Patachich már pár perce ura előtt állt és várta a választ.
Zrinyi tehetetlen borongással érezte, hogyan fagy ólmos némaságba
lelkében a szót utáló gondolat. Mintha a világ legfontosabb dolgát
mívelné, úgy nézte Patachich dolmányán az egyik szakadásnak fityegő
pitykét… A katonái! az ő katonái, előretörésének társai és eszközei!!
Egy szó fogja elhagyni ajkát s ez a buborék is szétpattan, mint a másik.
Szép buborékok voltak: domborún elnyúló, szivárvány-színű mese-folyók
kanyarogtak rajtuk a fényben. Csak egy szót fog szólni s elpattan ez is…
Lesz majd ő is szomorú nagyságos úr, aki pecérei között növeszti
szakállát ősei, királya, hazája, religiója nagyobb dicsőségére s majd ha
nyolcvan éves korában leesik az álla s szeme kifordul, ménkű nagy
címerrel vésett márvány-lapot támasztanak rája a remete pálosok Szent
Ilona kolostorában… Taedium vitae… S a törököt majd űzi más, magyar vagy
velencés, akivel most úgyis háborúban áll… Ó nem! de azért sem! Valami
rettenetesen erős fényességű kép ötlött fejébe…
– Patachich uram, az hadi népet helyheztesse téli szállásokban;
kegyelmed penég Légrádon ülve várakozzék.
Kiszakítjuk a fát gyökerestül, – gomolygott föl sötét rohanással Zrinyi
lelkéből a gondolat, mint a zára pattant bűvös edényből a szellemmé növő
füstsáv, – más földbe plántáljuk; kell, hogy virágozzék! Mi lehet itt
belőled? Nagy főgenerál? Német, francia, olasz, spanyol elibéd áll…
Palatinus, aki javait csökkenti a pompáskodásban, míg bele nem hal a
méregbe, emésztődésbe?… De ezért megintlen a magyarok esznek meg, hogy
lehetsz éppen te palatinus, mikor illyen meg illyen nagy urak, grófok
vannak még érdemesbek a hazában! El innen, el erről a földről, erről a
rohadt, Pozsonytól Váradig pocsétás, komisz magyar világból!…
Térdére könyökölve megtámasztotta az arcát öklével, úgy gondolkozott
sokáig. Aztán neki dült az írásnak; az ideges, erélyes, nagy vonalú
betűk fölött szinte rángott keze a papiroson. Mikor elkészült, magához
vette az írást, kocsijáért kurjantott, amelybe az ámuló Miglianit karon
markolva tuszkolta be maga előtt.
Zuzmarás erdőn, sáron, avaron keresztül döcögött, rugóin himbálódzva,
délnek a nagy landkocsi. Zrinyi szótlanul ült napokon át; Migliani kövér
ajka susogva mozgott s csettenve hullott az egyik olvasószem a másik
után.
A hegy oldalában meglapuló kis udvarház tornácán hebegve fogadta nagy
vendégét, soha nem látott urát a tiszttartó, akit mindjárt másnap
magával vitt a páter a környékre felülvizsgálás ürügyével, hogy Zrinyi
nyugodt egyedülségben értekezhessék a titokban odarendelt franciskánus
baráttal.
Zrinyi a búbos kemence padkáján ült; a barát előtte állt, szikár alakja
szinte az alacsony mennyezetig magasodott, amint mellére emelt kezeit
csuhája széles nyílású ujjaiba süllyesztve, figyelmesen hallgatta.
– Ihon az levél, kiben megírtam vala az respublica szolgálatjában
állásomnak conditióit azon szavakkal, kikkel előbeszéllém az imént
kegyelmednek ez causát. In portu regio tengerre száll kegyelmed valamint
zarándok; bizonnyal találand kegyelmed az kikötő helyen alkalmatos
kereskedő gályát. Visszajüvet azon út, ki menet! Csáktornyára csak úgy
bévetődik, Isten nevében kéregetvén! Esküdjék kegyelmed!
A barát letérdelt s tompa hangon mondta Zrinyi után az esküt, hogy
lutheránusok szórják ki sírjából hamvait rövid élet után, pokol tüzére
szálljon maga, pusztuljon ki a franciskánus rend a világból, ha bárkinek
is, a velencei respublika dux-át és főbb tanácsosit kivévén, szóval,
írásban, jellel vagy titkos ördögi mesterséggel elárulja azt, amit
tegnap estétől Csáktornyára való visszaérkezéséig hallott, látott,
beszélt, cselekedett, hallani, látni, beszélni, cselekedni fog Zrinyi
Miklós ügyében és érdekében.
Valami férfi-hang dörmögött az ablak alatt, amelynek lantornája
meg-megreccsent a fölkerekedő széltől. A barát égre nyújtott két kézzel,
lehajtott fejjel imádkozott. Zrinyi mogorván szántogatta csizmája
sarkával a szoba földjét.
