«maga» házába viszi a menyasszonyát.)
Lajos zavarba jött a felelettel.
Az alispán segíteni akart rajta s jovialis tréfával szólt közbe:
– Nem olyan hamar megy az, türelmetlen menyasszonykám! innentúl még a
harmadik kihirdetés napját legalább be kell várni; az pedig három
vasárnap.
– Hiszen, szólt szemlesütve Katalin, meglehet azt rövidíttetni –
dispensatióval.
– Hahaha, szeretetreméltó angyalkám; milyen jó adomát tudnék én erre
most mondani! De csak nem mondom el. Könnyü volna az a dispensatio, ha
egy akadály nem volna: a hitkülönbség. Ha az egyik pap megadja, a másik
megtagadja. A gróf katholikus.
… – Hát hiszen én is az vagyok: suttogá Katalin.
– Hogy lehetne az? kérdé Vavel Lajos, elbámulva. Hisz én önt mindig a
protestans templomba láttam járni távcsövemen át.
– De mióta a távcsövet elcsaltam öntől s ön nem leskelődhetik többé
utánam, azóta hitet változtattam.
– Mikor? és miért?
A szép hölgy habozott.
– Hát a mikor «így» látott ön maga előtt – és – azért! rebegé, s a
nyakára csavart bayadéret hirtelen fölvetette a fejére, hogy az egyúttal
lángbaboruló arczát is eltakarta.
Most Marie ragadta meg a legombolyodó eszme fonalát:
– Te voltál a lefátyolozott hölgy, a ki egy napon elfoglaltad a helyemet
a kocsiban Lajos mellett?
– Te megláttad azt?
– Igen.
(Lajos jól sejtett!)
Most azután lehetetlen volt el nem mondania Marie előtt mindent, a miben
ő volt legjobban érdekelve. A mendemondát Barthelmy Ange felől.
– Hogyan? kiálta fel Marie: én rólam azt hitték, hogy én Barthelmy Ange
vagyok? Hogy én Lajosnak kedvese vagyok?
S ezt oly halálra nevettető gondolatnak találta, hogy elkezdett kaczagni
s utoljára le kellett neki ülni a földre, a hogy kis leányok szoktak,
mikor nagyon utoléri őket a jó kedv.
S használt neki ez a felzavarás. Utána sokkal elevenebb szín áradt el az
arczán.
– Mondd csak tovább; mi lett belőle? kérlek! – Hát Lajost ilyen rossz
embernek tartották!
(Még Lajos rossz hirén sopánkodott!)
Elmondott neki aztán Katalin mindent végtől végig. Egész odáig, hogy:
«ez a hölgy az én jegyesem!»
Itt elhallgatott.
– No! És azóta már elmult egy ősz, egy tél, egy tavasz, egy nyár, megint
egy ősz, megint egy tél. És ti még sem lettetek egymáséi. Miért volt ez?
Katalin nem tudott mit felelni.
– Én kitaláltam, úgy-e, szólt aztán Marie, Lajos szemébe odavágva
szemével. Ő is azt hitte, hogy én Lajosra nézve vagyok valaki. – S Lajos
nem mondhatta meg neki, hogy ki vagyok?
– Ad animam! kiálta fel az alispán. Beillenék vizsgálóbirónak, oly
consequenter dedukál!
Lajos erre elővette a tárczáját s kikeresett belőle egy összegyűrt
levelkét.
Marie ráismert arra.
– Átadhatom most neki? kérdé mosolyogva Marietól.
– Te megtartottad azt? Oh add oda Lajos. – Olvasd kicsi anyám. Neked
szól az. Nem tudtalak másként czímezni, csak így!
A mint Katalin elolvasta ezt a kis levélkét, a két szemébe szökkent a
köny; arcza elkomorodott: egész tekintete elárulta, hogy minő mélyen
elgondolkozott a fölött; fejét lehajtá a levél fölé, mintha újra meg
újra el akarná azt olvasni.
– Ő ezt még tavaly akarta önnek lopva elküldeni, tudtomon kívül, monda
Lajos.
– S ő azt kiragadta a kezemből, folytatá Marie, haraggal, erőszakosan s
bezárt miatta büntetésül.
– Ah, hiszen ha egy évvel hamarább jön a mai örömhírrel az én legdrágább
barátom, Görömbölyi alispán («A kit az első találkozáskor ki akart ön
dobni az ablakon;» veté az közbe) akkor nem lett volna ez év az
elveszett napok tárháza rám nézve.
