(Az épület összedől.)
A szegény öreg asszonyság halála épen olyan csendes, szelid, zajtalan
volt, mint egész élete. Mindig az volt törekvése, hogy minél kevesebb
alkalmatlanságot okozzon másoknak és ne legyen útjában senkinek. Úgy
halt meg csöndesen, félénken panasz nélkül, párnája alá vetve könnyeit,
szívébe temetve aggodalmait. Utolsó pillanatában még egyszer
meglátogatta ablakán keresztül a vidám napsugár és megaranyozta
összeesett, fonnyadt arczát, s még egyszer fölcsillámlott szemében a
boldogság mosolya, midőn egymás mellett látta ágya előtt három gyermekét
s közöttök férjét, és egyiknek arczán sem látta a csalódások, a
szenvedések nyomait, melyek utolsó napjait megszomorították, s
mindnyájan szeretettel néztek reá és egymásra, mint a régi boldog
napokban. Azután behúnyta szemét, és egy halk, nagyon halk sóhajtás
után, nehogy megzavarja szeretteinek nyugalmát, mintegy lopva, zaj és
feltünés nélkül elosont e nyugtalan világból.
Az anya halála, a megtört apa vigasztalásának kötelessége ismét közelebb
hozta egymáshoz az elidegenített testvéreket. Sándor fölhagyott
barangolásaival, komor merengésével; minden idejét apja szobájában
töltötte testvéreivel s egy ideig mintha még érezni is lehetett volna az
öreg asszony utolsó mosolyát, mely nyugalmat, békességet, szeretetet
árasztott a gondoktól vagy szenvedélyektől fölzavart szívekre.
De a haldokló anya mosolyának visszamaradt fénye lassanként szétoszlott
a levegőben s újra komor, rideg sötétség jött utána. Az anyagi gondok
kérlelhetetlen kopogása, a szenvedélyek újra emelkedő viharja elűzte a
gyászoló bánat ünnepi csendjét. Legelőször Manó tért vissza a halál
költészetétől az élet hideg mindennapi prózájához. Nyugtalansága,
ijedezése, melyet megérkezésekor mutatott, ismét erőt vett rajta s
napról-napra növekedett és aggasztóbbá vált. Végre nem birt többé
magával s mintegy tíz nappal a temetés után azzal lépett atyja elé, hogy
pénzre, még pedig meglehetős sok pénzre van szüksége.
--Nincs,--felelt Atlasz úr bágyadtan, szomorúan.
--De nekem okvetetlenül szükségem van rá,--felelt Manó kínos zavarral.
--Nem adhatok, mert nincs. Mindennap várom a csődöt, nincs pénzem, nincs
hitelem.
Oly fájdalmas lemondással mondta e szomorú vallomást, mint a király, ki
a trónról való leköszönését jelenti lázadó alattvalóinak. Hangjának
keserűségéből, szemének levert tekintetéből mindenki meggyőződhetett
szavainak igazságáról.
--De értsd meg, atyám, nekem kell a pénz, kell!--mondá Manó egyre
nagyobb zavarral.--Legalább tízezer forint. Akárhonnan, a föld alól is,
a pokol fenekéről is, meg kell szerezni ezt a pénzt, máskép végem van.
--Máskép véged van?--kérdé Atlasz úr, mereven fiára szegezve
szemét.--Beszélj világosabban.
--Igen ám,--felelt Manó fejét vakarva,--csakhogy nem olyan könnyű azt
megvallani, még az apa előtt sem, kinek hallgatásáról biztosak lehetünk.
De látom, mégis kénytelen vagyok kimondani. Hiszen utoljára nem oly nagy
dolog... lehet mondani, divat... a legelőkelőbb családok fiaival
megtörténik... rajtam is megesett... rávitt a kényszerűség... no, nem
érted? segíts már kimondani... néhány váltót adtam ki... de... másnak a
nevét írtam alá...
