Rábczán, onnan a keskeny győri Duna-ágon; mire besötétedett, már ott
sikamlott végig keskeny lélekvesztője a franczia tábor közepett. Innen
is, Győr felől, túlnan is, a Szigetközben, a francziák őrtüzeivel volt
ellepve a mező. Mind a két partról hangzott feléje a sürű «qui vive?»
jeléül, hogy a francziák ébren vannak: egyet villant, a golyó ott
fütyült el feje fölött, vagy lecsapott a vízbe. A lélekvesztő suhant
tovább. – Egyszer egy jól czélzott golyó lyukat ütött a csónakon a
vízszín alatt, Széchenyinek most azzal is kellett vesződni, hogy elébb
ezt a veszedelmes léket betömje; s míg azzal bajlódott, a francziák egy
dunai malomról utána eredtek csónakkal s messze elüldözték. Csak izmos,
edzett karjainak s könnyű sandolinjának köszönheté, hogy el tudott
előlük menekülni. – Egyszer aztán a nagy Duna-ágba eljutva, könnyebben
lélekzett. A sűrű fűzfás szigetek között könnyebb volt az ellenfél
figyelmét kikerülni. Másnap reggel már ott volt Komáromban s átadta a
nádornak a keresztültörési tervet.
Nagyon jó volt a terv; csak a hozzávaló anyagtól függött, hogy
sikerüljön.
De azzal az insurgens gyalogsággal nyilt síkon csatát állni, tiszta
lehetetlenség. Meskó dandárának nem lehet egyébre számítani, mint a
lovasságra és az ágyúira.
Úgy is volt az elrendelve. A gyalogságnak nem számítottak a karjaira,
csak a lábaira.
Oh, ez nevezetes tényező a hadjáratok eldöntésénél: a láb. Mennyiszer
győzött a könnyű láb a nehéz fej fölött? azt legjobban megmutatta
Napoleon és a francziák.
De most az egyszer embereikre akadtak, a kik még őket is le tudták
gyalogolni. – Nem futni: az nem virtus, hanem gyalogolni!
Elől az úttörők, az ágyúk és a pozsonyi lovasság; hátul a többi lovas
csapatok; közbül pedig az egész oszloprendben vonuló gyalogság. A harcz
dolga a két végsőé lesz, a középé csak a sietés.
Az éj beálltával Zirchich őrnagy tutajokból összeállíttatá a hídat a
Rábczán keresztül s azon átvonult nesztelenül az egész dandár. Mikor a
túlparton voltak, akkor a náddal megrakott hídat felgyujtották a hátuk
mögött.
Csak akkor vette észre az ellenség, hogy a körülfogott dandár
elmenekült. Nem erre várták a kitörést, hanem a Szigetköz felé. Onnan
legrövidebb út lett volna a Csallóközbe átjutni dereglyéken, dunai
malmokon. Ott vártak rájuk erős készülettel. Azt hitték: a Rábcza felé
nem mehetnek. S ha mehetnek, hová jutnak arra? A Dunától a Balatonig az
egész környék a francziák által van megszállva.
Igen is, az volt a szándékuk: a Dunától a Balatonig lemenni, s onnan
megint felkerülni a Dunához. Egy óriási üstököspálya!
A Rábczán átkeléssel egy éjszakai egérutat nyertek. Az alkirály serege
nem üldözhette őket új hídverés nélkül; hanem annál inkább Marullas
tábornok összes lovassága, mely a Szigetközből üldözésükre elindult; míg
az alkirálynak egy hadcsapatja a Marczal mentében sietett eléjük
kerülni.
Majd az előhad, majd az utóhad keveredett harczba, a mint az ellenséggel
érintkezésbe jött. Amaz utat tört, emez feltartóztatott.
Pordánynál már utolérték őket Marullas lovasai. Azokat Garnika ezredes
és Szucsics őrnagy a bácskaiakkal, meg Vavel volonjai úgy szétverték,
hogy arra a napra elment a kedvük a további üldözéstől.
Másnap újra kezdődött a hajsza. Hátul tűz, elül víz.
A gyalogság lábáról már leszakadt a csizma a gyorsmenet miatt; a nemesi
felkelő seregnek rongyos lábbeliben, mezítláb kellett folytatni a
vonulást. Rozsdás fegyver, rongyos csizma! de összeillettek!
