JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
XXXIII. KÖTET
NÉVTELEN VÁR. II.
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1895
NÉVTELEN VÁR
TÖRTÉNELMI REGÉNY
IRTA
JÓKAI MÓR
II. RÉSZ
A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1895
HETEDIK RÉSZ. ÚJ ÉLET A HÁZNÁL.
I.
Mikor a haza áldozatokat követel: igaz honfinak kötelessége azokat
meghozni, bármily nagy lemondásba kerüljön is.
Így tett Drávakereszturi Görömbölyi Bernát alispán úr s, a midőn a megye
rendei részéről kötelességévé tétetett, hogy az 1808-ki országgyűlés
2-ik törvényczikkelye 1. §-ának és az azt követő paragrafusoknak
személyes megjelenésével is érvényt szerezni serénykedjék.
A feladat ez volt: megjelenni személyesen azoknál a «potior»-oknál, a
kik a 3. t. cz. 17. §-a értelmében a «lustratió» alkalmával saját becses
személyeik és illetőleg lovaik helyett a «birsagium»-ot küldték meg: az
ötven nehéz márkát.
Ezek közé tartozott Vavel Lajos.
Az alispán feladata volt e refractariusokat patrioticus argumentatiokkal
ad meliora capacitálni.
Az áldozat pedig abból állt, hogy arra az időre, a mit e czélból a
Névtelen Várban eltölt, a pipázásról le kell a tekintetes úrnak mondani.
Elszánta rá magát.
Jövetelét megelőzőleg levelet írt a grófnak, egész cordiálisan előadva
multkori gyors visszavonulásának indokait s bejelentve hivatalos
látogatását; nem hagyta említetlenül a fatalis labodafőzeléket és a
békaczombokat sem.
Szokás szerint adomával köszönte be.
– Úgy teszek, gróf úr, mint az egyszeri légátus, a ki az első kinálás
után hasztalan várva az óhajtott másodikra, maga szólítá meg a
házigazdát: «mit is tetszett csak az elébb mondani?»
Vavel ezuttal mosolygásra kényszeríté az arczát; helyre akarta hozni a
multkori gorombaságát ily tekintélyes férfival.
– Szívesen látott vendégem az alispán úr.
– Ugyan kemény időnk van már novemberben.
– Egészséges idő egészséges embernek.
– A gróf úr az utóbbi időkben betegnek méltóztatott lenni.
– Nem én. Tudtommal semmi bajom sem volt.
– No mert onnan gondoltam, hogy nem méltóztatott eljönni a nagy
lustratióra, hanem az ötven nehéz márkát tetszett megküldeni.
– Engedelmet kérek, hogy egy kérdéssel eléje vágjak a tekintetes úrnak.
Sokan jelentek meg azon a lustratión?
– Az alsóbb rendű nemességből elég számosan, hanem a főnemesség
távollétével ragyogott. Ezt én az insurrectionalis törvény 3. czikkelye
11. paragrafusának tulajdonítom, mely megtiltja a nemes felkelőknek
bármely arany és ezüst ékszert viselni öltönyeiken. A mi pedig azon
czélból hozatott, hogy egyrészről a pompában való vetélkedésnek eleje
vétessek, másrészt pedig az ellenségnél is a rablási ösztön
csillapíttassék.
Vavel Lajos e szókra nem fojthatta el az önként jövő cholericus
nevetést.
– Tehát alispán úr azt hiszi, hogy én azért nem álltam elő magamat
mutogatni, mert nem szabad arany gombokat és mentekötőt felraknom a
dolmányomra és kaczagányomra?
– Egyéb okot nem tudok találni.
Vavel gróf kezdte észrevenni, hogy az alispán ironiázik.
– Hát megmondom én a magam részéről az igazi okot. Nem mentem el a
lustratióra, mert tréfának és gyermekjátéknak tartom a meghozott
törvényt, a mely mindjárt ezzel a mentalis reservátával kezdődik: «a
magyar nemesi fölkelés csak akkor hivandó föl, ha kültámadás veszélye
forog fönn», – tehát ezt a fölkelő sereget előre felkészíteni,
feltanítani, fegyverben gyakorolni nem lehet; – azután: «akkor is csak
azon esetben, ha a támadó ellenség oly hatalmas volna, hogy annak a
rendes császári királyi hadsereg ellent nem tudna állni». Azt pedig,
hogy az ellenfele hatalmasabb, minden hadvezér csak akkor szokta
megtudni, mikor már erősen megverték. Tehát a magyar nemesi fölkelésnek
az lenne a feladata, hogy készületlenül, gyakorlatlanul álljon elő
akkor, mikor a rendes hadsereg nem képes helyt állni a hatalmasabb
ellenségnek. – Hisz ez gúny! – S milyen az egész szervezés? – Minden
nemes, a kinek 3000 forinton felül van a jövedelme, lovas lesz, a kinek
azon alul van, az gyalog; – tehát nem a képesség határoz, hanem az
erszény. – Minden város ád egy lovast s azt maga szereli fel. Szép
svadrony lesz belőle! A nemes urak maguk hoznak hazulról puskát, kardot.
Azokat a jámbor vadászfegyvereket, a mikkel a compossessor urak a
nyulakat ijesztgetik a tarlón, a franczia bayonetekkel szembeállítani!
Mikor mind ez megvan, akkor határozni fog minden vármegye, hogy milyen
egyenruhába öltöztesse a maga nemességét? Akkor azok maguknak tiszteket
választanak, mint a vármegyén alispánt, szolgabírót: nem kérdezve, hogy
ki ért a had felállításához, vezénylethez, fegyvergyakorlathoz? kinek
van hősi bátorsága, tapasztalata? hanem azt, hogy kinek van fényesebb
neve, vagy ki tud jobban itatni? S ezeket indítani el oly hadsereg
ellen, melynek tisztjei a csaták tűzkeresztségében szerezték
vállrózsáikat! – Ah, uram! Ez egy rettentő merényletnek tünnék fel egy
nemzet szine java ellen: ha a kivitelben tréfának nem bizonyulna be. A
hadviseléshez legelőször is pénz kell. Ezt elfeledték az ország rendei
megszavazni. Önöknek nincs pénzük. Ezen elmulik az egész veszedelem. A
nemesi felkelő sereg addig elmegy, a míg a tarisznyában tart a hazulról
elhozott tepertős pogácsa; mikor az elfogyott, hazamegy. Ágyút sem kell
ellene elsütni. – Tréfának veszi ezt a dolgot minden ember. Törvényhozók
és hadvezérek. – A lustratiót, azt a tréfát, hogy minden nemes menjen
fel a megye székvárosába bemutatni, hogy van kardja és puskája, vagy
hogy tud lovon ülni, a mi svábjaink igen találóan elnevezték
«Lustreisio»-nak. Ne beszéljünk róla többet. – Ha egyszer egy igen
komoly dologról lesz szó, akkor higyje uram, és tartsa meg adott
szavamat, hogy az első hívásra ott leszek az elsők között, a kik a nagy
tragœdiát kiegészíteni sietnek; hanem a komédiát nézni sem szeretem, nem
hogy játszani benne. – Hagyjuk ezt a bohóságot. Azt mondom én alispán
úr, hogy mulassunk valami okosabb tárgy felett. – Van ebben a házban egy
csendes kis pinczebolt, ott vannak hatalmas jó borok, pompás jó Latakia…
– Mit? Latakia? Hisz az dohány!
– Még pedig török. Oda bevesszük magunkat, quaterkázunk, adomázunk és
fumigáljuk a világot.
