Az anya nem hisz annak, a mit hallott! Látni is akarja.
Kiragadja menye kezéből a levelet, és arcza elé tartja.
Igen! ezek az ő vonásai! Ez az ő irása! Él! Ir! Megszabadult!
Ez való. Ez nem álom.
És a levéllel kezében elfut; beveszi magát belső szobáiba. Ott, hol
férjének arczképe áll, zokogva leül a kerevetre: újra, meg újra
elolvassa a rövid levelet. Aztán feltartja azt a mindenütt szemébe néző
arczkép elé, mintha azt kivánná attól, hogy az is olvassa el. És végre
megcsókolja a festett arczkép kezét. A kezet, mely megbocsátott, a
kezet, mely nem sujtol többé.
Ama közbenjáró, ki míg kicsiny gyermek volt, ha nehéz vitáik voltak
szülőinek, annyiszor járt apától anyához engesztelő rebegéssel: –
odafenn van már; – s ismét kibékíté őket!