– No hát ha önnek ez oly nagy örömhír, szólt az alispán: akkor üssük
össze poharainkat a mi kedves hazánkért. Vivát! – A mi szeretett
királyunkért! Vivát! – A mi szeretett királynénkért. Vivát!
Vavel Lajos összecsörrenté poharát: s a két hölgy is odaértete a maga
kristálykelyhét az áldomásra.
– És most még egy vivát az én királynémra! kiálta Vavel, felhevült
fejjel, magasra emelve poharát. Éljen soká és dicsőségesen s veszszen
el, a ki ellensége, mind! (Hogy szikráztak a szemei vadul!)
– Az Istenért, Lajos! sikolta fel Marie. Nézd, Katalin rosszul lesz!
A szép hölgy arcza olyan lett, mint átlátszó viasz; szemei megtörtek,
feje lehanyatlott a kerevet támlányára.
Lajos, Marie odaugrottak hozzá. «Látod, megijesztetted őt!»
– Ne rettenj meg, szólt Lajos, futó baj az: majd elmulik.
Már ő egyszer hozta őt ily állapotban öntudatra: gyakorlatában volt.
Néhány percz mulva a szép hölgy ismét fölnyitá szemeit s eszméletéhez
tért. Erőszakolta a mosolyt még mindig halavány arczára.
Összeborzongott. S újra nevetett.
Lajos vízzel kinálta.
– Ejh. Nem kell víz. Suttogá. Hiszen áldomásra hívtál fel. Arra bort
kell inni. S aztán felvette reszkető kézzel poharát. A kire te
köszöntél, én is arra köszöntök. – Az én kedves kis leánykámat, az én jó
Mariemat, éltesse Isten!
– Így szép az, így: helyeslé Marie. A «te lányod», a te «Maried»,
ellenségeire lehet aztán azt mondani, hogy «veszszenek el!» azok
nincsenek sehol.
… – Nincsenek! rebegé a hölgy s keblére ölelte az ifjabb leányt. S senki
sem tudta kitalálni, hogy miért zokog?
Az alispán, ki a fiatal hölgyek mulékony változásait nem tartotta valami
nagy veszedelemnek, jónak látta egy kedélyes megjegyzéssel visszaadni a
derült szinezetet a társalgásnak.
– Hanem az igazán nagyon szép volt a bárónőtől, hogy a midőn a grófot
eltiltá a közeledéstől, az alatt kész volt azt az áldozatot előre
meghozni, hogy a hitéből kitérjen s ezt az akadályt jó előre elhárítsa.
Már most mégis nagy kedvem volna elmondani azt az adomát arról az
egyszeri leányról…
VI.
Ez a kis változás nem zavarta meg a családi ünnepet. Katalin kedélye
ismét egészen felderült. Ő maga sietett azt tréfával helyreütni.
– Az én jó barátom ma nem csak vőlegény, hanem hadvezér is. Nem éri be
egy haditervvel. Ég a föld a lába alatt. Szeretne már a másik mátkájáról
beszélni: a banderiumáról – a násznagyával. Felszabadítjuk: nem vagyunk
féltékenyek. Majd azt a kisebb haditervet elkészítjük mi ketten.
– Úgy? A menyegzői előkészületeket az én szép Katalinom haditervnek
nevezi?
– A mi nem is olyan könnyű és sok egyéb összefügg vele. Először is
Mariet még ma elviszem magamhoz.
– Még ma?
– Tán csak nem féltékeny ön miatta? Hát nem az én leányom-e? Hát nincs-e
nekem irásban adva, hogy ő Lajosnak senkije és semmije? De komolyan
szólva, ő itt nem maradhat, midőn Vavel grófhoz, a Fertő vidéki
banderium alakítójához, attól a percztől fogva, a mikor ön a hadfogadó
zászlót felhuzza a vártornyára, éjjel-nappal járni fog a vidék minden
híres verekedő népe, a kik igen derék embernek lehetnek az ellenség
előtt; de Marienak semmi szüksége sincs a velük megismerkedés
szerencséjében részesülni. Önök a banderialis vendégekkel töltsék meg a
Névtelen várat s bajlódjanak a maguk harczias vállalatával: mi azalatt
elkészítjük az önök zászló-szalagját. Aztán Marie is hadd érezze már
egyszer azt az örömöt, hogy futkoshat járszalag nélkül! az egész park és
kert az övé lesz!
