– Jézus! Jézus! – üvöltötték a légrádi vitézek magasra emelt karabinnal
vágtában gomolyogván le a domb lankáján, amelynek tetején pár lovas
fogott körül egy szekeret. A szekérből egy nagy rézdob tetejéről egy kis
dus, szőke, göndör haju, nagy fejü gyerek meresztette szemét a
porfelhőbe takaródzó szinkavarodás után.
Zrinyi György visszanézett a dombra; kerecsentollas forgóján megvillant
egy drágakő s aztán mintha elragadta volna a nyomában zúgó vitézi
förgeteg.
– Né, cinegém, urficskám, ahun serénkedik apja ura törökfej kaszabolni!
– bökött a gyerek felé egy katona a szekér mellé farolva lovával.
– Lódulj idébb, agg eb! Talám csecset is adnál néki? – intette kellő
tiszteletre a legényt a kis Miklóssal szemben, távolabbról egy
nagybajszu öreg vitéz.
Lent a völgyben fegyvertől, szerszámtól, félholdtól csillogó, zászlóval,
kaftánnal, tollal lobogó török csapat igyekezett a Mura felé,
poroszkálva ügető marhacsordát hajtván maga előtt. Hirtelen mozgolódás
támadt a seregben: a puskatüztől, szablyafénytől villogó porfelhő a
nyomukban kavargott már. Mintha gyorsan előre taszítódott volna az
összecsapódó két csoport, a mozdulat nyomában vastagabban vágott föl a
por s belsejében dörgést, villámot hordó távoli fölyhővé vegyült török
és magyar. A megriadt marhák szökkenő, ügyetlen vágtatással menekültek a
folyóig, amelynek partján folyás ellen kanyarodva ügettek tovább.
A kis Miklós mélázó szemmel merengett a kavarodásra, duzzadó ajkait
feszülő figyelme összecsucsorítván.
A porfelhőből szines cafatok szakadtak ki s szinte repültek a folyó
felé, amelynek vizében aztán eltüntek; csak utóbb a folyó közepén
megvillanó valamiről tudta meg a távoli szemlélő, hogy a menekülők nem
fulladtak bele, hanem lovuk sörényébe kapaszkodva, meztelen kardjukat
szájukba fogva sikerült átkapatniok a tulsó partra, török területre.
A porgomolyag most egyszerre ketté vált, ujra összecsapódott s a folyó
felé zökkent, majd ismét szállni, rohanni látszott s a parton sem
állapodott meg… Belé!… Ott aztán mintha kihullott volna a magja, üresen
szállt el a viz fölött, amelyben apró fekete pontok nyüzsögtek. A folyó
egészen a tulsó partig feketéllett tőlük. Aztán a pontok is megoszoltak.
Egy részük ujra szürke porfelhővé duzzadt az innenső parton… és ki
törődik a másikkal?
Poroszkálva ér föl Zrinyi György csapata a dombra.
– Apa! holdacskát Nikinek! holdacskát! – rikoltoz elébe a fia.
– Vitézek! Ihon ez háromévü gyermek együgyü szavában eldődi nagy vére
kiált az virtus után való vágyakozásában! Az török holdat kévánja.
Nyughass mast, fiam! Első vala néked ez öszveakaszkodás az törökkel,
részed ugyan lészen benne kapucánt tenned az nagy bestia orrára.
Azzal fölkapta a fiucskát a dobról maga elé a nyeregbe. Miklós örömmel
markolt a ló sörényébe és sikoltozni kezdett. A poros, lustos vitézek
örvendve röhögtek jövendőbeli urukra. Az öreg vitéz elismeréssel
sodorintott egyet bajszán s György bán felé vágván szemével,
felkiáltott:
– Aunye!
– Ott, ott, apa! – kiáltott föl hirtelen Miklós, lemutatva vaskos kis
ujjával a sikra.
– Az török elhajtotta barminkat terelik erre az legények! Semmi az!
Elől lovagolt a bán. Utánna egy szakasz válogatott vitéz, mind belső
ember. Nyakig sáros lovaikon már megszáradt a tajték. Nehány fogoly
törököt hajszolt mögöttük a többi; magas kopjáikon üveges szemü, nyitott
száju török fejek, amelyekből alvadt vérrel rakott cafatok csüggtek alá.
Vércsöpp hullott belőlük néha a tartó kézre. Egy fogoly fölsóhajtott,
mire a mellette lovagló hónaljon rugta és süvegét lekapva, hangos nótára
gyujtott:
– Vitézek! mi lehet szebb dolog a végeknél?
A nap gőgösen, jóllakottan hágott delelő pontjára.