Kis-Czellnél ismét utolérte őket Marullas lovassága. Ez túlnyomó erejü
volt, de a talaj az insurgenseknek kedvezett. A Marczal semlyékein nem
lehetett a lovassággal másutt harczolni, mint a rendes út hosszában s
ott egy Horatius Cocles sokat ér. És minden bácskai vitéz «az» volt
most.
A hősök között, kiknek neveit a harczok aranykönyvében kiemelve
találjuk, sok szláv hangzásu van: Stipcsics, Antunovics, Baics,
Radivojev, Knezy, Popovics; de az is a kor erős vonásaihoz tartozik,
hogy a magyar nemesség csak hazát ismert és nem népfajt.
A mocsári ereken, a levezető csatornákon kisebb-nagyobb hidak vezetnek
keresztül. Minden híd előtt megujult a harcz, s az insurgens lovasok
mindaddig feltartóztaták az ellenfél rohamát, míg Zirchich lerontotta a
hidakat. Ezzel ugyan a lovasság üldözését fel nem tartóztaták, mert a
mely vizen a magyar lovas átgázolt, azon a franczia is átmehetett; hanem
azt megakadályozták, hogy a francziák ágyuikkal vehessék üldözőbe, míg
ők a hidon túl felállított ágyuikkal távol tarthatták maguktól az
üldözőket.
A kis-czelli híd körül elkeseredett csata fejlődött ki.
Ezt minden áron meg kellett tartani az utóhadnak, hogy a hosszú,
fárasztó utban elcsigázott gyalogzászlóaljak az alatt az erdős vidéket
elérhessék, a hol azután az ellenfél lovasságának meg lehet nehezíteni
az üldözést, puskatüzeléssel.
A míg Meskó tábornok a hidon állva vezényelte a csatát, a bácskaiak
Keglevics alatt elbúsultan verekedtek a lovasokkal, az alatt Vavel
leszállítá volonjai egy részét a lóról s a mit az ellenféltől tanult,
most elővette, a vízárkok fedezete alatt a támadók oldalába került s
karabélytüzeléssel üdvözölte tömött hadsoraikat.
A dandár ez alatt átvonult Kis-Czell helységén. Elől egy gyönge lovas
szakasz: thurócziak, vagy hontiak, utánuk a gyalog zászlóaljak, azután
az ágyúk, azután ismét gyalogok, azután a pozsonyi lovasezred
Esterházyval.
A forró juniusi nap kegyetlenül égette az izzadó arczokat. Egy szellő
nem akart lengeni. A kutakból már minden víz ki volt merítve a
keresztül-kasul járó seregek által. Az erdő közellétét bögölysereg
hirdeté, mely megrohanta a lovakat, a mezőkön bogározó gulyák nyargaltak
végig, feltartott farkkal. S a hogy az a szivós agyag az uton, felvágva
terhes szekerek kerekeitől, feltaposva lovak, vágó marhák ezreitől,
egyszerre kemény cseréppé száradt az afrikai hőségben; azon végig
ballagni mezítláb, talpatlanná vált gavalléros csizmákban, a mik nyalka
verbunkos tánczra, de nem három hetes masirozásra voltak készítve: ez a
pokolbeli mulatságok közé tartozott.
Volt is áldás, de czifra!
«Inkább ellenségen törnénk keresztül!»
A rosszat pedig csak kivánni kell, mindjárt beteljesül.
Alig érték el az első lovasok az erdő szélét, a mint egyszerre egy egész
szemközt jövő dandár bontakozik ki rájuk az erdei mély útból: lovasok és
gyalogok.
Ez volt az a dandár, melynek őket az abdai sánczok között kellett volna
elfogni, mely elől akkor elmenekültek; hanem az az egyenesebb úton, a
Marczal jobb partján eléjük került. Egyenesen belementek annak a
torkába.
Az előhad nem volt a meglepetésre készen. A kis lovascsapat a túlnyomó
erő előtt meghátrált, a gyalogság nem bírt a rögtöni támadás előtt
hirtelen csatarendbe felállni, a legelső zászlóaljak rendetlenül
futottak vissza s zavarba hozták a többit is. A tüzérségnek alig volt
ideje az ágyúkat lekapcsolni; három-négy kartácslövés után már
körülfogta őket a franczia lovasság.
