És elkezdett bombákat, röppentyűket hajigálni a szomszéd városra.
A tiszta esti égen, mint hulló meteorok ivlettek végig a tűzfarkú
bombák, az emberi harag mennydörgését hirdetve szétpukkanásukban. A nép
ott állt a kapukban és háromszáztizenhat dördülést számlált meg a feje
fölött.
Ez még nem volt büntetés, nem boszú, csak intés.
A bombák nem gyújtottak. Hanem annyit tudattak a néppel, hogy az
égboltozatról való fogalom csak mese; nem firmamentum az! nem takarja az
be a halandók fejeit, ártót, ártatlant: senkit.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Még egy nagy ereje volt a gyönge Budavárnak. Az, hogy megtámadója
gyöngébbnek hitte, mint a milyen.
Azt hitte, hogy egy ijesztéssel beveheti azt.
S aztán vette észre, hogy nem bombaszt kell ide, hanem bomba.
Az első rohamnál huszonnyolcz löveggel támadta meg az ostromló a várat,
mire a vár kilenczvenkét löveggel felelt. Az ostromló ágyui csatalövegek
voltak, hat és tizenkét fontosak; a várbelieké pedig raklövegek, 24
fontosak. Az ostromló hét fontos haubiczokat hajigált, s az ostromlott
hatvan fontos bombákat szórt vissza értük.
Az ostromlónak a spártai anya jelszavát kellett kalapja mellé tűzni: «ha
rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel»!
Olyan közel kellett mennie ellenfeléhez, hogy apró ágyúival felelhessen
neki.
És ez apró lövegekkel kényszeríté a «kis svábhegyről» a IV. körönd
védütegeit visszavonulni; a Kálvária-hegyről a sánczvédő gyalogságot a
kaszárnyákba visszaűzte s tudta a Gellért-hegyről a főőrhelyet, s a
nádori raktárt felgyújtani és földig égetni.
Erre hangzott az a nagy üdvriadal a pesti Dunapartról. Ezt torolta meg a
két órai bombázás a várfokról.
Ez ellen nem volt segítség.
Ez volt az első arczulütés. Az ostromló érezte azt, pirult és fogait
csikorgatta.
Egyetlen egy ostromágyuja sem volt.
A másnapi hadi tanácsban ki lett mondva, hogy Budavár nem fészek, hanem
erősség, mely szabályszerű megszállást, ostromot és megvívást követel.
Komáromból kell hozatni ostromlövegeket. Míg azok megérkeznek, éjente
lehet az ostromtelepeket építeni s az építés álczázására mindennap
álrohamokat rendezni!
Az álroham a legkeményebb próbaköve a katonának. Előre hatolni csak
azért, hogy visszavonuljon; harczolni csak azért, hogy sebet adjon,
sebet kapjon; háborút viselni azért, hogy teljék az idő.
Egy ilyen türelem-fárasztó napon azt mondá Richard Mihály mesternek:
– Polgártárs! volna-e kedve kétszáz forintot megérdemelni?
– Érdeme válogatja! felelt a mester bölcsen.
– A szolgálat abból állna, hogy be kellene jutni a várba s tudósítást
hozni ki az ottani állapotokról. Ön azt állította, hogy ottan járatos.
– Meg is teszem bizonynyal! felelt Mihály mester. Hanem azért nem kell
nekem kétszáz forint, mert én azt megteszem barátságból.
Richard elfogadta a barátságos kézszorítást.
– De hogyan jut ön be, polgártárs? mert ezt okosan kell ám elintézni.
– Igen egyszerű az. Hidegkuti ismerős parasztokkal, pórgunyába öltözve,
hetivásár alkalmával becsúszom a várba. Minden szerdán, szombaton járnak
azok oda, tojással, zöldséggel, vajjal. Azok közé én is elvegyülök.
– Jól van! A fődolog, a mit meg kellene tudni, hogy milyen hangulat van
a várőrség közt?
– Tessék azt rám bízni. Mindent kitanulok.
– Tud-e ön olaszul?
– Soha a nagyapám se. Hanem azért kiveszem én azokból, a mit kell.
– Azután még egyet. Attól a bizonyos asszonytól, a kit ott fogva
tartanak: két szót kellene megtudni. Azt, hogy hol és kinél van az a
gyermek, ki ő rá volt bízva; a kinek Károly a keresztneve, s a kinek a
nyakában egy kettétört rézpénz van ismertető jelűl akasztva?
– Ahán! főuram is azt keresi? A másik részről is tudakozódott azon
gyermek után egy vasastiszt úr. Nem tudom, él-e még?
– Épen azért keresem én azt a gyermeket, mert az a tiszt meghalt.
– Jó, uram. Megtudom. Az a másik tiszt ezer forinttal kinált, ha
elmegyek Bajcsikné után Debreczenbe s megtudom, hol az a fiu. Nem tettem
meg. Főuramnak megteszem ingyen. Fölkeresem Bajcsiknét a kaszamatában.
