Beálltak az őszi esős idők.
A Baradlay-család visszaköltözött a kőrösszigeti nyári villából a
nemesdombi kastélyba.
Az nem volt többé sebesültek kórháza. Elvitték azokat másfelé. Az
államnak volt már joga hozzájuk. A harczos időknek semmi nyoma többé az
úri lakban.
A melancholia élő képe e táj. Az udvar mindig tele sárga levelekkel,
miket a platánfák hullatnak; a park minden fája veres, sárga és fakó. A
kastély két harmadrésze lakatlan, ablaktáblái be vannak téve. Kocsinyom
sincs az udvaron, vendég nem jár most! S a háziak szobáikon kívül nem
mutatkoznak.
Fáj azoknak a természetet látni! A szabad lég agyonnyom ilyenkor. Jól
esik a négy fal.
Minden cseléd fekete ruhát visel. Még most csak az ifju úrnő atyjáért a
gyász. A kis unoka is fekete ruhában jár. Kegyetlen gondolat. Egy kis
gyermekre fekete ruhát adni: azt is megismertetni a búskomorsággal. A
legkisebb is egész nap sír, valami baja van, a mivel kis gyermekek
vesződnek, s a mi azoknak annyi kínt okoz.
És aztán az egész napot együtt tölti a család. Szűk körben, egy
szobában. Néha órákig nem szólnak egy szót, s midőn megszólal egyszerre
a két nő, megesik, hogy ugyanazon a szón kezdik beszédüket; mint kik
folyvást egy tárgy után, egy nyomon jártak lelkeikkel.
Ilyenkor azután egyedüli jó barát a könyv, a hallgatva társalgó betű.
Mert vannak betük, a mik nem hallgatnak. Sorok, a mikben jajkiáltás,
égzengés, gyászharang hangzik! Sorok, mik a posztóval bevont dobok
hangján dübörögnek.
Ilyen sorokat találni azon év őszi hónapjainak hirlapi hasábjain.
Sorok, miknek olvasása után reszketve veti magát férje keblére Aranka, s
némán öleli át karjaival, mintha azt hinné, hogy akkor azután nem
veszítheti el.
És oly halavány minden arcz.
A kis fiu félve kérdezi egyszer anyjától:
– Megnémult-e az én atyám?
Egy ilyen hallgató együttlét alatt, a késő esti órákban, az együtt
búslakodó Giant, a newfundlandi, hirtelen felugrott s dühös ugatással
rohant az ajtónak.
A mellék-teremben nehéz léptek hangzottak.
Giant nem hallgatott semmi szóra; üvöltött, ugatott s az ajtóra ugrált.
Oly magaviselet, mely e faj komoly természetéhez s Giant jó neveléséhez
épen nem illet.
Ödönnek nyakörvénél fogva kellett az ebet az ajtótól elvonszolni, s meg
kellett fenyíteni, hogy szokott helyére visszafeküdjék.
Azzal kinyílt az ajtó, s belépett rajta a vendég, bejelentés nélkül.
Olyan vendég volt az, a ki nem szokta magát bejelenteni. A kinek joga
van mindenüvé belépni, szentélybe, vagy az úrnő hálószobájába; nappal,
vagy éjfélkor, mikor ebédelnek, alusznak, vagy imádkoznak, engedelmet
nem kérve és fedett fővel: egy zsandár.
Fején a rézhegyű sisak.
Azon rézhegyű sisak, a mit a muszka testőröknél legjobban megbámultak a
magyarok; s úgy látszik, e bámulat akart megörökítve maradni az új
csendőrök fövegeiben. A miért is elnevezte őket a néphumor
«muszkahagyás»-nak.
A csendőr katonásan üdvözölt, fejéhez emelve kezét és száraz hangon
szólt:
– Bocsánat, hogy ily órában jövök, de sürgönyt hoztam, Pestről.
Új-épület. Második pavillon. Baradlay Edmund úrnak.
Tehát itt van!
Ödön egy gyertyát vett fel az asztalról.
Én vagyok az. Sziveskedjék ön szobámba kisérni.
– Engedelmet. A két úrhölgynek is hoztam levelet. Özvegy Baradlay
Kazimirné és Baradlay Ödönné asszonyságok.