Ebben a válságos pillanatban hangzott a pozsonymegyei lovasság
trombita-recsegése.
Vágtatva jöttek Kis-Czell felől, élükön Eszterházy János gróffal.
És ez a roham volt az insurrectiót jellemző hőstettek legfényesebbike.
Itt már zárt tömeg szabályos támadását látjuk. Nem egyes vitézek válnak
ki, az egész csapat egyesített súlyával csap le az ellenfélre.
S minő lecsapás volt!
Egy huzamban, megállapodás nélkül, szétverve, lekaszabolva a támadó
franczia lovasság; az ágyúk visszafoglalva, s újra az ellenségnek
fordítva; – kétszáz lovas chasseur tizenkét tiszttel fogolylyá ejtve!
Azzal neki a hátul jövő franczia gyalogságnak! Az perczek alatt szét van
szórva az erdőben s menekül a bokrok és vetések közé. – Még ez sem elég!
– A pozsonyi ezred most már vágtat előre a kinyitott úton. Utoléri a
franczia kiséretet, mely a Győrnél foglyul ejtetteket szállítja lefelé.
Szétver minden ellenállót; kiszabadítja a fogoly insurgenseket, a steyer
honvédeket, három gyalog sorezred katonáit, a Strassoldo, Eszterházy,
Saint Julien ezredekéit, azok közt harminczhat osztrák s magyar
törzstisztet. Ez sem elég neki! Tovább vágtat az ellenség-uralta téren;
meglep egy társzekérvonatot, mely puskát, kenyeret és a mi legbecsesebb:
csizmát szállít a franczia hadsereg számára. Azt is elfoglalja egy
«hajrá» kiáltás alatt!
Derekabb hősi rohamot, mint Eszterházy pozsonyi lovas-ezredéé volt, nem
mutat fel a hadak krónikája: még pedig a világ első katonáival, a
francziákkal szemben!
Van tehát már most puska is; jó franczia fegyver! van csizma, a mennyi
az egész dandárnak elég! van kenyér és bor! Van megszaporodott haderő,
kiszabadult vitéz bajtársakból! És a mi legtöbb: van becsület! Az
ellenség megtanulta a leczkéből, hogy nem gyáva himpellérekkel van
dolga, meg fogja őket ezentúl becsülni.
Senki se merte többé Meskó dandárának útját állni. Az utóhad is
visszaverte a támadókat keményen s most már aztán kényelmesen kipihenve
magukat, s bőségesen felcsizmázva, folytatták az útat; a kiszabadult
foglyok kisérték elfogóikat a saját puskáikkal. Ez volt a felfordult
világ!
Harmadnapra ott voltak Keszthelyen: a Balaton mellett.
A ki nem sajnálja a térképen megnézni, mennyire van Győr Keszthelytől?
az meg fogja érteni, minő utazás volt ez három nap alatt?
És itt – véletlenül rábukkantak Chasteler tábornok előhadára.
Azaz, hogy tulajdonképen arra senki sem tehetett volna le jó lélekkel
tanúbizonyságot, hogy a tábornoknál melyik az előhad, melyik az utóhad?
mert ő maga sem tudta, hogy merre van előre, merre hátra? S minthogy az
ellenség nem tette meg neki azt a barátságot, hogy üldözőbe vegye: hát
csak olyan plátói ellenségeskedést folytatott vele.
Marullas tábornok pedig, ki eddig Meskó dandárát üldözte, megfordult
szépen s elment a maga dolgára másfelé. Most már tiszta volt az út az
egyesült magyar és osztrák hadsereg előtt Komáromig.
A Balaton keleti partján végig Fehérvárnak, onnan a Bakonyon keresztül
Tatának. Ha idáig eljöhettek három nap alatt: négy elég lesz az óriási V
betű másik vonalán végigmenni. Chasteler hadteste és Meskó dandára most
már tekintélyes haderő volt együtt. Ha az gyors menetekben egyesül most
János főherczeg seregével s József főherczeg insurgens táborával, lezúzó
erővel támadhatja meg az alkirály seregét; ki már annyira meg volt
hökkenve, hogy minden podgyászát visszafelé rendelte Magyarországról.