A legközelebbi szerdán beszökött Mihály mester, sváb pórnak öltözve a
várba. Vissza is jött szerencsésen.
Richard türelmetlenül várta már az érkezőt. Meg is ölelte, mikor
visszakerült.
– Mindenütt voltam. Mindent láttam. Lássuk legelébb az ország dolgát. A
várban nem szenvednek szükséget, drágaság nincs. A polgárok még nem
kivánkoznak ki a várból. A tüzérek legjobban vásárolnak minden csemegét;
azokat jól jutalmazzák. A várkapuk homokzsákokkal vannak berakva a
vízi-kaput kivéve, az szabad. A halászbástyán vadászárkokat húztak a
katonák számára.
– Milyenek a tüzérek?
– Kevélyek.
– Hát a német sorgyalogok?
– Jó kedvűek.
– És a horvátok?
– Haragosak.
– És az olaszok?
– Se hideg, se meleg.
– Nem mutatják, hogy csüggednének? vagy hogy szítanának hozzánk?
– Nem.
– Hát az olasz katonák hangulatát hogyan tanulta ki, polgártárs?
– Igen alaposan. Mikor a piaczon hagymát, burgonyát vásárolnak s azt
zsebkendőbe töltetik, mindenkinek tarka zsebkendője van.
– S ez a zsebkendő az ön tanulmányának az alapja.
– Még pedig hiteles. Ha arra gondolnának, hogy a várat fel fogják adni,
mindenik fehér zsebkendőt hordana magával. Ha egyszer szorulni fog a
kapcza, akkor az utolsó órában számíthatunk rájuk. Addig nem. Ha az
ostromhágcsóink a falnál lesznek, akkor kezet nyujtanak, hogy
felsegítsenek rajtuk, addig azonban lőni fognak bennünket. Oh én ismerem
őket. Az olasz hevesvérű szerető, de hidegvérű jóbarát.
– Hát Bajcsiknéval beszélhetett-e?
– Nem juthattam hozzá. Most már a börtönből is kivitték, mert
megbetegedett, s átszállították a kórházba a cselédjével együtt, ki
szintén beteg.
– Mi betegsége van?
– A typhus.
Richard megrettent. Ez hamar elbánó úr!
– Ez a két ellenség: a typhus meg a kolera ostromolja most belülről a
várbelieket. A halottakat egy bástyaboltozatba rakják el, mert nincs
temetkezési helyük.
– És így nem tudott ön ez asszonynyal szólni?
– Csak félig. Én megtettem hozzá a kérdést, de nem kaptam meg tőle a
választ. Azt bizonyosan mondhatom, hogy azt a czédulát, a mit én irtam
hozzá, megkapta; de a válaszért hiába ácsorogtam a kórház-ajtó előtt.
Mikor aztán a többi parasztokat kiküldték a várból, nekem is mennem
kellett. A jövő hetivásárban ismét felmegyek s többet tudok meg.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kínos dolog lehet olyan embereknek, kik sarkantyút viselnek a lábukon és
sarkantyút a szivükben, várat ostromolni. Állni napokig, hetekig egy
ostoba fal előtt, melyről az ellenfél nyelvét öltögeti rájuk.
Az ostrom harmadik napján már az ostromlók kilencztizedrészének
elfogyott a türelme. Rohanni akartak minden oldalról a kapuknak. Égett
arczuk a szégyentől, szivük a haragtól. A hadi tanácsban is túlnyomó
volt az izgatottság.
Rohamra! – sürgeték a vezért.
Heves jelenetek fejlődtek ki. Legjobb barátok hasonlottak meg egymással.
Elnevezték egymást «hidegvérű», «melegvérű» pártnak.
Így találkozott egymással szemközt a hadi tanácsban a két
Baradlay-testvér. Ödön természetesen a hidegvérű párthoz tartozott,
Richard a melegvérűhöz.
Úgy összevesztek az ostrom negyedik napján tartott ülésben, mint két
valóságos ellenség. Mintha mind a két testvér egymást tűzte volna ki
ellenvetései, czáfolatai czéltáblájának.
És ez volt az egésznek hű képe. Testvér testvér ellen. És miben? Abban,
hogy ő szereti jobban a hazát, hogy ő a bátrabb, hogy ő találta el a
helyesebb útat. S ezért úgy tudtak egymás ellen keseregni!
– Be kell fejeznünk az ostromot! mondá Richard, miután a szétágazó
vélemények egymást le nem küzdhették.
– Én azt mondom, hozzá kell kezdenünk! – veté ellene Ödön.
– Egyszerre minden oldalról támadjunk rohamra.
– De csak három oldal van nyitva, a negyediket elzárja Pest.
– Pest felől is támadhatunk. A Dunán keresztül ütegeinkkel
szétrombolhatjuk a vízvezetéket, kinyithatjuk az útat a vizivárosi
rohamra.
– Csakhogy az alatt a vár ágyúi porrá lőhetik Pestet.
