CSODALÁMPA
A VILÁG LEGSZEBB MESÉI
MESÉLI
BENEDEK ELEK
POGÁNY WILLY S MÁS MŰVÉSZEK RAJZAIVAL
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1921
KÉK MESEKÖNYV
A VILÁG LEGSZEBB MESÉIBŐL
MESÉLI
BENEDEK ELEK
POGÁNY WILLY S MÁS MŰVÉSZEK RAJZAIVAL
MÁSODIK KIADÁS
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1921
_A CSODALÁMPA._
_Van nekem egy csodalámpám, gyerekek, melynek tündéri fényességet
árasztó világa mellett országot-világot bejárok s úgy szedegetem össze a
világ legszebb meséit. Világjáró nagy utamból, íme, itt egy könyvre való
mese: olvassátok, gyönyörködjetek bennök, aztán hozok én nektek újabb
meg újabb könyveket, melyekből a nagyvilág népeinek legszebb meséit
ismeritek meg._
_Az én csodalámpám nemcsak a világ legszebb meséit mutatja meg, de mutat
mindenféle gyönyörüséges színeket is: ez a magyarázata, hogy ennek a
kötetnek Kék mesekönyv külön jelzője van. Az ezután következő köteteknek
is valamely szín lesz a jelzője, azt példázván ezzel, hogy a mesék
világa, melyet én bejártam, színekben pompázó világ._
_Mostan pedig üljetek ide körém. Kezdődik a mesemondás, mégpediglen
minden mesék ősforrásán – a Pancsatantrán…_
_Benedek Elek._
Mi a Pancsatantra?
Ez a különös indiai szó annyit jelent magyarul, mint: _Ötös-könyv_,
vagyis öt részből álló könyv. Ebben az ötös-könyvben, amelynek sem
íróját, sem iratása pontos idejét nem ismerjük, a világ legrégibb meséi,
indiai állatmesék vannak. Ezek az állatmesék már régesrégen, kevéssel
Krisztus születése után, elterjedtek az egész világon, minden népnek
ajkára elkerültek, minden nép változtatott rajtuk a maga lelkének
megfelelő módon, s a mesélgető magyar pásztorlegény nem is sejti, hogy
az a mese, amit ő elmond, valójában a messze Indiából származik.
Hogy az indiai mesék mind állatmesék, vagy, ha emberekről szólnak is, a
történetet beszélő állatok mondják el, annak az az oka, hogy India lakói
egészen más szemmel nézték az állatokat, mint mi. Az ő vallásuk a
_lélekvándorlást_ tanította, vagyis e vallás szerint az ember életében
elkövetett bűneiért új életben bűnhödik meg, s aki mint ember meghalt,
mint állat újra meg újra feltámadhat. Ezért az állatok iránt, még a
veszedelmes és kártékony állatok iránt is kímélettel és gyöngédséggel
viseltettek, hiszen átváltozott rokonaikat látták bennük. És így
meséikben sem találták olyan különösnek, hihetetlennek, mint mi, hogy az
állatok úgy beszélnek, gondolkoznak és bölcselkednek, mint az emberek.
Ezeknek az állatmeséknek mindig van valami tanító céljuk. Hol erkölcsre,
hol életbölcsességre tanítanak. Bölcs mondásokkal szinte csordultig meg
vannak tömve az indiai mesegyüjtemények, sőt egyéb költői művek is. A
Pancsatantra öt könyvében több mint _ezer_ ilyen mondás van. Nagy részük
az akkori élet viszonyaival függ össze. Az olvasó az itt következő
mesékben csak az általános, ma is értékes gondolatokat találja majd.
Az Ötös-könyv, mint bevezetése mondja, voltaképen iskolakönyvül íródott.
A bevezetés maga is mese, amely keretképen foglalja magába az egész
könyvet. Az van elmondva benne, hogy egy Amarasakti nevű királynak volt
három ostoba fia, Vasusakti, Ugrasakti és Anantasakti, akiket a világ
minden tudósa sem tudott semmire megtanítani. A kétségbeesett királynál
egyszer megjelent egy Visnusármán nevű bölcs, s vállalkozott arra, hogy
okos, jó királyokká neveli a fiúkat. A király rá is bízta a fiait, s a
bölcs állott a szavának. Nem könyvekből tanította a fiúkat, hanem
történeteket mondott el nekik, s az azokba szőtt bölcs mondásokból
tanulhattak meg mindent, amire szükségük volt. Ezeknek a történeteknek a
gyüjteménye a Pancsatantra, az Ötös-könyv.
De a történetek, melyeket a bevezetés szerint Visnusármán mondott, nem
függetlenek egymástól. Amint a bevezetés maga keretet ád e
történeteknek, ezek maguk is körülfogják egymást, mint az egymásba
rakott skatulyák. Az öt könyv öt önálló történet, ezeket csak a
bevezetés tartja össze. De az egyes történetek már összefüggnek
egymással. Elkezdődik egy történet, valamelyik szereplője egyszerre csak
belekezd valami új történet elmondásába; ebben a történetben sokszor
előfordul, hogy valamelyik szereplő mesélni kezd – aztán a könyv végén
valamennyi történet befejeződik szép sorjában. Ha tíz skatulyát egymásba
rakunk, nem vehetjük addig hasznát az elsőnek, amíg a többit sorban ki
nem vettük.
Az öt könyv közül a harmadikat, a varjak és baglyok harcáról szólót
találja itt az olvasó, kissé megrövidítve, néhány mese és a mai ember
számára érdektelenebb bölcs mondások elhagyásával.
Varjak és baglyok.
A bölcs Visnusármán így szólt a három királyfihoz:
– Ne bízzatok az ellenségben, ha barát lett is belőle: gondoljatok arra,
hogy a varjak lángbaborítottak egy barlangot, melyben baglyok tanyáztak.
– Ugyan hogy esett az? – kérdezte a három királyfi, Vasusakti, Ugrasakti
és Anantasakti.
Visnusármán mesélni kezdett.
– Volt egyszer, messze délvidéken, egy rengeteg nagy, ágas-bogas fügefa.
Ennek az ágain lakott Meghavarna, a varjak királya, udvarával együtt. A
fa közelében Arimardána, a baglyok királya ütött tanyát rengeteg
népével. Egy barlang volt a baglyok királyának a vára; onnan ütött rajta
minden istenáldott éjjel a szegény varjakon. Régen gyűlölte már egész
nemzetségüket, s aki az útjába került, kegyetlenül meggyilkolta. A
varjak királya egyszerre csak azon vette észre magát, hogy alig maradt
egy-két katonája. De hát így is van az: aki ellenséggel, betegséggel nem
gondol, martaléka lesz neki.
Most aztán összehivatta Meghavarna a minisztereit és így szólt hozzájuk:
– Hűséges szolgáim, a mi hatalmas ellenségünk, a baglyok királya,
idestova egész nemzetségünket elpusztítja. Mi éjszaka nem látunk, de
fényes nappal sem találjuk meg az ő tanyáját. Mondjátok hát, mitévők
legyünk? Hiszen én azt sem tudom, miért van ez a gyűlölködés a varjak és
baglyok között?
Megszólalt Stirajívin, a legöregebb miniszter:
– Hallgass ide, felséges királyom, elmondom én ennek a történetét.
Első mese: A madarak királyválasztása.