Meskó tábornok Keszthelyről rögtön futárt küldött a nádorhoz Komáromba,
jelentve, hogy szerencsésen keresztülvágta magát, s útban van a nádor
serege felé.
Az ország főkapitánya e tudósítást az egész hadsereggel közölte,
magasztaló elismeréssel halmozva el a derék insurgens dandárt,
vezéreitől kezdve minden közkatonájáig. A királynak is megküldte ezt a
jelentést.
Meskónak pedig azt a parancsot küldte, hogy a leggyorsabban és a
legegyenesebb úton siessen Komáromba. Innen lovas-ezredek fognak eléje
küldetni, a mik dandárja előtt nyitva tartják az utat.
Erre a szóra mindenki elfeledte a fáradságát, s Meskó dandára megindult
előhadnak.
Chasteler hadteste jöhetett utána bátran.
Chasteler tábornok, miután a felkelő tyroliakat ott hagyta a francziák
és bajorok kényére, Magyarországba átvonulva, bámulatra méltó hadvezéri
talentumot fejtett ki annak a feladatnak a megoldásában, hogy az
előre-hátra őgyelgő franczia hadseregek közül egyikbe se ütközzék bele;
ha pedig egy insurgens csoportot megkapott, azt különös előszeretettel
igyekezett maga és a francziák közé odatolni, mely hadműveletének
korántsem az volt az indoka, a mit a rosszakaratú historicusok
állítanak, hogy a franczia születésű tábornok Napoleon proclamatióját
tartotta volna erős respectusban (mely minden francziát, a ki az
ellenség mellett harczol, ha kézre kerül, főbelövetéssel fenyeget),
hanem mint az eredeti napiparancsokból kiderül, sajátszerű kiformált
terve volt: az ellenségnek a hátába kerülni s azt egy combinált
támadással megsemmisíteni.
Mikor már Meskóék dandára útban volt a Balaton mellékén, akkor a
hadvezér parancsot küldött utána, hogy jőjjön vissza egy szóra, valami
fennakadás van!
Chasteler tábornoknak igen széles látköre volt. Ő egyenes
összeköttetésben állt Bianchival, a generalissimus tábornokával, ki
Pozsonyt védelmezte, János és József főherczegekkel, és azonkívül a
horvátországi bánnal. Ime most három helyről kapott parancsot egyszerre.
Bianchi azt kivánja tőle, hogy siessen Pozsonyt felmenteni; a
főherczegek idézik Komárom alá, a bánus pedig lelkére köti, hogy találja
meg vele az összeköttetést. Mit tegyen ily esetben egy ügyes hadvezér?
Meskó véleménye az volt, hogy egyiket a három közül választani kell, s
minthogy Bianchi parancsa kivihetetlen, a bánusé szükségtelen, a nádorét
kell választani.
Ilyen a tanulatlan, együgyű insurgens tábornok!
Az igazi tapasztalt hadvezér ilyenkor azt teszi, hogy mikor háromféle
indulásra kap három külön parancsot, hát az első nap tesz egy utat észak
felé, a második nap nyugot felé s miután mind a három parancsolatnak
megpróbált engedelmeskedni, a negyedik nap visszakerül oda, a honnan
elindult, s megveti a lábát Zalabéren.
Ez a Zalabér igen kellemes kis mezőváros a Zala folyónak egy félszigetet
képező kanyarulatában; s annak, ki a világtól félrevonulva, csendes
szemlélődő életet akar folytatni, megbecsülhetetlen rejtek. S ha a világ
minden nemzetei itt adnának egymásnak harczi találkozót a Dunán túl, egy
is azok közül bele nem botlanék Zalabérbe.
Itt vesztegelt a sereg jó egy hétig; a mi ez izgalmas időkben egy
örökkévalóságnak tetszett.
De már itt elszakadt az insurgensek türelmének az idege. Mind
felzúdultak, hogy nem azért jöttek ők ilyen nagy sereggel, hogy a
Zalában rákászszanak! A tisztek kijelenték, hogy ők nem fogadnak el
mástól parancsot, mint a nádortól. S azzal felkerekedtek, ott hagyták a
nagy strategát seregestül, ki hasztalan marasztalván a nyughatatlan
embereket, végtére is kénytelen volt őket áldás nélkül elereszteni; de
legalább két ágyújokat, meg egy haubiczokat ott fogta, miket azután a
nádor külön parancsban követelt vissza tőle, mint az insurrectió
tulajdonát.