– Mit nekünk Pest! Most tizenegy éve sárrá döntötte a vízár! ujra
felépítettük. Égjen hamuvá ma; tíz év mulva szebb lesz, mint volt. Itt
most egy megnyert hét egy örökkévalóság; egy egész világ, a miben Pest
csak egy atom. Ha egy hónapot elvesztünk a rendes ostromlással,
elvesztettük az egész hadjáratot. Égjen el ötven milliónyi vagyonunk,
hulljon el ötezer emberünk, de Budát el kell foglalnunk negyvennyolcz
óra alatt.
– S mit nyerünk ötven millió és ötezer ember áldozatával?
– Azt, hogy a keleti oldalról is ostromolhatunk.
– A meredek hegyen fel?
– Azon fel. Már előterjesztettem a hadi tanács szakértőinek, a mit e
tárgyban kifürkésznem sikerült. A királyi lakkal szemben vonul el a
Dunáig egy földalatti csatorna, még török építés, azon fel lehet vonulni
az ostrom alatt egy csapatnak; a Sándor-házba vezet. A bécsi-kapu és
vizi-kapu között van egy fedett lépcső, melyen egy elszánt válogatott
ostromcsapat eljut a kis kapuig, s azt egy petárdával bedöntheti. A
várkert fái között a déli rondella alatti kertészlak könnyen
elfoglalható. A IV. és V. számú rondellák közötti courtin fala alá két
vár alatti pincze mélyed be, mely még tovább ásható, s lőporral
megtöltve a felette levő fallal együtt a légbe röpíthető. Azalatt
köröskörül minden oldalon lábtókon megrohanjuk a bástyákat s valamelyik
oldalon csak ráakadunk az olasz ezredre, mely nem fog komolyan küzdeni,
ha azt látja, hogy mi komolyan támadunk.
Ödön felelt neki.
– Én is tanulmányoztam mindazt, és tudom bizonyosan, hogy a földalatti
csatorna felül be van temetve. Azonkívül minden kapu, a vizivárosit
kivéve, homokzsákokkal van eltorlaszolva a boltozatig. A fedett
lépcsőből nyolczvanhat hágcsót kiszedtek. A várkerti köröndig három
mellvédet kell megmászni. Az említett pinczék tíz ölnyi távolban vannak
végeikkel a várfaltól; tehát legalább tizenöt ölet kellene még tovább
fúrnunk a syenit-sziklában. Ez nem két napi munka. Az ellenség ijedelmét
pedig én nem szoktam strategiai számításokba felvenni.
Richard szemei most már villogtak. Abban a kedélyállapotban volt, hogy
okvetlenül szükségesnek érezte valakinek valami gorombaságot mondani,
hogy lelkét megkönnyebbítse.
Öklét a széknek feszítve, a melyen ült, emelkedőfélben azt kérdé
bátyjától:
– És a saját csapataink vitézségét sem?
Ödön pedig igen hideg nyugalommal és meggondoltan válaszolt:
– Ott, a hol mathematikai összeállításokról van szó, mint egy
várostromnál, ezt sem.
Richard erre a harag és katonai büszkeség daczával veté oda e szót:
– Mert gyáva vagy te is, mint minden civilista!
Megbánta ugyan mindjárt, hogy ezt mondta; de úgy tett, mintha valami
nagyon derék tromfot adott volna neki.
Ödön elsápadt és nagy, lelkes szemeit öcscsére meresztve, viszonzá halk,
de kemény hangon:
– Ezt még nekem az életben nem mondta senki. És ön sem mondta ezt
megtorlatlanúl.
E jelenetet hirtelen félbeszakasztá valami.
Egy tizenkét fontos golyó, mely a Laszlovszky-major egyik falán betört s
a másikon kirepült a tanácskozók fejei felett.
És csakhamar jött a másik, mely a háztetőt sodorta végig.
És azután egy bomba, mely épen a major udvarán durrant szét.
«Ez árulás!» kiáltának a hadi tanács tagjai, felugrálva helyeikről.
Valaki elárulta az ellenségnek a főhadiszállást, s most az teljes
ütegeivel tüzel a kezeügyébe eső majorra.
«Itt nem maradhatunk», mondá a vezér. «Menjen ön Baradlay Richard, és
adjon rendeletet a lovasságnak, hogy vonuljon feljebb a lovas ütegekkel
a Zugligetbe.»
Richard bátyjára nézett.
Az egyedül maradt ülve az asztalnál. Egy toll van a kezében. Meg sem
mozdult ama falat törő golyók zuhajára.
Richard restellte a dolgot. Bátyjának ebben az ostentált
hidegvérűségében valami affectantiát látott. Aztán még mást is érzett
iránta.
– Jól van, öreg, no, szólt odalépve hozzá. Bátor ember vagy, elismerem.
Hanem hát ne maradj itt ülve, mikor mi többiek mind odább megyünk.
– Én azért maradtam itt ülve, szólt hidegen Ödön, mert a haditanács
jegyzője vagyok, s akarom hallani a határozatot, mit írjak az ülés
jegyzőkönyvébe.