– Hát a gróf úr is dohányzik?
– Igen biz én, csakhogy az arra rendeltetett helyen és nem a szokott
öltözetemben.
– Ahán! Hogy azt más valaki meg ne érezze.
– Természetesen.
– De hisz akkor egy makulányi igazság sincs abban a mendemondában, a mit
a gróf úrról a rosz nyelvek elhireszteltek; mert a hogy én azt a
bizonyos úrhölgyet ismerem, az ugyan meg nem ijed a dohányfüsttől:
láttam én azt már olyan dohányfüstben is helyt állani, a hol az ember
nem ismerte meg, hogy ki ül átellenében s még csak nem is köhécselt
tőle. Ez nem lehet a gróf úr donnája. A ki felől ugyan őrizkedni fogok
többé kérdezősködést intézni, a mióta a gróf úr meg akart duellálni az
első kérdésem miatt, hogy ijedtemben a kapufélfától vettem búcsut. –
Nem, erről nem szólok többet! Hanem az a másik donna: az mégis szeget
ütött a fejembe. Az mindenütt nagy mértékben pártjára kel a gróf úrnak s
kész magát exponálni miatta. Ezuttal is, ha ő nagysága rá nem beszél,
hogy jőjjek a gróf úrhoz személyesen, elhalmozva a gróf urat annyiféle
magasztalásokkal, a mennyi egy embernek sok is: hát a főbirámat küldtem
volna magam helyett a «sigillum compulsorium»-mal. No ez a nagy buzgóság
nekem mégis gyanus dolog attól a másik donnától!
Vavel Lajos nem haragudott meg; nevetett.
– Spectabilis most mindjárt úgy jár velem, mint az egyszeri kritikus, a
ki a concert végén megkérdez egy mellette álló urat: «Ugyan ki az az
énekesnő, a ki olyan borzasztó hamisan énekel?» – «Az az én feleségem».
– «Nem is azt akartam mondani, hanem az a másik hölgy, a ki zongorán
kiséri, az játszik kiállhatlanul: vajjon ki lehet?» – «Az az én
testvérem». – «Ezer bocsánat, tévedtem: a zenemű hibás; ugyan ki
csinálhatta azt az ostobaságot!» – «Én magam!»
Bernát úr meg volt hódítva. Ez a gróf nem csak pipázik, de még adomázik
is. Hisz ez talpig derék ember. Ezzel régen meg kellett volna már
ismerkedni. Titokban iszik, titokban dohányzik és titokban
szerelmeskedik. Ezek mind olyan clandestinumok, a mik ellen az
administratiónak nem lehet kifogása.
Hát még mikor a boraival és a konyhájával megismerkedett a grófnak,
odalenn, abban a kis pinczeboltban a torony alatt! Szó sem volt
hüllőkről és nyáladék kagylókról: becsületes, zsiros, tömör, harapni
való ételek kerültek az asztalra; egészen a gyomor nemzeti kivánalmai
szerint elkészítve. S a minek legkevésbbé volt szűke, a magyar asztal
legdrágább fűszere, a tréfás adomázás. Azokban a gróf ép oly
kifogyhatatlan volt, mint az alispán, a ki kénytelen volt megvallani,
hogy a gróf az első ember a hazában, a kinek ő, az adomák Nagy Mogulja,
az elkezdett adomájának a végét nem tudja előre elmondani. Aztán pontban
tizenkét órakor ebédel, mint minden romlatlan keblű magyar. S iszik a
vendégével tiszta lelkiismerettel. S mikor pedig rágyujt, azt teszi
egész férfiui önérzettel.
Ebéd vége felé olyan nagy lett az alispán bizalma a grófhoz, hogy még
egy áldomást is mert indítványba tenni. Az pedig veszedelmes áldomás
volt, a miért a «szállok kendnek!» felhivásra könnyen megeshetik, hogy
az embernek pisztolylyal «állnak eléje!»
«Nem mulaszthatom el, hogy mint e várnak vendége, poharat ne emeljek
ennek bár ismeretlen úrnőjére; s minthogy nem tudhatom, hogy egy e vagy
kettő, ennélfogva emelek mindjárt két poharat. Vivant!»
A gróf nobel ember volt: a hogy Sátán Laczinak megmondá, hogy nem
szokott ő olyan emberre rálövöldözni, a kinek ő egyszer az asztalánál
poharat töltött, úgy ezt a regulát ezúttal is observálta, s maga is két
poharat vevén a kezébe, mind a kettővel koczintott ez áldomásra s kiitta
mind a kettőt körömpróbáig.
A poharazás végével Bernát úr egészen elérzékenyedett. Biztosította a
grófot pártfogásának teljes mértéke felől.
– Még egyszer találkozni fogunk az életben, mondá, megszorongatva szíves
házi gazdája kezét.
– Remélem, hogy kedvezőbb csillagzat alatt.
– Én is remélem: mert nem szeretném, ha legközelebb a végett kellene ide
jönnöm, hogy a II. törvényczikk 8-ik paragrafusát hajtsam végre.
– Nem emlékezem rá, mi van benne? Mit rendel az el?
– A mi a harczból elmaradókra van kimondva: a megtizedeltetést.
S ezt megfelelő kegyetlen páthoszszal mondá, szemeit és fenyegető ujjait
az ég, az az hogy a pinczebolt felé emelve.
Vavelt pedig ez nagyon jó kedvre hangolta.
– De hogyan fog ön engemet magamat egyedül megtizedeltetni?
– Azt csak bízza ön rám, szólt széttekintve, ha nem hallgatózik-e
valaki? Lesz gondom rá, hogy ön, ha megtizedeltetik is, meg ne haljon.
Nem ismeri ön azt az adomát az angol hajóskapitányról, a kinek egyszer a
hajóslegényeit meg kellett tizedeltetni, mert gyáván viselték magukat az
ütközetben?
– Nem ismerem.
– Harmincz matróz közül tizenötöt meg kellett neki lövetni; aztán fele
irlandi volt, fele anglus. Az irlandiakat ki nem állhatta. Hát mit
csinált? Felállította őket sorba ezen vers szerint: «populeam virgam
mater regina tenebat». Hadd mutatom meg ezt sorba rakott palaczkokkal. A
gömbölyüek az anglusok, a négyszögletüek az irlandiak. Így állnak ni,
szépen:
Po–○○○○ pu–□□□□□ le–○○ am–□ vir–○○○ gam–□ ma–□ ter–□□ re–○ gi–□□□ na–○
te–□□ ne–○○ bat.□
Akkor elkezdték számlálni sorba, minden kilenczedike főbelötték: az
anglusok mind megmaradtak, az irlandiak meghaltak. Látja-e? Kilencz!
Megint kilencz! Valamennyit négyszegletű mind a földön fekszik. Ezt
fogom én is praktizálni, ha arra kerül a sor: mert én is ismerem a
különbséget az anglusok és az irlandusok között – idehaza. Azért előre
megmondom a gróf úrnak, hogy ha ilyen helyzetbe kerül, csak a «po»
syllaba alá tartsa magát, mert a «pu» syllaba veszedelmes lesz.
– Ahoz fogom magamat tartani, mondá Vavel, komoly ábrázattal.
Vendégének még több ilyen nagy exmissiót kellett mai nap elvégezni.
Azért érzékenyen agybafőbe csókolva szíves házi gazdáját, sietett a
beforspontolt hintajához eljutni, egészen másnemű érzések között válva
meg a Névtelen Vártól ezúttal, mint a legközelebbi alkalommal.