Tehát mind a hárman? Tehát együtt!
E gondolattól átvillanyozott mosoly rebbent át a két hölgy arczán. Csak
egy pillanatig. Azután Aranka rettegve borult kis szopós gyermekére.
Baradlay Kazimirné féltve takarta el kezeivel ölébe buvó kis unokája
fejét.
Hát ezekből mi lesz akkor?
Kire marad a szopós gyermek, a kinek az anyját befogják?
Bánja azt Themisz?
A csendőr elővette kebelébe dugott pirosbőr tárczájából a leveleket és
kiosztá azokat czímeik szerint az illetőknek.
– Itt fogok várni az előszobában önök további rendelkezéseig.
Azzal ismét szalutált, sarkon fordult és kiment.
Mind a hárman sápadtan tekintének a kapott levelek czímére, pecsétjére:
a hogy szoktak fenyegető, rettegett tartalmú leveleket elébb
borzadálylyal körülnézegetni, mielőtt felbontanák. A pecséten a
hadbiróság körirata, a czím szabályos irodai calligraphia, kétszer
aláhuzva e szók: «ex offo».
Aranka bölcsőjébe fekteté ölében levő gyermekét.
Aztán kiki feltörte a maga levelét. Ugyanazon irodai szépirászattal
mindenikben egyformán ez van irva:
«Kötelességemnek tartom, az ide mellékelt, hivatalosan megvizsgált s
elküldhetőnek talált iratot önhöz átmenesztetni». – Alatta olvashatlan
macskakaparás, mint név.
A mellékletben odacsatolt iratok voltak Jenő levelei.
Az Ödönhöz irt levél így szólt:
«– Kedves Edmund.»
«Én ma bevégzem azt, a miért éltem: meghalok elveimért.»
«Ne sújtson le az eset; én felemelt fővel állok előtte.»
«Itt hagyom áldásomat s magammal viszem hitemet.»
«Kiomló vérünk nem hull háládatlan földbe, arany boldogságot fog az
teremni egykor hazánknak, az emberiségnek.»
«Ti csendesen fel fogjátok építeni a romokat, a mik most a mi fejünkre
szakadtak.»
«A hajó kormánya ismét kezetekbe fog kerülni, elébb vagy utóbb.»
«A mi sírköveink lesznek a jel, hogy ott szikla van, a merre nem kell a
hajót kormányozni.»
«Én sorsommal kibékülve halok meg.»
«Jó nőmet, két kis gyermekemet, van kire hagyjam: egy oly jó testvér
mellett, mint te vagy, nincs miért aggódnom sorsuk felett.»
«Törüld le Aranka könyeit, kis Bélát, kis Edömért csókold meg helyettem,
s ha kérdik egykor a gyermekek: hol vagyok? mondjad: szivedben vagyok!»
«Mondjad otthon vagyok, – anyám házánál vagyok – a haza sírjában
vagyok.»
«Te pedig légy férfi, és ne hagyd el magadat.»
«Élj családunknak, kit tartson meg sokáig, és hazánknak, kit tartson meg
örökké az Isten.»
«Testvéred Eugen.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A fiatal nő levelében pedig ez volt:
«– Kedves, szeretett Arankám.»
«Lelkemben hangzik most is édes szavad: «Kövesd a mit szived parancsol!»
Követem azt.»
«Bocsáss meg nekem azért, hogy meghalok.»
«Kivánom, hogy midőn értem sírsz, tőlem vigasztalva légy!»
«Kis gyermekeidet bánatos arczoddal ne szomorítsd; tudod, hogy azok
félnek bánatos arczodtól s korán elszoktatod vele gyönge sziveiket az
örömtől.»
«Légy jó anyámhoz, testvéreimhez, ők gondot viselnek rátok.»
«A kis arczképet takard be fátyollal, hogy ne jusson róla annyiszor
eszedbe a mult.»
«Nem kinozlak soraimmal sokáig; úgy szeretnék elmúlni, hogy az teneked
ne fájjon.»
«Egy csókot küldök hozzád, keresztül a légen, keresztül az égen: –
vajjon megkapod-e?»
«Isten oltalmazzon örökké!»
«A síron túl is szerető