«Igaza van», monda mindenki. Elébb határozatot kell hoznunk, mielőtt az
ülést feloszlatnók.
«Tehát szavazzunk.»
«Rohamra menjünk-e a vár ellen ma, vagy holnap?»
«Igen, vagy nem?»
«Tessék mindenkinek a helyére ülni, s fölállva válaszolni.»
Tehát ismét sorba leültek az asztalhoz. A vár ágyúi keresztül-kasul
lyukgatták a major tetejét, oldalait, míg a hadi tanács sorba
leszavazott.
Minden szavazat igenre szólt.
Ödön is.
Azután sietett mindenki az összelőtt ház alól.
Hanem Ödön elébb megírta a jegyzőkönyvet a mai ülés határozatáról.
Richard nem távozott el addig mellőle.
– Jőjj már innen! unszolá testvérét. Hiszen mindenki elismeri, hogy
derék fiu vagy. Nem vagy gyáva. Elismerem.
Ödön pedig egy római patricius büszkeségével szedte össze papirjait s
azt mondá öcscsének:
– Majd erről fogunk még egymással egy szót váltani. S kirántá karját
annak kezéből.
– Csak nem vívsz velem párbajt?
– Majd meglátod.
S elfordult tőle büszkén.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A roham harmadnapra volt kitűzve.
A terv ez volt:
Pestről a budai Vizivárosban uralgó ellenfélt megtámadni. A palliz
d-sor, melyet még az ellenfél épített, jó fedezet volt a támadó
ütegeknek – egy perczig; a várhegyi magaslat nehéz lövegei ellen azonban
sokáig nem tartható. Három utczája a pesti Lipótvárosnak, mik
összeköttetési vonalul szolgálhatnak, oly függélyesen esnek a
várvonalra, hogy azokon minden lövéssel végig lehet a várfokról seperni.
Tehát ágyúkat nem fognak használni a pesti ütegekhez, hanem csak
röppentyű-telepeket, miket könnyen fel lehet állítani s könnyen odább
vinni a dunaparti keresztházakon át.
Ezeknek a védelmére a város által beszerzett gyapjus zsákokból fognak
készíteni traverseket, s tranchéeket raknak homokzsákokból. Ötszáz
önkénytes napszámos ajánlkozott a zsákoknak kellő pillanatban helyükre
szállítására.
Május 9-én éjjel az összes budai ostromlövegek s velük együtt a három
pesti tűztelep megkezdik egyszerre a tüzelést a vár ellen. E lövöldözés
alatt két zászlóalj a várkertet, s kettő a vizi védművet támadja meg.
A többi hadtestek a fehérvári és a bécsi kapu ellen intéznek rohamot.
Az ostrom oroszlánrésze annak a dandárnak jut, mely a várkertet fogja
ostromolni.
A támadás előtti napon ismét megjárta a várost sváb pór álruhájában a
patriota házmester.
Nagyon rossz kedvvel tért vissza Richardhoz.
– Áruló van közöttünk, monda neki. Mindent, a mit kezdeni akarunk, előre
tudnak oda át.
– Honnan tudja azt polgártárs?
A házmester még itt is félve tekintett szét, midőn Richardnak súgva
mondá:
– A várban találkoztam Szalmással.
– Ki az?
– Egy hirhedett kém.
– Mintha hallottam volna e nevet valaha.
– Meglehet. Elcsapott jegyző volt, Nemesdombon.
– Ah, most emlékszem rá.
– Igen veszedelmes ember. Az egész télen folyvást szökdösött a két tábor
között s Pesten sokszor megfordult. Én tudtam, hogy kém. Egyszer gyalog
utána mentem Czibakházáig, hogy egy szabadcsapatnak bejelentsem. Akkor
el is fogták, de éjjel megszökött s most megint itt van a várban. Én
ráismertem. Pedig rövidre nyirta a bajuszát s finom frakkot visel, hogy
úrnak nézzék. Reszkettem, mikor elment előttem, hogy ő is rám ismer.
Akkor végem lett volna. Egyszer már megszorongattam a torkát a
kávéházban. Mind a ketten ismerjük egymást. Többet nem merek Budára
felmenni. De ő bizonyosan le fog ide jönni. Akkor megkapom. S jaj a
fejének, ha én még egyszer megkapom. Hanem most vigyázzanak a vitéz
urak, hogy az az ember az őrszemeiken át ne szökjék, mert az az egy
ember el fogja rontani az egész dolgot.
Richard mosolygott a jámbor polgártárs fontoskodó aggodalmain.
Pedig a polgártársnak aligha igaza nem volt.
Este felé Richard átlovagolt a budai partra a hajóhidon, mely a
Csepel-sziget hegyén volt verve a folyamon keresztül.
Házmesterét már ott találta. Fraternizált a honvédekkel.
Ismerte őt valamennyi. Híres demagog volt.
Mikor bealkonyodott, a polgártárs felkeresé Richardot.
– Jőjjön a partra, valamit mutatok.
Richard engedett a meghivásnak.
