Mi az a Hortobágyi puszta?
Egy ismeretlen sziget a szárazföldön.
«Sziget», mert körül van véve a czivilizált világ tengere által: partjai
népes városok, tanyákkal megrakott, jól mívelt gabonaosztó földek,
dohánytelepek, ültetett erdők, kertek; maga pedig egy ős puszta, a mit
ekevas föl nem hasogatott soha.
«Ismeretlennek» is méltán nevezhetem; mert a kik a hire miatt idejönnek
mulatni, mind ott telepesznek meg a hortobágyi vendéglőben, onnan
visszatérnek; az évenkinti két nagy marhavásárt is ott tartják meg a
Hortobágyparti nagy híd előtti síkságon; de bele a puszta végtelen
útvesztőjébe ritkán vetődik el valaki; jártas kalauz nélkül meg se is
próbálja.
Az egész terület nem való másnak, mint legelőnek: tavaszszal sok a vize,
nyáron kevés, a hol nem «totyogós», ott szikkadt: termő szík és vak szík
váltogatja egymást; amannak a növényzete buja, emezé kúszó porcsfüvön és
székifüvön kívül semmi.
A régi leirásokban nádasokat, tavakat találunk: azoknak most már hire
sincsen; elvitte a Tiszaszabályozás. Az áradáskor csónakkal járták e
pusztát; a Hortobágyon két kerekü malom volt, mely a város számára
őrölt. Kuthy Lajos leirásában még vadkanok jelennek meg. Régente hires
volt a vidéken a kócsagvadászat: most már csodának ha látni egyet.
Ezelőtt negyven esztendővel, mikor a muszkák elől menekültem a
fegyverlerakás után a Hortobágyon át, egy csikósbojtár vezette a
szekerünket félnapi nádason keresztül tengelyig érő vízben; a nádas
közepén volt egy tó, annak a partját körülszegélyezték a gémek,
kócsagok. Ma már se nádas, se tó nincs. Legelő az egész terület három
óra járásnyira széltében, hosszában.
Tavaszszal legérdekesebb a Hortobágyot megtekinteni, a mikor még minden
üdezöld s még nem vették át az uralkodást a legyek, bögölyök, szúnyogok
és musliczák billiói.
A «Vérvölgyön» és a kadarcsi csárdán túl következik a «Kő-út». Ez már
kezdete a Hortobágynak. Itt vannak a birkanyirók. A juhnyájakat,
melyeket előtte való nap a Hortobágy vizébe épített mesterséges usztatón
megmostak, ide terelik fel, s aztán asszonyok roppant nagy pajtákban
szabadítják meg hegyes ollóikkal gazdag bundáiktól. Az egyik pajta körül
a nemes merinó birkákat látjuk, a másik mellett az őseredeti magyar
juhot, mely hosszú fürtös fehér, vagy fekete gyapjával, vadkecske
fejével, kacskaringósan megtekert felálló szarvaival valóságos
vadállatot mutat.
Még egy csárdát érünk útközben, mialatt a látóhatáron folyvást kisér
bennünket az újvárosi templom tornya. Két nagy tehéncsorda marad el
mellettünk, mindegyik ezeren feljül álló gyönyörű czimeres szarvú
állatok! Birkanyájak, sertéskondák; de még semmi ménes. Azok túl vannak
nagyobb részt a Hortobágy folyón.
Azt mondja a csikós: «Az úr Isten is azért teremtette a Hortobágy vizét,
hogy elválaszsza a derék állatot a birkától!» Túl a Hortobágy vizén már
nem szabad birkának, juhásznak a pofáját mutatni: disznórul pedig szó se
lehet! Az csak a karám mellett húzhatja meg magát, mint halálra itélt
gonosztevő.
Egyszer aztán csak elmarad nyugatnak az újvárosi torony, s csak hébehóba
bukkanik fel megint, mikor a délibáb felkapja a levegőbe. Előttünk áll a
hirhedt hortobágyi csárda. Derék kőépület, künn az országúton, soha
kerítéssel körül nem volt véve. Mellette egy rengeteg kocsiszín. Jó
bora, jó konyhája, kényelmes vendégszobái: uraknak való étterme s
pásztorok, kocsisok számára tágas ivószobája. Valamikor nevezetes
szállás, mikor ezen az úton jártak a kalmárok Budapestre s talán megint
az lesz, ha a debreczen-füzesabonyi vasút megvalósul, s gőzmozdony
fujtat végig a Hortobágyon. Most csak hivott vendégek által népesült
meg.
A vendéglőnek most már kertje is van, annak a tövében folydogál nagy
lassúsággal a Hortobágy folyó, szélessége olyan, mint a Garam rendes
időben. A vidék nevezetessége a rajta átvezető roppant nagy kőhíd,
kilencz boltozatos oszlopzaton nyugvó. Az a monda róla, hogy épitésekor
a hozzá való meszet tejjel ojtották meg, azért olyan tartós.
Ez a híd a pusztán a legnagyobb magaslat.