– Oh be jó lesz! monda Marie.
Hát azt hogy tagadhatta volna meg tőle Lajos?
– A másik feladatunk pedig a jó Lizettet felkeresni s meghívni őt
magunkhoz. Úrnője eltávozta után úgy hiszem ő is örömest fog inkább
azzal menni, mint itt maradni.
– Ő nagyon szeretett engem. Monda Marie. S volt idő, a mikor igen nagy,
igen nagy dolgokat tudott tenni értem.
– Annyival inkább. Az urak szolgálatára egy pár férfi cselédemet fogom
átküldeni. Lizette pedig megérdemelt nyugdíjba lép nálam. – Azután
jönnek a menyegzői előkészületek. Rokonaimat nem kell meghívnom, mert
azokkal haragban vagyok. Barátaim száma nem sok, de azok annál
becsesebbek. Vannak, a kik előtt dicsekedni akarok boldogságommal.
(Lajos királynak érezte magát ettől a tekintettől). A dispensatiót ki
kell eszközölnöm s aztán a szegény jó Mercatoris előtt még el is kell
tagadnom, hogy nyájából kiváltam.
– De hogy lesz az elkerülhető? kérdé csodálkozva Lajos.
– Az én barátom gyönyörködni akar abban a diadalában, hogy engem egészen
a lábainál lásson, a midőn megvallom, hogy mily sokat és mily régen
foglalkoztam én ezzel a gondolattal? – Hát értsen meg ön: a katholikus
részről megadja a dispensatiót a püspök, a protestans részről meg a mi
barátunk, az alispán. Akkor elmegyünk Sopronba, ott megesküszünk a
templomban: azzal kocsira ülünk, visszatérünk s másodszor újra
megesküszünk az én jó Mercatoriusom szertartása mellett a magam házánál.
Talán nem ver meg bennünket az Isten azért, ha kétszer megesküszünk
arra, a mi igaz.
(Ebben az úrhölgyben egy híres diplomata veszett el! mondá az alispán.)
Ezzel aztán kaczagva futott ki a szobából a szép menyasszony, Lajos
utána akart eredni s aligha valami szándéka nem volt ellene; de Marie
útját állta s visszatartóztatá.
– No no, csak maradj. Majd hogy megint meggyújtsd az arczát! Csak eredj
te a kardjaid és mordályaid közé: azok várnak rád.
Katalint pedig aztán vitte magával, megmutogatni neki a saját szobáit: a
csodálatos leánytanyát, a hol hosszú éveit végig játszá
gyermekfogságában. Bemutatta neki kutyáit, macskáit. És aztán az
ágyfülkéjét elzáró aczélgörgénynyel is megismerteté, a minek a czélját ő
maga is csak most tudta meg.
Mikor odavezette Katalint karöltve, hogy megmutogassa neki ruhatárát,
phantasticus, drága kelméjű öltönyeivel, alattomban megrántotta az ágya
mellett lefüggő zsinórt. Arra az aczélgörgöny leereszkedett és
zárbacsappant.
– Most az én foglyom vagy, szólt a meglepetten rábámuló Katalinnak. Ha
én most ellenséged volnék, ha vágytársnéd volnék, nem kellene egyebet
tennem, mint nem mondanom meg, hogy mi módon lehet e függönyt megint
felgördíteni s te itt halnál meg velem együtt.
– Istenem! ne ijeszsz meg!
– Haha! Te bohó! Hát még tőlem is meg tudsz ijedni? Ne félj. Most
mindjárt jön ide valaki, a ki bennünket nem enged elveszni.
Abban a nyomban lépett be a szobába Lajos sietve.
– Hívtál engemet Marie? kérdezé, a mint az érczfüggönyt leeresztve
látta.
– Hívtalak. Felelt neki azon keresztül Marie.
– Mit óhajtasz?
– A mit mindennap megszoktál adni. Egy jóéjszakakivánást a függönyön
keresztül.
– De hiszen még nincs éjszaka.
– De te nem fogsz minket ma már többé látni s így mégis csak kell jó éjt
kivánnod.
