Napoleon, a győzhetlen, megbánthatá valamivel azt a csillagzatot,
melyben eddig annyit bizott, a szerencse elfordítá tőle arczát,
legyőzetett.
A futó oroszlánt saját országába követték üldözői.
Simonyi seregének paripái olyan büszkén szedegették lábaikat, mintha ők
is tudnák, hogy ezen út Párisba vezet!
Február 15-én, a mint a hajnali nap besugárzá a vidéket, Simonyi a
fényes hajnal ragyogásában egy tündöklő palotát láta maga előtt; valami
tündér kastélyt azok közül, mikről az ezeregyéjszaka regéi mesélnek,
aranyozott magas tetőkkel, érczrácsokkal, pompás faragott szobrok
homlokzatán, márvány oszlopcsarnokok tornáczain, s magas ablakai, szines
üvegekkel.
A császár kastélya volt ez Fontainebleauban (Fontenbló), három dúsgazdag
királynak kedvencz mulatóhelyén, kiket hogy a fényben, pazarlásban a kis
káplárból lett nagy császár híven tudott utánozni, azt e kastély is
bizonyítá.
Simonyi nyargalva vágtatott be a kastély udvarára: előtte való nap még
Napoleon maga volt abban. Harczi népe tábort ütött a császári vadas
kertben, ő maga törzstisztjeivel felment a kastély lépcsőin.
A palota kormányzója, forradalmi osztályvezér, most pedig Napoleon
udvarában tökéletesen kiképzett udvaroncz, engedett a helyzet
kényszerűségének s kinyitá a termeket a magyar hadfiak előtt.
Minden szét volt szórva a termekben, mint sietséges futás után szokott.
Az ágy még vetetlen, melyben a fogoly pápa aludt, kit az előtt négy
órával vittek odább a francziák magukkal.
A kormányzó végig vezette a tiszteket a fényes termeken, hideg
lenézéssel tudatva velük, mennyire érdemetleneknek tartja őket azon
tiszteletre, hogy most a császár termeiben járjanak.
Végre a császári elfogadó terembe érkeztek.
Ott állt a fényes trón, bibor mennyezettel, aranynyal és ezüsttel
kivarrva, a vert arany angyalkák csak úgy görnyedtek a gyöngyös bojtok
terhe alatt, mik a földig értek.
A kormányzó csak várta, ha leborulnak-e a barbár magyarok a
leghatalmasabb franczia trónja előtt, s megcsókolják-e annak zsámolyát?
Simonyit vérig sérté a franczia büszke dölyfe.
Egyet gondolt. Föllépett a trón lépcsőjére, feltevé csákóját fejére s
leülvén a szép himzett aranyos vánkosra, előkeresé kurta szárú
tajtékpipáját tarsolyából s nyugodtan rágyujtott és füstölt belőle a
bibor mennyezet alatt.
A kormányzó a milyen vörös volt eddig, olyan sápadt lett e látványra.
Egy barbár a császári trónban ülve és pipázva!
Mily rettentő gúny azon ember büszkeségére, a ki azt azért emeltette
magának, hogy őt ott az egész világ bálványozza.
Simonyi odainté a kormányzót.
– Szeretitek-e a császárnétokat? kérdé tőle.
– Igen.
– Hát a császárt?
A franczia kitérőleg felelt.
– Mi óhajtjuk a békét.
– Úgy nem szeretitek a császárt, mert Napoleon nem szereti a békét.
A kormányzó udvaronczhoz illő nyelven viszonzá:
– A franczia úgy beszél, a hogy kénytelen, de úgy gondolkozik, a hogy
akar.
Simonyi kiverte pipája hamvát a trón-oszlophoz, leszállt belőle s
parancsolá a kormányzónak, hogy mutassa meg nekik a császárné szobáit
is.
A kormányzó azzal vigasztalta lelkét, hogy e hadfiakat magában silány
durva rablóknak rajzolá, kik rabolni jöttek ide s ittlétükkel nem a
termeket, de saját magukat bélyegzik meg.
A császárné termeibe érve, a himzett mennyezetes ágy akkor is fel volt
vetve, melyben a császárné szokott aludni. Az ágy előtt egy pompás
selyemszőnyeg; Mária Luiza saját kezének himzése.
Simonyi dicsérte a szőnyeget, hogy az milyen szép. A kormányzó azt hivé,
hogy megértette, mit akart ezzel mondani? Azzal szépen összehajtá a
szőnyeget s megkinálta vele Simonyit: tessék. Jó lesz tábori takarónak.
Simonyi büszkén utasitá azt vissza.
– Nem jöttünk mi ide rabolni. A császárné a mi fejedelmünk leánya, s
annak ágyszőnyegével nem fog egy jobbágya is takarózni! Tartsd meg
császárod számára palotája kincseit, s ha jön utánunk más, mondd meg
neki, hogy magyarok voltak itt, és nem vittek el semmit: hogy magyar
huszár kiverte pipáját császárod trónjának karfájához, de levett
süveggel, tiszteletet adva állt meg császárnéd termében!
Simonyi és huszárjai hidegvérrel mentek végig a fontainebleaui kincsek
és ritkaságok tárain, megtapogatták a drágaköves régiségeket, a kirakott
billikomokat, vert aranyékszereket és nem mondhatta senki, hogy csak egy
boglár is eltünt volna onnan, mikor eltávoztak.