elegendő.
– Jól van, – szólt az óriás – látom, hogy veled nem lehet okosan
beszélni, csak menj, te bolondos fiú, úgy is tudom, hogy hiába mégy.
Hanem azért, nesze, adok neked egy rézpatkót: ha akár földön, akár
levegőben hirtelen akarsz valahova eljutni, csak tedd rá a
vasbocskorodra s ott leszel mindjárt, ahol lenni akarsz.
Megköszönte a királyfi az ajándékot, elbúcsuzott az óriástól, s ment
tovább. Ahogy a hegy aljába ért, gondolta: Minek koptassa bocskorát?
Felkötötte a rézpatkót, s egyszerre csak – su–urr! fölsurrant a
levegőbe, föl, föl a magasba, a csillagoknál is följebb, s addig repült,
addig repült, mígnem olyan ország fölé ért, ahol még a fűszál is fekete
volt.
[Illustration]
– Istenem, atyám, – gondolá a királyfi, – nagy gyász lehet odalent,
abban az országban, hogy ott még a fűszál is gyászfekete. Már csak
megnézem, hogy mi történhetik ott?
Azzal mind alább-alább ereszkedett s egy nagy fekete várnak éppen az
udvarán toppant le. Végesvégig, keresztül-kasul fekete posztókkal volt
az udvar bevonva, még az arany kerítés is, a várnak a fala is, a föld
színétől a vár tornyáig. Megy a vár falához, föllibbenti a posztó szélét
s látja, hogy a vár csupa gyémánt és aranykőből van rakva. No, gondolja,
itt nem lakhatik más ember a királynál. Egy életem, egy halálom,
bemegyek, hadd látom, ki van odabent. Bemegy, s mindjárt egy nagy-nagy
terembe lép.
Ennek a teremnek a földje telidestele volt tűzdelve varrótűvel, de úgy,
hogy többet már nem lehetett volna leszúrni. Csak a közepén volt egy kis
üresség, ott pedig egy szépséges szép leány ült, s fekete gyászruhát
varrott. Megáll a királyfi, szemét, száját eltáltja, mert sokat
járt-kelt már a világban, de ilyen csudát még nem látott. Köszön nagy
hebegve:
– Adjon Isten jó napot, te szépséges szép leányzó!
– Adjon Isten neked is, te királyúrfi, mert látom az arcodról, hogy az
vagy. No, én meg királykisasszony vagyok, de nincs benne köszönet.
Megvert az Isten, megfogott az átok! Kékország királya feleségül akart
venni, s én, hogy még jobban megszeressen, harmatból akartam ruhát
csináltatni. Ahány leány volt az apám országában, mind ebben halt meg,
egy sem tudta megcsinálni a harmatruhát. Mikor az utolsó leányt is
elhozattam, ez megátkozott, hogy addig éljek, míg ezt a tenger sok tűt,
amit itt látsz, mind el nem koptatom. Az átok meg fogott s nekem most
élnem kell kétezer esztendeig.
Azt mondá a királyúrfi:
– Mi az a kétezer esztendő! Látod, te szépséges királykisasszony, én
olyan országot keresek, ahol az emberek örökké élnek.
– Ó, te boldogtalan, – mondá a leány – olyan ország nincs a világon.
Jobb, ha itt maradsz, nálam, itt elélhetsz kétezer esztendeig.
De hiába beszélt a leány, a királyúrfin nem fogott a beszéd.
– Hát jól van, ha csakugyan menni akarsz, nesze, adok egy gyűrüt, húzd
fel az újjadra, s ha valamit akarsz, csak fordítsd meg, mindjárt
teljesedik a kívánságod.
A királyúrfi szépen megköszönte az ajándékot, jó munkálódást kívánt a
leánynak, s tovább ment. Már két pár bocskor elszakadt, a harmadikat
kellett felkötnie. Addig ment, addig ment, amíg a harmadik pár bocskor
is úgy el nem kopott, hogy már alig tudott benne járni. Akkor eszébe
jutott a rézpatkó: minek kínlódjék, amikor repülhet is? Felkötötte a
patkót s addig repült, míg nem egy nagy folyóhoz ért. Ennek a folyónak a
közepe felett egy rettentő nagy palota csüngött a levegőben.
– Ejnye, – gondolta – ide berepülök, hadd lám, mi van odabent.