Azzal Lajos odalépett s ajkát az aczélrács hézagaihoz tartva suttogá,
mire a két hölgy hallgatva figyelt:
«Adjon Isten neked jó éjszakát… őrködjenek fölötted angyalok… Imáid
előtt nyiljon meg az ég… Légy álmaidban boldog és szabad… Jó éjszakát!»
Azzal eltávozott.
– Látod: így volt ez mindennap, monda Marie; s azzal megnyomva lábával a
rejtett gép rugóját, felgördíté az érczfüggönyt megint.
VII.
A kövér Lizette már akkorra minden dolgát elvégezte a maga konyhájában,
mire két fiatal látogatónője odajutott, hogy őt fölkeresse. Az ő
konyhájában minden olyan fényes volt, hogy csak úgy égett. – Maga egy
kis alacsony tölgyfa széken ült, a mi egyenesen az ő számára készült,
más szék meg nem birta volna. Igen vastag volt és nehéz: még a homlokán
is kövér volt, s a tokája kétszer újra kezdődött, alig hagyott helyet a
nyakának. Kártya volt a kezében, azt keverte és kirakta maga elé a két
térde fölött szétsimított kötényére. Az a kártya is négyszögletű
lehetett valaha, de a sok kártyavetéstől gömbölyűre kopott már,
szerencse, hogy pergamenre volt festve, csak kopott, de nem szakadt.
Nagyon régi lehetett az. A négy szín és alakjai is olyanok, a minőkről
nem beszél már senki: nem coeur, carreau, treffle és pique, hanem
peroquet, lièvre, oeilles és ancolie; papagáj, nyúl, szegfű,
harangvirág.
Mikor a két ifjú hölgy belépett hozzá a konyhába, összeseperte az öléből
a kártyákat; de azért nem tette félre: tovább keverte; nem állt fel: az
neki terhére esett.
– Kedves Lizette, szólt hozzá Katalin nyájasan: ön nem ismeri tán a
szomszédasszonyát?
– De igen. Sokszor hallottam szegény öregemtől, hogy van a szomszédban
egy igen szép úrhölgy. Ön bizonyosan az.
– Tudja ön, hogy én Vavel grófnak felesége leszek?
– Az természetes. Egy derék ifjú férfi, meg egy szép fiatal hölgy,
egymás mellé hozva: ebből vagy házasság lesz, vagy veszedelem. Inkább
házasság legyen, mint veszedelem.
– De bizony a házasság a veszedelemmel együtt jár. A gróf háborúba
készül; maga alakít egy banderiumot, a mit személyesen fog az ütközetbe
vezetni.
A kövér Lizettenél ez a szó sem idézett elő egyéb változást, mint hogy a
kártyákat sebesebben kezdte keverni.
– Már kezdődik? dörmögé, s megemelte a kártyát – s megnézte, hogy mit
emelt? Boszús volt. Csak «cavall» volt, nem «király».
– Igen. Már fel is van húzva a torony fölé a hadfogadási zászló s holnap
megkezdődik az önkéntes lovagok beirása. Már irják a felhivásokat.
– Isten segítse őket!
– Most már én az ön kis úrnőjét elviszem magamhoz; én leszek ezután az ő
kis mamája.
– Úgy?
– Ő nem maradhat itt a nagy fegyverzaj között ugy-e bár?
– Azt én nem tudom. Nekem csak a konyhára van gondom. Mi történik a
szobákban? azt nem szokták velem közölni.
– De mi azért jöttünk ide, hogy önt innen elragadjuk.
– Nagyon nehéz leszek!
– Önnek nem szabad többet fáradni. Lesz önnek a kastélyomban egy külön
kis szobája, konyhácskával, magának lesz leánycselédje, a ki szolgálja:
ott csendben, nyugalomban fog élni. Úgy-e, eljön velünk?
– Köszönöm, nagyságos asszony; de nem fogadom el. Én majd csak itt
maradok.
– Miért?
– Azért, mert tudom, hogy akárhol másutt terhére vagyok mindenkinek. Ha
senki sem mondja, megmondja a kis karszékem, mikor beleülök, az is
megnyikkan és nyekereg, és nem győz rám panaszkodni. Magamnak való
természet vagyok; senkinek sem tudom kedvét keresni Azért nem tartok egy
kutyát, egy macskát sem, hogy ne legyen kit szeretnem. Sok mindenféle
rigolyám van. Szeretek burnótot színi s az más embernek nem kellemetes.
