Kuno _belép_. Három óra húsz perc.
Norrison. Köszönöm.
Kuno. És itt a magnézium. _Két kis csomagot mutat._ Ez pedig a lőpor.
Norrison. Kérem, bontsa ki a csomagokat, keverje össze a magnéziumport a
lőporral és a keveréket öntse arra a kis bronz hamutartóra ott a
sósvízzel telt edény mellett. _Tovább ír. Kuno ezt megteszi és kimegy.
Dubois-hoz ezalatt._ Ráadásul kap májusban egy szép kis unokát.
Dubois. Köszönöm, elnök úr.
Norrison. Nem tőlem, nem tőlem. A fiától. És a jövőre nézve előjegyzésbe
veszem, kedves gróf.
Dubois. Pardon, többet már nem adoptálok, még ha éhenhalok, akkor sem.
Norrison. De esetleg – nősül?
Dubois. Azt mindig nagyon szívesen.
_Antal felöltözve kilép a fürdőszobából, mögötte jön Lydia és
divatárus._
Lydia. Két perc pontosan.
Norrison. Nagyszerű! _Mialatt aláírja a divatárus számláját._ Ezt a
számlát prezentálja lent a pénztárnál. _Feljegyez valamit._
Divatárus _suttogva_. Végtelenül köszönöm. Mikor bejöttem, azért voltam
oly hangos, mert a boldogságtól kicsordultam.
Norrison. Egy szót se, mars vissza a boltba.
Divatárus _suttogva_. Ajánlom magamat. További becses megrendelését
elvárva, maradtam tisztelettel. _Hajlongva el a bejáratajtón._
Lydia. A borbélyt mellőztük, mert az ő bőre szép síma. _Megcirógatja_.
Nemcsak az arcán. Mindenütt. De a borbély nem akar elmenni, még most is
bent vár nagyon mérgesen egy éles késsel.
Norrison _nevetve_. Az én embereim! _Boldogan néz végig Antalon._ Antal,
bemutatom önt Dubois-Schottenburg gróf úrnak, akinek ön tíz perc mulva
elkezdi viselni a nevét.
Antal. Miért?
Norrison. Mert ő adoptálta önt. Ön az ő fia.