– Nézzen ön át a pesti Dunasor házaira. Ott fog ön látni egy kétemeletes
házat, melynek öt padlás-ablaka van. Mind az öt ablakban gyertya ég.
– Látom.
– Most ügyeljen ön egy óranegyedig e gyertyákra. Majd az egyik, majd a
másik elalszik; azután ismét meggyullad. Néha két gyertya is jelen meg
egy ablakban. Tudja ön, hogy mi ez?
– Az, hogy ezeket a manzárd-szobákat ugyanannyi ember lakja, kik
egymáshoz össze járnak.
– Ez egy titkos telegráf. És azok a gyertyák ott jeladó betűk, a mikkel
a várbelieket tudósítják.
De most már nemcsak mosolygott, hanem nevetett Richard.
Pedig a polgártársnak megint igaza volt.
Amint tizet ütöttek a két főváros órái, megindult a vár ellen három
oldalról a roham. A honvédzászlóaljak előre haladtak a falakig; a
haubitz vetágyúk elkezdték gyujtó lövegeiket szórni a várra, egy óra
mulva két helyen lángolt a várbeli uri-utcza; az éji tűzfényben, mint
fekete gnómok látszottak a tűzoltó katonák az égő tetők falain. A
harmadik oldal rohama éjfélre volt elhatározva: a Pest felőli támadás.
Ekkor megdördült a budai várfokon, mely Pest felé néz, a bombavető
mozsár. A legelső bomba a szinháztérre csapott le, a hol a
röppentyű-ütegek voltak felállítva. A szétrobbanó löveg megriasztá a
tűz-szekerészetet, az a váczi-utczán robogva a szénatérig menekült.
A második bomba a Józseftérre vágott le. Ott épen ötszáz napszámos
töltötte a homokzsákokat. Azok szétfutottak.
A harmadik bomba az Újtérre esett, a hol a traversekhez való
gyapju-zsákok voltak lerakva, s felgyujtá az egész készletet.
Oly pontosan csapott le minden bomba épen az előkészületi helyekre,
mintha híva lett volna.
Híva volt!
Minden előkészület el volt árulva.
Az ellenfél megmutatta, hogy mit tud, és mit mer? Reggelig bombáztatta a
fővárost. Lövegei elhatoltak annak legtávolibb részeibe. Romboltak és
gyujtottak. Ötszázhúsz bomba és tűzgolyó verte el az álmot a fővárosról
s kisöpörte annak utczáit. Most már látta mindenki, hogy a városban
nincs menedék, s a lakosság kivonult a Városerdőbe, onnan bámulta
elfordíthatlan veszedelmét.
A hidegvérű pártnak rettenetes igazságszolgáltatás volt ez. A melegvérű
párt elnémult, megadta magát. El kellett ismernie, hogy az ostromot
kezdeni kell, nem bevégezni.
El kell hozatni az ostrom-lövegeket Komáromból, s szabályszerű
várvíváshoz fogni. – A lelkesülés átadta a vezényletet a komoly
kiszámításnak.
Mihály mester feljelenté a hatóságnak ama végzetes éjen tett
tapasztalatát, s a hatóság vizsgálatot intézett a kivilágított ablakú
padlásszobák miatt. Ártatlan dolog volt az. Öt mamsell lakott az öt
padlásszobában. A meggyujtott s kioltott gyertyák rejtvénye könnyen
kimagyaráztatott. A polgártársat kinevették.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Harmadnapra megérkeztek az ostromlövegek. Csak kilencz. Kilenczvenhat
ellen.
Hanem még ahoz is napok kellettek, míg e nehéz döntő lövegek
felállíttatnak. A hegyoldalakat kellett éjente kivágni az ütegek
helyéül, s hogy az ellenfél a kőtörés zaját meg ne hallja, az éji munka
alatt folytonos áltámadással vonni el a figyelmét.
Éjről-éjre folyt a harcz, az ostrom, az ágyúzás, a támadás; azalatt az
utászok vágták csendesen a hegyoldalba az ágyúk karzatait.
Május tizenharmadikán egy granát csapott le a budai Halásztéren a
kamaraépület melletti lőporos toronyba. Mint a kitörő vulkán, csapott
fel a láng az égre, a csillagokig hányva föl égő üszkeit, s az üszkök
között széttépett emberi tagokat. A körüle fekvő házak repedezve dültek
romba. A robbanás elhordta a főtemplom tetejét.
Az ostromló táborból örömriadal kísérte fel a csillagokig ez üszköket.
A várparancsnok rettentő boszút állt érte!
«Hamuvá kell lőni Pestet!»
Parancsa iszonyúan teljesíttetett.
Estétől éjfélig ezernyi ezer tűzgolyót okádtak az ágyúk a védtelen
városra. Egy folytonos mennydörgés hangzott az égen és földön, mely négy
óra hosszant nem tartott szünetet s mikor e pokoli zene elhallgatott, az
ifju szép város egyik végétől a másikig egy lángtengerben úszott. A
gyönyörű Dunasoron, a szép ifju hölgy arczához hasonlított mosolygó
panorámán, harminczkét palota égett egyszerre; azok között a
redout-épület: az országgyűlés történelmi hírű háza; oszlopcsarnoka
ledöntve, boltozatai bezúzva. A trónmennyezet, a miniszterek székei, a
képviselői padok egy zsarátnokká válva.