Mikor alszom, úgy horkolok, hogy két falon keresztül harsog. Ha álmos
vagyok, akkor alunni akarok; s ha rám jön az éneklés, akkor azt akarom,
hogy azt ne hallja senki. Ha rossz kedvem van, szeretek pörölni, s úgy
akarom, hogy ne legyen igazi veszekedő társ előttem, hanem csak olyan, a
kit én képzelek oda magamnak. Azt letorkolom. Én nem tudok kijönni
senkivel. Nekem semmi se jó, a mit más csinál, ő csak a dolgomat
szaporítja, mert mindent újra csinálok utána. Ki nem állhatom a fiatal
fehér cselédnépet. A düh lep meg, ha egyet meglátok közülök; ezeket a
két balkezű, málészájú, minden ételbe beletorkoskodó, hunczutkáikat
kikanyarító, csípőiket hányóvető, legényekre hátravigyorgó,
szerelmesdalkornyikáló, poháreltörő, edényelcsorbító, ablakon át
tereferélő, mindennapi dolog elfelejtő, kulcslyukon át hallgatózó,
pletykahordó, mindenben selejtes, csak a hazugságban tökéletes pákosz
hadat! Ha meghallanám, hogy valamelyik elneveti magát a hátam mögött, az
volna a halálom. Nem jön ki én velem senki. Én csak egy magamban vagyok
jó.
– De mit fog ön csinálni itt, ha ura és úrnője elhagyják a házat?
– Hát a mit eddig. A Schmidtné mindennap elhozza a húst, meg a
zöldséget, s beadja az ablakon, s én délig megfőzök. Mert azok a
szegények, a kiknek a gróf ki szokta osztani az ételmaradékot, még
azontul is akarnak enni, hogy a gróf megházasodik. A gróf nekem
megigérte, hogy a míg én élek, mindennap lesz gondja rá, hogy legyen mit
főznöm. Az ő igérete szent irás: nekem pedig ez az egész bérem. Tehát az
én állapotom nem változik.
– Hiszen ne értsen félre; én nem azt kérdeztem öntől. De mit fog
csinálni itt egyes egyedül ebben a magányos Várban; a hol naponkint
kétszer hall emberhangot, azontúl egyedül van?
– Embertől nem félek; pénzem nincs, ki nem rabolhatnak; magamat meg el
nem lop senki. Nagyon kevés mulatsággal beérem; olvasni, hála Istennek,
nem tudok; ez nem bánt. Kötni nem szeretek: a mióta azokat a bizonyos
asszonyokat ott a guillotin körül láttam a kötéssel kezükben sorban ülni
naphosszant, nem nézhetem annak az öt tünek a mozgását, a nélkül, hogy
az epém fölkeveredjék. Hát csak vetem a kártyát. Ez mindig más meg más.
Kétszer egyformán még soha se jött ki. Ezt én soha meg nem unom. Néha
megharagszom rá. Akkor földhöz csapom. Mikor nem akar kijönni. Aztán
eszére tér és kijő. Hát mi kellene még nekem?
– De nem fog önnek a szive fájni, ha kis úrnőjét nem láthatja mindennap?
– Mindennap? Madame! Hat esztendő alatt most látom őt színről-színre –
másodszor. Ma van rá a második eset. Volt idő, a mikor szüksége volt
rám. Akkor bezzeg egy negyedórára sem hagytam őt el. Úgy-e kis úrnőm?
Emlékezik ön rá, mikor ön nekem «kis fiam» volt, s aztán nekem mondta:
«chère maman!» s én önnek: «mon petit garçon!»
S e közben elkezdte a kártyáit kirakni a hófehér vászon köténye fölé.
– No de nekem nem volt szükség egyebet tudnom, mint azt, hogy ő itt van.
Jó helyen van. – Hiszem, hogy ezután is jó helyen lesz. Jól gondját
fogják viselni. – Mert azt én megtudom, madame, folytatá fölemelt hangon
s fenyegető kézmozdulattal rázva Katalin felé a kihuzott ancolie
fripont, hogy a mon petit garçonnak milyen dolga lesz, ha innen elviszi?
– Az én kártyáim nekem azt megmondják. – Hanem vele már nem megyek. – Ha
a legfőbb okát megmondtam volna, hogy miért akarok itt maradni?
kinevettek volna vele, azt mondták volna: «hogy mórikál a vén bolond!»