Tovább nem folytathatta. Atlasz úr, kikelve arczából, kimeredő
szemekkel, halálsápadtan feléje kapott mindkét kezével, mintha be akarná
száját tapasztani vagy rá akarna ütni; azután egy iszonyút kiáltott és
aléltan a földre bukott.
Kiáltására berohantak a háziak s Eveline sietett atyját fölemelni a
földről és magához téríteni. Manó rémülten, bambán állt a szoba közepén,
se segítni nem tudott atyján, se arra nem akart fölvilágosítást adni, mi
volt oka e hirtelen rosszúllétnek. Megriadt, bámész tekintettel nézte az
alélt öreg embert s az élesztési kísérleteket; de midőn atyja kinyitotta
szemét, gyorsan, félénken kiosont a szobából s fülét az ajtóra illesztve
hallgatózott. Hallotta, midőn atyja rekedten kérdezé, hol van Manó?
--Épen most ment ki innen,--felelt Eveline.--Behívjam?
--Nem, nem, soha se jőjjön többé szemem elé,--hallá atyjának heves,
reszkető hangját.--Nem akarom látni... Ültessetek a karszékbe, oda, az
ablak mellé, az öreg asszony karszékébe... Egész életem munkája...
fáradságom gyümölcse... vagyonom... nevem, becsületes nevem... oh! oh!
Az öreg ember szaggatott kitörései hangos zokogásba fúltak. Manó eleget
hallott.--Még egy mentségem van,--gondolá magában, elfutva az ajtótól.
Lesietett az udvarra, megnyergeltette lovát és elvágtatott. Egyenesen a
Volkán-kastélyba. Az özvegyet és nagybátyját együtt találta. Minden
magyarázat, bevezetés nélkül megkérte az özvegy kezét. A bajuszos
menyecske eleinte azt hitte, Sándor számára kéri kezét, s már diadalmas
mosolylyal nézett nagybátyjára; de mikor megtudta, hogy magáról beszél,
megharagudott, gorombáskodni kezdett vele s azt mondta, hogy ha rögtön
el nem hordja magát, cselédjeivel dobatja ki kastélyából, nagybátyjával
együtt, ki egy pár közbenjáró szót akart tenni szerencsétlen úri barátja
mellett.
A megkergetett kérő nem is ment többé haza. Egyenesen a vasúthoz
lovagolt s a legelső vonattal a fővárosba útazott. Testvérei otthon nem
tudták, mi lett belőle; azt sem tudhatták meg, mi történt közte és
atyjok közt. Atlasz úr, ha csak nevét említették előtte, kikelt magából
s oly indulatba jött, hogy félni lehetett az első roham ismétlődésétől.
Kimélni kellett az öreg embert, mert ez utolsó csapás úgy leverte
lábáról, hogy többé nem tudta elhagyni a nagy karszéket. De nem engedte,
hogy orvost hívjanak, ágyba sem akart feküdni. Éjjel nappal ott űlt
megbénultan, mozdulatlanúl karszékében, és gyermekeinek semmi kérlelése
nem tudta rávenni, hogy legalább éjjelenként ágyába feküdjék.
Ott ült az ablak mellett, bágyadt, üres tekintettel bámulva ki az
udvarra, a hatalmas épületekre, a messze terjedő földekre, melyek mind
az övéi voltak, de nemsokára máshoz fognak átvándorolni. Minden elvész,
mi az övé volt, a mit nehéz verejtékkel szerzett, a mire oly büszke
volt, a mire családjának jövő nagyságát építette. Minden elvész,
elenyészik, elsülyed, minden, minden, még neve is, nevének tisztasága
is. Talán újra elvonúltak lelke előtt azok a régi képek, melyeket
egykoron e mezőkön látott, midőn Sándor szerelme miatt elkeseredve
barangolt rajtok, s talán egy szemrehányó hang azt is fülébe súgta, hogy
magának is része volt a sok csapásban, mely lesújtotta. Mit látott, mit
gondolt, senki sem tudta, senkinek sem szólt róla; ritkán beszélt
egy-két szót gyermekeivel, kik fölváltva folytonosan körülötte voltak;
csak, a mit azelőtt soha sem tett, a hírlapokat kísérte nagy
figyelemmel; minden hírlapot, mely a kastélyba járt, szobájába hozatott
s mohón végig olvasott, mintha valamit keresne bennök.
