Mindennap, de mindennap ott fekszik a fiavesztett özvegy, arczczal a
földre leborulva a kőszívű ember arczképe előtt.
Mindennap újra, meg újra ostromolja az örök könyörgéssel: «ne vedd el
másik fiamat!»
Monomaniája kezd lenni ez a harcz egy festett képpel.
S a festett kép oly szívtelen, oly hallgatag.
S a jajkiáltó sorok, mikben gyászharang, dobpörgés hangzik, még mindig
jönnek a hírlapokban, mint új, meg új üzenet a felleges égből.
Egy esős nyári nap hideg estéjén ismét együtt volt a család. Szokatlan
juliusi hidegek jártak a lapályon; a kandalló körül ültek, midőn újra
hangzottak azok a fegyveres léptek az előteremben, mik Giantot fektéből
feluszítják s ismét benyit az a vendég, a ki nem koczogtat az ajtón:
«szabad-e?»
Ugyanazon csendőr az, ki a minapi leveleket hozta. Ugyanaz a merev
katonás arcz, mely semmi indulatot el nem árul.
– Egy levél Baradlay Kazimirné asszonynak. Újépület, második pavillon.
Reszketve kel föl előtte mindenki.
Ez a halálmadár.
Tántorogva, féltébolyultan járul eléje a szólított nő s reszkető kezét
nyújtja a levél elé.
És aztán karját arcza elé emelve, eltakarja előle szemeit, mintha nem
akarná látni azt, a mit kezében tart.
– Olvasd! szól, a levelet odanyújtva Arankának. És maga karszékébe
roskad vissza.
Arankának már szabadalma van borzalmas leveleket elolvasni.
Ő töri fel a pecsétet, ő bontja fel a borítékot, ő hüvelyezi le a
levelet. És azután olvassa azt:
«Anyám. Szabad vagyok!