Az ostromlók szivében megfagyott a vér. Megnémult minden: az ágyúk és az
ajkak; hanem abban a tekintetben, mely azon éjjelen, a biborveresre
festett ég felé emelkedett, volt egy rettenetes fogadás, mely szörnyűbb
minden kiáltásnál, minden esküvésnél, minden átkozódásnál.
Egy arczulütött istenszobornak a némasága volt az.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A lángok süvöltésén, a gerendák recsegésén, a falak beomlásán kívül
semmi hang a nagy országvárosban. A város üres. A ki élő volt, elfutott.
– A fegyveres csapatok is kivonultak belőle.
Egész utczák, egész házsorok üresen hagyva; a kapuk, az ajtók nyitva. Ha
egy kiváncsinak, egy jó barátnak, egy rablónak kedve tartja, a
földszinttől a padlásig keresztül-kasul járhatja akármelyik házat; végig
bolyonghat a tárva nyitva maradt szállásokon, s válogathat, hogy mit
mentsen meg a legbecsesebb tárgyakból a gazdának, vagy magának. A
menekült lakosok nyitva hagyták szobáikat, hogy tűzvész esetén a
szomszédok, a jó barátok, vagy ha úgy jön, a tolvajok vesződség nélkül
bejuthassanak.
Csakhogy most nincs se jó barát, se szomszéd, se tolvaj.
A harminczkét palota izzó füstje vérvörös mennyezetet alkot e holt
kőtömeg fölött, mely oly élettelen, mint Pompéji a kiásatás után.
Hanem a dunaparti égő paloták közt van egy, melynek öt padlás-szobájában
most is ég az öt gyertya, egy-egy kialszik s újra meggyullad. Ezt a
házat kikerülte minden golyó. A mellette lévő egy emeletes ház rommá van
lőve, a bombák a pinczéig szakgatták át szakaszait, s annak most minden
ablakán láng süvölt elő.
A sértetlenül maradt ház két emeletes, annak lakói is elfutottak a
világba, annak is nyitva hagyták ajtaját; hisz nem tudhatta senki, hogy
azt megkíméli minden golyó.
Hát azt az öt gyertyát ki gyujtogatja ott mégis?
Ki kérdené ezt, ki ügyelne arra e bizalmas órában?
De van egy ember, a ki ügyel rá. A kit el nem kergetnek sem bombák, sem
tűzgolyók. Ki odaveti a hátát a régi hídfő épületének s onnan lesi. Lesi
azt az öt gyertyát. A polgártárs az. Mihály mester.
Végig nézte az egész rombolást. Maga is az elkárhozottak kínjait állta
ki ez égrepesztő tombolás alatt, melylyel a harcz istentagadó dæmona
pillanatok alatt szétrugdalja azt, a mit a béke demiurgusa félszázad
alatt épített.
És ott csinálgatta a maga csizmadia-eszével az égbiráló aphorismákat.
«Ha a villám mennydörög, azt mondják: az Isten beszél. Hát mikor a
bombák dörögnek, az a királyok beszéde?»
«Azt már kitalálták a tudósok, hogy az ég haragját, a villámot, hogyan
lehet megfogni? de a földi haragot, a bombát nem tudják elfogni.»
«Hogyan merünk mi ez órában az Istenhez imádkozni, a ki maga is a
királyok királya?»
«Bántotta ennek a háznak a gazdája valaha azt a tüzért, a ki most azt a
bombát ideröpítette, hogy egyszerre mind a három emeletet áttörte vele,
a pinczében szétpukkant s végig meggyujtotta az egész házat?»
«Ha valakinek a balkeze megvágja a jobb kezét, s akkor megtorlásul a
jobb keze vissza vágja a balkezét, annak a valakinek nem kétszeres oka
van-e jajgatni?»
«Ha nekem, a kinek semmim sincs ebben a városban, olyan nagy a fájdalmam
e pusztulás miatt, milyen nagy lehet az öröme e látványon annak, a ki
azt okozza?»
Mikor aztán elhallgatott a dörgés, a kínszülte philosophálás is elmúlt a
csizmadia kedélyéről, – hogy hétköznapiabb eszmejárásnak adjon helyet.
Ki az odafenn abban a házban, a ki a gyertyákat az ablakokba rakta?
Az áruló az!
Ezt a gondolatot nem verte ki semmi a fejéből. Azt neki meg kell tudni
bizonyosan.
Sem távol, sem közel egy élő lélek, oltásra gondolni sem lehet most a
várágyúk lőközelében.
A csizmadia neki indult, hogy egyedűl ráront arra a titkos jeladóra.
A golyókikerülte ház épen olyan magára hagyott volt, mint a többi.