De hiába erőlködött, valami erős szél kerekedett, s mindíg
visszasodorta, valahányszor nekirepült a várnak. Hiszen megállj, szél, –
gondolta a királyfi – majd túl járok én a te eszeden. Fordított egyet a
gyűrüjén s azt gondolta, hogy szeretne egy arany hídat a folyó partjától
a palota kapujáig. Mindjárt megvolt az akarata. Jó erősen belefogódzott
a híd karfájába s addig el sem eresztette, míg a palota kapuján be nem
lépett. De még csak itt következett a hadd-el-hadd. Három sárkány, három
oroszlán állott elébe. Ha egyet lép tovább, szörnyű halált hal.
– Kard, ki hüvelyből! – gondolá a királyúrfi s csavarintott egyet a
gyűrüjén. Egyszeribe lett hüvely is, kard is, de a hüvely az oldalán, a
kard meg a kezében. Na, most neki ezeknek a cerberusoknak! Vágott
jobbra, vágott balra, de amint levágta egy fejét valamelyik sárkánynak,
mindjárt más nőtt a helyébe. Már úgy kifáradt a hiábavaló
vagdalkozásban, hogy a karja megroggyant s a kardját leeresztette.
– Vissza! Vissza! – kiáltott most valaki, s a sárkányok is, oroszlánok
is egyszeribe visszahúzódtak, mint valami szelid bárányok. Fölnéz a
királyúrfi, hogy vajjon ki szelidíthette meg ennyire ezeket a
cerberusokat, s hát odafönt, a palota ajtajában, hová éppen hétszáz
garádics vezetett, egy olyan szép asszony áll, amilyent ő még nem látott
világ életében. Tüstént futott fel hozzá, köszönt illedelmesen, s
hálálkodott erősen, hogy megmentette az életét.
– Ugyan bizony, – kérdé a szép asszony – hogy kerültél ide, hol rajtam
kívül nincs lelkes teremtés?
Elmondá a királyfi, hogy ő ki, s mi jóban jár.
– Na, – mondá az asszony, – éppen jó helyen jársz, mert én a
halhatatlanság királynéja vagyok, s aki idejut az én palotámba, örök
időn át él. Maradj itt a házamnál, éljed a világodat, nem bánom.
Hej, megörült a királyúrfi, de nagyon! Nagy szomorúsága nagy vígságra
változott s olyan vígan élt, hogy vígabban már a mennyországban sem
élhetett volna.
Na, telt-mult az idő. Eltelt ezer, kétezer, háromezer esztendő. S az
neki éppen annyi volt, mintha egy, két, három esztendő lett volna.
Egyszer aztán mit gondolt, mit nem, azt mondá a halhatatlanság
királynéjának:
[Illustration: Vágott jobbra, vágott balra…]
– Felséges királyném, ha megengeded, egy-két napra hazamegyek az
országomba, meglátogatom az édesapámat.
Nagyot nevetett a királyné, hogy csakúgy megcsendült belé a palota.
– Mit beszélsz te? Haza akarsz menni az apádhoz? Tudod-e, hogy hány
esztendeje jöttél el hazulról? Éppen háromezer esztendeje. Már csak a
porát találod az édesapádnak.
Aj! búra fordult ismét a királyúrfi nagy vidámsága. Mit ér neki az örök
élet, ha az apját többé nem láthatja! Ahogy látta a királyné szegény
királyúrfi nagy búját, bánatját, erősen megsajnálta s bevezette egy
sötét szobába. Ott felnyitott egy lappancs-ajtót, az alól kivett egy
aranykorsót, s mondta neki:
– Hát nesze, itt ez a korsó, tele van élet-itallal. Akit ebből
megfrecskelsz, életre támad, akármilyen régen halt meg. Támaszd föl az
apádat, aztán búcsuzz el tőle mindjárt, sokáig úgysem maradhatsz az
országban, ha élni akarsz.
A királyúrfi felütötte a sarkára a rézpatkót, szépen elbúcsuzott a
királynétól, megígérte, hogy ismét visszajő, s azzal uccu neki, vesd el
magad, úgy elrepült, mint a gondolat. Még jóformán be sem hunyhatta a
szemét, s már ott is volt az apja országában. Hát Uram, Istenem, de
megváltozott ez az ország! Alig ismerte meg. A királyi palota sem olyan
volt, mint az ő idejében. Meghiszem, háromezer esztendő sok szép idő.