Otthon aztán, amikor behúzta maga után könyvesháza ajtaját, felsajgott
benne valami. Elmegy, el fog menni; itt hagyja ezt a komoly, meleg
szobát, a török vértől foltos sok régi fegyver-lomot, komor bika öccsét,
a vidám, élénk arcú Batthyányt, a keserü Nádasdyt, a panaszzsák
Vitnyédyt, a hízelgő szavú, megnyerő asszony-férfit, Wesselényit, tetves
jobbágyait, azt az ördög-szállta leányt… mindent! Pénzért fogja verni a
törököt; irtatlan, idegen erdőben fog új utat vágni magának! A puha,
bujaságba merült velencések között az ő virtusa úgy fog tündökleni, mint
a kárbunkulus. Ó, igen, Zrinyiből lesz valaki, nagy valaki, akiről
bámuló, ijedt pofával fognak suttogni a bécsi udvar síma folyosóin
csuszkáló grófi, hercegi szemetek! Itt hagyja ezt a ganéjdombot… ó nagy
Isten!… amelyen eldődei vére csorgott… De mit siránkozik itt nyavalyás
szóval? Ugy lenne talán méltó a Szigetben halt Zrinyihez, ha hátra
könyököznék őt, a büszkén járót, továbbra is a császár körül tolongó,
bolondságokat csergető cifra szarkák? S a familia?… De mért? Ez nem
akadály! Megtette eddig, amit tehetett. Most elszakítja a pórázat… Az a
Zrinyi, akinek a török császár volt az ellensége, mégis jól járt.
Meghalt és száz tallér volt a díszes mente zsebében.
Hirtelen fölállt, elővette Istvánffi magyar históriáját, föllapozta
benne a szigeti veszedelemről szóló részt és neki könyökölt az
olvasásnak…
– Mérthogy éppen te lennél az legnagyobb familiádban? Az bűnökben
sillyedt nemzetet mérthogy éppen te akarnád megváltanod? Epigon vagy te
csak, groff Zrini Miklós! Amaz néhai való jó Zrini Miklós bán az hegynek
teteji, te magad az lankáján éppen hogy valamely kicsinded dudorodás…
Esmérd meg és szállj magadban! Csudálatos üdők, csudálatos vitéz nagy jó
emberséges ember!
Érdeklődése szinte lázas magasságra hágott, mindent el akart olvasni,
ami őse kirohanására vonatkozott. Istvánffi után Zsámbokit vette elő,
olasz és horvát krónikákban lapozott; majd a Budina féle Historia
Szigethi, Reusner Miklós Memorabilia-i, Forgách Ferenc Kommentárjai,
Leunclavius János könyve, Karnarutic horvát költeménye került a keze
alá… Hogyan, mi ez? Mind ismeri, olvasta, emlékszik a szavakra is, s
most mégis olyan hihetetlen élő domborúsággal emelkedik ki előtte ez az
esemény, mint eddig soha… Hiába volt olyan kicsi Sziget, hiába egy ember
Zrinyi, ott nemcsak egy nyomorult földtúrásról volt szó, nemcsak egy
török császár halt meg falai alatt… Nagy Isten, várjunk csak, ott nagy
dolog történt… talán… a legnagyobb!!
Alig evett, alig aludt, csak olvasott és éjjelenként paizs-koccanásnak
hallotta a szíve verését. Ujra Istvánffit vette elő: hallotta a leomló
fal robaját, érezte a savanyú puskapor-szagot, fülében csengett a bán
finoman fordulatos latin szónoklata s ha megállt egy-egy helyen,
gyuladozó képzelettel vítta tovább magában a papiron félbe maradt
harcot. Aztán a könyvbe nézett s ott más volt egy kissé a folytatás…
Kint, a vékony jégpikkelyeket csillogtató téli mezőn gomolygó köd
tolult, ritkult. A mély sárba vágódott keréknyomok fagyottan meredeztek
alatta; mintha halálos görcs húzott volna össze fát, bokrot.
– Nagyságos uram, én magam siettem, – nyitott a könyvéből, száz éves
multból föltekintő Zrinyire Migliani november utolján, – itten vagyon az
fráter! Mely igen elnyavalyásodott állapatban, nagyságos uram, ki nem is
mondhatom; orcája elhegyösödött, miként az réti ravaszé; szinte hogy
mélyföldekre elejében hallszik csontinak zörgések s valamint az nadrág
végiben varrott kapca, bőre éppen…
– Jühet! – szólt zordonan közbe Zrinyi.
Migliani megneheztelt és szó nélkül eltünt.
– In nomine Domini! – hangzott szintelen-halkan a belépő barát szava.
– Nehéz volt az út? – kérdezte érdeklődve Zrinyi a kézcsókkal hozzá
hajlótól.
– Minden földi út egy és azon!