Most azután a Meskó dandára, Vavel csapatjával együtt, ismét magára
hagyatva indult neki, másodszor is megtenni az útat a Balatontól a
Dunáig: ezúttal a Bakonyon és Vértesen keresztül.
Azt az egész területet a francziák tartották megszállva.
Neki vágtak.
De a visszamenetel nem ment olyan gyorsan, mint az idejövetel.
Verekedniök kellett minden falunál, minden városnál a
keresztülvonulásért. Verekedniök kellett minden hídért, a mi egy folyón,
patakon átvezetett. Verekedniök kellett a mindennapi kenyérért, a
kutakért, mikből megitattak, verekedniök kellett az éjszakai pihenésért.
Útjokban mindenütt franczia sebesültekkel találták telve a helységeket,
kik a győri ütközetből kerültek oda. Minthogy még akkor a genfi
conventió nem létezett, a magyar insurgensek nem verték a franczia
sebesülteket agyon, hanem becsületszavukat vették, hogy egy esztendeig a
magyar király seregei ellen nem fognak harczolni, s aztán a lelkészeknek
és a népnek szivére kötötték, hogy a sebesültekkel bánjanak
emberségesen. – Narbonne tábornoknak egy elfogott levelében olvasható az
elismerő magasztalás, azon szíves bánásmód fölött, melylyel a magyar nép
a sebesült ellenséget ápolta.
A nagybaráti lelkészt különösen megnevezi, kinek a sebesültekre
fordított gondért a franczia vezér háromezer frank jutalmat küldött; s a
plébános még hozzátette a maga kétszázötven forintocskáját is s
kiosztotta mind a szegények között.
Két hét került bele, a míg az elszakadt insurgens dandár száz apró
boszantó csetepatén keresztül a komáromi útra keresztülverte magát.
De senki sem volt annyira megverve, mint az elővigyázatos stratega
hadvezér, Chasteler tábornok, ki most már az insurgensek által tört úton
előre akarván hatolni, nagy boszúságára úgy találta, hogy azok minden
hídat elpusztítottak maguk mögött. Most azután csakugyan nem lehetett a
legjobb akarat mellett is semmiféle mozdulatot elkövetnie.
Tele is van minden bulletinje Meskóval; a historicus valamikor azt fogja
kiolvasni az adataiból, hogy Meskó volt az ellenség, azt kergette
Chasteler tábornok; de nem tudta ütközetre bírni.
A komáromi egyenes úton aztán szemközt jött a visszatérő dandárra –
Gosztonyi, a két veterán ezreddel; a pesti és a veszprémivel. Most már
nem állhatta az utjokat senki.
Csengő zenével, pergő dobszóval, lobogó zászlókkal haladtak előre; a
városokból eléjük jöttek az asszonyok, a leányok, s virágokkal halmozták
el a várva-vártakat.
Maga az ország főkapitánya a nádor, az összes tábornoki kar, az egész
főszállásmesteri törzs kiséretében kivonult eléjük Új-Szőnyig.
Ott üdvözölte őket a hős vezér, s a vén, tapasztalt tábornokok mind,
forró szavakkal s ragyogó könyekkel.
S aztán maga a nádor állt a dandár élére s ő vezette a hídon keresztül
táborhelyükre, ágyúk üdvlövése, harangok zúgása között.
Az volt az örömnap!
Elrongyosodva, összetépve, portól, sártól belepve, de felbokrétázott
süveggel és diadalragyogással az arczon. Még a paripák nyakába is
koszorúkat aggattak a bohó asszonyok, s nyujtogatták a hadsorokon
keresztül a kezeiket, nemcsak szorításra, de kulacskinálásra s tömték a
tarsolyokat tele puha czipóval s czigánypecsenyével.
A Szent-András templom előtt maga az ország primása fogadta a dandárt
főpásztori áldásával.
