Vadásztülök hangja búgott elhalón a távolban; az erdei gyalogösvényen
csizmája sarka tavalyi avaron siklott vagy lucsokba vágódott mélyen.
Megállt. A nyugati ég peremére bággyadó nap sugarai elöntötték a
kopaszodó erdő zöldből biborba, biborból sárgába forduló lombozatát s
aranyat vontak vén törzsek mohára. Anyját vesztett farkaskölyök
vinnyogását hozta a szél. Fönt zúgott a nagy fák csapzott koronája, lent
hallgatott a bokor. Feszülő melle kitágult s két karját hátrafeszítve
belekiáltott a szürkülő estbe:
– Hahó!
A felriadó visszhang felelete lágy volt, mint az álmából ébredőé.
Zrinyi összefonta a karját és nézte a föld férgét. Ez legyen-e sorsom? –
Pázmány födeles szemöldöke és mélyen ülő, átható szeme remegett elébe a
rezgő, ferde sugarak táncán s hallotta szavát, mint akkor a nagyszombati
kertben… kard-csörrenés és lódobogás, hajrázás és Allah-kiáltás,
összeomló bástya, bődülő ágyu, asszony-visítás, férfi-hörgés olvasott és
látott emléke zúgott fülében… Ezrede készen áll, libben a szélben a vad
fiúk farkas-kacagánya, parádés lova táncolva viszi a sor előtt szemlére…
hajlongó derekak, csókra csucsorodó szájak között átölelve vezeti a
király a trón felé őt, a király képét, hadainak generalissimussát, Buda
fölszabadítóját a török járom alól, királyok, császárok hatalomban,
aranyban fürdő pajtását…
Mindez semmi! Miért? Egy leányért! Semmi, csakugyan semmi. Állt és feje
lehorgadt. Bizony boldogabb a cserjén csörtető őz, bizony boldogabb a
fán búgó vadgalamb, bizony boldogabb a föld férge. Semmi, semmi: a nap,
az erdő, a lány, az ország, a familia…
Hirtelen visszafordult, s mint mikor a vadkan szaggat ágat, lombot, úgy
viaskodott hazafelé útjában Zrinyi a kursaneci erdő himbáló, útgátló
ágaival. Mire hosszúszárú cselebi csizmáit rövid deli sarúval cserélte
föl, leesett a korán beálló tél első hava. A mező szűzi fehér leplét
szaggatottá tarkázta a sok tó, pocsolya, mocsárszem. Hiába próbált szóba
ereszkedni vele a jószágigazgató páter, hiába «dicsértessék!»-ezett
hangosan a háta mögött gyóntatója, válaszadás nélkül vonult be
könyvesházába. Sokáig elüldögélt gondolkozva, melegedve a kályha
mellett, a hosszú ládára terített puha szőnyegen. Mikor az ónas ablakon,
amely mögött egyre ereszkedett alá a hó fehér szálú függönye, benyult az
éjszaka ujja a meleg szobába, gyertyát gyujtatott.
– Mán csak az Echó lészen szerelmem postája… – szólt maga elé s
fájó-édesen lüktettek fejében a verssorok:
– Ha kérdi, élek-é, mondjad, hogy én égek,
Ha kérdi, kicsoda, mondjad, hogy van oda,
Az te rózsavirágod,
Kiről te harmatot,
Gyönge illatokot
Gyönyörködve szedtél,
Benne gyönyörködtél,
Mastan elárultad.
Mert talán nem tudtad,
Az nád töredékeny,
Noha nevedékeny,
Hogy megunod mingyárt,
Mert ránézni is árt,
Nézd hináros szemét,
Csoportos üstökét,
Széltül hajtott nyakát,
Nem álló derekát,
Nézd az ű gyükerét,
Meglátod erejét,
Mert nincs az ű benne,
Ki neked kellene,
Hadd el, én méhecském,
Édes, szép képecském,
Megtalálod nálam,
Ki bizony nem álom,
Mely friss az rózsaszál,
Noha tüskében áll,
Nem szúr meg tégedet,
Nem sérti szemedet.
Az virágja vörös,
Az gyükere erős,
Maga szép illatos,
Hozzád hasomlatos,
Lám, sokan szeretik,
Szépségnek viselik,
Csak te jűjj és szállj rá,
Kivánod másszorra
Ő állandóságát,
Rothadatlanságát,
Így ízene néked,
Az ki szeret téged.
