Öt évig tartott a béke. Simonyi ez alatt pihent szomorkodva a nagy
nyugalomban. Tanult festegetni, nyelveket tanult, regényeket olvasott;
elővette, a mit tanult a furulyán. De mind nem töltötte ez be az ő
lelkét. Mert bár mindenütt igen jó szívvel fogadták urak és
asszonyságok, s bár a stuttgardi udvari dáridóban azon rendkivüli
szerencse érte, hogy a vestpháli királynéval tánczolhatta a skót tánczot
(écossaise), csak jobban tetszett neki az olyan mulatság, a hol rosszul
fogadják az embert s lőporral fűtik a tánczvigalom terét.
Végre valahára kitört a háború; mint valami rosszul gyógyított belső
nyavalya, melyet csak elfojtottak a hanyag orvosok, újult méreggel ütött
ki a harczok fekélye Európa testén.
Napoleon újra győzött az ulmi nagy ütközetben s Simonyinak ismét az a
sors jutott, hogy ütközet után keresse a babérokat, a melyet ott nem
lelhetett.
A franczia fő hadvezér egyenesen Bécsnek tartott, elhagyva a szétvert
apróbb hadtesteket, miket elterelni utócsapatainak volt dolga.
A többiektől elvágott két lovasezred sok bujdosás között igyekezett a
porosz határszél mellett Csehországba menekülni.
Burkusország semleges föld vala akkor, melyre sem az egyik, sem a másik
harczoló félnek nem volt szabad a lábát betenni.
Az egész német föld pedig, a hol járni volt szabad, tele franczia
csapatokkal. A két ezredes látva, hogy egy csoportban keresztül nem
hatolhatnak mindenestől, feloszták kis seregüket apróbb nagyobb
csapatokra, a vezetők eszére és kardjára bízva, hogy mint tudnak
kigázolni a hinárból?
Közös találkozóul a cseh Éger városát határozták egymás között.
Így jutott Simonyi kezére is néhány száz ember, a ki természetesen nem
állhatta meg, hogy ebben a nagy halálos szorongattatásban valami jó
zsiros prédát ne fogjon magának a francziák közül, a miben most ugyan
volt módja, mert körös-körül volt francziával.
Úgy okoskodott tudniillik, hogy miután neki azokat a rábizott katonákat
nem csak épségben kell haza vinni, de egyúttal az éhhaláltól is
megőrizni: neki pedíg az ilyen vállalathoz szűk volt az erszénye, tehát
természetesen megint a francziák pénztárát kellett igénybe vennie.
El is csipett az országút közepén egy egész biztonsággal utazó tábori
gyógyszertárt, minden hozzá való kórházi készletekkel egyben, valamint a
hadi pénztárral, de a miben, fájdalom, nem volt több 240 aranynál.
– Ez már átkozott kevés! sóhajtának a katonák. A többi meg csupa
orvosság volt, meg paplan és sebészi műszerek.
– Sebaj! mondá rá Simonyi. Eladjuk ezt a sok czókmókot a legközelebbi
városban s lesz belőle pénzünk elég.
– Legközelebbi városban? mondának a többi tisztek; de hogy megyünk oda,
mikor az már semleges föld.
– Hát ha semleges víz volna, nem mennék-e bele, ha nagyon szorítnak? Azt
csak nem kivánhatja senki, hogy annyi derék legényt összeapríttassak,
azt pedig még nem tanácsolta nekem senki, hogy adjam meg magamat. Majd
együgyünek teszszük magunkat, azt mondjuk, nem tudtuk, merre járunk, s
csodálkozunk rajta, hogy úgy eltévedtünk.
Azzal felültette huszárait az elfogott szekerekre s neki egyenesen a
porosz határszélnek.
Dungelsbühl városát érték legközelebb ottan, a mint annak kapujához
közelítenek, kijön eléjük egy derék, köpczös huszárőrmester az Anspach
ezredtől, hosszú nagy bajuszszal, jól táplált kerek hasával s útját
állja mérges tekintettel a betörő hadnak.
– Óvást teszek a király nevében. Ez itt burkus határ, hova fegyveres
csapatnak bejönni nem szabad.
Simonyi tréfásan felelt neki vissza:
– De jó húsban van az őrmester úr.
– Az én királyomnál jó dolga van a katonának.
– Nem sokat járt kegyelmed az ellenség előtt?
– Én itthon védem az országot.
– Hát ezt a szép paripát nem fogadná-e el tőlem ajándékba?