Leszállott az udvarba s egyenest ment a sírboltba. Annak az ajtajában
ült egy ősz öreg ember, a kezében egy rengeteg nagy könyv. Köszön az
öregnek s mondja, hogy miben jár.
– Hej, édes fiam, ebbe a könyvbe be van írva az apád neve is bizonyosan,
de hogy hol és merre, a jó Isten tudja.
Egész nap kereste, mígnem aztán megtalálta. Rábökött az ujjával: itt van
ni. Éppen háromezer esztendeje halt meg.
– Hát most gyere velem. S vezette a királyúrfit egyik szobából a másikba
(volt ott ezer is), míg aztán nagy későre rátaláltak a koporsóra. A
királyfi előveszi az aranykorsót s éppen rá akar loccsantani a
koporsóra, mikor csak megszólal valaki a háta mögött:
– Ahá! itt vagy!? éppen téged kereslek!
Megfordul a királyfi s hát a Halál áll előtte, kasza volt a kezében.
– Kérdi a királyfi:
– Mit akarsz tőlem?
– Mit-e? Nem elég volt, hogy háromezer esztendeig bujdokoltál előlem?
Most még az apádat is fel akarod támasztani? Velem jössz te mostan!
– Nem megyek én! – mondá a királyúrfi.
– De bizony jössz! – kiáltott a Halál s elkezdett dulakodni a
királyúrfival.
Valahogy mégis kikerült a Halál kezéből, azzal – hopp! kisurran a
sírboltból, a Halál meg utána. Repült a királyúrfi, mint a sebes
szélvész, a Halál mindenütt a nyomába, de nem tudta megfogni. Már a
halhatatlanság országába ért, éppen be akart lépni a királyné
palotájának ajtaján, de csak az egyik lábával léphetett be, a másikat
megfogta a Halál. Odaszaladt a halhatatlanság királynéja, ő is megfogta
a királyúrfit s húzta befelé. De a Halál nem engedte. Sokáig dulakodtak,
húzták erre is, arra is a királyúrfit, egyszer aztán azt mondta a
királyné:
– Hallod-e, te Halál, minek kínozzuk ezt a szegény ifjut, még ketté
szakítjuk s neked sem lesz örömed benne, Mondok valamit. Én feldobom őt
a csillagokig s ha visszaestében a palotám udvarán kívül esik, legyen a
tied; ha belül, legyen az enyém.
– Jól van, – mondá a Halál – legyen meg a te akaratod.
A királyné most megfogta a királyúrfit, egyet lódított rajta s úgy
felrepült, hogy a fejével éppen a csillagokat verte. Innen aztán
visszafordult s esett lefelé. Amint szállt, szállt lejebb, lejebb, a
Halál s a Halhatatlanság egyre kötekedtek, hogy vajjon melyiké lesz a
kettő közül.
– Fogadok, hogy kívül esik; – mondta a Halál.
– Adja Isten, hogy belül essék, – fohászkodott a királyné.
S az Isten meghallgatta a kérését. Éppen oda esett elibe. A Halál egyet
mordult, aztán sarkon fordult s úgy elkotródott, hogy színét sem látták
többet. A királyúrfi pedig azóta boldogan él a Halhatatlanság országában
s meg sem hal, míg a világ s még két nap.
[Illustration: A halhatatlanságra vágyó királyfi.]
A kereskedő és a gonosz szellem.
(Az _Ezeregyéj_ meséiből.)
Volt egyszer egy gazdag kereskedő. Rengeteg vagyona volt földben,
portékában, tiszta pénzben. Időnként el kellett utaznia hazulról, hogy
az üzlete dolgát végezze azokkal, akikkel összeköttetésben volt, egyet s
mást megbeszéljen. Egy alkalommal azonban igen-igen messzire kellett
utaznia. Elbúcsúzott feleségétől, gyermekeitől, a tarisznyáját jól
megtöltötte kétszersülttel, datolyával, aztán felült a lovára s
nekivágott a rengeteg pusztaságnak. Azon a pusztaságon egy élő lélek sem
lakott. Nem is történt semmi baja arrafelé való útjában. A dolgát a
városban elvégezte, aztán visszafordult. Már tizennégy napja jött
visszafelé, s a tizennegyedik napon oly rettenetes nagy meleg lett, hogy
nem győzte tovább a lovaglást. Leszállott a lováról s az úttól messzire
letelepedett egy fa alá, ott elévette tarisznyáját, elkezdett falatozni.