– Egyszer, régesrégen, elhatározták a madarak, hogy királyt választanak
maguknak. Volt ugyan királyuk, Vináta isten fia, de az nem sokat gondolt
velük, nem óvta meg őket bajtól, veszedelemtől, kígyók torkától,
madarászok hálójától. Soká tanakodtak, hogy kit kellene a helyébe
választani. Egyszerre csak meglátták a baglyot, megtetszett nekik tudós
képe, s egy szívvel-lélekkel mondták: legyen a bagoly a királyunk!
Kezdtek is már készülődni a koronázásra, hoztak vizet a szent forrásból,
trónust állítottak fel, tigrisbőrt terítettek a földre, aranyos korsókat
raktak tele ággal, virággal, gabonával; ajándékokat hoztak a királynak,
a költők szavaltak, leányok énekeltek – s a bagoly épen fel akart
röppenni a trónusra, mikor egyszerre csak rémítő károgás hallatszott.
Előkerült valahonnét a varju s azt kérdezte:
– Ugyan, minek gyűltetek itt össze ennyien?
Mikor a madarak a varjut meglátták, összebújtak s azt mondták egymásnak:
– Híres, okos egy madár ez, jó volna tanácsot kérni tőle.
Oda is mentek a varjuhoz s azt mondták neki:
– Hallod-e, mi madarak királyt választunk. Eddig nem törődött velünk
senki, ezentúl a bagoly lesz gondviselőnk, őt fogjuk királlyá koronázni.
No, mondd meg, mit szólsz hozzá? Épen jókor jöttél.
Elnevette magát a varju s azt mondta:
– Bolondul cselekesztek. Ugyan mért lenne ez a vaksi a mi királyunk,
mikor annyi más derék madár van itt: tarvarju, galamb, kacsa, liba,
páva, meg a többi. Hiszen a görbeorrú, kancsalszemű, komorképű bagoly
még akkor is utálatos, ha jókedvében van. Hát még milyen lehet, ha
megharagszik!
Aztán itt van a Vináta isten fia. Még ha ez a madár igazán királynak
való volna is – akkor se tanácsolnám, hogy megválasszuk melléje. _Egy_
király áldás az országra, sok király átok. Mi lenne velünk, ha sok nap
ragyogna az égen? Elég ez az egy király, elég még a neve is, hogy minden
bajtól megkíméljen. Aki hatalmas úr nevére hivatkozik, annak minden
dolga sikerül: a nyulak is vígan élnek most, mert a holdra hivatkoztak.
– Ugyan hogy esett az? – kérdezték a madarak. A varju mesélni kezdett.
Második mese: A nyúl és az elefánt.
– Valahol messze, egy nagy erdő mélyén lakott az elefántok királya,
Csaturdanta, tengernyi népével. Gond nélkül uralkodott felettük, amíg
csak egy szörnyű csapás nem látogatta meg azt a vidéket, ahol éltek.
Tizenkét álló esztendeig egy csöpp eső sem esett. Kiszáradt minden tó,
patak, forrás messze földön. Szenvedtek a szomjuságtól a szegény
elefántok s egyszer csak így szóltak a királyukhoz:
– Felséges királyunk, a gyermekeink sorra hullanak már a szomjuságtól.
Találj ki valamit, mert nem nézhetjük tovább a pusztulásukat.
A király szolgákat küldött szét mindenfelé, hogy vizet keressenek. Az
egyik csapat talált is egy tavat, tele mindenféle vizimadarakkal,
állatokkal. Partján csodás gazdagságban nőttek fák, virágok, a vize
tiszta volt – a mennyország nem lehetett szebb, mint ez a tó meg a
környéke. Úgy hítták, hogy a Hold tava.
Megvitték a szolgák a gyönyörű tó hírét, útra kerekedett Csaturdanta
egész népével együtt, s a hatalmas elefántok minden oldalról csak úgy
rohantak belé a tóba. Csakhogy eközben halálra tapostak egy sereg kis
nyulat. Azok szegények régesrégen ott tanyáztak már a tó partján, s most
keserves jajveszékeléssel látták, ki fiát, ki lányát, ki feleségét
szétroppanni az elefántok lába alatt.
Az elefántok királya pedig, mintha semmi sem történt volna, megvárta,
amíg az egész népe eloltotta a szomjuságát és megfürdött a tó vizében,
aztán visszavezette őket az erdőbe.
Az életben maradt nyulak rémülten dugták össze a fejüket.
– Mitévők legyünk? – kérdezték egymástól – az elefántok megtalálták ezt
a tavat, most már mindennap visszajönnek ide s egy szálig agyontaposnak
minket. Ki kellene találni valamit, amivel elijesszük őket.
Soká tanakodtak, de hiába, semmi okos dolog nem jutott eszükbe.
Egyszerre csak megszólalt egy Vijája nevű nyúl.
– Ne féljetek, én megigérem, hogy egy sem jön ide többet. Küldjetek csak
engem követségbe az elefántok királyához.
El is küldték Vijáját, s az még akkor nap megjelent az elefántok
tanyáján. Megtalálta a királyt is, de nem ment a közelébe, mert tudta,
hogy az elefántnak az érintése is öl. Felmászott egy sziklás halom
tetejére, ahová az elefánt nem mehetett utána s onnan szólította meg:
– Elefántok királya, hogy szolgál az egészséged?
A király csodálkozva nézett föl erre a hangra és így szólt:
– Ki vagy te, hé?
A nyúl azt felelte:
– Követ vagyok!
– Ki küldött? – kérdezte a király.
– Engem bizony senki más, mint maga a Hold, – felelte a nyúl.
– Ugyan miért?
– Elmondom, de elébb jegyezd meg jól, hogy akármit beszéljek is: a
követet nem szabad bántani! Hát, amint mondom, engem a Hold küldött ide.
Azt üzeni neked a Hold: te meggyaláztad azt a tavat, melyet énrólam
neveztek el a Hold tavának. Megöltél egy sereg nyulat, pedig azokat én
védelmezem. Úgy is hívnak engem, hogy a nyulak fejedelme. Egy szó mint
száz: ha ezentúl is oda mered vinni népedet a Hold tavához, megbüntetlek
érte; ha nem viszed oda többet, hasznát látod. Ha engedelmeskedel,
járhatsz-kelhetsz vígan ebben az erdőben, testedet körülözönlik az én
bűvös sugaraim. De ha nem, elpusztulsz minden nemzetségeddel együtt,
mert nem engedem le rátok a sugaraimat és megöl a forróság benneteket.
Megijedt az elefántok királya s azt felelte a nyúlnak:
– Édes fiam, belátom, hogy vétettem a Hold ellen, adj tanácsot, hogyan
békíthetném meg. Nem szeretném, ha megharagudnék rám.
– Kövess engem egyesegyedül, majd hozzávezetlek, – szólt a nyúl.
Elvezette a Hold tavához és megmutatta neki a tó mozdulatlan vízében a
Hold ragyogó képét, csillagokkal körülvéve. Az elefánt meghajolt a kép
előtt, hosszú orrmánya beleért a tóba, felzavarta a vizet, s a Hold képe
ugrálni kezdett, széjjelszakadt: az elefánt ezer holdat is látott
egyszerre.
Előugrott Vijája, úgy tett, mintha megrémült volna, rákiáltott az
elefántra:
– Jaj, mit tettél, szerencsétlen, most még százszor jobban megharagudott
rád a Hold!
A szegény elefánt földig meghajolt s úgy kérte Vijáját:
– Édes fiam, soha életemben nem jövök ide többet, csak könyörögj a
Holdnak, hogy bocsásson meg nekem! – Azzal elment, vissza se fordult.
