Lehetett-e nem érezni, e szívnek láz-lüktetését?
Lehetett-e nem keseregni ez arcz gyásza miatt?
Lehetett-e tűrni e név kigúnyolását?
Sokszor hallottam hidegvérű, nyugodt kedélyű, higgadt, tisztes
férfiaktól, kik bizony meggondolják, a mit tesznek, ilyen szókat: «Ha
engem valaki arczul ütne, azt én kihívnám; vagy megölne, vagy megölném;
ha sebet kapnánk, felgyógyulnánk, újra vívni mennénk; azt én késsel,
hurokkal, ököllel ölném, szúrnám, fojtogatnám, víz fenekére magammal
lerántanám; együtt egy csillagon ketten nem maradnánk».
No hát ilyen arczulütés volt nekünk Budavára.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Lássuk tehát, ha egyszer a Titánok is kezükbe kaphatják a mennyköveket,
nem Jupiter kerül-e alul?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Tíz nap mult el azóta, hogy a legelső huszárcsapat Pest utczáin végig
robogott: tíz tantalusi kín napja! Egy egész nemzet éhezte minden kövét
Budavárának, s az ott állt szemei előtt, egy kicsiny, nyomorult fészek,
mely magát védeni nem képes, de rombolni, boszút állani tehetős. Egy
éjszakára való játék az újabbkor hadászatának, s mégis egy századra való
pusztulás a győztesnek.
Budavárának minden udvarába belátni a körüle fekvő hegyormokról. Úgy
olvasott benne, mint a nyitott könyvben, a megszálló ellenség. Ócska
téglafal minden védműve, minden elővéd nélkül. Vize sincs, egyetlen
vízvezetéke a Dunaparton áll; ha azt lerontja az ostromló, a várőrséget
másnap kiűzi a várból a szomj.
És miben volt hát Budavár csodaereje? Abban, hogy lábainál terült Pest.
Az ostromlott sereg minden golyójáért az ostromlónak, Pestet árasztja el
tűzgolyóival.
Emberi szíven túljáró eszme! Egy megtámadott a támadónak azt mondja: «ha
te ellenem kihuzod kardodat, én az enyimmel leányod, nőd, bölcsőben
fekvő gyermeked szívét szúrom keresztül.»
És úgy tett.
Tized napra Pest elhagyása után robogott egy huszár-szakasz Buda
Viziváros főutczáján végig. A Bombatéren állt egy császári gyalogcsapat
két ágyúval. Mikor a huszárok lőtávolba értek, a két ágyú egyszerre
kartácslövéssel üdvözölte őket. A kartácsgolyók a házak falain pattogtak
végig; a kávéház előtt egy csoport kiváncsi nép nézte a halálos játékot,
azoknak a fejeik felett süvöltöttek el a golyók; egy azok közül a
kávéház márványküszöbéről visszapattant s a szekrénye mellett ülő
pénztárnoknőt, egy fiatal, tizennyolcz éves leányt ölte meg.
A huszár-szakasz visszavonult a Császárfürdő felé, a császári gyalogság
ágyuival együtt hátrahuzta magát a vízi védművek torlaszai mögé. Csak
három huszár ügetett nyomukban egész a sorompóig, mely nehéz gerendákból
volt összeróva. Ott a puskagolyók fütyülése mellett körülnézték a
védműveket, s aztán csendesen visszaügettek. Egyiknek elsiklott a lova a
síma járdán és elfutott; azt a kávéház előtt álló polgárok fogták el.
Fél egy órakor, szép verőfényes májusi délben jött tömeges rohammal az
első honvédcsapat Buda torlaszai ellen. A tizedik zászlóalj volt az. A
tisztek a hadoszlop élén mind.
A vár bástyáiról tizenkét fontosokkal lőtték őket; a fegyvertár előtti
mozsarak bombákat hánytak közéjök; a palánkokból folytonos puskatüzelés
fogadta jöttüket; de mindaz nem tartóztatá fel: előre törtek.
Ekkor hirtelen kétfelé nyiltak a sorompó tömör kapui s az ott elrejtett
ágyukból pusztító kartácstüzelés üdvözlé a rohanó zászlóaljat.
Az ostromló hadoszlop szét lett törve e gyilkos lövéstől; az ostromlók
egy része a házakba futott fel s azoknak ablakaiból folytatta tüzelését
a pallizádok ellen, más része menekült a tartalék felé: az volt a 33-dik
zászlóalj.
Most ez a zászlóalj indult rohamra.
Minden bástyáról ontották a tüzet ellene. A zászlóalj haladt előre, a
sorompó felé.
Pedig őket is azon sors várta, a mi a másik zászlóaljat a kapu előtt.
Ekkor egy magyar tüzértiszt a Dunapart alatt két ágyuval merészen
előrehatolva, egyszerre elkezdé a közelből lövetni a sorompót.
A tele golyók recsegve szaggatták ki sarkaikból a nehéz kapukat. A kapuk
mögött rejtve volt üteg leálczázva, fedetlenül maradt az oldaltámadás
előtt, a védő csapatok menekültek ágyuikkal a váratlan kereszttűz elől,
a közeledő zászlóalj «éljen»! rivallással rohant szuronyszegezve a
pallizádoknak; a szétzilált 10-dik zászlóalj újra sorakozva tódult elé a
sikátoron át, s azon pillanatban, midőn az egész palánkvonal meg volt
támadva, két előretolt röppentyű-telep elkezdte gyujtó lövegeit a
vízvezeték épülete felé röpíteni.