Amint eddegélte a kétszersültet meg a datolyát, a datolyának a héját
jobbra-balra hajigálta, nem törődve, hova, merre. Aztán, mikor
jóllakott, muzulmán szokás szerint megmosta a kezét, – mert közbe legyen
mondva, a fa tövében volt egy forrás is – megmosta arcát, lábát és
imádkozott. Alig hogy elvégezte imádságát, egyszerre csak ott termett
előtte egy rettenetes magas szörnyeteg. Hófehér volt a haja, kard volt a
kezében s szörnyű hangon kiáltott rá:
– Állj fel, hogy öljelek meg a kardommal, úgy, amint te megölted az én
fiamat!
Hej, megijedt a kereskedő! Nem tudta, mit gondoljon. Hiszen ő nem ölt
meg senkit soha életében. Könyörögve nézett a szörnyetegre s mondotta
neki:
– Óh, jaj nekem! Hát mi bűnt követtem én el, hogy te meg akarsz engem
ölni?
– Megöllek, – ismételte a szörnyeteg – mert megölted a fiamat!
– Óh, Istenem, – mondotta a kereskedő – hát hogy ölhettem volna én meg a
te fiadat, hiszen én nem is ismerem, nem is láttam soha!
– Hát nem te ütötted le, amikor ide jöttél?! – kérdezte a szörnyeteg. –
Nem te dobtad meg a datolyával?! Mindjárt szörnyet halt.
– Igaz, – mondotta a kereskedő – hogy én a datolya héját eldobtam, ezt
nem tagadom.
– No, ha nem tagadod, – mondotta a szörnyeteg – újra mondom, hogy
megölted a fiamat. Szembe dobtad datolyával s ő attól rögtön szörnyet
halt.
– Óh, uram, kegyelmezz életemnek, – könyörgött a kereskedő.
– Nincs kegyelem, nincs irgalom! Hát nem igazság megölni azt, aki ölt?
– Megengedem, – mondotta a kereskedő – de mikor én nem öltem meg a te
fiadat, s ha megöltem volna is, ártatlan vagyok a dologban! Könyörgök
neked, bocsáss meg, hagyd meg az életemet.
– Nem, nem, – ordított a szörnyeteg – készülj a halálra!
Azzal karján ragadta a kereskedőt, arccal lenyomta a földre s felemelte
a kardját, hogy a fejét levágja. Sírt keservesen a kereskedő, hullatta
könnyeit, mint a záporeső, újra elzokogta az ő nagy ártatlanságát,
elkeseregte, hogy többé nem látja a feleségét, drága, szép gyermekeit s
újra, meg újra könyörgött a szörnyetegnek, ne bántsa, hagyja meg az
életét, de hiába, mindhiába: a szörnyeteg nem akart megkegyelmezni.
– Megöllek, hiába könyörögsz, szörnyű halálnak halálával halsz meg, mint
az én fiam!
– Hogyan, – zokogott a kereskedő – hát nincs a te lelkedben semmi
irgalom? Hát nem indítanak meg az én könnyeim? Van lelked megölni egy
ártatlan embert?
Aztán csendesen, keseregve, jajongva mondotta a következő verseket:
– Az emberi életnek mindössze két napja van. Az egyik napon biztosságban
él, a másik nap csupa bizonytalanság. Az egyik napja csupa derü,
mosolygás, a másik napja felhős, szomorú. Látod a szellőt, hallod a
szellőt, amint zúgatja, búgatja vihar-szárnyait? Imé: csak a legmagasabb
fákba kap bele. Hány szép és hány csunya fa van a világon, de imé az
emberek csak azokra a fákra dobnak követ, amelyeken gyümölcs vagyon. Az
égen vannak megszámlálhatatlan csillagok, de közöttük csak a
legnagyobbaknak, a Napnak és a Holdnak van fogyatkozása. A szerencse
gondtalanná tett tégedet és tévedésbe ejtett, de éjnek éjszakáján
hirtelen a legrettenetesebb vihar támad.