– Azért mondom, – fejezte be elbeszélését a varju – hogy aki hatalmas úr
nevére hivatkozik, annak minden dolga sikerül. És aztán a bagoly
különben is kegyetlen, rosszakaratú állat, ha tudna sem akarna minket
megvédeni. Én igazán félek tőle. Azt mondják: hogy járhatnának jól a
pörlekedők, mikor rossz bíróra találnak? A macska is elpusztította a
nyulat meg a gyöngytyúkot.
– Ugyan mondd el, hogy esett az? – kérdezték a madarak.
A varju mesélni kezdett:
Harmadik mese: A gyöngytyúk, a nyúl, meg a róka.
– Valamikor régen, egy nagy fügefa tetején laktam. A fa alján tanyázott
egy gyöngytyúk. Mert hogy együtt laktunk, össze is barátkoztunk, minden
nap bölcs dolgokról beszélgettünk egymással. Egyszer aztán a gyöngytyúk
elment a maga fajtájabeli madarakkal messze vidékre, ahol sok rizs
termett, s nem jött vissza a szokott időben. Én elszomorodtam, s
elkezdtem gondolkozni.
– Ejnye, ejnye, hol maradhat az én derék gyöngytyúk barátom? Talán
bizony hálóba került, vagy meg is ölték valahol?
Teltek, múltak a napok egymásután, s a gyöngytyúk elhagyott odujába egy
nyúl költözött be. Én nem is szóltam neki egy szót sem, mert nem hittem
már, hogy hazajön valaha. Hát másnap megjött a gyöngytyúk, jól
meggömbölyödve a sok rizsevéstől. Hazajött, mert hát jól mondják, hogy a
mennyországban sincs olyan jó dolga az embernek, mint otthon, a maga
házában, még ha szegényen kell is élnie.
Amikor a gyöngytyúk meglátta a házába tolakodott nyulat, haragosan
rákiáltott, hogy takarodjék onnan.
– Hohó, – mondta a nyúl – nem addig van az. Lehet, hogy a tiéd volt ez
az odu, de én a távollétedben elfoglaltam, most már törvény szerint az
enyém.
– Bizony az enyém, – erősködött a gyöngytyúk – a szomszédaimmal is
bizonyíthatom!
– Hiába bizonyítod, – mondta a nyúl – elfoglaltam, enyém, a törvény is
nekem ád igazat.
– No ha úgy bízol a törvényben, – felelt a gyöngytyúk – hát gyere velem,
majd megkérdezünk valakit, aki ért hozzá. Annak az ítéletében
megnyugszunk mind a ketten.
Elindultak bírót keresni. Én is utánuk mentem gyalogszerrel, hadd
lássam, mi lesz a vége a pörnek. Útközben megkérdezte a nyúl a
gyöngytyúkot:
– Mondd, ki fog hát dönteni a pörünkben?
– Egy Dadhikarna nevű róka, – felelte a gyöngytyúk – az részvétet érez
minden ügyes-bajos ember iránt, áhítatoskodásban, imában tölti az életét
a szent Ganges folyó partján, remete módjára.
Mikor a nyúl meglátta ezt a rókát, megremegett az ijedtségtől és azt
mondta a gyöngytyúknak:
– Ne forduljunk ehhez a gonosz lélekhez! Látszik rajta, hogy csak
színleli ezt a nagy jámborságot!
Dadhikarna, aki igazán csak azért öltözött remetének, hogy könnyebben
jusson ennivalóhoz, meghallotta a nyúl beszédét. Hogy megszerezze a két
pörlekedőnek a bizalmát, a nap felé fordította az arcát, összetette a
két első lábát, behúnyta a szemét és álszenteskedő módon prédikálni
kezdett:
– Hiábavalóság a földi élet, egy pillantás alatt odavan; álom a
jóbarátok társasága, káprázat a szerető család – minden elmúlik, csak a
jóság örök.
Igy beszélt még tovább is, s erre már a nyúl is elhitte, hogy igazi
remetévé lett. Hívta a gyöngytyúkot, hogy adják elő az ügyüket a jámbor
remetének.
Most meg a gyöngytyúk volt okosabb, s azt mondta:
– Jó, de nekünk a róka természettől fogva ellenségünk, hát csak
messziről szóljunk hozzá. – Úgy is tettek, s odakiáltottak neki:
– Hallod-e, jámbor remete, pörös ügyben jöttünk eléd. Itélj fölöttünk.
Amelyikünknek nincs igaza, azt megeheted.
– Dehogy eszem, dehogy eszem, – szenteskedett a róka. – Nem akarok
pokolba jutni! Az is kegyetlen és pokolba jut, a ki kártevő állatokat öl
meg; hát még az, aki hasznos állatokat mer bántani! Nem, nem eszem meg
egyikőtöket sem. Hanem én már öreg vagyok és messziről nem értem jól a
szavatokat. Igy nem ítélhetek az ügyetekben, hiszen pokolba jut minden
ember, aki hamis ítéletet mond. Bízzatok bennem és beszéljetek hangosan
a fülembe.
A két állat el is hitte, amit a róka mondott; odamentek hozzá, s abban a
pillanatban meg is ragadta mind a kettőt. Megette a nyulat is, a
gyöngytyúkot is. Azért mondom én: hogy járhatnának jól a pörlekedők,
mikor rossz bíróra találnak? Ha ti ezt a nappal vak, éjjel rabló madarat
királlyá teszítek, épen úgy jártok, mint a gyöngytyúk meg a nyúl, hiszen
ti éjjel vakok vagytok. Gondoljátok meg ezt és aszerint cselekedjetek.
– Ennek bizony igaza van, – mondták a madarak – majd máskor választunk
királyt, ha jobban meggondoltuk a dolgot. – Azzal elrepültek mind, ki
erre, ki arra. A bagoly meg csak várta, várta a trónuson, hogy mikor
kezdődik már a koronázás. El is küldötte egy szolgálóját körülnézni. A
szolga visszajött és azt mondta neki:
– Uram, a varju csalárd módon megakadályozta a koronázást, s a madarak
szétrepültek mindenfelé, épen csak ő maradt itt. Jerünk innét, uram,
engedd, hogy a hajlékodba vezesselek.
Haragosan felelte a bagoly:
– Ó te gaz varju, mivel bántottalak meg, hogy megakadályoztad a
koronázásomat? Ezért ellenséged leszek halálig! Mert a nyíl ütötte seb
beheged, a levágott erdő újra nő, – de a rossz szó gyűlöletes; az a seb,
amit a nyelvvel ütnek, sohasem heged be.
Azzal a bagoly a szolgájával együtt hazarepült, a varju pedig
gondolkozni kezdett. Ugyan minek bántotta ő meg a baglyot? Hiszen
senkiről sem szabad rosszat beszélni, még az igazat sem kell megmondani,
ha fájdalmat okoz valakinek. Dehát segíteni már nem lehetett a bajon,
hazament ő is – s azóta van háboruság a varjak és a baglyok között.
Mikor a miniszter elhallgatott, megszólalt Meghavarna, a varjak királya:
– Mondd hát, öreg szolgám, mitévők legyünk most?
– Azt tanácsolom, – felelte Stirajívin – hogy ne fegyverrel, hanem
ravaszsággal próbáljuk legyőzni a baglyokat. Majd én magam megyek
közéjük és fogadom, hogy legyőzöm őket. Többet ésszel, mint erővel! A
három csavargó is az eszével csalta el a paptól a bakkecskéjét.
