«Igyatok uraim, vendégeskedjetek! Tegyétek magatokat úgy, mintha otthon
volnátok.» Igy szóltak a francziák Fontainebleauban a diadalmas
hadfiakhoz.
Száz tiszt számára volt rendezve a nagyszerű lakoma, de hozzá ülhetett
volna háromszáz is, rakott volt az asztal, csak úgy görnyedt bele, nem
is volt pecsenye, ha csak nem fáczánhús, nem is volt bor, ha csak nem
champagnei.
Maguk a főfő polgárok szolgáltak fel az asztalnál, a kormányzó
nyitogatta a pezsgőspalaczkokat; úgy durrogtak azok, mint az ágyúk, úgy
folyt a piros bor, miként a piros vér.
Jó kedve volt mindenkinek, a huszárok összeölelkeztek vidám gazdáikkal,
pajtásságot ittak egymással, a kozák tisztek igen szépen tánczoltak és
daloltak nemzeti nótákat.
«Igyatok, vigadjatok nagyságos uraim!»
És az alatt szép csendesen huzódott össze a háló Simonyi tábora körül; a
kormányzó értesíté a Melunnél álló franczia hadtestet különös vendégei
felől, s az rögtön átkelt a Rajnán, hogy a míg a császári várban
megtelepedett hadosztály vigan dőzsöl és vendégeskedik, egyszerre ott
nyomja az egész szentségtörő csapatot, melynek vezére a császári trónba
mert felülni. Nyilván más magas hely volt számára szánva.
Ezért kinálkoztak oly nagyon és örömest a franczia urak:
«Igyatok vitéz uraim!»
Simonyi érzett valamit, mert a midőn tisztei az asztal felett egymást
czukorsüteményekkel hajigálták, tréfásan mondá nekik:
– Majd megennétek még holnap!
A palaczkok még durrogtak, midőn a vén János káplár, kinek csak a
suviksztól volt még a bajusza fekete, jő nagy vágtatva a kastélyba s
jelenti az ezredesnek titokban, hogy az ellenség átkelt a Rajnán s
minden oldalról közelít.
Ne szólj senkinek a teremben, sugá neki a vezér. Azzal odaintve
egyenkint hadsegédeit, vidám arczczal mondá el nekik hirtelen, mit
tegyenek? A szétoszlott hadcsapatok hirtelen vonuljanak Namur város
felé, a többiek húzódjanak át Fontainebleaun: mikor minden rendelés meg
lesz téve, adjanak jelt egy ágyúlövéssel. A hadsegédek siettek a
parancsokkal.
«Igyatok vitéz uraim!»
A víg urak ittak tovább, hajigálták az üres palaczkokat a falhoz; és
megtanulták a kozákoktól az éneklést.
Simonyi szép csendesen egy darab kenyeret, a mi senkinek sem kellett
már, a csákójába csempészett.
Egyszerre hangzott az ágyúlövés.
– No urak, mostan félre a palaczkkal, előre a karddal! Vége a
vendégségnek, most kezdődik a táncz!
A gazdák szaladtak erre, a vendégek arra; a poharak helyett csörtettek a
kardok, a mámor kirepült a fejekből egyszerre.
Simonyi készen volt.
Tudta, hogy körül van fogva, de azt is tudta, hogy máskor is kivágta ő
már magát ilyen bajból.
Roppant erejü lovas és gyalog had jött ellene, tömérdek ágyúval és
Simonyinak egész seregével a városon kellett keresztülhúzódni, hogy
Moret városába juthasson, melyet hogy mi ok volt neki minden áron
elérni, később azt is megmondom.
A mint seregei dob- és trombitaszó mellett csendesen vonulnak végig
Fontainebleaun, egyszerre csak elkezdenek rájuk az ablakokból
lövöldözni.
A jó franczia háziurak, kik az imént oly vigan durrogtatták a pezsgős
üvegeket, most még egyszer oly vigan durrogtatták a puskákat uri
vendégeik ellen.
Egy franczia zászlóalj belopózott a császári kastélyba s veszedelmes
gátat vetett a visszavonulóknak.
