Lydia. Ne bámulj, te oktondi, írj alá mindent.
Antal. Ha az én gyermekem anyja parancsolja, mindent aláírok. _Aláír egy
papírlapot és egy másik után nyúl._
Norrison. Nem, nem! Azt nem! «Levelet» mondtam, nem «leveleket!» Most
meg már mindent alá akar írni! Most csak a szocialista kilépést írja
alá. A kapitalista belépést a klubba majd később. Ennek megvan a maga
oka. Menjen, repüljön, és vigyázzon, hogy a ruha jól álljon. _Leül és
ír._
Antal. Ez a zsarnok elegánsra csinál engem, de én az én angyalomért
minden áldozatra kész vagyok! _Megöleli és megcsókolja Lydiát._
Lydia. A viszontlátásra, édes galambom! _Ölelkezés_.
Norrison _írásközben felordít, oda se néz_. Elég! Schluss! Tempó, tempó!
Ne búcsúzzanak! Inkább maga is menjen vele!
Lydia. Hogyne mennék az én Antal-galambommal! _Antal el._ Értse meg,
kedves Norrison úr, hogy én őtet olyan nagyon szeretem. Annyi sok puha
tangótáncos után ő végre egy… egy… hogy szokták ezt mondani?
Norrison. Azt nem szokták mondani, kedves Lydia, de én megértem önt.
Menjen, menjen, siessen. _Lydia elrohan._ Micsoda nehéz emberek! Semmi
tempó! Semmi tempó!
_Kuno az iroda felől belép._
Kuno. Három óra tíz perc.
Norrison. Szörnyű, hogy rohan az idő! Még mindössze ötven percem van! És
még csak az elején vagyunk. _Átadja Kunónak, amit írt._ Ezt az utalványt
Holstein igazgató úrnak. Egy új folyószámla. Kérek hozzá azonnal egy
csekk-könyvet. Díszes kiállításút. Piros bőrkötés, arany nyomással.
Amilyent a fejedelmi klienseink kapnak.
Kuno. Jó lesz olyan, amilyet a görög király kapott?
Norrison. Szebb nincs?
Kuno. Nincs.
Norrison. Akkor az is jó lesz. Tovább. Figyeljen, kérem. Kérek azonnal
ötven centigramm tiszta magnéziumot, poralakban. Ne csudálkozzék, kérem.
Írja fel: magnézium, ötven centigramm. Tovább. Kérek öt centigramm
lőport. Közönséges lőport. Kérek azonkívül egy korsót, tele sósvízzel.
Ne csudálkozzék kérem, egy korsót mondtam sósvízzel. Magnézium, korsó,
sósvíz, lőpor. Nem értem, mi van ezen csudálkozni való?!