– No azt már el.
És azzal mit tehetett egyebet a derék őrmester, mint hogy engedje az
üldözött csapatkát békében bevonulni a városba, de meghagyta nekik, hogy
onnan aztán mindjárt takarodjanak.
Hiszen maguk is azt akarták. Hátuk mögött már látszottak a porfellegek,
miket a mindenünnen közelgő franczia csapatok vertek.
Meg sem álltak a városban, hanem egyhuzomban benyargaltak Feuchtwangen
városig, mely már háromórányira esik a határon belül.
Itt azután csendes bátorságban leszálltak a lóról, bekvártélyozták
magukat s mint a kinek a szénája legjobb rendben van, olyan lakomát
csaptak, hogy hét országra szólott. Még ananászos puncsot is ittak.
Mikor legvigabban töltött este után mámorosan lefeküdt mindenki, a mi
bizony jól eshetett hat napi lovaglás, koplalás, verekedés s egyéb
viszontagságok után, éjfél tájon csak koczogtatnak ám Simonyi szobáján,
s a mint kinyitja, ime két csodálatos alak áll előtte hosszú fekete
selyem haczukában, nagy hajporos parókákkal, széles fehér ingbodorral
kezeiken s nyakuk körül s rettenetesen ünnepélyes ábrázatokkal.
Mondják neki, hogy ők Anspach város követei s kérdik tőle a király
nevében, hogy mi módon merészelt minden nemzetközi szerződés, fennálló
diplomatiai szabályok és világos garantiák ellenére olyan földre
belépni, a mely semlegessé van téve, a mely nem tart sem Péterrel, sem
Pállal, még pedig egész fegyveres sereggel együtt?
Simonyi sok puncsot ivott és álmos volt. Hallotta, hogy a király nevében
beszélnek hozzá, s azt felelte a derék követeknek, hogy majd írni fog ő
rögtön ő felségének.
Azzal tintát, tollat, papirost kért s írt valami ilyesformát.
«Felséges uram király. Ezerszer bocsánatot kérek, hogy olyan vakmerő
voltam, miszerint engedelemkérés nélkül bátorkodtam felséged országába
bejönni; de nem értem rá, mert nagyon szorítottak. Reménylem, miszerint
felséged átlátja, miszerint nem engedhettem derék huszárjaimat az
ellenség által felfalatni s kegyelmesen megbocsát e merészségemért. Én
pedig igérem, hogy a legnagyobb sietséggel megyek kifelé, a merre
mehetek és nem teszek felséged országában semmi kárt. Felségednek
térdet, fejét hajtó szolgája stb.»
A levelet lepecsételte, ráírta a czímet: «ő felségének a porosz
királynak, saját kezibe, legnagyobb hódolattal», s átadta azt a követ
uraknak.
Azzal lefeküdt és aludt tovább.
Reggel aztán fölébredvén, kezdett homályosan emlékezni olyasmire, mintha
álmában két puderes és karmantyús hivatalos úr állt volna előtte, a
kiktől ő felségének, a porosz királynak, valami levelet küldött.
Kapta-e ő felsége, vagy sem ezt a levelet? az már nincs megirva, ha
kapta, jót nevethetett rajta. Annyi bizonyos, hogy Simonyi lovastól,
szekerestől végig ment a porosz birodalmon a legnagyobb bátorsággal,
minden nemzetközi szerződés, garantiák és diplomatiai nóták daczára, sőt
Feuchtwangen városában még vásárt is ütött a francziáktól elvett tábori
szerekkel, a holott is az összecsődült zsidóság huszezer forintért
vásárlott össze holmit a kótyavetyén tőle. Ezzel fizette katonáit egész
Csehországig; a hol a rendelt helyen egész épségben megérkezett,
mindenki bámulatára csak egy katonája sem hiányozván a rábizottakból. A
nemes hir meg volt régen, csak a nemes czím hiányzott. Ez évben ezt is
megkapta Simonyi a császártól: a báró czímet e fennen hangzó előnévvel
«Vitézvári».
Az adománylevélben elősorolt érdemek tíz embernek is elegek volnának,
hogy czímerének eredetét büszkén emlegesse róluk; s ha fölér minden
diadalmas harcz egy-egy ősapával, vitézvári Simonyi Józsefnek nagyobb
családfája lenne abból a normandi grófokénál, a kik pedig, mint tudva
van, már az özönviz idejében is grófok voltak.