– Ugyan, hogy esett az? – kérdezte a király. A miniszter mesélni
kezdett.
Negyedik mese: A megcsalt pap.
– Élt valahol egy Mitrasármán nevű pap, aki azzal töltötte az életét,
hogy barmokat áldozott Bráma istennek. Ez egyszer elment a szomszéd
faluba, hogy áldozati állatot kérjen valakitől. Kapott is egy kövér
bakkecskét. Elindult vele az erdőn keresztül hazafelé, de mert a kecske
folytonosan ugrándozott, a hátára vette s úgy cipelte hazafelé. Útközben
meglátta három éhes csavargó. Megkívánták a kövér bakkecskét, de mert a
papot nem merték bántani, elhatározták, hogy elcsalják tőle.
Az egyik elébe került a papnak s így szólt hozzá:
– Ejnye, ejnye, nem szégyelled magad, hogy pap létedre kutyát viszel a
válladon? Tudhatnád, hogy a kutya érintése beszennyezi az embert.
– Talán bizony megvakultál, – szólott haragosan a pap – hogy a
kecskebakot kutyának nézed?
– Bocsáss meg, rosszul láttam, menj békével, – szólt a csavargó.
Alig ment tovább a pap, elébe került a második csavargó és nagy
fejcsóválva azt mondta:
– Hüm, hüm, szent atyám, akármennyire kedves volt is neked életében ez a
borjú, mégsem illik, hogy most a válladra veszed. Hiszen te tudod
legjobban, hogy a mi vallásunk szerint holttestet, dögöt érinteni nem
szabad.
Erre már éktelenül megharagudott a pap. Rákiáltott a csavargóra:
– Megvakultál, hogy a kecskebakot döglött borjunak nézed?
– Bocsáss meg, kérlek, – felelt a csavargó – nem tudtam, mit beszélek.
Eredj békével.
Ment is a pap, de alig ment egy hajításnyira, elébe került a harmadik
csavargó is, s megszólította:
– Az már mégsem járja, hogy szamarat viszel a válladon. Aki ezt teszi,
annak ruhástul kell megfürdeni, különben rosszul jár. Dobd le gyorsan,
azt tanácslom, amíg más valaki meg nem látja.
No, erre már megijedt a pap szörnyűségesen. Azt hitte, a gonosz lélek
szállt a bakkecskébe, az mutogatta magát annyiféle alakban. Ledobta a
válláról és futott haza, vissza se nézett. A három csavargó meg fölvette
a bakkecskét s megették jó étvággyal. Azért mondom, hogy: többet ésszel,
mint erővel.
– Mondd hát, mi a terved? – kérdezte a király, mikor Stirajívin
bevégezte a mesét.
– Az, felséges királyom, – felelte az öreg miniszter – hogy bánj most
úgy velem, mintha ellenséged volnék, kiálts rám haragosan, verj meg,
keríts elő vért valahonnét, vérezd össze a tollamat. Hadd higyjék a
baglyok kémei, hogy összevesztünk. Aztán taszíts le az ágról és menj
egész népeddel együtt a hegyek közé. Várj ott, amíg én ügyesen megnyerem
a bizalmukat, kiismerem a barlangjuk belsejét és elpusztítom őket. Azt
tudom, hogy a váruknak nincs kijárata, ahol menekülhetnének. Már pedig
kijárás nélkül nem vár a vár, hanem börtön. – No rajta, felséges
királyom, ne kimélj engem: békében bánj jól a szolgáddal, de háboruban
áldozd fel őket a nép javáért.
Ezzel rátámadt a királyra és úgy tett, mintha komolyan harcolna vele. A
többiek rá akartak rohanni, de a király azt kiáltotta feléjük, hogy ő
maga is elbánik az árulóval. Azzal úgy tett, mintha eldöngette volna,
bevérezte a tollát, lelökte az ágról és egész népével együtt a hegyek
közé szállott.
Ezalatt a baglyok kéme megvitte a királyhoz a verekedés hírét, s azt is,
hogy a varjak a hegyek közé menekültek. A baglyok megörültek ennek a
diadalnak, s a király büszkén kiáltotta el magát:
– Ez a mi érdemünk! Mondtam, hogy megijednek tőlünk! Most aztán rajta,
utánuk, pusztítsuk el őket!
Naplementekor elindultak és legelőször is a varjak elhagyott tanyájára,
a fügefára szálltak. Odavoltak a büszkeségtől és boldogságtól, hogy egy
árva varjut sem találtak. A költőbaglyok verseket is mondtak már a
király dicsőségéről.
– De már most ki tudja, merre menekültek? – kérdezte a király. – Meg
kell találnunk őket, hogy egyet se hagyjunk életben!
Hallotta ezt Stirajívin a fa tövében s így gondolkozott:
– Ha az ellenség elmegy, úgy amint jött, anélkül, hogy a történetemet
meghallotta volna, az egész munkám nem ér semmit. Inkább ne is kezdjen
az ember semmibe, mintsem hogy abbahagyja, amit kezdett. Megszólalok
hát, hadd vegyenek észre. – Azzal meg is szólalt, gyöngén, fájdalmas
hangon. A baglyok tüstént körülvették és meg akarták ölni. De Stirajívin
így szólt hozzájuk:
– Jaj, jaj, hallgassatok reám! Meghavarna király minisztere vagyok,
Stirajívin a nevem, s a király maga köpült vérbe ilyen csúfosan.
Hívjátok ide a királyotokat, fontos beszédem volna vele.
Hírül vitték a királynak, hogy mi történt, s az oda is ment
Stirajívinhez.
– Hát veled mi történt? – kérdezte a király.
– Hallgasd meg, uram, – szólt nyögve Stirajívin. Tegnap, mikor annak a
szörnyetegnek jelentették, hogy hány szolgája pusztult el, haragjában
tüstént harcba akart vonulni ellened. Én azt tanácsoltam neki, hogy
maradjon nyugton, hiszen ti erősebbek vagytok nálunk, már pedig a gyönge
ne kezdjen harcolni az erőssel, mert úgy jár, mint a lángba repülő
bogár. Fizessen hadisarcot és kérjen kegyelmet, az a legokosabb. Ezt
mondtam neki; ő meg rám kiáltott, hogy alávaló áruló vagyok, s
vérbefagyva hagyott ezen a helyen. Királyom, amint repülni tudok,
megmutatom neked, hová repült a népével együtt – kívánom, hogy irtsad ki
az egész fajzatot.
Arimardána meghányta-vetette a dolgot a minisztereivel: elfogadják-e
vezetőül a varjat? A legidősebb miniszter így szólt:
– Ne is gondolkozzál, felséges királyom, hanem ölesd meg ezt a varjut.
Akkor kell megölni az ellenséget, mikor gyönge; ha erőre kapott, nehéz
elbánni vele. Meg aztán a szerencse egyszer nyujt valamit felénk; ha
érte nem nyúlunk, tovább viszi, sohase hozza vissza. És ne higyj az
ellenségnek, ha baráttá vedlett is. Tudok egy történetet, abból az
látszik, hogy az egyszer elszakított barátságot hiába forrasztod össze,
nem tud tovább nőni.
– Mondd el azt a történetet, – szólt a király.
A miniszter mesélni kezdett.
Ötödik mese: A pap meg a kígyó.
Volt egyszer egy szegény pap, Kopikeli volt a neve. Egész esztendőn
keresztül szorgalmasan művelte a földjeit, mégsem termett rajtuk semmi.