Vavel Lajos aztán ruhát váltott; kimosdózott, s mikor a rendes ebéd
ideje volt, megjelent Marieval elkölteni az ő finom csigalevesét,
murokfőzelékét, és tejhab tésztáit. S még csak meg sem látszott rajta,
hogy jó kedve volna.
Drávakereszturi Görömbölyi Bernát úr pedig sorba járván a refractarius
meg nem jelenőket s mindenütt hasonlóan excipiáltatván, re optime gesta
tért haza a székvárosába s referált a legközelebbi Sedrián, hogy rendben
van a vármegye.
II.
Végre kitört a háború.
De ez a Névtelen Vár kalitjába bezárt tigrisnek csak még keserűbb
napokat hozott.
Mintha csak a nyílt sebeire töltögettek volna még égő olajat.
A támadó osztrák hadsereg lassu csigavonulással előre haladó
mozdulatának egyszerre véget vetett amaz apocalypticus vészangyal
megjelenése.
Igazán olyan megjelenés, a minőnek a világromboló angyal eljövetelét
festi a látnok evangelista.
Egy szép lakályos német város a Traun folyó partján, körülvéve virágzó
kertektől, a szintér. Szorgalmas iparüző nép lakja. Apró
csatornácskáiból a Traun vizébe mindenféle gyárak kék, sárga, veres,
fehér mosadéka folyik le. Ez a város tele van franczia sebesültekkel,
kiket az osztrákok az elébbi csatákban ejtettek foglyul s mind itt
helyeztek el. – Mikor ki lett adva a végzetes parancs, hogy az osztrák
seregnek mind át kell vonulni a Duna jobb partjára: a visszavonuló
hadtestnek már nem volt se ideje, se szállító eszköze az ellenfél
sebesültjeit is magával vinni; azokat ott hagyta. Az utócsapat vezére
azonban, a mint a városból legutóbb kivonult, látta, hogy a franczia
hadtest nyomában jön s neki feladata volt azt mindenáron visszatartani,
a míg a saját hadteste a Dunán átkelhet. A Traun hídja kőből volt, azt
nem lehetett felgyujtani. Felrobbantása nem ért volna semmit, mert az
ellenfél hat óra alatt helyreállította volna a hidat a megmaradt
oszlopokon. Tehát felgyujtotta a hid mögött levő várost. – Igen helyesen
számított. – Ha golyózáporral és szuronyerdővel ellenálló dandárokat
állított volna az üldöző ellenség elé, azokon az keresztül gázolt volna;
– de ime ezerei, meg ezerei a saját jó vitézeinek lepik el egyszerre az
utczákat, kik az égő házakból kimenekültek, a kik a szabadba vonszolták
magukat, s most tátongó sebeiket tárják az üldöző rokon elé, csonka
tagjaikat emelik az égre, s a kétségbeesés jajszavát saját nyelvén
kiáltják eléje. Lesz-e bátorsága ezen a tömegen keresztül törni? Lesz-e
bátorsága neki menni e hadtestnek, mely a saját magáé; mely már egyszer
elesett ő értte; mely nem harczol, csak ordít és átkoz? Lesz-e bátorsága
neki sarkantyuzni a paripáit e vonagló kövezetnek? – Volt! – «Előre!»
Harsogott az irgalmat nem ismerő parancsszó, s azzal vágtatott előre a
nehéz lovasság, útat törni az eleven utczán át, a sebesültek halmazán
keresztül; nyomában a nehéz ágyúk, lőporos szekerek. A sebesültek nem
futhatnak; az utczák lángba vannak borulva, a házak nem nyujtanak
menedéket: az előre tolt had elszörnyed feladatától, mikor egy piaczot
lát maga előtt, ellepve halotti lepedőikbe burkolt kisértetektől;
visszafordulna; de az lehetetlen, a lőporos szekerekkel nem lehet az
utczán megállni, a hátulról jövők taszítják előre; a nehéz
ágyúkerekeknek keresztül kell robogni a legázolt bénákon: lovashad,
szekértábor vágtatva tapos végig a földön, mely jajgat, sir, Istent hív
és poklokat kiált, megfogja a lovas kengyelét, s azt mondja: bátyám, nem
ismersz? – Nem! – A vezér parancsát hajtják végre. S mikor a nagy
feladat végre van hajtva: akkor előjön a lángoló utcza közepéből «Ő
Maga»; a minden eddig élt emberek között leghatalmasabb: fehér arabs
lován, az Eufráton, melynek mind a négy lába piros most, – az uttól,
melyen keresztül haladt, s aztán körültekint levont szemöldökei alól,
hideg márványarczával és látja az égő város valamennyi csatornájából a
Traun folyóba zuhogni a vért… Ez egy jelenet a «Látások könyvéből!» –
Hanem a katonák megtették kötelességüket, a Traun hídja el van foglalva.
Mehetünk odább! «Jól van!»
Vavel Lajos oly elevenen látta maga előtt mindezt.
És aztán, mint a lesben álló tigris, várta ugrásra készen, meglapulva a
földhöz, a maga jelszavát.
És aztán hallott a helyett a jelszó helyett egészen mást.
A mely fegyverhez a kétfejű sas még habozott hozzányulni, azt nem félt
felragadni az egyfejű sas.
Napoleon kiadta amaz emlékezetes fölhívását a magyar nemzethez, melyben
felhívja azt, hogy tegye magát függetlenné, s válaszszon magának saját
nemzetéből királyt.
Vavel Lajos egész frissiben kapta meg a proclamatiót. Most azután
egészen elveszettnek hitte azt az ügyet, a minek ő egész ifju életét oda
áldozá.
Ő csak egyesek levelezéseiből ismerte azt a nemzetet, mely között
elzárkózottan élt, s a mit ez adatokból a lélektani és logikai
következtetések összeállítanak, az nem egyéb, mint lángborító siker a
gyújtó felhivásra.
Csoda lett volna-e egyebet várni ettől a nemzettől, melynek még a saját
nyelve használatát is megtagadták, melyet szegénynyé és butává akartak
tenni; melynek még csak azt sem engedték meg, hogy saját fővárosában
muzsáit megszólaltassa? Nem-e tett hasonlóul a lengyel nemzet?
Most már mindennek vége. Lehet lefeküdni.
A legkedvetlenebb órájában egyszer csak hangos sarkantyús léptek verik
fel a csendet méla folyosóján. Persze, a mióta Henry nincsen, a hatalmas
látogatókat a kis gyermek-inas nem tudja elutasítani, berontanak azok
tekintet nélkül, még a mamuszokat sem huzzák fel, s hangosan beszélve
csörtetnek végig azokon a szellemlakta helyeken, a hol suttogáshoz volt
szokva csak a visszhang. – Igaz, hogy csak egy ember jő, de beszél az
három helyett s kardot csörtet egy egész dandár helyett. Régi ismerős,
az alispán. – Mikor benyit a gróf dolgozó-szobájába, fentartja a
sastollas süveget a fején, s nagyot csörrent réztokos fringiájával;
farkasbőr-kaczagány reng a fél vállán.
– No gróf úr, én is úgy jövök most, mint az egyszeri czigány, a betört
kemenczén keresztül, azzal a szóval, hogy «nem vesznek pipaszurkálót?» –
Most már itt a jelszó: «lóra katona, tehénre paraszt!»
– Hübele Balázs, lovat ád Istók! Felelt rá ugyanabból a hangulatból a
gróf.
– Nem úgy van az, gróf úr; tegnap óta az egész országban körülhordják a
véres kardot s mától holnapig az egész magyar nemzet fegyverben áll. Az
insurrectionalis törvényczikk nem irott malaszt többé; megyünk cum
gentibus – a betörő ellenséget visszaverni! – Itt van a királyi parancs!