Csak egy óranegyed még! csak egy rövid küzdelem erőfeszítése! És ha el
nem foglalhatja is egy merész rohammal az első hévben a támadó csapat a
vízi védműveket, de időt nyer a röppentyű-telepnek a vízvezeték
lerombolására; s ha az nincs többé, ha annak a vízhajtó gépe tehetlenné
lett, akkor vége a további védelemnek.
Ekkor érkezik a magyar főhadvezértől a parancs, hogy a küzdelmet rögtön
meg kell szüntetni mindenütt.
A gyors kézcsapás esélye ezzel el lett dobva.
Miért kellett a küzdelmet abbanhagyni?
Azért, hogy a két hadvezér elébb egy pár levelet válthasson egymással.
Hogy két jó katona bebizonyíthassa azt, hogy milyen rossz rhetor?
A mi a bomba-stylust illeti, az két század alatt bizony semmit sem
javult.
Lothringeni Károly épen úgy biztatta Abdulrahmant, hogy ha Budát fel nem
adja, minden várőrségével együtt «keresztül ugratja a kardján», mint
Görgei Henczit.
Válaszul Abdulrahman száz fogoly keresztyén fejét tűzette ki kopjahegyre
a bástyafalakon. Henczi válaszul beleágyúztatott a pesti védtelen népbe.
Hiszen tehette, mert hatalma volt rá: – de csak ne mentette volna magát
érte.
Mondta volna azt, hogy: «A mit tettem, megtettem: azért, mert a ti
örömrivalgástok odaát engemet felháborít; azért, hogy sebet üssek a ti
népetek szívén, mely évtizedekig be nem gyógyul; azért, mert gyülöllek
benneteket; azért, hogy vérnyomokat támaszszak országotok szent
városaiban, a mik fel nem száradnak, a míg Isten angyalokat nem küld le
hozzátok, a kik azokat lábnyomaikkal elfedezzék».
De azzal menteni magát, hogy Pest polgárai a Dunapartról átlőttek
Budára!
Ha Herostrat azt hagyta volna magáról, hogy ő csak szunyogokat akart
kifüstölni Diana templomából!
Ama várparancsnok maga sem ismerte emberfeletti nagyságát. Ő, ki
mindennap arczulcsapásokat mert osztogatni egy fellázadt óriásnak, az
apocalypsis tűzokádó csodájának, mely őt bizonyosan össze fogja tépni;
ki egy feje felett függő nemzetnek lába alatt heverő legdrágább kincsét,
imádott ifju fővárosát, az ostrom viharai alatt össze merte gázolni: még
apró mentségeket benevolizál tettének!
Hiszen ez vagy hős tett volt, vagy gonosz tett.
Ha hős tett, nincs szüksége mentségre; ha gonosz tett, nincs számára
mentség.
Ha babér, hervadhatatlan; ha bélyeg, letörölhetlen. Nincs azt miért
takargatni.
Hiszen hogyne lett volna néző közönsége egy olympi játéknak? Alig ötszáz
lépésnyi folyam választja el a pesti partot a budaitól. Itt a parterre,
amott a színpad. Egy harczjáték, melyben igazi vér foly, melyben igazi
hősök szerepelnek, s a tűzi pompa: várégés, bombahullás.
S hogy lehetne azt képzelni, hogy egy ily harczi drámának néző közönsége
néma legyen? fel ne rivalljon, midőn egy-egy új ágyút lát megjelenni a
Gellért-hegyen, mely a másik perczben már lobban s percz mulva bomlik a
fegyveres had a falon, hova a golyó leesett?
A milyen hosszú a Dunapart a Margitszigettől a Ludoviceumig, oly hosszan
lepte el azt a város népe, s oly hosszan zengett végig a harcz alatt a
buzdító rivallás!
Egyszer aztán azt mondta a várfok: «csitt»!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Richard csakugyan oda szállásolta magát, a hol a házmester olyan jól
fogadta. Örült, a kihez vendégül szállt.
Mikor május 4-ikén az első ágyuszó megzendült, Mihály mester ott hagyta
a házmesteri szobát; vigyázzon a házra, a ki akar, s nyargalt kifelé. A
kapuban összeütközött Richarddal, ki hadfőnökéhez sietett.
– Hová oly futvást, polgártárs? kérdezé Richard a csizmadiát.
– Az ostromot nézni.
– Vigyázzon magára, mert meglövik a lábát.
– Nem jön a golyóbis keresztül a vizen! biztatá magát Mihály mester.
– No azt még nem tudtam.
– De én tudom. Annak physikai okai vannak. Annak az oka a «vis
attractionis», mely a víznél igen nagy. Jártam én iskolába!
Két óra mulva azután Richard megint találkozott Mihály mesterrel; akkor
már tele volt az utcza szaladó néppel; Mihály mester lélekzete is el
volt egy kicsit fulladva.
Nem húzta magához a nagy víz a golyót. Kilencz embert lőttek meg a
bámuló nép közül a várfokról.
Akkor aztán eltisztult a néző közönség a parterről; hanem a helyett
felvette magát a páholyokba. Most már az ablakokból nézték a
harczjátékot. Hitték, hogy a golyó nem tör át a falon. És gyönyörködtek.