Egyszer, meleg nyári időben, tikkadtan hevert egy fa alatt, s észrevett
egy hangyaboly tetején egy óriás kígyót.
– Ez bizonyosan ennek a földnek az istene, – gondolta magában a pap – s
azért nem teremnek a földjeim semmit, mert eddig sohasem áldoztam neki.
Kért valahol egy kis tejet, tálba töltve odavitte a kígyónak s így szólt
hozzá:
– Uram, a mai napig nem tudtam, hogy itt lakol, azért nem áldoztam
neked. Bocsásd meg a hibámat. – Otthagyta a tejet és hazament. Mikor
másnap arra felé járt, egy aranyat talált a tejestálban. Ettől fogvást
minden nap tejet vitt a hangyabolyban lakó kígyónak, s mindennap ott
találta az aranyat a tálban.
Egyszer aztán másfelé volt útja s a fiára bízta, hogy a tejet vigye el a
kígyónak. A fiú el is vitte, de mikor másnap az aranyat megtalálta a
tálban, úgy gondolkozott:
– Ez a hangyaboly bizonyosan arannyal van tele. Megölöm a kígyót s enyém
lesz a sok arany! – A következő napon, mikor újra tejet vitt a kígyónak,
egy bottal a fejére vágott. Hanem az ütés nem ölte meg a kígyót,
beleharapott a fiú lábába, s az tüstént halva esett össze. A holttestét
megtalálták, a vallás parancsai szerint elégették a rokonok, s az apját,
aki másnap került haza, halála hírével fogadták.
Elszomorodott a pap, de mert igazságos ember volt, azt mondta: a fiam
saját bűne miatt halt meg! És elment a kígyóhoz, újra tejet vitt neki.
Ámde a kígyó nem fogadta el az áldozatot. Azt mondta: nézz a füstölgő
máglyára, melyen a fiad holtteste elégett – az egyszer elszakított
barátságot hiába forrasztod össze, nem tud tovább nőni.
– Egyszóval, – fejezte be a miniszter meséjét – ölesd meg, királyom, ezt
a varjut, akkor semmitől sem kell tartanod.
De Arimardána még nem tudott határozni. Megkérdezte a másik minisztert
is, mitévő legyen a varjuval? Az így felelt:
– Felséges uram, kegyetlenség az, amit ő tanácsol. Aki menedéket keres
nálad, azt nem szabad megölni. Nem hallottad a vadgalamb történetét? Az
befogadta az ellenségét, mikor hozzá menekült, s mert egyebe nem volt,
saját húsát adta neki ételül.
– Ugyan hogy esett az? – kérdezte Arimardána.
A miniszter mesélni kezdett.
Hatodik mese: A vadgalamb.[1]
Egy irgalmatlan madarász,
Akit gyűlölt az erdő népe,
Betévedt egyszer egymagán
A rengeteg fák sűrüjébe.
Rokon, barát nem járt vele,
Ilyen embernek nincs barátja,
Ártatlanoknak gyilkosát
Mindenki elborzadva látja.
Kalitkát, hurkot és botot
Cipelt az erdőn át magával;
Hogy a szándéka rossz megint,
Ez a sok szerszám is reávall.
S amíg az erdőn kóborol,
Borul az égre szürke felhő,
Eső zuhog, villám lobog, –
Hinnéd, világnak vége eljő.
Ijedten fut a madarász,
Futtában egy nagy fához ér el,
S így szól: »e fának istene
Megvéd, s a bajból kivezérel!«
Lakott a fán egy vadgalamb,
Siratta régen szíve párját,
S az ő kezében látta most,
Csapkodva a kalitka zárját.
»Eső zuhog, villám lobog« –
Szegény galamb szól búgva ottan,
»S a párom vissza mégse jő,
A fészkünk búsul elhagyottan.
Asszony nélkül nem ház a ház;
Amíg az asszony nincsen benne,
Asszony, ki férjét szereti – –
Akárcsak vadon erdő lenne!«
Hallotta a fogoly galamb,
Hallotta ezt és sírt a lelke,
És búgva szépen, csöndesen,
Ura szavára ezt felelte:
»Olyan asszony, kinek nem ég
Uráért minden cseppnyi vére,
Csúfos halálra érdemes,
Nem méltó az asszony nevére.
De most a gondunk más legyen:
Hallgass a szómra, édes férjem,
Engedd meg, hogy madarász
A fedelünk alá betérjen.
Az éhező, a szomjazó,
Ki ételt, szállást kér tetőled,
Meghallgatatlanul soha
Ne távozhasson el előled.
Ne gyűlöld őt, mert elfogott,
Gyászbaborítva a szívünket:
Lehet, hogy régi bűnökért
Az isten karja ezzel büntet«
A vadgalamb érté a szót,
Leszállt a fázó madarászhoz,
S így szólt hozzá: »Uram, gyere,
Szállj be e békességes házhoz«.
A faodúba hogy bement,
– Túltett az most sok úri házon, –
Mindjárt így szólt a madarász:
»Kérlek, csinálj tüzet, mert fázom.«
Tüzet rakott a vadgalamb,
Pattogtak vígan száraz gallyak,
De nem nyugodt a lelke még:
»Elébe vajjon mit tálaljak?
Másnak van bőven mindene,
Vehet is ételt pénzen, kincsen, –
De én olyan szegény vagyok,
Hogy sokszor még magamnak sincsen!
Szégyenlem – és nem akarom,
Hogy többet ily gyalázat érjen,
S akit vendégül fogadok,
Ételt tőlem hiába kérjen!«
Igy szólt, indult a tűz felé,
Egy darabig járkált körötte,
Aztán beléugrott – s a tűz
A húsát szépen megsütötte.
»Ó jaj« – kiált a madarász –
»Ez mennyországba jut bizonnyal,
S pokol mélyére szállok én,
Küzködve örök fájdalommal.
De hogy halálomig az ég
Irgalmasabb legyen irántam:
Vezeklek súlyosan, amért
Az állatokkal rosszul bántam.«
Botot, kalitkát összetör,
A rab galambot elbocsátja –
Szegény, hogy férje halva már,
Kétségbeesve hallja, látja.
Csak ennyit mond: »nem kell nekem.
Most már a szabadság, az élet –
Követlek, uram, tégedet,
A helyem ott, a tűzben, véled.«
A tűz lobog, majd hamvadoz,
A madarász még egyre térden –
S a két galamb az égbe száll,
Egymás mellett, fényes szekérben.
Mikor a király ezt a mesét meghallgatta, a harmadik miniszterhez fordult
tanácsért. Az így felelt:
Felség, nem kell megölni a varjut. Az ellenség is segítségünkre lehet,
ha összevész egymás között. Egy tolvaj az életét mentette meg valakinek,
egy rossz szellem pedig egy pár tehenét.
– Ugyan hogy esett az? – kérdezte Arimardána. A miniszter mesélni
kezdett.
Hetedik mese: A pap, a tolvaj, meg a rossz szellem.
– Élt valahol egy szegény papi ember, aki a mások alamizsnájából
tengette az életét. Drona volt a neve. Rongyos ruhában járt, sokat
éhezett, szomjazott, haja, körme gondozatlanul nőtt. Ennek a szegény
papi embernek adott egyszer valaki egy pár tehénborjut, s addig
koldulgatott össze füvet, szénát a számukra, míg föl nem nevelte őket.
Mikor aztán hasznukat is láthatta volna már, megtudta egy tolvaj, hogy a
papnak két kövér tehene van s el akarta lopni. A mint beesteledett, el
is indult a tolvaj a pap háza felé.