Itt van a nemzeti szózat.[1]
Ez utolsó szavak alatt, mint egy életre feltámadó halottnak az
arczvonásain, oly megdicsőülés ragyogott át az ifjú férfi érczkemény
arczulatán, minden tagja meg akarta előzni a másikat indulatainak
kifejezésében: a szemei szikráztak, az öklei rázkódva emelkedtek az
égnek, ajkai megnyiltak, orczája tündökölt, az mind beszélt; csak nyelve
nem tudott szólni.
Nem tudott erre mit mondani, csak a falon függő kardjához rohant, azt
kirántotta a hüvelyéből s elkezdte csókolni a meztelen vasát s aztán
leveté az asztalra s elrohant, mint az őrült. Mariehoz rohant.
Még annak sem tudott mit mondani: csak karjára emelte az imádott
teremtést s átszorítva, mint egy gyermeket, sietett vele vissza oda, hol
vendégét elhagyá.
– Mi történt? rebegé a leány megrémülten Lajos lángoló arczától.
– Az, hogy lánczaid lehulltak! Szabad vagy!
– Oh Istenem, irgalmazz!
Úgy vitte őt az ölében a szobájáig, a hol bámuló vendége várta.
– Itt van ő! Lássa meg. – Most már megláthatja az arczát. Láthatja az
egész világ s olvashatja róla fenkölt eredetét. Ez az én bálványom. Ez
az én istennőm. A kiért éltem, a kiért meghalok!
S váltogatva majd a leány öltönyét, majd a kivont kardját csókolgatta.
A dolgozó szoba egyik oldalát egy nagy ódon könyvtár foglalta el,
melynek szárnyoldalai között volt egy magas fülke, valami istenszobornak
szánva s annak az alját egy roppant földteke foglalta el. Lajos ezt a
helyet választá ki bálványa számára, hogy őt odaültesse; mintha egy
oltáron ülne, lábait a földtekén nyugtatva.
– Van-e trónon ülő alak ennél dicsőbb? szólt elragadtatással Lajos,
átölelve látogató vendége vállait s odamutatva a leányra. Ily áldásosztó
tekintet, ennyi szeretet, ennyi jóság, minden őserénye az Istenkézből
eredett embernek megtestesülve. Nem ez hát amaz angyal, a ki az
apocalypsis Leviathanját a pokolra letaszítani elhívatott?
Az erős férfi, az alispán megdöbbenve nézett a leányra. Halkan suttogá
Vavel Lajosnak:
– Bámulatos hasonmása egy szerencsétlen királynénak! – Épen ilyen volt
menyasszony korában!
Marie önkéntelenül tartá maga elé két kezét. A napsugárhoz már
hozzászokott az arcza, de még az idegen szemek égető sugarához nem.
– Oh Istenem, mit beszél ön Lajos? rebegé. Én nem értem önt.
Vavel gróf erre szótlanul átlépett a szoba tulsó oldalára, a hol a
könyvszekrénynyel átellenben volt egy nagy térkép felfüggesztve. Egy
zsinórrántásra felgöngyölődött az, mint egy előfüggöny, s mögötte egy
hosszu nagy terem tünt fel s az, a milyen nagy volt, úgy meg volt töltve
nyereggel, lószerszámmal, kardokkal és lőfegyverekkel egész a boltivig.
– Én magam kiállítok egy lovas banderiumot s vezetem azt személyesen.
Minden fegyverzet készen áll, az utolsó töltényig.
Az alispán elbámult a sorbarakott fegyverzethalmazon, s az oltárhelyen
ülő alak elkezdett reszketni e látványra. Minő téli kert ez! Hát ilyen
virágokat ápol Lajos titokban?
Vavel Lajos bevezette kézen fogva az alispánt fegyvertárába,
megmutogatta neki szörnyü kincseit.
– Meg van ön elégedve a lustrátióval?
– Nem mondhatok rá mást, mint a mit a sárosvármegyei compossessor
mondott a bánsági földesúrnak a kétezer holdas buzavetésére, hogy «az
izs csag valami!»
– Már most én lustrálok. A fegyver készen áll. Van-e hozzá való ember és
ló?
– Azt felelhetném rá az egyszeri czigányasszonynyal, a kitől a fia
kenyeret kért: «te is mindig olyat kérsz, a mi nincs.»
– Nincs!?
– Azaz, hogy ember van elég, ló is van, a mit megüljön: csupán egy dolog
az, a miről a turóczmegyei szolgabiró azt referálta, hogy «sem nem
vagyon, sem nem nincsen». Ez a pénz. A domestica üres, s az ærarium még
nem küldte el az igért subsidiumot.
– Mit törődöm én az ærariummal, meg az ő pénzével? Itt tenni kell, nem
beszélni! Én átadom önnek az egész összeget, a mi a banderium
kiállítására szűkséges, ellátásáról magam gondoskodom, s ha kell a
megyének pénz, rendelkezzék az enyimmel. E czélra odaadom mindenemet s
ráadásul saját magamat is.
S azzal felnyitva egy nagy vasládát, mely a padlóhoz, volt lesrófolva,
odamutatott.
– Tessék kivenni belőle, a mennyi kell.
Az pedig még bámulatraméltóbb látvány volt, mint a feltárt fegyverterem.
Aranytekercsek, ezüsttel telt zsákocskák szép rendben egymás fölé rakva.
Semmi fekete bankó s más efféle gyanus személy közöttük. Csupa igazi
kivert pénz.
Az alispán dehogy nyult volna hozzá.
Akkor aztán Lajos maga markolt bele az aranytekercsekbe s a mennyi a két
markába befért, annyit kimerítve belőle, oly hirtelen teletöltötte vele
az alispán süvegét, a mit az a két kezében tartott, hogy nem
tiltakozhatott ellene.
– De kérem, legalább számláljuk meg, hogy mennyi?
– Majd otthon megszámlálhatja ön.
– Hogy nyugtatványt adhassak róla.
– Nyugtatványt? Nemes emberek között? A haza védelmére adott pénzről
nyugtatványt? Hát ön, a hazai néptörténet nagy Plutarchja, ne ismerné
azt a történetet, mikor a landsteini vesztett ütközetnél mindenki futott
már s az árokba dőlt szekér alatt ott hevert a hadipénztár, akkor két
magyar közvitéz feltörte a ládát, a mi az ellenség prédájára volt
hagyva, megosztoztak a benne talált pénzen, megtömték vele a
tarisznyáikat s aztán futottak a világba ketten két felé. Három nap
mulva megint eljutottak a zászlóaljukhoz s ott átadták a megmentett
pénzt az utolsó fillérig. Az egyik vitéz neve volt «Kozsmár János», a
másik a nevét sem mondta. A harcz alatt az erények is óriások!
– Azonban hát mégis ennyi pénzzel én nem indulhatok neki a világnak, a
nélkül, hogy legitimáljam magamat, kitől kaptam és mi czélra adták? Azt
csak nem mondhatom, hogy «vad pénzt» leltem az erdőn, mint az egykori
czigány «vad gubát». Hát legalább egy pár sor commissiót adjon hozzá
gróf úr.
– Azt szivesen; szólt Vavel gróf s indult a dolgozó asztalához.
Útjában találta Mariet.
– A leány leszállt rögtönzött trónjáról s megfogta Lajos kezét.
– Mit akarsz? kérdezé tőle szeliden.
– Irni.