Hát még kinn a táborban, mikor a többi bajtársak közt elfoglalták a
visszatért hősök a számukra fennhagyott helyet. Mikor az ismerősök, jó
barátok, rokonok, testvérek az elveszettnek hitt, a diadalmasan
visszatért vitézek ölelésére rohantak: az olyan színjáték volt, a minőt
csak istenek rendeznek a saját gyönyörűségükre!
* * *
Kár, hogy az örömnap – olyan későn jött – és olyan rövid volt!
TIZENKETTEDIK RÉSZ. ASSZONYOK DOLGA.
I.
És kár, hogy a komáromi örömnapból Vavel Lajosnak semmi rész nem jutott.
Ő csak Veszprémig jött Meskó dandárával, a hol az már a Komáromból eléje
siető lovasság előcsapatjától megtudta, hogy szabad az út.
Itt találta Vavelt kiküldött hadikéme, Mátyás mester.
Lajost az egész idő alatt legjobban nyugtalanítá az elhagyott nők sorsa.
Igen biztos helyet vélt a számukra kiválasztani, mikor Győrbe helyezte
el őket s most azután már csak annyit tud felőlük, hogy egy ellenségtől
körülfogott városba vannak bezárva, a honnan lehetetlen valamerre
kiszabadulniok.
Négy hét mult el azóta, hogy ő csapatjával együtt eljött Győr alól; négy
olyan hét, a melyikben nem volt se «tegnap», se «holnap», – egyetlen
folytonos utazás, harczolás, előre-hátra nyomulás, boszuság, veszedelem,
öldöklés, futás, lélekkárhozat: este reggelizés, a nappaltól ellopott
éjszakai pihenés, s nappallá tett keserves éjszakák; szép zöld erdők, a
miből puskaropogás fogadta az utazót; – gyönyörű tájak, a miket el
kellett foglalni, s aztán szaladni belőlük, – patakok, a miknek
közeledtére ki kellett húzni a kardot, s a mikből nem lehetett inni a
vér miatt, melylyel befertőztették; és őt a hosszú idő alatt csak az a
gond nyugtalanítá, hogy mi történt az ő szeretetteivel?
Mi történt, ha az ellenség ostromolni találta a várat, s még talán a
várost is? Mit kellett az alatt szenvedni Marienak, a ki a Névtelen
Várban még attól is meg volt óva, hogy éjszaka egy ebugatást, egy
kakasszót halljon, ha az érczkutyák s a tűzkakasok kezdtek el szólni? ha
egyszerre elkezdtek az ostromágyúk dörögni s bombák és tűzgolyók
hullottak a házak közé, a mik elől nem volt hová menekülni?
Vagy talán azt is megszokják az asszonyok? Óh, a nőknek a képtelenségig
menő erejük van a szenvedések elhordozására.
De hátha elfoglalták a francziák a várost s Katalin és Marie a kezeikbe
jutottak?
Tudtak-e elrejtőzni úgy, hogy észrevétlen maradjanak? Árulás, vagy
csacskaság nem fedezte-e fel kilétüket, menedéküket? Ha
megszabadulhattak onnan, hova mentek? merre fordultak? Kitől fogja
megtudni, hogy hol vannak? Élnek-e még?
E kínzó aggodalmak között érkezett meg furfangos hírmondója.
Noé a bárkában nem várta nagyobb szívszakadva a galambját, mint ő azt a
derék embert. Meg is ölelte, mikor a szeme elé került.
– Mi hír, Mátyás mester?
– Hát bizony mindenféle hír van.
– Rossz? vagy jó?
– No – úgy vegyest. Van jó, van rossz. – A jót utoljára hagyom.
– Kezdjen hozzá.
– Hát biz a szegény Sátán Laczit tegnap temettük el. Isten legyen
kegyelmes szegény bűnös lelkének, ha már meglakolt.
– Belehalt a Hanságban kapott sebeibe, szegény?
– Azokba nem. Azokból még feltámadott. Még az a tizenöt vágás se tette
volna porrá, a mit az ácsi csatában kapott. Hanem a golyót nem tudták
kivenni belőle s az elvitte a másvilágra. No de igen szép temetése volt.
Háromszor lőttek a sírjába s a primás maga szentelte be. Ez bizony olyan
nagy dicsőség volt neki, hogy maga se hinné el Sátán Laczi, ha csak
személyesen ott nem lett volna. Szegény László, az utolsó szavával is a
kegyes pártfogóját köszöntette.