Útközben egy szörnyűséges alakkal találkozott. Szájából hegyes, hosszú
agyarak lógtak ki, az orra fölfelé állt, egyik szeme magasabban volt,
mint a másik, a teste csupa meztelen ín volt; az arca kiaszott; haja,
szakálla vörös, mint a tűz. Megrémült a tolvaj, remegve kérdezte:
– Ki vagy te? mi vagy te?
– Rossz szellem vagyok, Satiavacsána a nevem. Hát te ki vagy?
Bezzeg nem mert hazudni a tolvaj, így felelt a rossz szellemnek:
– Tolvaj vagyok, egy szegény paphoz megyek, el akarom lopni a teheneit.
– Helyes, – mondta a rossz szellem, – akkor egy úton járunk. Én minden
harmadik nap estéjén szoktam enni. Ma este a papot akarom fölfalni.
Azzal együtt folytatták az útjukat és a pap házának fala mellett
meglapulva várták az alkalmas időt. Mikor a pap elaludt és a rossz
szellem fölkerekedett, hogy végezzen vele, a tolvaj megállította:
– Hohó, barátom, az így nincs rendjén! Majd ha én elloptam a teheneket,
akkor fölfalhatod a papot, előbb nem.
– Az ám, – felelt a rossz szellem, – hátha fölébred a lármától, amit te
csinálsz és én nem bánhatok el vele?
– De hátha te nem tudod megölni – erősködött a tolvaj, – felébred és
elkerget minket?
Addig veszekedtek az elsőségen, hogy a pap fölébredt s észrevette őket.
Akkor a két gonosz árulkodni kezdett egymásra.
– Ez a rossz szellem meg akar téged ölni, – szólt a tolvaj.
– Ez pedig el akarja lopni a teheneidet, – kiáltott a szellem.
A pap kimondta Isten nevét s a rossz szellem tüstént elfutott; a tolvajt
pedig bottal kergette el. Azért mondom hát – fejezte be a meséjét a
miniszter, – hogy az ellenség is segítségünkre lehet, ha összevész
egymás között. Én azt tanácslom, ne bántsuk a varjut.
A király most a negyedik minisztert kérdezte meg. Az így felelt:
– Ne ölesd meg, felség, hasznunkra lehet még. Akik az egymás titkát meg
nem őrzik, elpusztulnak, mint az a két kígyó, amely a hangyabolyban meg
a királyfi testében lakott. Igy járnak majd a varjak is.
– Mi történt azokkal a kígyókkal? – kérdezte a király. A miniszter
mesélni kezdett.
Nyolcadik mese: A királyleány meg a testében kígyót hordó királyfi.
– Élt egyszer egy király, Devasakti volt a neve. Volt a királynak egy
fia, aki napról-napra sorvadt, gyengült, mert egy kígyó lakott a
gyomrában. Szegény királyfi elindult vándorolni, hátha megszabadulhatna
valahol a kígyótól. Eljutott egy városba, ahol rendesen a templomban
töltötte az idejét.
Ennek a városnak a királyát Balinak hivták. Két leánya volt a királynak.
A nagyobbik mindennap az apja lába elé borult és azt mondta neki: légy
győzelmes, felséges királyom! – a kisebbik pedig azt: örülj annak, amit
az Isten rendel, felséges királyom! – Egyszer csak megúnta a király a
kisebbik leány mondását, megharagudott rá, s megparancsolta a
miniszterének, hogy ezt a gonosz leányt adja akármelyik jöttment
embernek feleségül – hadd örüljön ő annak, amit az Isten rendel. A
miniszter a templomba vitte a leányt, s mert éppen az idegen királyfit
találta ott, neki adta feleségül. Boldog volt a szegény leány, úgy
nézett a királyfira, mint valami istenre, s elindult vele vándorolni.
Egy pár hűséges cselédje követte a királyleányt vándorlásában.
Egyszer, mikor már messzeföldön jártak, letelepedtek egy tó partján,
valami idegen városnak a környékén. A királyleány meg a cselédei
bementek a városba, hogy egy s mást vásároljanak, a királyfi pedig
egyedül maradt otthon. Lefeküdt aludni s véletlenül egy hangyabolyra
tette a fejét. Amint elaludt, a testében lakó kígyó kidugta a fejét a
királyfi száján, hogy egy kis levegőt szippantson. Abban a pillanatban a
hangyabolyból is előbujt egy kígyó. A két kígyó dühösen nézegette
egymást s a hangyabolyban lakó rákiáltott a másikra:
– Te nyomorult, minek kínozod ezt a szépséges királyfit?
– Nyomorult vagy te magad, – felelt a kígyó, – hát te minek őrzöl két
arannyal töltött korsót?
Nagy hangon veszekedtek tovább. Egyszerre csak azt mondja a
hangyabolybeli kígyó:
– Te nyomorult, nem tudja talán senki, hogy mustárral kevert rizsből
olyan orvosságot lehet főzni, amitől rögtön meghalsz?
– Hát azt nem tudja minden ember, hogy téged forró vízzel vagy olajjal
meg lehet ölni? – kérdezte dühöngve a király testében lakó kígyó.
Eközben hazajött a királyleány a városból s egy fa mögött állva
végighallgatta, hogy árulják el a kígyók az egymás titkait. Rögtön
elkészítette az orvosságot is, a forró olajat is, megölte mind a két
kígyót, – a királyfi százszor szebb lett mint addig volt, s a
hangyabolyban annyi kincset találtak, hogy holtuk napjáig sem tudták
elkölteni. Boldogan mentek vissza a királyleány apjához, aki most bezzeg
elhitte, hogy örülni kell annak, amit az Isten rendel.
Láttad hát, uram, királyom, – szólt a miniszter – hogy akik az egymás
titkát meg nem őrzik, elpusztulnak. Nyugodtan élve hagyhatod hát a
varjút.
A király el is határozta, hogy megkegyelmez Stirajívinnek. A szolgák
fölemelték a varjú-minisztert, hogy a baglyok várába vigyék. Útközben
így szólt Stirajívin a királyhoz:
– Felséges királyom, mi hasznomat veheted ilyen állapotban? Engedd meg,
hogy tűzbe ugorjam. Érted szenvedtem, királyom, azt akarom, hogy
meghaljak és mint bagoly támadjak fel ujra.
Megszólalt egyik Raktáksa nevű miniszter, akinek nem tetszett hogy
Stirajívin életben maradt:
– Hiába ravaszkodol, barátom. Még ha bagoly lennél is, akkor is büszke
lennél rá, hogy varjú voltál azelőtt. Nehéz ám a fajtáját elfelejteni
valakinek. Azt mondják, hogy az egér megvetette a napistent, az
esőistent, a szelet és a hegyet, s visszatért a maga fajtájához.
– Ugyan, hogy esett az? – kérdezte a varjú. Raktáksa mesélni kezdett.
Kilencedik mese: Az egérből lett leány.
– Élt egyszer egy szent remete a Ganges folyó partján. Mikor ez egy nap
a folyóban fürdött, a parton elébe hullott egy kis egér valami ragadozó
madárnak a csőréből. Az egér élt még. A remete fügefalevélre fektette az
egeret, ápolta, gyógyította s mert Isten csodatevő hatalommal áldotta
meg, leánnyá változtatta. A kis leányt azután becsületesen fölnevelte a
feleségével. Mikor aztán a leány tizenkét esztendős lett, az asszony
eszébe juttatta a férjének, hogy itt az idő, férjhez kell adni.