– Azt akarod, hogy a kezed irását meglássák s arról megtudják, hogy ki
vagy?
– Egy hét mulva majd a kezem csapásairól fogják megtudni, hogy ki
vagyok?
– Oh te rettenetes vagy! szólt a leány, elfordítva tőle arczát.
– Miattad vagyok az.
– Miattam? Hát gyönyörűség nekem az, ha csatába készülsz? Ha elesel?
– Ne félts! Nekem csillagom van!
– Hol? Melyik?
– Te vagy az!
– S ha ez a csillag lehull?
– Ha van Isten az égben…
– Úgy az engem magához fog venni; szólt a leány átszellemült
tekintettel; s nem engedi meg, hogy legyen egy franczia nő a világon,
kit sorsa odakényszerített, hogy imádkozzék saját nemzetének győzelme
ellen, hogy örüljön, mikor testvéreinek romlását hallja; nem fogja
engedni, hogy legyen egy nő a világon, a ki arra vár, hogy egy
csonthalmot rakjanak össze rokonai, honfitársai tetemeiből, hogy őt arra
ültessék föl bálványnak, a kitől mindenki átokkal fordul el. Most vesz
magához Isten, a mikor még mind a két kezem fehér, a mikor nem haragszom
senkire, a mikor megbocsátottam mindenkinek s nem kivánom a világnak
semmi dicsőségét, és nem engedi meg Isten, hogy belekóstoljak abba a
vérbe, abba a dicsőségbe, a mitől Fredegonde, Meroflède, s rettentő
történetünk valamennyi szörnyetegei megittasultak, hogy én is hozzájok
hasonló legyek valaha. Oh azt nem engedi meg Isten!
Vavel Lajos elbámult a leánynak e szívből jött kitörésén.
– Minden szavaddal csak a dicsfényt szaporítod fejed körül, s
törvényesíted az én kardom jogát. Én is imádom az én nemzetemet. Jobban
senki. Én is leborulok a végtelenség birója előtt s itélet alá bocsátom
az én peremet. Isten! ki Francziaországot oltalmazod: tekints alá; –
nézd azt ott, ki a lángok között saját honfiai vérében csülökig
gázoltatja lovát, s merev arczával széttekintve a haldoklók fölött, azt
mondja: «jól van,» s aztán nézd ezt a szentet itt, a ki az üldözőiért
imádkozik; s itélj, melyik legyen a te képmásod e földön? Ah Marie! Te
tégy eleget a te jó szivednek, imádkozzál azokért, a kik ellened
küzdenek; – mi, a kik éretted huztuk ki a kardot, győzni fogunk, a te
imád ellenére is; vagy elesünk, ha Isten úgy akarja.
– Oh hiszen érts meg engem, szólt Marie lágy könyörgő hangon, s reszkető
kezével Lajos arczát czirógatta. Egy csepp hősi vér nem foly ereimben.
Én nem vagyok utódja azoknak a magas hölgyeknek, a kik maguk koszoruzták
csatába induló lovagjaikat. Én félek tégedet elveszteni. Én Istenem!
senkim sincs kívűled a kerek földön. Nincs olyan árva a világon több,
mint én. Mikor mindig rólam gondolkozol, akkor felejtkezel meg rólam
legjobban. Ha te a csatába mégy, hogy maradok én oly egyedül, hová
leszek akkor én? Ki lesz, a ki engem még szeressen?
Az alispán odadörmögött Vavel fülébe.
– Bizony Isten! kibeszéli kezünkből a kardot.
Vavel mosolyogva nyugtatá meg:
– Ne féljen ön! – S aztán gyöngéden odavonta kebléra a leányt. Azt
mondtad nekem egy napon: «hozzon ön nekem anyát!» Nőt, a kit szeressek,
s a ki engem szeressen. – Ha elmegyek: nem hagylak egyedül; hozok neked
anyát, asszonyt, a kit szeress, a ki szeressen.
Ah e szavak egyszerre mily napfényt derítettek a leány arczára. Hogy
változott át a tragicai gyötrelem kifejezése egy varázsütésre a gyönyör
ragyogásává. Nyakába borult az ifjunak, nevetett, sikoltott, gyermek
volt.
– Te azt tennéd? Ide hoznád őt? Vagy engem ő hozzá? Igen! Igen! Aztán
látnám, hogyan ölelitek meg egymást? Hogyan lesztek boldogok? Oh ez –
hahahaha!
Nem tudta befejezni az örömtől.
– Komolyan mondám, szólt Lajos. Előljáróm előtt tett igéretemmel nem
űzhetek tréfát.
– Úgy van, szólt Bernát úr. Én önnek most nemcsak alispánja, hanem
ezredes-kapitánya is vagyok.
– S kivánom, hogy még annál is több legyen: násznagyom. Ezen a
patriarchalis földön az a szemérmetes szokás dívik, hogy a kit nőül akar
az ember kérni, ahoz maga helyett a násznagyát küldi. Elvállalja ön ezt
a küldetést?
– Minden exmissiom között ez legyen a legkedvesebb.
– Ön tudja, hová kérem, hogy menjen el nevemben? Nincs messze a hely. –
Ön ismeri őt, a nélkül, hogy nevét mondanám. – Mondjon el neki mindent,
a mit nálam látott és hallott. Titkomat küldöm neki jegyajándékul. – És
akkor kérjen tőle választ egy általam rég kimondott szóra.
– Csak bizza ön azt rám. Én értem a násznagyi hivatalt. Nem most
próbálom először: és soha nem kaptam kosarat. Félóra mulva visszatérek e
szóval: «veni, vidi, vici!»
A tekintetes úr kezet szorítván cliensével, még arra is megemlékezett,
hogy egy olyan magasztos alak előtt, mint Vavel gróf rejtélyes védencze,
még egy olyan hatalmas férfiunak is, minő egy magyarországi alispán,
illő megadni a kellő tiszteletet, azért két sarkantyuját egymáshoz
csapva, keresgélni kezdett a franczia elnevezések között, hogy melyikkel
tisztelje meg, mely ünnepélyes szándékát azonban meghiusítá Marie azzal,
hogy gyermeteg jó kedvvel eléje lépett:
– Ah, a ki leányt kérni megy, annak bokréta kell a gombzsinórjába! S
azzal kirántva saját hajából a violacsokrot, melyet minden reggel
odakészített asztalára valaki, azt a nemes férfiu keblére tüzte fel.
Bernát úr is elfeledkezett erre minden magas rang iránti hódolatról s
megragadva azt a szép fehér kezet, odaszorítá azt keményen kifent
bajuszai alá, s az áhitatos kézcsók alatt félretekintve Vavel Lajosra,
azt mondá neki:
– Kár volna «ez» ti nektek, francziáknak!
Azzal ment a maga útjára a vitéz úr, elég dolgot adván neki, a mig a
lépcsőkön lehalad, azt a sok aranytekercset a kalpagjából átrakni a
Zrínyi-dolmánya hátulsó zsebeibe.
A leány pedig dalolva futott Lajostól – nem a saját szobájába, hanem az
ebédlőbe, melynek ablakai a szomszéd kastély felé nyiltak.
Nem kérdé többé: szabad? Merészen kitárt egyet az ablakok közül s messze
kikönyökölve annak mellvédjére, fehér kendőjével még utána integetett a
hintajával elrobogó alispánnak.
Első szabad tekintet volt ez a világba. Fényes nappal, fátyoltalan
arczczal az édes világba beletekinteni! Ah ez oly észvesztő gyönyör
volt, mint a minőt az érezhet, a kinek azt mondják, hogy nem szabad
hideg vizet innia, mert meghal tőle, s aztán egyszer hozzájuthat egy
egész tele kanta üde, kristálytiszta vizhez s dobzódhatik, kéjeleghet
benne, nem bánja, ha utána meghal is.
