A pusztai élet azt kivánja, hogy korán feküdjünk, mert korán kel a nap.
Pedig a mit meg kell látni, az a napfelkölte a Hortobágyi pusztán.
A legelső kakas szóra: éjfél után két órakor felébresztenek bennünket;
«reggeledik» már.
A hortobágyi pusztán a legelső szürkületet úgy hivják, hogy
«hajnalperczenés».
A derült ég tele van még csillagokkal: ottan ragyog a «kaszás csillag»
az «Isten szemével». A csoportos «fiastyúk», a lefelé forduló «gönczöl
szekere». A csillagsereg között a fogytán levő hold ezüst sarlója
világít; a keleti szemhatáron pedig már világosodik az ég.
A sápadt hold és a sápadt hajnal kettős derüjében minden emberalak
valami tündéries megvilágítást nyer, minden alakot két árnyék követ
keresztben. A síkságot még sötétség lepi. Nagy távolban csillámlik egy
pásztortűz a mezőn.
A csárdában kész már kora hajnalban a jó meleg reggeli; mire az elkél,
előállnak a fogatok.
Letérünk az országútról délirányba s benne vagyunk az igazi pusztában, a
«zámi» határban. A csárda, a mátai dombos liget, a Hortobágy fűzfái
lassankint elmaradoznak mögöttünk s félórai vágtatás után sík mezőkön
át, sásos tocsogókat keresztül vágva, ott vagyunk hajnali három óra
tájon a puszta közepén. Itt van az igazi puszta.
A végtelen messzeségben, a mennyire szem lát, nincs egy halom, egy élő
fa, egy karám, egy nádkúp, még egy kútgém sincs, mely irányt adhatna:
nincs semmi más, mint fenn a még mindig csillagos ég, alant a sima
bársonyzölddel bevont föld, a mit egy vakandturás se zavar meg. Az ember
úgy érzi magát itt, mint a szélcsendes tenger közepén. Semmi élő állat,
se távol, se közel; se repülő madár, se dongó bogár, se futó nyúl, se
fonó ürge, se békászó gólya. A teljes hatalmú «semmi» uralkodik itten.
A végtelen kerek síkságon nem vezet egy ösvény, nem egy kocsinyom: a ki
itt járatlan, eltévedhet benne, mint egy őserdőben, köröskörül nem lát
semmit, a mi tájékozna, a mi barangolásának előre vagy hátra irányt
adna. Mikor köd van a pusztán, magok az ittlakók is elbódulnak benne.
Orahosszant, vágtató futamban eltart a felséges kép s csak azután tünik
fel előttünk a szemhatáron valami sötét folt: az első ültetett erdő a
zámi pusztán, melynek akáczfái között rejtőzik a csikós karám, s ezzel
egyidejűleg kezdenek kiemelkedni a föld hátáról egyes púpok: egy
magasabb domb, három alacsonyabb; tatárhalmok a nép nyelvén, irtó csaták
emlékei: a hol megbontják a domb zöld pázsitját, mindenütt csontok
jönnek a napfényre. Egész helység volt itt hajdan. Most úgy hívják, hogy
«zámi puszta». A csonthalmokon kivül egy templom kőmaradványai beszélnek
a rég elmult életről. Egy sárfalból készült karám, egy nádból épült
vasalót: egy deszka szélfogó és egy csordakút a hajdani piacz egész
ékessége. A három kútgém, keresztbe álló gerendáival úgy tünik fel a
távolból, mint a valóságos Golgota.
A mi a puszta nevezetességét teszi, az a «nagy gulya». Ezerötszáz tehén,
idei borjúval, nagy számú bikákkal egy tömegben.
Mikor megérkezünk, még alszik az egész tábor; nem a zöld mezőn hevernek:
szeretik a kényelmet, van egy feketére lehevert nagy szérű, a hova
éjszakázni járnak. Még valamennyi fekszik: az ezernyi czímeres nagy
szarvak erdőként magasra emelve, csak a legvénebb bika, egy elefántnyi
állat, fekete kormos fejével, pupotvető nyakával áll magasan a csorda
között.
Napfelkölte előtt megtekintjük még a karámot, melynek belsejében szép
sorban vannak felakasztva a bojtárok összegöngyölt bundái: aztán meg a
«magyar wertheim-kassza». Ez egy fiatal borjúnak a bőre, melynek mind a
négy lába meg van hagyva körmöstül; a nyakán a nyílás, a mi lakatra jár;
ebben tartja a bojtár a maga kincseit, pipáját, dohányát, só-,
paprika-tartóját, meg a szerződését. Pénz nincsen benne. Mire való volna
a pénz itt a pusztán?
Ez alatt a talyigás, egy értelmes okos beszédű legényke, kék ingben,
gatyában; az ing pirossal kihímezve tarkán; megfőzi bográcsban a
reggelire való «tésztás kását»; legelőbb minket kinál meg vele: jó izű
eledel; többet ér a kávénál, meg a pálinkánál; aztán a bojtárok ülik
körül a bográcsot, hozzálátva hosszúnyelű gömbölyű czinkanalaikkal.
«Most kél a nap!»
Meleg reggel van, a lég ozonnal tele, a nap képe mint egy nagy tűzhalom
tolakodik elő az égtől élesen elvált földhatár mögül. Fél első percz
mulva a domborulat kicsucsosodik s a napkép gúla alakot vesz föl, –
másik fél perczben a nap ötszögletűvé lesz, – azután elhagyja a
szemhatárt s félperczig olyan lesz mint egy fekvő tojás. Akkor elkezd
alul összeszűkülni, felül domborulni, míg egy tökéletes gomba alakját
veszi föl. Az ember kaczagni szeretne rajta: ha olyan fönséges tünemény
nem volna. A gomba nyele lassankint összecsücsösödik, úgy hogy a nap-kép
alul czitromot utánoz, majd elmulik az alsó csücske, de helyette a
napkép felső részen támad összeszükülés. S az alatt nincs semmi fénye,
puszta szemmel lehet bele nézni: mintha valami istenrokon tündér
csinálna játékot a felséges tűzgolyóval a halandók gyönyörködtetésére. A
«hajnal délibábjának» lehetne ezt nevezni.
A debreczeni urak azt mondák, hogy ez rendes látvány itt a zámi pusztán.
De ez a tünemény maga megérdemelné, hogy a világ minden természettudósai
ide vándoroljanak és ennek a titkát találgassák.
Egyszerre aztán véget vet az isteni játéknak az igazi nap, szerte szét
lövellő fény-mindenségével.
Eddig csak a pacsirták éneke zengett; de a mint a fényes napsugár
szétlövelt a pusztán, egyszerre felzendül a barmok zenéje. Egy tömegben
feláll a tábornyi, szarvemelő sokaság s a maga hangjával üdvözli a
hajnalt s indul a zöld mezőnek a kolompos vezetése mellett.
Ez aztán a kardal!