A remete elhívta a napistent, hogy hozzáadja a leányt feleségül. A
napisten meg is jelent a remete szavára s az megkérdezte a leányt:
– Gyermekem, tetszik-e neked a napisten, aki fényével az egész világot
besugározza?
– Apám, – felelt a leány, – nagyon is forró, nem tetszik nekem. Hozz
valaki mást, kedvemrevalóbbat.
A remete megkérdezte a napistent:
– Uram, van-e valaki, aki nálad hatalmasabb?
– Az esőisten hatalmasabb nálam, – felelte, – mert ha az elémbe áll a
felhőivel, láthatatlan vagyok.
Most elhívta a remete az esőistent s azt mondta a leányának:
– No leányom, ehhez adlak hát feleségül.
– Nekem bizony nem kell, – felelte a leány, – hiszen sötét, mint az
éjszaka s még hozzá buta, vízfejű. Hozz valaki mást, kedvemrevalóbbat.
Megkérdezte a jámbor remete az esőistent is:
– Uram, van-e valaki, aki nálad hatalmasabb?
– A szél hatalmasabb nálam, – volt a válasz, – mert elkergeti a felhőt.
Elhívta a remete a szelet is, megkérdezte a leányt, akar-e hozzámenni?
– Nem én, – szólt a leány, – nagyon állhatatlan. Hozz mást,
hatalmasabbat helyette.
– Ki hatalmasabb nálad? – kérdezte a remete a széltől.
– A hegy, – felelte a szél, – mert megakaszt a futásomban.
A remete most a hegyet hívta el, de a leánynak az sem tetszett.
– Ez keménynyakú és megingathatatlan, – mondta a leány, – mit csináljak
én ilyen férjjel? Adj máshoz engem!
– Hegyek királya, van-e, aki nálad hatalmasabb? kérdezte a remete.
– Az egér hatalmasabb nálam, – felelte a hegy – mert ki meri vájni az
oldalamat.
A remete fogott valahol egy egeret, odavitte a leány elé és azt mondta
neki:
– Hát tessék, menj ehhez feleségül.
A lány ugrálni, tapsolni kezdett örömében s azt felelte:
– Hozzámegyek, édesapám! Kérlek, változtass engem vissza egérré, hadd
éljek úgy, amint a természetem kívánja!
A remete vissza is változtatta s az egér boldogan élt tovább. Azért
mondom én, – fejezte be a meséjét Raktáksa – hogy nehéz fajtáját
elfelejteni valakinek.
De nem hallgatott senki Raktáksa szavára, diadallal vitték be
Stirajívint a baglyok várába s a király megparancsolta, hogy olyan
lakást adjanak neki, amilyent csak kíván.
Mikor ezt Stirajívin meghallotta, így gondolkozott:
– Ki kell valami módot találnom, hogy megöljem őket; de hiába találok ki
akármit, ha én is benn lakom a várban. Mind énrám fognak figyelni s
előbb-utóbb elárulom magam. Jobb lesz, ha künn maradok. Azzal így szólt
a baglyok királyához:
– Köszönöm a kegyedet, felséges királyom, de nem illet meg engem ez a
nagy tisztesség. Azért, ha megengeded, kinn maradok a bejárás körül.
A király ezt is megengedte és megparancsolta, hogy hússal és minden
jóval bőven ellássák Stirajívint, amíg csak föl nem gyógyul egészen. Úgy
is lett, a varjú hízott, erősödött napról-napra. Olyan volt már mint egy
hordó, hiszen azelőtt sem volt kutyabaja sem. Csak Raktáksa nézte
komoran a gömbölyödését s egyre morgolódott:
– Uram, királyom, bolondul cselekesztek, te is, meg a minisztereid is!
Majd azt mondod te is, amit a mesében mondanak: előbb én voltam bolond,
aztán a madarász, aztán a király meg a miniszter: igazán, bolondok
vagyunk valamennyien!
– Mondd el azt a mesét, – szólt a király. Raktáksa mesélni kezdett:
Tizedik mese: Az aranytojó madár.
Volt valahol a világon egy nagy fa, azon a fán fészkelt egy aranytojó
madár. Egyszer, mikor a madár otthagyta a fészkét, arra ment egy
madarász és meglátta benne az arany tojást.
– No, megöregedtem, de még aranytojó madarat nem láttam életemben, –
mondta a madarász. – Azzal hurkot tett a fészek nyilására s a fák mögé
bujva várta, hogy visszajöjjön a madár.
Jött is az nemsokára, s a bolond nem vette észre a hurkot, belelépett s
a vadász megfogta, hazavitte.
De a vadász sem örült sokáig a zsákmányának. Elkezdett tünődni: hiába
van nekem aranytojó madaram, a szomszédaim észreveszik, elmondják a
királynak s a király megölet, hogy hozzájusson. Inkább elviszem neki én
magam.
El is vitte a bolond. A király megörült az ajándéknak, kalitkába záratta
a madarat s megparancsolta, hogy lássák el bőven étellel-itallal. De
egyszerre csak megszólalt egyik minisztere:
– Ugyan, királyom, miért tartatsz el ingyen egy madarat, amelyről csak
egy rongyos madarász fecsegte, hogy aranyat tojik? Hát van aranytojó
madár a világon? Eresztesd el, az lesz a legokosabb!
Hallgatott a király a miniszter tanácsára, eleresztette a madarat. Az
meg boldogan fölszállt a kapu tetejére, lepottyantott egy arany tojást s
azt mondta, amihez hasonlót te is mondasz majd, királyom, attól félek.
– Előbb én voltam bolond, aztán a madarász, aztán a király, meg a
miniszter: igazán, bolondok vagyunk valamennyien!
De hiába beszélt Raktáksa, a sors könyvében úgy volt megírva, hogy a
baglyoknak el kellett pusztulni, s ők csak tartották tovább is
Stirajívint mindenféle jóval. Most aztán Raktáksa összegyüjtötte minden
kedves atyjafiát és titokban így szólt hozzájuk:
– Nem hallgattak rám ezek a szerencsétlenek, el fognak pusztulni mind
egy szálig. Én megtettem a kötelességemet és most menekülök. Gyertek ti
is velem. Jól jár, a ki gondol a jövendőre, de jaj annak, aki
megfeledkezik róla. Megvénültem, de barlangot még nem hallottam
beszélni.
– Mit jelent ez? – kérdezték a rokonai. Raktáksa mesélni kezdett:
Tizenegyedik mese: A beszélő barlang.
– Lakott egyszer valamelyik rengeteg erdőben egy oroszlán. Ölte,
pusztította az erdő vadjait, de egyszer megtörtént, hogy napokon
keresztül nem tudott egyet sem a körme közé kaparítani. Egy este, mikor
már alig látott az éhségtől, betévedt egy barlangba. Azt gondolta
magában, bizonyosan betér ide valami vad éjszakára; megvárom, nem
mozdulok egy tapodtat sem.
Csakugyan volt is lakója a barlangnak, még pedig egy ravasz kis sakál.
Amint ez hazafelé tartott, észrevette a barlangba vezető
oroszlánnyomokat. Gondolkozni kezdett.
– Vajjon itt van-e még az az oroszlán? Ha benn találom, vége az
életemnek. Meg kéne tudni valahogy.
A ravasz sakál elkezdett hát lármázni a barlangszáda előtt.