A leány egyre kaczagott. Minden oly gyönyörteljes volt neki. A madarak,
a mik feje fölött elrepkednek, a gyermekek, a kik a tóparton
kurjongatnak, s a paripák, a mik a mezőn ugrálnak: ma még a sárgavirágos
mezőn, egy hó mulva majd a pirosvirágos mezőn.
– «Oh be szép világ! Oh be kedves, szép világ!»
És Vavel Lajosnak, a ki ott állt a háta mögött, magának is úgy tetszett,
mintha e tündöklő arcztól, mely a nyitott ablakból kitekint, minden
tárgy még egyszer olyan fényes volna, mint az előtt.
III.
Görömbölyi Bernát úr, násznagyi minőségében megérkezvén a kastélyba, ősi
szokás szerint, egyenesen a tárgyon kezdé, a mint a szép bárónő fogadta.
– Kedves szép Katinka hugom, a hogy a keblemre tüzött bokréta kirdeti,
én leánykérőbe jöttem. Magának a kezét kérem egy derék, szép, magához
illő egészen fiatal gavallér számára.
– Igen köszönöm a jóságát, kedves Bernát bácsi; de már én hű vagyok ahoz
a fogadásomhoz, hogy leány maradok.
– E szerint engem kikosaraz a házából?
– Sőt itt tartom szivesen látott vendégül.
– De nem maradok, mert én kézfogóra vagyok hiva a Névtelen Várba Vavel
grófhoz; a ki ma eljegyzést tart s pár hét mulva esküszik.
Ez alatt hamis tekintettel vizsgálta a szavai hatását a szép hölgy
arczán.
Az úgy tett, mintha semmi sem érdekelné jobban, mint azok a betük, a
miket egy insurgens zászló számára himez aranynyal szép piros szalagra.
– Siet biz az: – folytatá Bernát úr; – mert hát úgy jöhet, hogy három
hét mulva meg indulni kell neki a csatába, a saját bandériumának az
élén.
De már erre a szóra megszurta az a gonosz himzőtű a szép úrhölgy rózsás
ujját.
Bernát úr hamisan nevetett.
Az úrhölgy pedig boszus negéddel monda: s úgy tett, mintha a tű lyukát
keresné a selyemszállal, mely sehogy sem akar helyt állni a kezében.
– Ah! Mit? Majd az vezet bandériumot a csatába!
– Vezet biz az. Itt van a zsebemben az előlegezett pénz a rögtöni
fölszerelésre. (Azzal kivett egy csomót a hátulsó zsebéből az
aranytekercsek közűl.) Azt hiszi Katalin hugom, hogy ezek tán
kukoriczacsövek? Tessék! ha kettétöröm, csupa arany hull a markomba. Ezt
nem az ærarium küldte. Mert annak a pénze csak puffan, nem csörren. A
grófnak meg tele van ilyennel a vasládája. Kardja is van annak és
puskája, több mint az egész vármegyének. Legény az a talpán.
– Hát miattam az is lehet, szólt Katalin, a selyemszálat pengetve.
– S akarja-e tudni, szép Katalin hugom, a jegyesének a nevét?
– Ha nem titok.
– Előttem nem az, s odább adhatom. A bájos hölgy, a kit el fog venni,
báró Landsknechtsschild Katalin.
Most már felugrott himzése mellől a bárónő s összevont szemöldökkel
tekinte a násznagyra.
– Igen is. Vavel Lajos gróf által küldve jöttem ide, azzal az izenettel,
hogy a mi «egy szót» egyszer mondott önnek a gróf, arra most válaszát
kéri.
A hölgy arczkifejezése elsötétült.
– Nem emlékezik ön e szóra?
– Emlékezem. – Hanem e szó és a felelet között áll egy «vékony fátyol»,
a mi azt elválasztja.
– Ez a fátyol mai nap lehullt.
– Ah! Ön látta a Névtelen Vár hölgyét fátyol nélkül? Szép-e?
– Több, mint szép.
– S kicsoda ő? Mi ő a grófra nézve?
– Önnek nem vetélytársa, szép Katalin hugom! Vavel grófnak se nem
felesége, se nem jegyese, se nem titkos kedvese.
– Hát testvére, vagy leánya?
– Az sem.
– Hát ugyan mije akkor? csak nem szolgálója?
– Nem. Hanem úrnője.
– Úrnője?
– Olyan úrnője, mint nekem a királyném.
– Ah!
A szép hölgy szemei milyet villámlottak e szóra!
Azután odasimult Bernát úrhoz s mély felindulását asszonyi
szemérmetességgel palástolva, kérdezé:
– Hát azt hiszi ön, – hogy a gróf – szeret engem?
– Azt nem tudom. Mert nekem nem mondta. Hanem, hogy ön tudja ezt jól:
azt hiszem. S hogy ő megérdemli azt, hogy ön is szeresse őt, azt
állítom. A ki megérti ezt az embert, annak azt szeretni kell. Én nem
nászlakomára jöttem ő hozzá, hanem felhívni őt a nemesi fölkelésben
részvételre. Ekkor megmutatta nekem azt a hölgyet, a kiről annyi monda
kering vidékünkön. Volt oka fátyollal takarni arczát a világ elől, mert
a ki az anyja képét látta, egyszerre ráismer. – Mikor ez a férfi elmegy
a csatába hazánkat védelmezni, akkor ennek a leánynak anyát kell hagyni
a háznál! – Akar-e ön anyja lenni az elhagyott leánynak? – Most adjon
már választ.
Válaszul a szép hölgy mind a két kezét nyujtá Bernát úrnak, a mit az meg
is ragadott emberül.
– Tehát igen?
– Igen. Hozzá megyek. Tiszta szívből. Igaz lelkem szerint.
– Repülhetek e válaszszal vissza?
– De úgy, hogy engemet is magával viszen.
– Ön hozzá akar jönni?
– Még ma, még ez órában, ebben az öltözetben! Nekem nincs kitől
kérdenem, mit tegyek, vagy ne tegyek? S neki szüksége van én rám!
– No hát akkor kérek négy keszkenőt a négy lovamra!
IV.
Vavel most kezdett csak higgadtan végig gondolni rajta, nem volt-e
korán, a mit most tett?
Nem siette-e el félve őrzött titkainak világba kiáltását? Nem tett-e oly
lépést, a mi egyszer megteendő ugyan, de meg kell választani rá az áldás
napját. Ez-e az?
Visszatért dolgozó-szobájába. Ott volt az asztalán a királyi manifestum.
Ez csalhatatlan. Ma kell merni, vagy soha.
Ez előtt négy évvel is csábító volt az alkalom. Nem hagyta magát az
akkori hadjárat által remete-odujából kicsalni. Tudta jól: urak
harczolnak urakkal a maguk uraságáért. – De most népek fognak harczolni
a maguk igazságáért! – Ez már a valódi korszak, mit a jóslatok igértek.
Ünnepélyes érzések átalakító izgalmai alatt állt. Egész vére más
pezsgésnek indult. Rég elmúlt nagy eszmék elevenedtek föl körülötte,
mint a napvilág szivárványt ragyogó kisértetei; fantomok, a kik
mosolyognak, szellemek, a kiknek ölelése forró.