Sándort egészen átváltoztatta anyjának halála s még inkább atyjának
betegsége. Fölhagyott a régi tétlen búsongással és tépelődéssel;
visszatért egész férfiassága és erélye. Látta a veszedelmet, mely
családját fenyegeti, s megfeszített erővel dolgozott elhárításán. De
erélye már késő volt. A rohanva közeledő bukást semmi sem volt képes
föltartóztatni. Nemsokára kimondták a csődöt az Atlasz-birtokra.
De Atlasz urat már ez sem emelte ki tompa közömbösségéből. Egykedvűleg
hallgatta a szomorú hírt s a hírlapok után kérdezősködött. Nem volt
ezentúl egyéb gondja, egyéb foglalkozása, mint ezeknek mohó olvasása.
Néhány nap múlva ennek okát is megismerték. Egy reggel, mikor az
újonérkezett lapokat bevitték hozzá, gyermekei néhány perczre magára
hagyták, hogy háborítlanul olvashasson. Kevés idő múlva irtóztató
sikoltást hallottak a szobában s midőn rémülten besiettek, atyjokat
ájultan találták a földön, megmerevült kezében görcsösen szorítva egy
hírlapot. Mialatt fölemelték s újra székébe ültették, Sándor kitépte
kezéből a lapot s átfutotta, hogy megtalálja ez újabb roham okát. Nem
sokáig kellett keresnie; ott állt világosan, ridegen a hirek közt, hogy
Atlasz Manót, kit több hamis váltó kibocsátása miatt üldöztek, elfogták,
épen midőn Brémában egy amerikai hajó födélzetére készült szállani.
[Illustration: Megmerevült kezében görcsösen szorítva egy hirlapot.]
Atlasz úr e percztől fogva nem tért többé magához. Erős láz ragadta meg,
s a szörnyű képek, melyek lelkét gyötörték, szaggatott fölkiáltásokban
törtek ki. Folytonosan félrebeszélt, összekeverve a múltat a jelennel,
pörbe szállva gyermekeivel, önmagával, a zsidók és a keresztyének
Istenével. Most már ágyba lehetett fektetni, nem ellenkezett, nem tudta,
mi történik vele; orvost is hívhattak beteg ágyához, de ez csak fejét
csóválta s nem rendelhetett számára egyebet, mint a legnagyobb
nyugalmat. Két gyermeke folytonosan mellette ült s irtózva, borzongva
hallgatta a kapcsolat nélküli, szörnyű beszédeket, melyekben a láz utat
tört magának a beteg ajkain.
Három napig tartott már e kínos vivódás, midőn egy délután, alkonyat
felé a plébános lépett a beteg szobájába s néhány részvevő szó után
fölkérte Sándort, távozzék vele egy perczre. Sándor fölkelt és szó
nélkül követte a plébánost, ki az épület túlsó szárnyába vezette s
megállt vele a szoba ajtaja előtt, mely egykor Kláráé volt. Kopogtatott,
azután félre húzódott s a következők alatt lassan, csendesen lement a
lépcsőn.
Mielőtt Sándor kifejezést adhatott volna csodálkozásának, megnyílt az
ajtó és Klára lépett küszöbére.
Egyszerűen, régi házi ruhájában, melyet utolsó ittlétekor viselt, mintha
azóta soha sem hagyta volna el e házat s mintha ezentúl is mindig itt
akarna maradni. Sándornak ideje sem volt a meglepetés fölkiáltására,
neje hozzá lépett, mosolyogva, bizalmasan, szeretettel, mint a régi
időkben, mint házasságok első napjaiban, és feléje nyújtotta mindkét
kezét.