– Hahó, barlang! Hahó, barlang! – Hallgatózott egy kicsit, azután így
folytatta: – No, talán nem emlékszel az ígéretedre, hogy mikor hazajövet
megszólítalak, felelni fogsz és behívsz engem? Hát jó, ha ma nem hívsz,
más barlangot keresek magamnak!
Hallotta ezt az oroszlán s azt hitte, hogy a barlang igazán hívni szokta
a sakált, csak most úgy megijedt őtőle, hogy a szava is elállt a
rémülettől. Azt gondolta hát, hogy majd beszél ő a barlang helyett, –
mert semmiképpen nem akarta elszalasztani a sakált. Meg is szólalt, de a
bömböléséből nemcsak a sakál, hanem az erdő minden vadja megtudta, hogy
hol van, mert a barlang ezerszeres erővel visszhangoztatta az oroszlán
szavát. A sakál elfutott és azt mondta, amit én is mondtam az előbb.
– Jól jár, aki gondol a jövendőre, de jaj annak, aki megfeledkezik róla.
Megvénültem, de barlangot még nem hallottam beszélni.
Azzal Raktáksa és atyjafiai elszálltak a baglyok várából, sorsukra
hagyván a többieket. Azok pedig hamar megbánták a vakságukat. Mert
Stirajívin most már, hogy az utolsó okos bagoly is elköltözött a várból,
bátran tehetett, amit akart. Fészket kezdett rakni a bagolyvár
nyilásánál, s a bolondok nem vették észre, hogy nőtt, növekedett a
fészek napról-napra, hogy tömte meg Stirajívin mind jobban száraz
gallyal a fészkét is, az odu nyilását is. Aztán egy napon, mikor a
baglyok javában aludtak, Stirajívin elszált a varjak táborába,
Meghavarna királyhoz.
Volt nagy öröm a varjak között, akik már régen halottnak hitték az öreg
Stirajívint! A király nagy tisztességgel fogadta, megkérdezte tőle, hogy
menekült meg, hogy élt a baglyok között?
– Nincs most idő a mesélésre, felséges királyom, – felelte gyorsan
Stirajívin, – hanem, kérlek, parancsold meg azonnal a katonáidnak, hogy
vegyen mindegyik egy égő gallyat a csőrébe s jőjjön velem a baglyok
oduja elé. Ott én már elzártam száraz gallyakkal a kijárást s ha azokat
meggyujtjuk, odavész az egész nemzetség, a pokolban sem sülhet meg
jobban.
Úgy is lett, a gallyakat meggyujtották s az ostoba baglyok egy szálig
bennégtek az oduban. Igy lett vége a baglyok és varjak híres
háborújának. Stirajívint diadallal vitték haza, elejétől végig
elmondattak vele mindent; a mi történt, s az öreg miniszter így végezte
be a beszédét:
– Királyom, ebből is láthatod, milyen forgandó a a szerencse. Elpusztul
a leghatalmasabb király is, a legvitézebb harcos is. Jusson ez eszedbe
uralkodásod minden pillanatában s aszerint cselekedjél.
A halhatatlanságra vágyó királyfi.
(Székely mese.)
Volt egyszer egy öreg király s annak egy szép növendék fia. De nem sok
öröme volt az öreg királynak egyetlen fiában. Mert a királyfi mindíg
szomorú volt, mint a háromnapos esős idő, s hiába a sok vadászat,
dáridó, heje-huja s mindenféle komédia: élő ember még nem látta nevetni
a királyfit. Búsult az öreg király, hogy ne búsult volna. Mi lesz az ő
rengeteg nagy országából, ha erre az örökké szomorkodó fiura marad?
Kérdezte, faggatta egyre:
– Mi bajod van, édes fiam? Beszéld el apádnak.
De a fiú csak vállát vonogatta s nem felelt.
Aztán elküldötte, hadd lásson országot, világot, de még szomorúbban tért
haza. Egyszer mégis kibökkentette, hogy mi nyomja a szívét. Azt
mondotta: fél a haláltól s addig meg nem nyugszik, míg föl nem találja a
halhatatlanság országát.
– Ó lelkem gyermekem, – mondá a vén király – hol jár a te eszed. Nincs
olyan ország kerek e világon. Mindenütt születnek s meghalnak az
emberek.
– Már mindegy, én addig megyek, míg meg nem tudom: van-e, nincs-e! Ha
nincs: nincs! Isten neki, hadd halok meg én is.
Csináltatott három pár vasbocskort, egyet mindjárt fel is húzott, kettőt
a tarisznyájába tett, görbe kardját oldalára kötötte, aztán elbúcsuzott
szépen az édes apjától. Sírt a vén király, sírt keservesen. Fél lába már
a koporsóban, bizony nem látja ő többet ez életben egyetlen fiát. Sírt a
fiú is, de ment.
Ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken által, s egyszerre csak egy olyan
magas hegy aljába ért, hogy annak a teteje éppen az égig ért. Gondolta a
királyfi: talán ezen a hegyen túl van a halhatatlanság országa. Mi lehet
egyéb ezen túl: vagy a világ vége, vagy a halhatatlanság országa.
Megkötötte jól a bocskorát s nekiindult a hegynek. Hét nap s hét éjjel
örökösen ment, de a hegynek még közepéig sem ért. Leült egy fa alá, ott
elaludt. Azt álmodta, hogy egy ősz öreg ember jött hozzá s ez azt mondta
neki: Jól tudom, miben jársz, te királyúrfi. Csak menj fel ennek a
hegynek a tetejébe, ha célt akarsz érni. Messze, messze van még onnét
is, ahová te vágyódol, de még elég fiatal vagy, s oda érhetsz. Hej, ha
én nem ilyen öregen kezdettem volna, talán én is elérek odáig. Az Úr
Isten áldjon meg.
Ezzel az ősz öreg ember eltűnt, s a királyúrfi felébredt. Ahogy
felnyitotta a szemét, mindjárt az álma jutott eszébe. Gondolkozott rajta
sokáig, aztán nagyot fohászkodott, felkötötte a bocskorát s tovább
indult. Mikor még hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ment,
megpillantotta a hegy tetejét, s úgy tetszett neki, hogy azon valami
emberféle mozog. Ment közelebb, közelebb. Először akkora volt, amit
mozogni látott, mint az öklöm, aztán mind nőtt, nőtt, s hát egy nagy
óriás lett belőle. A kezében akkora ásó volt, mint egy ház födele, aztán
egy kosár mellette, akkora, mint egy templom. Az óriás ásta, ásta a hegy
tetejét s a földet hányta a kosárba.
Eleinte megijedt a királyúrfi, hogy majd még őt is belehányja a kosárba,
de mégis felé közeledett, s nagyot köszönt:
– Adjon Isten jó napot, bátyámuram.
– Adjon Isten, te emberizink, – fogadta az óriás, – hát te hol jársz
itt, ahol a madár sem jár?
Felelt a királyúrfi:
– Én, bizony, vén óriás bátyámuram, a halhatatlanság országát keresem,
mert soha sem szeretnék meghalni.
– Hiszen akkor éppen jó helyen jársz: ha itt maradsz s velem dolgozol,
elélhetsz éppen ezer esztendeig. Mert én arra vagyok átkozva, hogy addig
meg ne haljak, míg ezt a hegyet el nem hordom, s ez eltart kerek ezer
esztendeig.
– Hej! – sóhajtott a királyfi, – mi nekem ezer esztendő, mikor én élni
akarok, míg a világ s még két nap!
– Hagyd, öcsém, – mondá az óriás – elég az életből ezer esztendő is.