A kereskedő még egyszer, hogy ezt a verset elkeseregte magában,
könyörögve fordult a szörnyeteghez, de az felemelte a kardját s már-már
le akart suhintani rá.
– Várj még egy pillanatot, még csak egy szót, – könyörgött a kereskedő.
– Adj nekem haladékot, engedd meg, hogy menjek haza feleségemhez,
búcsúzzam el tőle s gyermekeimtől; hogy készítsem el végrendeletemet;
hogy oszthassam el vagyonomat közöttük, nehogy pörlekedjenek majd
halálom után. Adj nekem időt, hogy rendezzem el minden dolgaimat
barátaimmal, szomszédaimmal, kereskedőtársaimmal s egy esztendő mulva,
esküszöm neked, visszajövök ide, erre a helyre, ez alá a fa alá.
– Nem hiszek neked, – mondotta a szörnyeteg – nem jössz vissza.
– Esküszöm az élő Istenre, hogy visszajövök, engedj haza.
– Hát egy esztendő kell neked? – kérdezte a szörnyeteg.
– Egy esztendő, csak egy esztendő!
– Jó, – mondotta a szörnyeteg – tehát visszajössz? Mehetsz!
A szörnyeteg eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A kereskedő meg
felkelt a földről, reszketve, támolyogva, felült a lovára s szép
csendesen hazament, de egész úton szakadott a könny a szeméből, gyötörte
a szörnyű bánat, hogy még csak egy esztendeig tart az ő élete s akkor
meg kell halnia ártatlanul, szörnyű halálnak a halálával. Mikor hazaért
s a felesége, a gyermekei elébe szaladtak nagy örömmel, ő sírva borult a
nyakukba, hangos sírásától zengett a ház, az udvar. Rettentő ijedséggel
néztek rá mind:
– Mi történt veled, édes, jó uram? Mi történt veled, édes, jó apám?
– Óh jaj, ne is kérdezzétek, – felelt a kereskedő – még csak egy
esztendeig tart az én életem.
Elképedve néztek rá s várták a magyarázatot. A kereskedő elbeszélt
mindent a legaprajára, hogy mi történt vele. Hej, lett szörnyű
szomorúság a házban! Szörnyű sírás-rívás, jajgatás. Összecsődültek a
szomszédok és lett nagy szomorúság mindenütt, mert a kereskedőt igen
szerették, de hiába, mit tehettek? Nem segíthettek rajta, s szegény
kereskedő készült a halálra. Elkészítette végrendeletét; elosztotta
vagyonát; rabszolgáinak, rabszolganőinek visszaadta szabadságát;
rengeteg alamizsnát osztott ki a szegények között. Aztán egyszerre csak
közeledett az esztendő vége. Készülnie kellett, indulnia kellett a
halálos útra.
Mind el akarták kísérni, de a kereskedő nem engedte. Elbúcsúzott
feleségétől, gyermekeitől, szomszédaitól, jó barátaitól keserves
könnyhullatás között, aztán felült a lovára, Istennek ajánlott mindenkit
s elindult. Ment, mendegélt, addig ment, mendegélt, amíg arra a végtelen
pusztaságra ért, azon a végtelen pusztaságon éppen az alá a fa alá, ahol
találkozott a szörnyeteggel. A lovát megkötötte a fához, aztán
letelepedett a fa alá, a forrás mellé, és nézett szomorúan maga elé a
földre. Amint itt üldögélt s hullatta a könnyét, egyszerre csak ott áll
előtte egy öreg ember. De ennek az öreg embernek más volt a képe,
mosolygott az arca, a szeme s barátságosan üdvözölte. Ezzel az öreg
emberrel volt egy szép szarvas is; a szarvasnak a nyakán egy szalag,
annálfogva vezette az öreg ember a szarvast.
– Testvér, mi bajod, miért vagy olyan szomorú? – kérdezte az öreg ember
a kereskedőt – s hogy vetődtél te ide, ahol emberek nem szoktak járni?
Tudod-e, hogy ez a gonosz szellemeknek a tanyája?
A kereskedő elmondotta nagy búsan, hogy bizony nem jó kedvéből jött ide.
Ez meg ez történt vele. Visszajött ide meghalni. Az öreg ember szörnyen
elcsudálkozott:
– Na, még ilyen dolgot sem hallottam világon való életemben! És te
megtartottad esküdet? Na, itt maradok, tanuja akarok lenni annak, ami
itt történik.
