– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Csak csendes, elfojtott zokogás hangzott, midőn a három levelet egymás
közt ők hárman kicserélték. Nem volt szabad hangosan. A szomszéd
szobában van az idegen ember és mindent meghall!
Attól pedig meg kell kérdeni, hogy mire vár még?
De ki kérdi meg? Kinek van beszélni való szava e pillanatban? Ki tud
magának parancsolni most?
Ödön letette homlokát az asztalra, és mozdulatlan maradt. Aranka
odaomlott napa lábaihoz s annak ölébe rejté zokogó arczát. A nagyobbik
fiu, ki nem értette még az élet bajait, megrettenve húzódott kis öcscse
bölcsőjéhez s csitítva inté, hogy most pisszenni sem szabad!
Leghamarább tudott keblének tengercsendet parancsolni az özvegy.
Letörülte könyeit s felállt.
– Egy perczig ne sírjatok. Üljetek helyeiteken nyugodtan.
Példát mutatott, hogyan kell nyugodt arczot mutatni.
Azután az ajtóhoz ment, azt kinyitotta és kiszólt.
– Uram, bejöhet már.
A csendőr belépett. A sisak a fején, bal keze a kardján.
– Van önnek még valami közlendője velünk?
– Van.
Azzal keblébe nyúlt s egy kis összehajtott csomagot vett elő.
– Ez.
Baradlay Kazimirné kibontá a csomagot. Egy kék selyem mellény volt
abban. Aranka hímezte egykor; gyöngyvirágfüzérek voltak rajta és
penséek. S a gyöngyvirág és penséehímzet között három lyuk, minőket
golyók szoktak ütni, perzselt szélű, véres ajkú lyukak. A hímzetekről
megtudták, «ki» küldte azt? s a három lyukról azt, hogy «honnan?»
A csendőr nem szólt hozzá semmit. Csak egy perczre levette fejéről a
fövegét, a míg a csomagot kibontá a nő.
Baradlayné megkeményíté szivét. Még nem szabad!
Szilárd, ingatlan léptekkel ment szekrényéhez, felnyitá, kivett belőle
egy papirba göngyölt tekercset s azt a csendőrnek adta. – Száz arany
volt.
– Köszönöm. Monda.
A csendőr arra valamit beszélt az Istenről (mi köze hozzá?) s ismét
szalutált és elhagyta a termeket.