Kívül, belül a veszedelem, a városon kivül ostromló sereg, belül utczai
harcz, akárki is elvesztette volna itt az eszét, csak Simonyi nem.
Hirtelen leszállt lováról s három század gyalogságot az
Eszterházy-ezredből magához véve, megtámadta velük a császári kastélyt.
Az ellenség háromszor kirontott onnan, a kormányzó által vezérelve,
mindannyiszor vissza lőn verve, a harmadik rohamnál a vörösképű maga is
elesett s arcza fehér lett örökre.
E dühös viadal alatt idejük maradt a többi csapatoknak békében átvonulni
a városon, s midőn az egész hadtest kihúzódott, Simonyi ismét lóra
kapott, előre nyargalt, s a moreti országúton útját álló francziákat
széjjelverve, szerencsésen megérkezett Moret alá, mely város a Loing
vize mellett fekszik.
Már most megmondom, hogy miért kellett neki Moret városába menni? Mert
Simonyi nemcsak azért volt jó katona, mert bámulatos hőstetteket
követett el, de még inkább azért, hogy mikor valami nagy erőfeszítéssel
hallatlan dolgokat vitt ki, mindig tudta, hogy ez áldozatra ott szükség
volt, s hős karjával nagy bajt hárított el az egész seregről.
A velünk szövetséges würtembergi herczeg hadserege ott állt Montereaux
(Montró) városában s a Simonyit üldöző sereg rendeltetése az volt, hogy
e hadsereget megkerülve, két tűz közé szorítsa.
A Loing vizén azonban csak Moretnál lehetett átmenni. Simonyi feladata e
szerint az volt, hogy az ottani hidat védje, a míg a herczeg értesülhet
a fenyegető veszélyről.
Idáig folytonosan védve tartá magát; itt szemközt fordult és megállt.
Nyomról-nyomra engedé csak elfoglalni a tért, utczáról-utczára vívatá a
harczot, s midőn a várost nem tarthatá többé a túlerő ellenében,
hirtelen torlaszokat rakatott a hid előtt egy malomból elhozott buzás
zsákokból s e sajátságos bástya mögött folytatta a harczot.
A golyó, a gránát, a tüzes röppentyű mint a jégeső hullott a hídra, az
ágyúk rést törtek a sánczban s a franczia hadoszlopok rohammal foglalták
el azokat. Simonyi népe csüggedni kezdett.
Ekkor ő maga szuronyos puskát ragadva kezébe, a gyalogság élére állt s
megrohanta az ostromlókat és elverte őket a hídról.
A golyó oly sűrűn dongott körülötte, mint a méhraj, de valamint a méhek
megismerik gazdájukat s nem szállnak rá, a golyó is kikerülte Simonyit,
s midőn mellette úgy pusztult az ember, hogy a halottak állva maradtak
egymás mellett, neki még a hajaszála sem görbült meg.
Késő estig megtartá a hídfőt. Ott állt a halál kapujában, harczolva és
lelkesítve bajnokait.
Midőn az est leszállt, akkor feladta a hidat s jól tudva, hogy az
ellenség sem képes őt tovább üldözni, egy rossz, félre eső faluig
visszahúzódott fáradt seregével, melynek házait előtte keresztül ment
hadak már jól kipusztíták.
Itt egy ajtó- és ablaknélküli házban megszállt kifáradva testben, de
lélekben nem.
A tegnapi lakoma óta egy falatot sem evett még. Most eszébe jutott, hogy
egy darab kenyeret csákójába dugott onnan, s azt elővevé most.
János káplár nem engedte, hogy ezredese oly szárazon vacsoráljon; talált
egy ablakban valami mécset, abban volt egy kis zsir: felkutatta a
padlást, egy pár tojást lelt még ottan, abból rántottát készített vitéz
ezredesének! Hires szakács volt János gazda, olyan jól esett gazdájának
a mécses rántotta, mint hajdan ujoncz korában a puskaporos gulyáshús;
még az ujjait is megnyalta utána.
– Nagy szakács kend, János vitéz; jobban izlik a főzte, mint a franczia
szakácsok minden fűszerszámos mártaléka!