Azt hitte, hogy sietnie kell, távolban élő barátait tudósítani a
megindult catastropháról. Mindazoknak, a kiknek hivatásuk belejátszani
abba a nagy hangversenybe, a mit ezuttal a népek rendeznek a saját
javukra: az egyetértőket Németországban, Tyrolban, Helvécziában,
Hollandban és Francziaországban. Ah, hogy D’Avoncourt nem szabad most! Ő
mindezt milyen jól végezné!
Leült leveleket írni. Valamennyit elrontotta. Most igazán nem lehetett
ráismerni a keze irására, mikor épen szükség volt rá, hogy ráismerjenek:
úgy reszketett a keze. De hát miért reszket az ő keze? Mi ütött a
szivéhez, hogy úgy dobog? Csak nem fél talán? Mitől? A közelgő harcztól?
A miért mindig imádkozott. A miről ébren és álmodva örök terveket
épített. És mégis fél; mégis reszket a keze: míg kitalálja, hogy mitől?
– attól a kérdéstől, hogy mit fog visszaizenni Katalin?
Hisz azt nem is okosan rendezi el az ember, hogy egy napon határozza el
magát a háboru megizenésére, meg a szerelme kivallására; de hát ezt nem
is ember rendezte így.
Egyszer csak repül be hozzá, mint szárnycsattogó madár, sorsának
tündére; nem bir más hangon szólni, mint a nevetés carillonján, s
tenyereibe tapsol. Odafut Lajoshoz, kikapja kezéből a tollat s ledobja a
földre.
– Ő jön! Ő jön! Ő idejön mi hozzánk.
– De ki jön ide, Marie? – szól elbámulva Lajos.
– Hát ki? Hát az, a kit te nekem anyául igértél: az a te szép
tündérasszonyod.
– Ah, ne beszélj ily képtelenséget!
– No talán csak nem jön az alispán egy maga két hintóval? Ha nem hiszesz
nekem, jer oda az ablakhoz és nézd meg magad.
S azzal felköltötte székéről Lajost s vitte magával az étterembe,
útközben észrevette, hogy az mennyire betintázta az irással a két újját.
Ejh, milyen szörnyűség ez ilyenkor! Azt le kellett elébb törülni róla
megnyálazott zsebkendőjével.
Lajos aztán saját szemeivel győződött meg róla, hogy a mit Marie mond,
az való.
Most azután majd szétszedte a lány csupa merő édes gondoskodásból.
– Hát minő öltözetben fogadod? Így akarsz eléje menni? Ilyen szürkében?
Jer, hadd választok számodra mást! Vedd fel a fekete bársonyt. Nem, az
nagyon kaczkiás lesz. A kék frakkot a gyöngyház gombokkal. Egyik sem
kell. Hát a hajad milyen zilált! Istenem, ha én ezt hamarább tudtam
volna. Legalább az ingfodrodat engedd összetüznöm, ne álljon oly
szanaszét. Nem, nem; ne változtass magadon semmit. Így vagy legszebb, a
hogy most vagy.
Nem is lett volna mindezekre az átalakításokra már idő, mert a két hintó
itt dörgött már a park töltésén. A fák közül kikivillant Katalin
rózsaszín umbrélája.
Vavel izgatottan sietett eléje.
– Megengeded, hogy én is ott legyek az elfogadásán? könyörgött a leány.
– Sőt kérlek, hogy jőjj te is velem.
Azzal futottak le mind a ketten a lépcsőn, egymás kezét fogva, a kastély
udvarára.
Szép, fűvel benőtt térség volt az; a mióta kocsi nem járt rajta,
fölverte a pázsit; a nagy terepély nyárfák épen tele voltak piros
barkákkal, s a rügyek balzsamával volt tele a csalfa tavaszi langyos
lég.
Ők ketten előre siettek: a vőlegény és menyasszony. Övék volt az első
találkozás.
Katalin arczán az a megnevezhetlen bűbáj varázsolt, mely az ellentétek
egyesüléséből támad, a szemérmesség és a bátorság, a félelem és odaadás,
a szerelem és a hősiesség egy csodálatos harmoniában találkozva
egymással, a milyen csodatételre egy nőarcz bűvtükre képes.
Messziről nyujtá szép kezét Lajos elé s meleg hangon rebegé neki e
szókat:
– Igen. Én «az» vagyok.
Ez volt a felelet arra a szóra, a mit Lajos mondott az erdőben: «ő az én
jegyesem».
A férfi ajkaihoz emelte a szép kezet és megcsókolá azt.
Hanem Katalin nem soká engedte azt át az ő csókjainak, elvonta tőle nagy
hamar, hogy Mariehoz siessen.
A lányka ott állt mögöttük, ölébe leeresztve két összetett kezét,
szempillái félig takarták nagy sötét szemeit.
Katalin megfogta a lány két kezét s arczába nézett annak hosszasan,
eltitkolhatlan gyönyörrel, s aztán így szólt hozzá:
– Nem ő érte jöttem ide oly sietve. Ő várhat. De nekem azt mondák, önnek
a szíve anyát kiván s az nem várathat magára.
E szóra a két gyönyörű alak egymásba olvadt. – Melyik kezdte hamarabb a
sirást, melyiknek volt a csókja forróbb? Azt nem lehet megmondani. De
hogy Marie volt a legboldogabb: az bizonyos. – Annyi év után először
ölelhetett át egy nőt, a kinek azt mondhatta, hogy szereti! Odadobhatta
magát valahára egy szív fölé, mely e szóval jött eléje: «anyát hivtál:
itt vagyok»! Milyen boldogság lett volna ez, ha eddig is így lett volna!
Vavel Lajos gyönyörtől eltelve állt előttük, s két kezével hálateljesen
szorongatá násznagya kezét.
Mikor aztán a két leány kedvére kisírta magát, akkor elkezdett mind a
kettő nevetni, s egyszerre tegezte egymást. Hisz az anya is leány volt
még, mint a leánya.
– Nos, hát eljösz-e velem az én házamba? szólt Katalin, míg egymást
átölelve haladtak fel a kastélyba. Itt nem hagylak tovább. Ebbe a házba
ezután csunya férfiak fognak seregestől járni éjjel-nappal,
kardcsörtetők, lármázók; itt goromba, nyers parancsszavak fognak
hangzani, a miktől te halálra rémedeznél: míg nálam szép csöndesség van.
– Oh én is úgy óhajtom, hogy odavigy magadhoz, monda Marie, oh én nagyon
szófogadó leszek. Úgy örülök neki, hogy te parancsolni fogsz, és én
engedelmeskedem. Ha valamit nem jól teszek, azért megpirongatsz, s ha
jól eltaláltam, megdicsérsz.
– Tőlem nem is kérdik már, szólt közbe Lajos, hogy beleegyezem-e e
tervezett leányrablásba?
– Hát hiszen te is velünk jöhetsz; szólt ártatlan gyermetegséggel Marie.
A másik leány kaczagni kezdett.
– Még most egyelőre csak látogatóba, véglegesen később. Aztán komolyabb
hangon mondá Lajosnak: Meglehet ön a felől nyugodva, hogy féltett kincse
jól meg lesz nálam őrizve. Kastélyom minden védelemre el van készítve,
cselédeim bátrak és igen jól fölfegyverezve; most nem történhetnék meg
rajtunk olyan meglepetés, mint a mikor ön megszabadított a rablóktól.
– Lajos téged a rablóktól szabadított meg? kérdé Marie elbámulva.
Hogyan? Mikor?
– Hát ezt neked nem mondta el! Milyen ember!
Erre az alispán is figyelmes lett.
– Micsoda? Rablók? Erről én sem tudok semmit.