Azért hagytam legutoljára. Nem tudok megválni attól a helytől, a hol az
én szegény Henrym halva feküdt.
– Önnek lám minő érzékeny szive van.
– Nekem? Érzékeny szivem? Az a szép! Kérdezze meg csak ettől az oltári
szépségtől, a ki még nem tud, csak igazat mondani; feleljen meg rá: nem
én vagyok-e az a nő világon, a kinek a szive legkeményebb,
legérzéketlenebb? Nos? Mondja, hogy nem igaz, mon petit garçon! Én
kérem, hogy feleljen.
– Lizette! könyörge neki Marie.
– Látott ön engemet sírni valaha?
– Sohasem.
– Sohajtoztam, epekedtem tán? Mikor éjt napot egy szobában voltunk
egyedül?
– Nem. Soha.
Katalin közbeszólt.
– És Henryja szobáját még sem tudja ön elhagyni.
– Mert már meghalt.
Lizette, a nélkül, hogy felállna, a mellette levő ládát felnyitá s annak
egy oldalfiókjából előhuzott egy gondosan bepólált csomagocskát.
Papirosba, vászonba, viaszos tafotába volt ez becsavargatva.
Kibontogatta. Egy hosszú leányingecske, elején B. S. betűkkel virágos
himzet között, meg egy felöltő rózsaszín szoknyácska kerültek ki belőle.
– Mi hiányzik ebből? kérdé ez öltönydarabkákat Katalin elé tartva.
– Egy kedves kis baba.
– Egy kedves kis baba. Valóban az hiányzik belőle.
– Hová lett?
– Azt nem tudom. Érti ön? Nem tudom. Nem is kérdezem. És akkor el fogja
hinni, hogy érzéketlen szivem van. Bele telik esztendő, hogy ki nem
bontottam ezt a csomagot. Hová lett, a mi hiányzik belőle? Mit csináltam
vele? Kinek mi köze hozzá? Az enyém volt. Azt tehettem vele, a mit
akarok. Árát adták s én úgy találtam, hogy a mit adtak érte, az elég
nagy kincs. Ezt ön nem érti. – Árát adták! – Elég nagy kincs! – Vigye ön
az én petit garçonomat. Úgy áldja meg az Isten, a hogy jól fog vele
bánni! – Úgy ügyeljen rá, mint a szeme világára, madame! – Én megtudok
mindent a kártyáimból. S én bizony nagyon rossz leszek valamikor
kisértetnek. Ha én elkezdek lidércz lenni, az én boszorkány-nyomásomat
megemlegeti, a kinek álmában a mellére ülök. – Nos, mon petit garçon,
engedje az ujjai hegyét megcsókolnom utoljára.
Marie odament s megcsókolta Lizette kövér arczát mindkét felől, s aztán
odatartá neki is a magáét, hogy adja vissza a csókot.
Ettől földerült a kövér asszony kedélye. Most márfelállt.
– Még mindig a régi… dörmögé elégülten. Őrködjék fölötte az Isten!…
Aztán odatipegett Katalinhoz. – Vigyázzon ön az én kincsemre; madame.
Eddig minden este lefekvés előtt azt tettem, hogy fogtam a hosszú
seprűnyelet, s végig jártam minden szobát, tornáczot, megkotrottam a
seprűnyéllel minden ágy alját, butor közét, nem bujt-e el oda valami
tolvaj? Ezután már nem teszem azt. Most már önre néz ez a hivatal. Nagy
kincs: nagy gond. Aztán majd egyszer – tudatja ön madame, ha önnek is
lesz a házánál ilyen kis ingecske, szoknyácska, a miben még ott van a
«valaki», a ki lót-fut, fecseg, ölel, csókol, csimpajkozik; s aztán azt
mondják önnek, mint nekem: hogy «találj ki valami olyan nagy kincset a
világon, a miért ezt a valakit ebből a piros ruhácskából odaadnád, hogy
csak a kis kantus maradjon a kezedben: valami igen nagyot!»
… Katalin arcza elsápadt.
Lizette pedig folytatá:
– És ön megtalálná azt az árt, s azt mondaná: «ezért odaadom!» – akkor
mondhatná, hogy olyan kőkemény szíve volt, mint Lizettenek.
– Jerünk innen! rebegé Katalin Mariehoz. Rosszul leszek. Ez a konyhagőz
engem elszédít…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
VIII.
