágyakra elhelyezve feküdtek,
szép kettős sorban, sebesült franczia katonák, kik a győri csatatér
körül szerteszét fekvő falvakba úgy voltak szétosztva. A kis falu
asszonyai maguk ápolták, gyógyítgatták őket, a maguk házi szereivel, a
maguk jó szavával, mintha mindannyi sebesültnek a tulajdon édes anyja
volna az ágya fejénél. És a lelkész keresgélt a számukra mindenféle
gyógyító írokat, a maga kopott «házi orvos»-ában: tábori orvos nem
került ide, mikor Aspernnél húszezer, Wagramnál huszonkétezer franczia
feküdt sebesülten. Hanem ezek a nyomorult emberek ápolgatták, építgették
a náluknál még nyomorultabbakat: az ellenséget.
– Úgy-e szép tableau, asszonyom? – mondá Vavel gróf. Beillenék a Notre
Dameba oltárképnek! Méltó megörökíteni a szerzője nevét. – Ilyenek azok
a kannibálok, a kik ezt az országot lakják! – És bizony, mondom önnek,
hogy végig mehet ön kisasszonyával együtt ezen az egész országon és nem
fogja önöket egy bántó tekintet se megsérteni sehol. Csak egyetlen egy
ember van ebben az országban, a kiben kannibali szenvedélyek laknak, a
ki vaddisznó-agyarat visel a szájában, a ki asszonyok vérében megfürödni
képes: – az én vagyok! És bizony mondom önnek, hogy nem töltheti ön el
az időt jobban addig, a míg monsieur Descourselles visszatér, mintha itt
marad a templomban s a sebesülteket ápolni segít, és az alatt imádkozik
a védszenteihez, hogy Guillaume úr az én szeretteimet szabadon bocsássa!
A tábornoknőnek lehetetlen volt nagyot nem nevetnie ezen a patheticus
fenyegetésen.
– Haha! Uram! Ezért egészen fölösleges volna a védszenteimnél
alkalmatlankodnom, különben is csak minden héten pénteken szoktam
vezekleni, akkor is csak éhomra, nem ebéd után s ma még csak szerda van.
Ha már a többi centauroktól nem kell félnem, hogy megesznek, öntől
legkevésbbé félek. Legyen ön a felől megnyugodva, hogy Guillaume úr nem
fog késni az ön szeretteinek kiadásával, mihelyt megtudja, hogy az
miértünk lesz cserébe. Én ismerem Guillaume urat. Ha milliókkal jött
volna ön eléje, hogy megvegye tőle kedveseit, nem hallgatta volna önt
meg; ha hadsereggel jött volna ön rá, hogy kivívja őket tőle, nem kapta
volna meg; de hogy az az ördögi jó ötlete támadt önnek, hogy elfogja a
feleségét, meg a leányát: ez schach matt neki! Menjünk innen. Nem
imádkozhatnám.
– De hátha Napoleon parancsa nyomatékosabb lesz előtte?
– No már azt higyje ön el, hogy jobban fél Guillaume úr én tőlem, mint
Napoleon császártól. – Jerünk innen! – Sebesülteket sem akarok ápolni.
Az Isten őrizzen meg minden szenvedőt attól a szerencsétlenségtől, hogy
valami bajában én ápoljam, mert azt nem állja ki! – Menjünk pikétezni,
uram!
III.
Descourselles kapitány úrnak kitünő paripája lehetett, ő maga nevezetes
távlovagló és valószínűleg nagyon szerelmes. A három együttvéve azt
eredményezte, hogy már délután öt órára a vitéz úr vissza is érkezett
Győrből.
A parlamentair zászlóval jött, egy trombitás kiséretében s a volonok,
hadi szabály szerint, szemeit bekötve vezették a vezérük lakásáig.
A vértes kapitány nem kevéssé volt meglepetve, mikor a tábornoknét az
ellenséges vezérrel együtt kártyázva találta.
Szerencsés véletlen, hogy épen egy kilenczvenes math volt Vavel gróf
kezében, mert ha ugyanaz madame Guillaume kezében lett volna, bizony
várnia kellett volna a hírmondónak a maga sürgős izenetével. Így azonban
össze lehetett csapni a kártyát. Vavel volt nyereségben, nem volt baj,
ha a felrakott iratokkal letörlődött is az asztalra krétával felirt
számadás.
– Guillaume tábornok mindenbe beléegyezett! mondá a kapitány sietségtől
és örömtől elfulladt hangon. A hölgyeket szabadon bocsátja.
Vavel odasietett megszorítani e jó hír hozójának kezét.
Az pedig még jobban igyekezett madame kézcsókolására.
– Hogy vannak önök?
– Pompásan! A «messieurs les cannibales» igen udvariasak, s «leur
catzique» kitünően pikétezik.
– S hol van mademoiselle? Nem történt valami baja?
– Arról nem szükség kérdezősködni. Ő toilettjét csinálja, uram!
– Madame. Én felelős vagyok a tábornoknak az iránt, hogy a rám bizott
hölgyeknek egy haja szála se görbüljön meg.
– Ne legyen önnek gondja az én leányom haja szálaira! Intézze el a
monsieur le catziqueal a capitulatió föltételeit: én majd addig
elintézem a leányom úti-toilettejét. Remélem, hogy rögtön utazhatunk?
A delnő az oldalszobába távozott, hol a kisasszony pihent, a két vitéz
egyedűl maradt.
– Ime itt van önök számára a «Sauf conduit» monda a kapitány, átadva az
oltalomlevelet Vavelnek.