Kapuja, lépcsőajtaja nyitva. Sem házmester, sem lakó a háznál. Minden
ajtón be lehetett nyitni: ott hevertek ruhák, ezüstnemük szétszórva, a
miket a menekülő tulajdonos nem birt magával elczipelni; ráhagyva Isten
oltalmára, emberek becsületére.
A csizmadia minden ajtón benyitott, hogy valakit a honmaradtak közül
megkérdezzen, segélyül, vagy tanubizonyságul hívjon. Az egész két
emeleten nem talált egy emberi lelket. Csak egy bezárt kis kutya
üvöltött valamelyik konyhában, mit gazdái ott feledtek.
A csizmadiának egyedűl kellett felbotorkálni a padláslakosztályig, a hol
állítólag az öt mamsell lakott.
Benyitott az első ajtón, ott nem talált senkit. Nyitva hagyott
szekrények üres fogasokkal tanusíták, hogy innen mindent eltakarítottak
jó eleve. Hanem egy gyertya ott ég az ablakban.
Végig ment mind az öt manzard-szobán; mindenik üres volt, emberrel nem
találkozott; hanem a gyertyák ott égtek az ablakokban. A gyertyatartókat
egy-egy burgonya képezte. Az egész szállásban egy gyertyatartó nincsen.
Egy rozzant asztalon talált egy kiterített iratot. Az egy alfabet volt,
melyben az öt gyertyavilág mint öt pont szerepelt. A kioltott gyertyák,
mint gondolat-jelek. Valódi telegraf egyik városból a másikba.
A polgártárs ámolyogva tekintett körül. Kinek a munkája ez? Ki
rendelkezik itten?
Az ötödik szobában egy szőnyegajtót vett észre. Benyitott rajta.
Az már egy sötét helyre vezetett.
Egy padlás-folyosó volt az, mely az udvarpadlás-osztályokhoz visz, mik
már nem szolgálnak lakásokúl.
Tovább botorkázott a sötétben. A szomszédház égése nem hatott át a
deszkalabyrinthon.
Egy helyütt aztán ismét fényt látott.
A ház tűzfalától jött az, melyen egy magas ablak volt, a honnan a
szomszédházra le lehetett látni.
Ebben az ablakban ült valaki.
Az ablak párkányát használta ülésnek, a szomszédház tűzfalát zsámolynak.
Lába alatt a mélységben már csak egy zsarátnoktenger izzott. Egy örvény,
melynek habja láng, iszapja parázs, fölötte vékony kékes füstöt kerget a
szél. Egyszer-egyszer egy kis forgatag kerekedik benne, s az olyan
magasra felhordja az aranyfényű sziporkát. A tűzörvény fenekén, mint
valami aranyforrás, úgy bugyog valami fényes tavacska; a háztulajdonos
vasárus volt; az olvadt vas hullámzik ott a pincze mélyén. – A csizmadia
lábhegyen lopódzott odáig és bámult.
De nem a cyclopi látványt bámulta, hanem azt az embert, a ki itt ez
ablakban ül.
Annak az embernek az arczán a pokoli gyönyör ragyogott. Az a vigyorgás,
a mivel Beherik szítja a gyehennát az elkárhozottak alatt; az a gúny, a
mivel Azáziel visszarúgja az örvényből kikapaszkodókat; az a káröröm,
melylyel Astaroth tapsol a kétségbeesés kínváltozatai fölött.
Az az ember kiült gyönyörködni a pusztulásban. Két könyökét térdeire
fektette és állát egyik öklére támasztá.
Néha-néha egyet köpött le a tűzbe.
Egyszer fölemelte arczát az izzó égre és kaczagott.
És azután nagyot nyújtózott, mint a ki jól lakott valamivel s a
túlterhelt gyönyörélvezettől vonaglik.
Arczának jól látszott esni az izzó fény, mely onnan alulról felsugárzott
e tűzben.
Egyszer aztán megragadta két kemény kéz a karjait hátulról.
Az ember rémülten tekintett vissza.
A csizmadia fülébe csikorgá:
– Jó reggelt uram! A gyertyákat el kellene már oltani!
A felriadt ember egy kétségbeesett erőfeszítést tett, hogy az ablakból
visszapeczkelhesse magát a padlásra; de a szomszéd tűzfal párkánya, mit
támaszul használt, leomlott lába alatt s a csizmadia úgy fogta karjait,
mint két harapófogó.
– Tetszik-e még rám ismerni? kérdé, a hátrafordult arczra meresztve
vérben forgó szemeit, a csizmadia.
A megtámadottnak e kétségbeejtő pillanatban egy mentő gondolata támadt.
– Tízezer forint van nálam! hörgé rekedten.
– Az a gyertyák ára! ordítá a csizmadia.
S azzal letaszította az ablakból.
Odalent a tűzörvényben az aranyhabot hányó ércztó néhány pillanatra
sötét füstöt vetett fel – s aztán forralta, buzogta az aranyhabot
tovább.
