Gyönyörű valami egy mocsár, minő például a Bélabora.
Álljunk csak ide a közepébe. Óh nem kell azért sárba lépni: kellemes
zöld dombra fogunk állani, honnan az egésznek széle-hossza belátható.
Maga e domb süpped ugyan egy kissé; a soha le nem kaszált fű úgy tesz,
mintha vízre volna épülve, pedig hajdan e helyütt, hol állunk, óriási
bükk- és égerfák rengetege díszlett. Messzebb szürke gránittömegek
szegik be az égalját, hosszú véres és kék erekkel átjárva, tetejökön
fekete bazaltoszlopok vonúlnak végig, homlokukat zöld moha nőtte be,
lejtősebb oldaluk szőlővel van beültetve, melynek világos színe nyájasan
virul ki a sötét iharfák erdeiből.
Nyugatról a kanyargó Tiszában vész el az ég, mely csendes és sima, mint
a tükör, és félívként keríti a parttalan mocsárt, melynek területét
nádtenger borítja, vastag buzogányos fejét ingatva a rajta hullámokat
verő szélben; itt-ott tágasabb tükröt képez benne a mélyebb víz, melynek
szinén a vizi nymphák fényes kövér levelei lebegnek, sárga húsos viráguk
korsó-alakú dinnyéjük sajátságos kellemes szagot terjesztenek magok
körül.
A mély vízfenék világos zöld; rajta a hosszú hinár között a tórongy és
elekcze narancsvirág nyílik, örülve a fenékreható napvilágnak; köztük
aranyszemű kékzöld vízi bogarak ezrei futkároznak, s csodás veresbajuszú
gadóczák, tarka vízi borjúk, hasas pióczák s veresszemű és kéktaréjú
vízi kigyók seregei űzik és kerülik egymást.
Zöldes fűgyökerekből álló kis úszó szigeteken csodás nagyságú fűzöld
békák hajókáznak, be-berántva fejöket egy-egy vízi kigyó kacsintásai
elől.
A kákásban úszó madarak falkái lubiczkolnak.
Az egész tájékon sajátszerű rejtelmes susogás uralkodik, melyet a
nádleveleken átsuhanó szél támaszt, melyhez a kecskebékák brekegése, az
ungok bánatos ümmögése, a hattyúk horkolása, a bujár jajgatása s a
szúnyogok döngése együtt és összevéve oly jeles harmoniát kerekítenek,
minő csak emberi és állati hangokból telhetik ki.
Olykor a hallgató éjben egy mély, erős, suhogó hang zúdul fel, többször
egymás után, valami középhang a szélzúgás és a kivert bika bőgése
között: ezt a bölömbika adja, egy kicsiny, jelentéktelen madárka. – Az
emberek között is a legcsekélyebbek szoktak a legnagyobb hanggal lenni.
Ezen vízi birodalom széléből több ezer lépésnyire nyúlik be egy partos
nyelv, süppedékes bürűje hajlik a ritkán látogató vadászok és csikászok
léptei alatt; széleiben rózsavirágú pompás réti fűrények,
szivárványozott sásliliomok virúlnak, összefonódva a különnemű folyókák
hálóival. – A tiszta vízben egy-egy özvegy gém, vagy fekete szárnyú
gólya mutatja magát, a mocsárlakók eviczkélő seregével; – itt-ott vízi
patkányok gyémánt szemei csilámlanak a fű között.
A nap lemenőben van; narancsvirágú tányérja félig a Tiszába sülyedt;
képe tűzoszlopként vonúl végig a folyam habtükrén; túlsó oldalról pedig
a hold emelkedik, a tele hold ezüst világával, a hegyek mögül, s
egyetlen egy csillag ragyog az alkonyodó égen, mint olvadó aranyba
vetett gyémánt – a hajnalcsillag.