Az udvarra kiérve, a szabad légtől elmult a szívnyomás.
– Csináljunk egy tréfát Lajosnak, monda Katalin; vigyük el a csónakját.
Menjünk át hozzám a tóöblön keresztül.
Hogyne kapott volna az ilyen ajánlaton Marie?
Lajosnak úgy sincs ma szüksége a csónakra: aztán meg vissza is lehet azt
neki küldeni.
Katalin nehány szót suttogott az inasával, – Marienak azt mondta, hogy a
hintajáról és lováról rendelkezik; aztán karjára vette a leányt és vitte
magával. Az meg hagyta magát.
A könnyelmű! Hát annyira el volt telve attól az örömtől, hogy mától
fogva övé az egész világ, az a nagy – nagy világ: hogy arról a maga
kicsiny kis világáról el is felejtkezett?
Hát semmi mondani valója sincs már a régi jó barátokhoz? A magától
muzsikáló kintornához, a festékekhez, a tánczoló bubákhoz? a képes
könyveire semmi szüksége már? Hát a Hicz, Micz, Panni és Miura hová
lesznek? No azok csak megélnek valahogy, majd megfogják az egereket, meg
azokat a madarakat, a mik reggel odasereglenek az ablak-erkélyre, a
magok morzsailletményére várva. De hát a két szegény mopsz? A Phryxus és
Helle már csakugyan nem tudják maguk megkeresni a kenyerüket, mert
nagyon el vannak hízva. Hogy fognak azok majd bámulni, ha holnap reggel
senki se lesz, a ki megterítse számukra a reggeliző asztalt s
mondogatják egymásnak, hogy «bolond világ ez nagyon!»
Nem lehet csodálni, ha szegény leány elfelejtette ez órában a
gyermekjátékait. Hisz ez a napfordító volt az életében. Ma kezdett el
először «leány» lenni.
Mekkora gyönyörűségét találta abban, hogy maga evezhetett. Ezt is
Lajostól tanulta. Sok természetes erő volt finom testalkatában; Katalin
kormányozta a csónakot. Marie nem látta közelíteni a kastélyt, mert az
evezős háttal van fordulva a czélnak, csak akkor pillantotta meg, mikor
Katalin a kikötő padhoz oldalogtatta a csónakot. Ott átvette azt valami
cseléd s ők ketten siettek be a parkba.
Oh mennyi látnivaló, mennyi élvezni való volt itten!
Egy csoport dámvad hosszú sorban futott végig előttük, a miket a vadász
etetésre hivott sipjával. – Olyan szelidek voltak, hogy egy nőstény dám
megállt az ünőjét szoptatni a két hölgy előtt s megengedte a homlokát
vakargatni Marienak, sőt még a nyakát is odatartotta neki, hogy no még
ezt is. Marie a kis dámünőt ölébe akarta venni s kergetőzött vele a
gyepen. Azt képzelte, hogy azt el lehet fogni.
Oh mennyi kaczagni való volt ezen!
Katalin alig birt vele lépést tartani. Egyszerre be akarta járni az
egész parkot, az pedig kétszáz hold területet töltött be: jó szerencse,
hogy minden nyomban meg kellett állania, megkérdezni valami nagy csodát,
hogy hát az mi? S milyen nagyot bámult, mikor Katalin megmondta neki,
hogy azok tyukok, kakasok és pulykák. – Hát ilyen szépek azok? – Ő
persze soha se látott belőlük még sülve sem egészet, csak a fehér husát,
a mit Lizette leszelt a számára.
Teljes elragadtatását nyerték meg aztán a pávák, kivált a fehérek, mik a
mulatólak párkányzatán büszkélkedtek. Különösen tetszett neki, mikor a
pávák kiabáltak. Ezt Katalin nem volt képes megérteni. Míg aztán Marie
meg nem magyarázta neki, hogy mikor a katonák itt voltak a helységben,
sokszor hallott ő valami emberjajszó forma hangokat s Lajos azt mondta
neki, hogy a pávák tesznek úgy. Ő azt nem akarta neki elhinni. És ime
lám csakugyan a pávák kiabálnak úgy. Ezután nem fog e kiáltásoktól úgy
félni. (A szegény svalizsérek nem igen köszönik meg azokat a
pávatollakat, a miket ily alkalommal kapogattak.)