Magdaléna asszony ebédlőházában ült és a kandallóban lángoló hasábokat
nézte. Fiacskái egy szegletben játszottak ócska kardokkal, paizzsal,
nyillal, miegymással. Csaknem érintetlenül ment ki előle a kaszás lével
készített kappan, meg a tehénhusos, mézes vöröskáposzta. Ha a vár
káplánja nem eszik asztalánál, szégyenben marad az oszalyi vár
szakácsmestere, mint eddig is annyiszor. Hiába, Magdaléna urnőnek nincs
étvágya, az ura után vágyakozik, aki valahol a Kulpa mentén vadászik a
zágrábi urakkal dúvadra.
A káplán végigtörülte száját öklével és hátra dült a széken: vége a
vacsorának.
– Jól megtöltöztem, more hungarico, azzal kis tehénhússal!
Magdaléna asszony elmosolyodott:
– Ki erejit fogyatja, meg is kell növelje utóbb.
– Urnőm, ne piritsd arcomra kisded ügyeközetömet!
– Páter Gabrova, meddig juta atyaságod dolgában?
– Nagyságod sohun nem látta, sohun nem hallotta az kifundáltam
genealógiát.
– Hallgatom imé!
– Nagyságod vitézlő férje ura, György bán, nemdenem comes de Zrin, nimöt
szomszéd rothadt nyelvin Graf von Serin? Mán mastan vagyon az leveles
ládában levél, az franciscanusok superiorjának kezétől íratott anno
1517, kiben is amaz néhai való jó Zrinyi Miklós Slubythnak iratik, ki
annyit tészen: Subich. Az nagyságos familia ősi nevezete imé: Subich! Mi
légyen ez Subich? Nem egyéb, hanem az gens Sulpiciana nevezet lecsökkent
formája.
– Osztán igaz légyen ez, páter Gabrova?
A páter vörös arcában neheztelően fordult a két vérrel futott szem
urnője felé:
– Az gens Sulpiciana nevezet annyi barbarus nemzet száján forogván,
elferdült; mondák üdővel röviden Sulpiciana, majd Supiciana, majd penég
Subiciana. Az gens Subiciana magyari nyelven annyit tészen: Subichok
nemzetsége. Illő bizony, nagyságos urnőm…
A páter megszakította szavát és szemmel a kis Miklósra mutatott, aki a
sarokban hagyta öccsét és vaskos kis lábait szétterpesztve a
szenvedéllyel magyarázó pap előtt állt már jó ideje. Magdaléna asszony
már emelkedett, hogy a gyereket visszatérítse játékaihoz, de a pap
kérő-tiltón tartotta eléje kezét és a kis fiunak a nagy vörös ember
heves mozdulataira irányuló kiváncsiságát igy magyarázta:
– Ne vonsszuk el elmebéli táplálékát az ébredező virtustól. Illőbb néki
dücső nemzetsége eredetit hallania, hogysem rozzant fegyverek között
tenferegnie. Halljad, fiam! Eredeted visszaviszen Rómaságban amaz híres
Sulpiciusok nemzetségében, kikből akkoron császár támada, Servius
Sulpicius Galba…
A páter tüzbe jövén, mindkét kezével magyarázott s az izgő-mozgó nagy
emberen csodálkozó kis Miklós egy furcsa apró nevetést bökött ki
gömbölyü szájacskáján.
– Imé, miként nevet az vitézi indulat az oroszlánykölyökben, hallván
eredésit hatalmas főoroszlányoktól. Nincs még vége, ecsém uram, az
fényös eredetnek, föllyebb hághatunk még az viruló családfán. Az ragyogó
pennáju Svetonius, régiségnek historicussa, följegyzé vala, hogy amaz
Galba császár büszkeséggel hivalkodék származásán, ki az istenekig
nyulik vala. Álla az császár tanácspalotájában vésővel irva az falon az
gens Sulpiciana családfája, kinek törzsökén vala az ősanya neve:
Pasiphaë, ki vala Helios és Perseis leánnya s az ősapáé, ki nem vala
más, hanem Jupiter, az ű hütök szerént istenek és emberek közatyja.
A páter egy széles ívü kézmozdulattal kapta a mázos kancsót és fenékig
igyekezett üríteni, hatalmas kortyokban nyelvén az erős cirkvenicai
vörös holudárt, nyilván a gens Sulpiciana egészségére.
Széchy Magdaléna arcán az öröm és nevetés kezdett játékos küzdelembe a
fájdalommal.
Gabrova aztán elvonult, a gyerekeket lefektette a vénasszony és Széchy
Magdaléna egyedül ment ágyasházába. Oldozott ruhái úgy susogtak, mint a
mesében; halkan ingó árnyéka hosszan nyulva a földön, fölkapaszkodott a
falra is. Roppant az almáriom s szú percegett a ládában. Az ágyasztalkán
gőzkörben pislogott a gyertya…
Oszaly urnője sokáig feküdt mozdulatlanul hanyatt vörössel tündöklő kék
kamuka superlátos nyoszolyájában a lágy dunna alatt és hazagondolt
Alsó-Lindvára s azokra a napokra, amikor György még mint a Bánffy leány
jegyese udvarolt körülötte, akit aztán cserben is hagyott őérette.
György tüzes vére akkor csak őérette kavargott s most ki tudja, kinek a
várában alszik ittasan egész napi dúvad-hajszolás után. A korán nagy
méltóság, nagy gond terhétől roskadó asszonyka szeméből kicsordult egy
könnycsepp. A szomszéd szobában fölsírt Péterke. Magdaléna fölült
ágyában és figyelt. Semmi, a gyerek ujra elaludt. Úgy ült még ott
sokáig, mig egyszer csak imára kulcsolódott a keze s remegő ajka
megszólalt félhangosan a nagy csendben:
– Mi atyánk, ki vagy mennyekben…
S az ámennél halk sirás csöndes esőjét permetezve borult le párnájára
Széchy Tamás főhopmester uram férjezett leánya.