Vadászgató, verselgető tespedéséből nagy hírek verték föl: hazug volt a
fáma a császáriak lipcsei győzelméről; ott is tönkre verte őket a svédek
kövéres, szelid képű nagy hadvezére; Bécs gőgje letört s a király
aggodalmasan halasztotta el az országgyülést újra. A kancellária sietve
értesítette Zrinyit, hogy a király megadja a kért felhatalmazást a
toborzásra.
– Eszetekben vevétek mast Zrinit? – toppantott keserű dühvel, mikor a
kancellária levelét elolvasta.
Haragosan kelt ki magában királya ellen, szidta a rövidlátó bécsi
urakat, elégedetlenkedett, korholt, duzzogott, – és nem mozdult.
Két hétre rá királyi kinevezést kapott kézhez: a felséges úr az összes
horvát csapatok parancsnokává emelte ezredesi rangban.
– Áh!? Ugyan, az horvát zászlók ezeredesse? – s gúnyos nevetéssel dobta
az asztalra az iratot. – Játékbábú vagyok-é én, kit tesznek, vesznek
kények szerént?… Ezredes, hm? – kérdezte magától dohogva százszor is, de
nagyravágyása nagy sebét mégis megenyhítette a kis flastrom s másnap már
Légrádon rendelkezett. Megszólalt seregszedő embereinek toborzó sípja
Óvártól le Ivanicig mindenütt s szállingózott, gyűlt Légrádra,
Csáktornyára az iratos nép: életét megúnt vagy elüldözött paraszt,
idegen név alatt bujdosó gonosztevő, kalandos álmoktól zavaros fejű
ábrándozó, bosszút tajtékzó, dúlásra, vérre éhező világgá züllöttek,
toprongyos vagy deli szegény legények, a fosztogatás, öldöklés
tapasztalt mesteremberei.
Zrinyi közben mindent felejtett: még semmi sincs későn! Nehéz szekereken
érkezett Bécsből a munició; puskapor, fegyver, golyóbis, tűzcséve; deli
csizma került a friss fizetésből a bocskoros lábakra; karabin és kopja a
gyakorlott vagy ügyetlen kezekbe; Légrádon borgőzben hejje-hujázott a
zsold talléraival dobálódzó vitézi mulatság, a környékben megadással
sóhajtozott az élelemért megrabolt, meglopott paraszt; alakult az új
ezredes új serege!
De a megdúlt végek tüzes horvátjai vérre, a német zsoldosok pénzre
szomjaztak, Zrinyi pedig emésztő dühvel szemlélte a természet
megújulását: hát mire várnak? olyan jól megy dolguk, hogy nincs
szükségük Zrinyi ezredére? Dús, lilás pára gőzölgött már a zöldelő
zsombékok fölött, friss lomb-korona állt a déli szél elé s még mindig
nem jött meg a hadi tanács behívója…
Hajnalban riadót fuvatott. Dönögtek a rézdobok, rikoltozott a lóra ülő
hadi nép. Zrinyi szégyellte magát: harcra vágyik, ahol a nemes vér
buzgása nemes győzelmet szerez s kénytelen egér helyett
fonál-gombolyagot kergetni, mint az asszonynépek ölbe szoktatott palotás
macskája. Csáktornyán túl elcsendesült a csapat s mentül inkább
közeledtek a hódoltság földjéhez, annál inkább keresték a födött utakat
erdőkben, dombok alján. Egy határt jelentő oszlophoz érve, Zrinyi intett
a vice-ezredesnek, hogy állitsa meg a katonákat, aztán kengyelében
fölemelkedve elkiáltotta magát:
– Vitézek! Ihon az török föld! Jézus nevében vigyázás, serénség!
Mozgás támadt a kopja-erdő piros-fehér zászlócska-felhőjében, magasra
emelkedtek a karabinok s felsivított egy-egy kiáltás, rikoltás a
türelmetlen lovakon rázódó, zúgó tömegből. Egy sötét arcú horvát suhanc
szó nélkül szállt le lováról s megvetése legfőbb jeléül az oszlop tövébe
guggolt. A környékén állók röhögve üdvözölték a kitünő ötletet. De a
rendelő gorombán intette helyére a legényt:
– Félsz, hogy nadrágodban ereszted, ha törököt látsz? Lóra!
Estére már Zalavár vidékének ingoványai közt keresték a száraz utat a
közbeeső falukban zsebüket értékkel, hasukat borral teletöltött lovasok.