– Akadék avagy baj? – faggatódzott tovább az úr.
– Semmi! – volt a szenvtelen válasz.
– S az respublika?
– Kész szűvel látná nagyságodat hadában háromezer hajdujával, de az ezer
katonával nincsen mit kezdjen.
Zrinyi hátrébb tolta a székét és szemét kereste a hideg barátnak, nem
gúnyolódik-e vajjon a csuhás fickó:
– A Zrini-huszárok…
– Az lovas hadi nép haszon nélkül való nékiek, mondá az dux véle szemben
lételem korán.
Hát ezek is komédiázni mernek egy Zrinyivel? – s nyekkenve hasadt szét
kezében a fölkapott lúdtoll. – Az egész világ? Hát ki ő? Conditiókat
szab elejbe az a gyapju-bűzű kalmár csorda is? – A vaskos
Istvánffi-kötet koppanva zuhant odébb az asztalon.
– Igazat szólasz? – rivallt föl Zrinyi.
A barát már komor esküre emelte kezét lassú mozdulattal, de Zrinyi
kézlegyintése megállította:
– Ejh! Nem megyek!
A barát leeresztette kezét s állt szótalan, mozdulatlan.
– Menj és várakozzál!
A mély meghajlásban meglebbent a franciskánus kurta hajkoszorúja; kezet
csókolt s tompa dörmögéssel köszönt:
– Laudetur!
Zrinyi nem felelt; akkor már föl s alá járkált, összeszorított ajakkal,
ököllel nyomva vissza magába az indulatot; de mikor a barát lépéseinek
nesze is elhalt a folyosó kongó kövein, fennhangon tört ki:
– Büzhödött, púposkodó kalmár-királ, te nyirbálnád meg az conditiót, kit
én proponáltam, Zrini Miklós? Az hajdúkat igen, az katonát nem? Ebnek
köll büdös kamora-szék Velencéd… Ki légyek én?
Elhallgatott, mint aki fél saját igazságosztó egyenességétől, mert amint
dobbanó két könyökkel újra asztala mellé dült, mintha messze lüktetéssel
zümmögött volna fülébe a szó: epigon… epigon…
Most már kínozta ez a gondolat, amelyben megnyugodva borongott őse
történetén, míg a barátot Velencében tudta. Visszhangos magas boltú
barlang az agya, indulatok széles deltája a szíve, nyügeszakított csikók
hajszolódnak a vérében… és Eusébia bamba sírásba süllyedve fordul el
tőle; Ferdinánd fölkefélt bajuszát békét igérő mosoly kunkorítja
barátságosan Rákóczy felé; a török csak tyúkokat lop és birkák gyapjában
nyisziteli a kardját; és azok a vizi patkány velencések… De ő mégis
Zrinyi, amilyen csak egy van, akit nem lehet a szemétre vetni, mint egy
csámpult sarku csizmát! A török mégis Budán ül! Eusébia mégis a mátkája!
Maga elé húzta a könyvet s míg indulata csapkodva kavarta szárnyával a
jövő homályát, gondolata lázas gyönyörűséggel merült el a nagy multban…
A könyv becsukódott s keserű, harcias zsongás-bongással zúgott benne
minden. Tollat fogott; izmos karja remegve feküdt az előtte fehérlő
árkus-papiron.
– Én, az ki elhittem, hogy kellő közepe lészek ez hamis magyar világnak…
én, az ki Violám kegyetlenségével küzkedtem mind szóval, mind írással,
ültön ülök s az goromba Fátum sarka nyakamon. Futottam, fáradtam, kaptam
ez világon; véltem, hogy állandó boldogságot adjon s ihon az szerencse
tövébül szakadott markomban, s kis édesért száz ürmet adott… Mint Hektor
Trójának, úgy te Szigetvárnak erős őrzője voltál, mennyek országában
örvendező nagy eldődöm!… Igen, bűneinkért sujtol bennünket az Isten;
panaszinkra nem hajtotta fülét, nyavalyánkra nem tette szemét… Az
ottomán hold nagy fényösségére te vontad, Szigeti Zrini, elsőben az
legnagyobb homályosságot, azulta gyöngül az török… Megírom!… Megírom
Sziget históriáját! Igen! – kiáltott föl hangos örömben, – pennámmal
keresem híremet s honnan Scythiábul kijütt az magyar, merre vitézségét
látta az világ, azokrul helyekrül minden szem reám fog nézni hírrel,
böcsülettel, valamig világ lész!!
Puhán koppant a kalamáris fenekén a toll s a papiron elgördültek a
finom, kerek betűk, amelyekből büszke kanyarintások szakadtak ki
itt-ott:
– Én, az ki az előt iffiu elméuel
Jácottam szerelemnek édes uerséuel
Kűszkettem Viola kegyetlenségéuel
Mastan immár Mársnak hangassab uerséuel