– Jó vég volt; – rátalált, a mit kivánt. – Hát azon túl mi hír van?
– Bizony az a másik sem egészen örvendetes. Az egyik azt mondja, hogy a
mieink vesztettek huszonháromezer halottat meg sebesültet, a másik meg
azt állítja, hogy a francziák még többet vesztettek.
– Hol? mikor? kérdé Vavel elbámulva.
– Hát most ötödnapja. Nem hallotta még a gróf úr? Wagramnál nagy ütközet
volt. Borzasztó nagy csetepaté. Mondtam, hogy vegyék be az én dupla
ágyúimat! Nem fogadták meg. Most aztán ott van ni. Napoleon, csak egy
paraszthajszálon mult, hogy megnyerte az ütközetet.
– Tehát megnyerte?
– Azaz, hogy mink nem vesztettük el: csakhogy épen nem nyertük meg.
Azért nincs ám semmi baj, Károly főherczeg több foglyot ejtett a
francziák seregéből, mint azok az övéből, ágyút is többet vett el tőlük,
mint azok ő tőle. Az insurrectió készen áll, van már ötvenezer emberünk
együtt, hatalmasan ellátva; csak azt kell mondani a királynak: «előre!»
– megyünk.
– Hát Oudetról mit tud ön?
– Kevés jót. Mindössze annyit, hogy a wagrami csatában ő is elesett. És
vele együtt mindazok, a kik a fülgombjukban ezüst lencsét viseltek.
– A philadelphok?
– Csodálatos, hogy mind elhullottak. A rossz hír azt beszéli, hogy
titkos parancsszóra a saját soraikból lövöldözték őket le, de hát ki
tudhatja ezt? Annyi bizonyos, hogy én egyet sem találtam közülök élve,
pedig ott csavarogtam keresztül-kasul a seregükön, mint franczia kurir.
Ez rossz hír volt, de hátra volt még a rosszabb.
Vavel nem tűrheté már, sürgetve kérdezé:
– Mit tud ön Győrből?
– Mindent. Onnan jövök.
– Beszéljen. Látta őket? Nem ostromolták a várost?
– A várat és a várost bizony nagyon ostromolták, s a bárónő és a
herczegasszony bizony bennrekedtek.
– Ki mondta önnek, hogy ő herczegasszony? kiálta Vavel indulatosan.
Mátyás mester nem hagyta magát kivenni a sodrából.
– Majd rájövök arra is, hogy ki mondta? De hadd tartsak rendet. Pécsy
ezredes tíz napig védelmezte a várat a francziák ellen.
– S azok tíz napig lövették a várost?
– Bizony azt tették, még pedig olyan bombákkal, a mikbe egész csoport
apró golyóbis volt dugva, hogy a hol szétpukkant, száz embert is megölt,
– ha el nem szaladt előle. Egy jó részét a városnak fel is égették;
hanem azért Pécsy nem adta meg magát, míg utoljára bele nem lőttek a
puskaporos raktárába. A mint az aztán a levegőbe repült, nem volt neki
mivel ágyúzni többé. Mi se mehettünk a segítségére, mert az a sok
generális hetvenhét felé kommandirozta a sereget: hát nem tehetett mást
a jámbor, mint hogy feladta a várat; de úgy, hogy minden seregestől
együtt békeségben elvonulhasson. Már meg is érkezett Komáromba,
tegnapelőtt itélt fölötte a haditörvényszék s azt mondta ki, hogy nem
tehetett máskép.
– De mi lett Katalinból? Mi lett Marieból?
– Előadom egymás után. Tőlük jövök.
– Nem történt velük semmi veszedelem?
– Veszedelem? Az nem történt. Egy kis magánházba voltak elrejtőzve, a
hol Görömbölyi alispán úr úgy adta ki őket, mint saját hugait.
– Az alispán ott van?
– Ott ám. Ő is kapitulált, de az asszonyságok kedveért ott maradt a
városban továbbra is, hogy legyen valami tanácsadójuk.
– Derék ember! Ki lett a francziák részéről várkormányzó Győrben?
– Guillaume tábornok.
– Guillaume! szólt Vavel megrettenve.