Lajos mentegette magát.
– Hiszen a bárónő maga tiltotta meg, hogy beszéljek róla.
– Igen gróf úr, de nem azt, hogy Marie előtt is elhallgassa.
Most meg Marie neheztelt meg mind a kettőre.
– Micsoda? ti grófnak, bárónőnek czímezitek egymást? Fogjátok mindjárt
egymást szépen a keresztneveteken hívni?
– De azt a rablóhistoriát már csak mégis szeretném magam is megtudni;
erőteté Görömbölyi Bernát úr.
– Hiszen elmondom én azt, csak egyszer hozzájussunk, úgy a hogy történt,
szólt Katalin; de kérem előre is alispán urat, hogy senkit üldözőbe ne
fogjon miatta, sőt ha véletlenül magára találja valaki vallani, hogy
részes volt abban a kalandban, engedje meg, hogy a javára szót emeljek.
Hisz e derék emberek nélkül soha sem ismertem volna meg – az én
Lajosomat.
– Így már jól van! Diadalmaskodék Marie, s aztán alig várhatta, hogy
«kis mamáját» bevezethesse a fényes vendégterembe, s elszedhessen tőle
kalapot, nagy kendőt; rögtön azon volt, hogy elmondassa vele azt az első
találkozás rémséges történetét.
Ah milyen figyelmes hallgatója volt ő annak. A figyelmezéstől olyan
kicsinyek lettek az ajkai, a szemei meg olyan nagyok, a hogy
gyermekeknél látjuk, a kik tündérregét hallgatnak, s megfenyegette az
ujjával az alispánt, ki nem tartóztathatta vissza magát, hogy a rablók
eljárása fölött egy-egy ilyen szót ki ne szalaszszon: «hah, a bitang! –
Darvulia! – Beste karaffia»! (Azok bizonyára mind olyan válogatott
nevek, a mikkel a rossz embereket szokták illetni ebben az országban.)
Hanem aztán mikor arra került a sor, hogy Lajos mint űzte el valamennyit
egy bottal a kezében, hogy jelent meg Katalin előtt, mint szabadító: oh
hogy ragyogott át Marie arczán a dicsekedés verőfénye, ajkainak
rózsanyilásából mint tündöklött elő a két gyöngysor! Csak egy ember van
ilyen a világon s az az ő Lajosa!
– Ez volt a mi első találkozásunk, szólt nevetve Katalin s kezét nyujtá
a pamlagja támlányára könyöklő vőlegénynek.
– De csak azt szeretném megérteni, szólt az alispán, hogy miért
tartották önök ezt én előttem is titokban?
Ennek a történetét meg aztán Lajos tudta elmondani.
– A bárónő nem akarta, hogy védenczét, a híres rabló feleségét, üldözzék
ő miatta.
– No ha ilyen nemes lelkekből állna az egész lakosság, mint önök ketten,
akkor csakugyan háládatos keresetmód lenne rablónak lenni.
– De ezt most mind csak a násznagynak mondtuk el, nem az alispánnak,
sietett ovatolni Katalin, nehogy üldözés legyen belőle!
– Én meg ellenkezőleg az alispánt akarom fölkérni ez ügy
végelintézésére; szólt Lajos. Én épen arra kérem, hogy eszközöljön ki
amnestiát a rablóknak. Nem azoknak, a kik a bárónő kastélyába betörtek,
mert azok csak pernahajderok voltak, hanem Sátán Laczi és társai
számára, a kik nem vettek részt e gaztettben; s a kik óhajtva várják az
alkalmat, a melyben átkos életüket a csatatér tisztító tüzében mással
válthassák föl. Én szabadcsapatot idomítanék belőlök.
– De hát hogy tudja ezt a gróf úr?
– Magától Sátán Laczitól.
– Hát azzal hol beszélt?
– Egy éjjel idejött e kastélyba, keresztül bujva két szétfeszített
ablakvas közén; felnyitogatta minden ajtómat, szekrényemet,
ártalmatlanná tette minden lőfegyveremet, a míg én observatoriumomban
voltam, s úgy várt rám itt a dolgozószobámban.
Most meg már a két hölgy fogta körül nagy érdekelten Lajost, két kezét
megfogták, vállaira dűltek, úgy lesték el ajkairól amaz éjszaka
rejtélyes jelenetét.
Hogy borzongott egyik is, másik is, az elbeszélés alatt!
Tehát a rabló adta az utasítást a grófnak, hogy milyen furfangos,
felnyithatlan zárral őrizze a maga kincsét!
– Jól van, szólt az alispán; megigérem, hogy amnestiát eszközlök ki
számukra, ha a gróf úr katonai fegyelme alá vetik magukat.
– S te erről nem szóltál nekem soha! szólt Marie Lajoshoz. Elhitetted
velem, hogy az a felnyithatlan aczélrács ágyfülkém előtt csak azért van
ott, hogy a te szemed elől zárjon el engem?
A mint azt kimondta, megbánta. Valami hajszálrugója egy alvó ösztönnek
azt a gondolatot ébreszté fel szívében, hogy talán e szóval hideget
okozott egy másik szívnek. Sietett azt helyrehozni gyorsan.
– Ejh, hát ti még mindig bárónőnek, grófnak nevezitek egymást. Ez
rosszaság! Szépen csókoljátok meg egymást, s aztán szóljatok tegezve.
Jobb pillanatban nem jöhetett ez indítvány. Lajos maga is szükségét
érezte, bebizonyítani választottja előtt, hogy ő vetélytársnő nélkül él
szívében. – Kéretlenül, de meg nem tagadva, elrablá a szép ajkakról az
első csókot.
Marie bámulva látta a csodát, a mit e csók előidézett a menyasszony
arczán.
– Mit csináltál neki? Nézd, milyen piros lett az arcza! Mint a tűz-láng!
– Hiszen ha engem megcsókolsz, az én arczom nem lesz attól piros.
Lajosnak e szóra nem lehetett megtagadni a próbatételt. Hanem az a csók,
a mi Marie arczát érte, olyan volt, a minővel egy búcsúzó testvér ajka
érinti kolostorba kisért hugát, a zárdaszüzet.
Marie aztán Katalinhoz símulva, mindkettőjüket a tükör felé fordítá,
hogy liliomarczát Katalin égő rózsaorczájához szorítva, a különbséget
egymás mellett lássa.
Ah, csók és csók nagy különbség!
Az ő arcza régtől oly halavány volt már.
V.
A kis inas, a Sánta Laczi zavarta meg a jelenetet. Jött tudtul adni,
hogy az ebéd fel van szolgáltatva.
A kövér Lizettenek nem kellett soha utasítás. Ha vendég áll a házhoz, az
ő gondja volt az ellátás. Ma még a szomszéd kastély úrnője előtt is ki
kellett tennie magáért. Katalin bámult a jó izlésen, az egyszerű, de a
tisztaságban fényüzésig menő háztartáson, s ezt nem is hallgatta el
Marie előtt.
– Ez nem az én érdemem, hanem Lizetteé; én nem értek semmi háztartáshoz.
– Ki az a Lizette?
Marie nem tudta ezt neki megmondani. Lajosra nézett.
– Ő egy igen kedves barátomnak az özvegye, az én jó Henrymnak, a kit
tavaly temettem el. Ő viszi a házam gondját.
– Őt is magunkkal fogjuk vinni? szólt, félig ajánlva, félig kérdve
Katalin. Mert hiszen, szólt Lajosra mosolyogva, ön nem fogja azt
kivánni, hogy ebben a házunkban lakjunk, ha összekelünk?