Az öreg ember leült a kereskedő mellé, aztán el kezdett beszélgetni.
Beszéltek erről, beszéltek arról, s egyszerre csak ott terem közöttük
egy másik öreg ember, ki két fekete kutyát vezetett pórázon. Üdvözölte
őket, azok fogadták, aztán letelepedett ő is közéjök. Megkérdezte, hogy
mi jóban járnak. Az első öreg ember elmondotta a kereskedőnek a dolgát,
hogy szegény feje hogy járt, mint járt, miért jött ide. Ahogy ezt
meghallotta a fekete kutyás ember, mondta:
– Na, erre én is itt maradok. Akarom látni, mi történik itt.
Alig ült le a második öreg ember, jött egy harmadik. Az egy öszvért
vezetett. Köszönt barátságosan, emezek fogadták, aztán szóból szó
kerekedett, ő is letelepedett közéjük, s mikor meghallotta, hogy miért
vannak itt, miért várnak, ő is mondta:
– De már ezt megvárom. Akarom látni, mi történik itt.
Hiszen nem kellett sokáig várniok, egyszerre csak rettenetes vastag köd
kerekedett, gomolygott, terjengett feléjük, aztán támadott szörnyű
forgószél, forgott, keringett ez a végtelen pusztaságon, mind közelebb,
közelebb hozzájuk, majd hirtelen szertefoszlott a forgószél, eltűnt,
elenyészett s közéjük toppant a szörnyeteg, a gonosz szellem, s anélkül
hogy üdvözölte volna őket, kirántotta kardját hüvelyéből, felemelte jó
magasra s nem törődve a többi öreggel, ráordított a kereskedőre:
– Állj fel, hogy öljelek meg, amint te megölted az én fiamat!
Rettentő félelem szállotta meg az öreg embereket, reszkettek mind
valamennyien, mint a nyárfalevél. Nem tudták, mit mondjanak, mit
tegyenek. De aztán mégis magukhoz tértek s megszólalt az első öreg
ember, aki a szarvassal jött ide. A szörnyetegnek a lábához vetette
magát s mondá a következőket:
– Óh, szellemeknek királya, könyörgök hozzád alázatosan, szüntesd a te
haragodat s hallgasd meg türelemmel az én beszédemet. Nézz erre a
szarvasra és engedd meg, hogy beszéljem el ennek a történetét:
csudálatos egy története van ennek. Hallgasd meg s ha tetszik majd neked
a történet, ha érdekesnek találod, engedd el e szegény ember
büntetésének harmadát.
A gonosz szellem egy kevés ideig gondolkozott, tünődött, aztán mondta:
– Jól van, hát beszélj. Ha érdekes lesz a történet, elengedem a
büntetésnek egy harmadát.
Az első öreg és a szarvas története.
– Hát halljátok a történetét, – mondotta az öreg ember – hallgassátok
meg figyelemmel.
Ez a szarvas, akit itt láttok, az én feleségem Még csak tizenkét
esztendős volt, amikor feleségem lett, mondhatom tehát, hogy nemcsak
férje, de apja is voltam. Teljes harminc esztendeig éltünk együtt,
anélkül hogy Isten gyermekkel áldott volna meg, de én azért nem
haragudtam rá, jól bántam vele; minden kívánságát, minden kedvét
betöltöttem. De ne csudáljátok, bizony szerettem volna mégis, ha Isten
gyermekkel áldana meg, s hogy utód nélkül ne maradjak, vettem egy
rabszolganőt. Annak a rabszolganőnek született egy fia, egy gyönyörű
szép fiú, akiben, amint nőtt, növekedett, mind nagyobb, nagyobb örömem
tellett. De a feleségem nem nézhette sem az anyát, sem a gyermekét.