--Én vagyok, Sándor--mondá férjéhez simulva--visszajöttem, elfoglalom
ismét helyemet oldalad mellett. Az a gyanú, mely egykor elüldözött
tőled, többé nem taszíthat el egymástól; az a föllázadt önérzet, mely
egykor távozásra kényszerített, most már elnémult. Bízol-e bennem, vagy
nem bízol, nem kérdezem többé; most már csak eskümre emlékszem, melyet
az oltárnál fogadtam neked. Csapások, szerencsétlenségek értek; szegény
lettél, munkával kell ezentúl kenyeredet keresned: az én helyem itt van,
oldalad mellett, s többé semmi sem űzhet el innen, én férjem, én édes,
szeretett férjem!
Sándor nem tudott szólni. Némán, reszketve nézett neje arczára, mintha
nem hinne boldogságában, mintha még mindig várná, hogy szóljon, többet
szóljon, bizonyítsa újra, ismételten azt, a mit nem tud igaznak tartani.
--Nincs szavad számomra Sándorom?--folytatá Klára, egyre közelebb
simulva hozzá.--Nem tudtad még elfeledni, hogy elhagytalak? Lásd, én
mindent elfeledtem; megbántás, sérelem, harag, fájdalom, minden, minden
elenyészett az erős, a halhatatlan szerelemben. Engedd visszafoglalnom
helyemet oldalad mellett, hadd legyek segítőd, vigasztalód
szegénységedben, nehéz munkádban. Szólj hozzám szeretettel, fogadj ismét
magadhoz, uram, férjem, szerelmem, mindenem!
Egészen keblére simult és vállára hajtotta fejét. Sándor karjai lassan
fölemelkedtek, s eleinte félénken, mintha még mindig bűnbánatával
küzdene, azután mindig bátrabban, mindig erősebben átfogta derekát,
magához szorította, könnyek törtek ki szeméből és hangos zokogásra
fakadt.
--Életem, boldogságom, téged visszanyertelek, nem félek már a sors semmi
csapásától. Jer velem, szegény beteg atyámhoz; hadd lásson, hadd
ismerjen meg téged igazán, hadd adja vissza életét a te áldott hangod!
Megragadta neje karját, erősen magához szorította s gyors léptekkel apja
szobája felé sietett vele. A szobában csend volt. Eveline a sok
virrasztástól elbágyadva elaludt a pamlagon s az ajtó nyilására sem
ébredt föl. Sándor az ágyhoz vezette nejét. Atlasz úr hanyatt feküdt,
szemei tágra voltak nyilva.
--Édes atyám,--mondá Sándor, föléje hajolva és megsimogatva
homlokát,--hallod, mit mondok? Nézd, Klára, nőm áll mellettem.
Visszajött, nem hagy el szegénységemben. Ismerd meg őt atyám, ismerd meg
és áldd meg leányodat. Édes atyám, nem hallod szavamat?
Atlasz úr semmit sem felelt. Nyitott szemét mereven szegezte egy pont
felé és nem fordította a beszélőre. Látszott, hogy nem látja, nem
hallja, nem tudja, mi történik körülötte. Aztán lassan mozogni kezdtek
újjai a takaró fölött, mintha számolna valamit; ajkai megreszkettek és
halkan mormolták:
--Egy rőf pántlika, százezer forint, két rőf pántlika kétszázezer
forint. Nem adom alább, nem adom. Senkit sem csalok meg, becsületes
ember vagyok.
Hangja mindinkább emelkedett, reszkető kezével támaszt keresett, hogy
fölemelkedjék s feje nyugtalanúl lógott ide-oda. Fia gyöngéden vissza
akarta nyomni párnájára, de a beteg kiragadta magát kezéből, föltérdelt
az ágyban, s kimeredő szemekkel, maga elé nyújtott kezekkel rikoltá:
--Nem adom a pénzemet, nem adom a hitelemet, nem adom a becsü--
Visszahanyatlott a párnára s többé nem mozdúlt meg. Az utolsó szót már
nem fejezhette be ezen a földön.