Zrinyi maga csak átvágtatott a megrohant falukon; unta a rablást, a
marakodást; s egy erdőcske szélén, tűz nélkül, messzire tolt előőrsök
gyűrűjében megvonuló lovasai között utálattal gondolt a holnapi napra, a
dúlás, lovaglás változatos vagy egyhangú unalmára. Mi haszna az a pár
száz elhajtott marha, mikor ő mást akar? Mi haszna, ha a feje tisztul a
szélben, mikor a szíve antul nehezebb?
Sötét hajnallal lóra kaptak s nagy kerek vonalban elkanyarodva a
Balatonhoz vágtak. Büszkén ügetett Zrinyi dandára élén a
föveny-szegélyes gyöpös parton s nem igyekezett a Nagyberek mocsaras
földjének bújtató fái, bokrai közé. A horvátok legénykedve forgatták
szemüket, tetszett nekik a vakmerő játék, a nyilt vonulás itt, ahol vár
várat, palánk palánkot ér s mindegyik rakva több-kevesebb őrködő
katonával. A magyarok büszke nemtörődömséggel sercentettek egy hegyeset,
ha éppen félrenézni méltóztattak. A németek mogorva elégedetlenséggel
pislogtak nagy kalapjaik alól a fonyódi hegy várának tornyára s
fellélekzettek, mikor a feléjük meredő homokhegy eltakarta őket. Zrinyi
elszánt haragos lelkét jólesően izgatta a nyári nap ragyogó csöndjéből,
a halkan ingó lombok közül minden pillanatban előbukkanható veszedelem
tudata. Ahogy kiértek a hegy alól, elnyult lovon vágtat vissza az
előhadból egy legény. Zrinyi kardot ránt, harsányan rendelkezik s a
csapat éles szögben jobbra kanyarodva bevág egy alacsony, teknő-szerű
völgybe, egyenesen szembe a kitörő várőrséggel. A karabinok vízszint
kerülnek, előre ferdül a pika-erdő; vezérük csillogtatva forgatja feje
fölött széles görbe kardját s rekedten, bőgve, rikoltva, sivítva hangzik
föl soraikból:
– Jézus! Jézus!
– Allah! Allah! – zúg rá selymesen a folyton közeledő távolból.
A csapat élén lovagló török kaftányába keveredve bukik le lováról; a
szügyön talált paripa hanyatt hőkölve zuhan gazdájára. A karabinok sűrű
füstje lomhán szálldos a két csapat fölött. Zrinyi mögött káromkodva
bukik lova nyakára véres fejjel egy horvát. A lovak a puffogástól,
puskapor-szagtól megvadulva tipornak egymásba. Itt egy pika torkon
hasítva löki hanyatt a szembe lovaglót; villanó szablya-suhintás nyomán
hull ott a földre egy kardot tartó kéz. Puhán szisszen a patkó taposta
hús, fröccsen a vér, velő. Zrinyi kiáltozva vagdalkozik köröskörül: mint
egy forgókerék fényes küllői, kardja csapásai.
– Valláhi! Ez Zerin-oglu! – csattan föl egy török rémült kiáltása.
Nyomában ágaskodó paripákon fordul, robban vissza csapatjuk.
Vakmerő beütések, gyors dúlások, győzelmes összetűzések kellemetlen
érzést keltő hangzásúvá tették a fiatal kapitány nevét a műveltségük,
hatalmuk tetőpontján gazdagság, kényelem ezerféle kényeztetésében puhuló
törökök előtt. A barbárság ismeretlen szellemi hatalmától lelkesített
nagy testi erő vezető férfiben: örökre ijesztő misztikum a rengeteg
pénzzel, rengeteg emberrel kicsiny nemzetekre eltaposó szándékkal zúduló
s mégis ellenállásra találó nagy népek előtt.
A magyar csapat vérszemet kapva, hencegő kiáltozásban zajosan
handabandázva rohan utánuk föl a dombra. Zrinyi megáll a pár holttest
között, amelyeket ideges kiváncsisággal szaglász lova, s a gőg mámorának
köde száll föl fejébe:
– Zerin-oglu, Zrini fia! Mely rémület rezegteté az szakállas öreg
hangját! Apám dücső emlékezeti s hírem-nevem valamint két véres szablya
függenek az ottomán hold fölött.
Katonái majdnem a vár aljáig kergették a futókat, s egypár fogollyal
tértek vissza kapitányukhoz. De innen már óvatosan, bújkálva,
kerülgetve, inkább lopva, mint rabolva, lesbe állva, mint sík mezőn
páváskodva igyekeztek vissza a Muraközbe.
Szőlő-érésre aztán megjött a parancs: lóra! a morva szélekre!