Eltitkolta ugyan sokáig a haragot, a gyűlöletet, de én sejtettem, de én
láttam, hogy rossz szemmel nézi őket. Aztán egyszer ki is tört a
haragja, a gyűlölete, szörnyen kitört. Egyszer, mikor már a fiam tíz
esztendős volt, hosszú útra kellett mennem. Mikor útra keltem, megkértem
a feleségemet, hogy bánjék jól a gyermekkel, az anyjával is, viselje
gondját a fiamnak. Megmondottam, hogy egy esztendeig távol maradok a
háztól, legyen gondja a gazdaságra, a házra, mindenre. Ám, amíg én távol
voltam, azalatt mi történt? Megtanulta a bűbájosságot az én feleségem,
ezt az ördögi mesterséget, elvitte a fiamat valami félenvaló helyre,
ottan borjuvá változtatta, aztán odaadta az én bérlőmnek, hogy csak
tartsa jól, hízlalja meg. Azt hazudta a bérlőnek, hogy a nyáron vette a
borjut.
De ez nem volt elég. A fiunak az anyját meg tehénné változtatta, azt is
odaadta a bérlőnek. Meghagyta neki, hogy csak tartsa jól, hízlalja meg.
Mikor én hazatértem esztendő mulva, keresem a fiamat, keresem az anyját,
nincsenek sehol.
– Hol a fiam, hol az anyja? – kérdeztem a feleségemet.
– A rabszolganőd meghalt, – mondotta az asszony – a fiadat pedig már két
hónapja nem láttam. Azt se tudom, hogy hova lett.
Nagyon megszomorodtam a rabszolganő halálán, megszomorodtam fiam miatt
is, de mégis reménykedtem, hátha valahol megtalálom. De telt, mult az
idő, hét hét után, hónap hónap után, már nyolc hónap mult el, hogy
kerestem szüntelen mindenfelé, nem találtam a fiamat sehol. Hírét sem
hallottam.
[Illustration: »Állj fel, hogy öljelek meg!«]
Aközben elkövetkezett a nagy Bajrám ünnepe. Üzentem a bérlőmnek, hogy
hozza be a tanyáról a legkövérebb tehenet, azt akarom áldozni a nagy
ünnepen. A bérlő bejött, bevezetett egy tehenet az udvaromra. Ez a tehén
a fiu anyja volt, de én azt nem sejtettem. Egy oszlophoz kötöttem a
tehenet, aztán felemeltem a bárdot, hogy levágjam, de haj, oly
keservesen, oly szomorúan bőgött, olyan bánatosan nézett rám! És láttam,
amint a könny kicsordul a szeméből. Megzavarodtam, a bárdot
leeresztettem, nem voltam képes levágni a tehenet. Szóltam a bérlőnek,
vezesse vissza a tehenet s hozzon másikat helyette. Haj, mit csinált a
feleségem, mikor ezt látta!
– Miféle dolog ez, mit csinálsz? Mit akarsz? Miért nem áldozod fel ezt a
tehenet? Hiszen ez a legszebb, a legkövérebb minden tehened között!
Nem tudtam, hogy mit mondjak, mit tegyek. Addig beszélt a feleségem,
hogy így, meg úgy, végre is engedtem neki: levágtam a tehenet, aztán
lehúztam a bőrét, s ime akkor láttam, hogy a tehén, amely kívülről oly
nagyon kövérnek látszott, sovány volt, szörnyű sovány. Csak csontja és
bőre volt, semmi egyéb.
– Eredj, – mondottam a bérlőnek – neked adom a bőrét, húsát, csontját,
mindenét, vigyed magaddal. Hozzál helyette egy kövér borjút.
Ment a bérlő s csakhamar vissza is tért, vezetett magával egy szép,
kövér borjút, megkötötte az udvaron egy oszlophoz, én pedig vettem a
bárdot s éppen felemeltem, le akartam rá sujtani, de hallgassatok ide,
oly keservesen bőgött szegény, olyan bánatosan nézett rám, aztán hozzám
dörgölődzött szép, kicsi fejével, nyalt, csókolt. Nem voltam képes
megölni.
– Vidd vissza, – kiáltottam a bérlőnek – ezt a borjút én nem ölöm meg.
Ahogy ezt hallotta a feleségem, kiszaladott a házból, kiabált szörnyen:
– Miféle dolog ez? Hiszen ez a legszebb, legkövérebb borjad valamennyi
borjú között. Mit akarsz?
– Feleség, – mondottam én – hagyjad, én nem ölöm meg ezt a borjút. Nézd,
milyen szomorú szegény. Hogy nyalja, nyalogatja az én kezemet. Nézd, úgy
foly a könny a szeméből, mint a záporeső.
– Óh, te gyáva! – gúnyolódott velem az asszony – miféle férfi vagy?!