Ki volt az eltünt ember? a titkos táviratozó? soha sem tudta meg senki.
Hanem annyi bizonyos, hogy Szalmás Mihályné e naptól fogva hasztalanul
várta vissza eltávozott urát.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Három napig tartott a halálos hallgatás. Az ostromlott vár vezére azt
hitte, hogy ellenfele már menekülni készül a közelgő felmentő sereg
elől. Már arra gondolt, hogy elvágja az ostromsereg menekülési útját, a
hajóhidat. Gyújtó hajókat s kövekkel rakott dereglyéket bocsátott el a
folyamon. Azok közül kettő a lánczhidoszlopba csapódott s elmerűlt, a
többit elfogták, elsülyesztették.
Harmadnap reggel, szép harmatos napfeljövetelnél, egyszerre megdördültek
a faldöntő ágyuk, miket az elmult éjszakákon az ostromlók felállítottak.
A talapjaiban megrázkódó szikla hirdeti a várvédőknek, hogy ezuttal maga
Enkeladosz zörget, az olymptörő!
Szemközt a hosszú bástyával a résdöntő szörnyek; oldalt az ütegrombolók.
Amazok köszöntésére omlik a fal, emezeké végig söpri a védő ütegeket.
Most már mennykövet mennykőért! Most már egyik óriás a másik ellen!
vállvetve, erőfeszítve; két mesebeli genius, két tündérvilági dzsin, kik
égő csillagokat tépnek le az égről s meteorokkal hajigálják egymás
pajzsát; kiknek lábdobajától döng a föld boltozatja, kiknek összecsapó
ezer kezében ezerszeresen csattog a fegyver, kik egymáson henteregnek a
háztaposó küzdelemben, s az itéletnapi viadalban meghasogatják a felhőt,
feltúrják a földet, szétmorzsolják a sziklát, s tüzet okádnak egymásra,
míg az egyik végképen összezúzódik, megolvad, semmivé lesz.
S a két kolosz párharcza időtartamára nézve is méltó az óriásokhoz. Nem
perczekig tart az, mint a könnyen haló hősök epósza: hanem négy nap négy
éjjel, folyvást, szakadatlanúl. Egyik gigásznak négyezer lelke van, míg
az meghal, négyezer halálseb kell annak, s annyiszor harap vissza.
Négy nap négy éjjel hangzik a szörnyű orgonajáték, melynek minden
accordja mennydörgés. Isteni hangverseny, mely átkiált a szomszéd
csillagokba. Százötven ágyú zenéje, az égzengés csattanásain kezdve, a
mély hangok pokoli oktáváján lefelé, a mindig mélyebb, dörgőbb
földalatti skálán, egész a földrengés, a vulkánbőgés iszonyú bassusáig.
A várban ég, a mi éghet, legmagasabban lobog a várpalota: Mátyás király
palotája. Szomorú boszú a leégett Pestért. Ha egyik megégette a
szentséget, a másik megégeti az oltárt!
A várvédő ütegek mind el vannak már űzve a bástyákról; a hosszú
bástyafal tíz ölnyire ledöntve, a köröndök megközelítve az elfoglalt
házakból, s a védő még sem adja meg magát. Mégis folytatja küzdelmét.
Tüzet tűzért, vasat vasért dobál vissza. Éjjel betömi a nappal ütött
rést s nem számlálgatja, hányan haltak meg e küzdelemben?
Egy diadalkoszorút csillagokból lát mind a két fél maga felett ragyogni,
s egymás fölé igyekszik emelni fejét, hogy melyik éri el azt hamarább?
Tisztelet, becsület mind a két fél hőseinek. E nagyszerű harczban mind a
két fél elérte azt és egyszerre.
Midőn egyenlő fegyverrel küzdenek, sem történetíró, sem költő nem nevez
jó barátot, ellenséget: csak hősöket.
Szemtől szembe állanak már. Az ágyúk egymás torkába ordítanak már. A rés
vívható.
A táborkar vezetői elvetették már a tollat, a távcsőt, a quadranst, s
kihuzták a kardot. Maguk vezénylenek az utolsó csapásra.
– Utánam! kiált a magyar táborkari vezér (Kleinheinz) s maga vezeti a
rés ellen az ostromló csapatokat. Három golyó földre teríti a ledöntött
fal tövénél.
– Utánam! kiált az osztrák táborkari vezér (Pollini) s maga ád példát a
várőrség legvakmerőbbjeinek, kik derekukra hurkolt köteleken
bocsáttatják magukat a réstörésen alá, az omladékokat az ágyúdörej
közepett széthányni, s a rést homoktöltött lőporhordókkal kitölteni. Egy
huszonnégy fontos golyó derékban szakítja ketté a vezetőt.
Mind a két táborkar vezére elesett. Bevégezték munkájukat.
A várfalak, az ütegek romban hevertek már. A két küzdő fél
szuronyközelben állt egymáshoz.
A döntő rohamra megérett az idő.
A holnap az utolsó nap.
Egyikre a két küzdő gigász közül több nap nem virrad!